– Zárjátok be az ablakot, ereszszétek le a firhangot, ne lásson be senki
az utczáról. Nyögé Bajcsy András uram, belső szobájában a bőrkanapén
fekve, a minek az egyik támláját le lehetett kapcsolni, mikor az ember
ki akarta nyújtani a lábát.
Két menyecske lánya volt mellette; azok sírtak szegények, meg voltak
ijedve nagyon, Miska inas pedig odakinn bőgött a szögletben, hogy a
mester úr meghal, már a lábai is dagadnak, mert nem birja róluk lehúzni
a sarkantyus csizmát.
András úr senkinek sem mondja mi baja, csak annyit állít, hogy ő nagyon
oda van, bizonyosan meg fog halni.
– Ne küldjetek doctorért; ne menjetek a patikába; nem gyógyít meg engem
senki. Bennem van már, a mitől meghalok. Ne sírjatok, azt mondom: – még
kihallik az utczára. Mákosné asszonyom meghallja és ide jön, s nem enged
keresztyéni csendességgel meghalnom. Azt mondom, hogy oda ne ereszszétek
a koporsómhoz, mikor kivisznek; hogy engem ott is boszantson. El se is
temessetek ebben a városban; vitessetek ki szekéren a herkali pusztára,
vagy az izsai rétre, vagy mit bánom én hová, s ott dobjatok bele egy
gödörbe.
Két leánya jobbra balra dűlt jajgatva e szomorú beszédei miatt az
öregnek. A szegény Szabóné alig birt a nagy fuldokló zokogástól
könyörögni neki, hogy ne mondjon ily rettenetes dolgokat többet; inkább
engedjen eret vágatni magán.
– De iszen eret vágtak már én rajtam, véremet is vették, nyögé a szomorú
ember, megsimított már engem a guta tetőtől talpig; nincs már nekem több
borbélyra szükségem. Megtettem a testamentomot, ott van a kihuzó
fiókban, hagytam a szent ekklézsiának ezer forintot benne, azért, hogy
tisztelendő Gutai Thaddeus uram majd szép prédikácziót mondjon felettem.
Kedves jó gyermekeim ti, kérlek szépen benneteket: tegyetek még másik
ezer forintot hozzá, hogy ne tartson felettem prédikácziót, ne szóljon
felőlem semmit, meg se említse a nevemet soha, mintha nem is lettem
volna. Úgy-e megteszitek azt szegény boldogtalan apátokért?
– Hiszen nem fog meghalni édes atyám, hiszen nincsen semmi baja;
meggyógyul még.
– Hallgass! Nem hallotok valami lármát? valaki közelít?
– Részeg emberek járnak az utczán.
– De azok nem részeg emberek. Mit kiabálnak? úgy-e az én nevemet
kiabálják? úgy-e azt kiabálják: átkozott légy Bajcsy András! úgy-e
sárral hajigálják ablakaimat?
– Oh oh! bömbölt odakinn Miska inas: hiszen sár sincsen az utczán.
A két asszony pedig most már maga is félni kezdett, mert a közeledő
zürzavaros hangokból csakugyan ki lehetett venni olykor a Bajcsy András
nevet.
Miska inas kifutott megnézni: mi az? s hüledezve jött vissza megint:
«sok fényes nemes úr jön a ház felé, úgy tetszik, hogy tisztelendő Gutai
uram is velük van».
– Ide jönnek, rebegé András; engemet keresnek; engemet büntetni jönnek.
Legyen meg az úrnak akaratja. De ti menjetek innen kedves gyermekeim; ne
legyetek akkor jelen. Menjetek, takarodjatok innen.
A két megrémült leány még annál jobban ragaszkodott édes apjához.
Szegények, nem képzeltek egyebet, mint hogy atyjuk bizonyosan valami
veszedelmes összeesküvést forralt, s most jönnek érte, hogy lenyakazzák;
– akkor egyszerre három fejet kell leütniök; mert ők el nem válnak tőle.
Már a ház elé ért a közeledő zaj; s lehete hallani, mint kínálgatják
egymást az emberek: ki menjen elül?
Bajcsy uram fölkelt a pamlagról és nem volt beteg többé.
– Ne sírjon senki: legyetek erősek; – a mivel Isten meglátogat, azt el
kell viselnünk erős szívvel. Akármit mondanak azon urak, senki
ellenvetést ne tegyen rá; és akármit cselekesznek velem, senki
védelmemre ne álljon.
A nemes férfiú nem ingadozott többé lábain, most már ő tartotta
leányait, hogy el ne essenek, nem azok őtet.
– Most már jöhetnek, most már előttük állok. Itt a fejem, itt a nyakam,
tegyenek vele, a mit akarnak.
Az ajtó előtt tiszteletadó csoszogás, talpak zsurolása hallatszott;
azután kopogtatott valaki.
«Tessék! szabad.»
Az ajtó felnyilt. Legelül Vasady táblabiró és Gutai tiszteletes
állottak.
– Ecclesia præcedit! szólt maga előtt bocsátva a papot a kurucz
táblabiró.
– Áldás, békesség a házon… szólt Gutai Thaddeus malaszttal s ismét
helyet adott Vasadynak, ki sarkantyus toppanásokkal lépett a másik szoba
ajtajában álló Bajcsy András elé, s ott levett kalpagjával üdvözölve a
férfit, meghajtá magát előtte tisztelettel és mondá:
– Alázatos szolgája a tekintetes úrnak.
A családbeliek szerte elbámultak ez üdvözleten.
Mert megjegyzendő, hogy azon időben még nem híttak minden posztóruhás
embert tekintetes úrnak, hanem épen csak az alispánokat s a nevezetesebb
hivatalviselőket.
– Üdvözlöm tekintetes Bajcsy András urat; folytatá Vasady, s a nemes
választó rendek nevében is gratulálok mind a tekintetes úrnak, mind a
tekintetes nemes vármegyének ahhoz a szerencséhez, mely mindnyájunkat
ért ezen a napon, midőn tekintetes uraságodat e megye elválasztá első
alispánjának! Meg vagyunk felőle győződve mindnyájan, hogy a tekintetes
alispán úr választásunk helyességét az idők folytával igazolni fogja; s
nyugodt öntudattal emeljük a megyei hivatalok legmagasabb székére, jól
tudva azt, hogy ama helyen többet ér egy lat igazságszeretet egy mázsa
tudománynál. Mi diadalunkat ünnepeljük e választásban s kívánjuk a
tekintetes alispán úrnak, hogy örüljön velünk együtt és éljen sokáig!
Vivát!
A terembe tóduló nemesek szava kiadta az éljent az udvarra, az udvarról
az utczára terjedt az s kiáltá ezer meg ezer ajk a hosszú, sokáig tartó
vivátot, mely messze a város közepén hangzott el; mert most már
polgárok, hajósok és közemberek is odatódultak a hír hallatára s oly
tolongás volt a megyercsi utczán, hogy szekér nem mehetett végig.
Bajcsy András uram nem tudott mit válaszolni nagy érzései között, csak
kétszer-háromszor felsóhajta magában:
– Legyen meg uram a te akaratod… Legyen meg uram a te akaratod.
És azzal valódi alázattal hajtá meg fejét, mint a ki bizonynyal érzi,
hogy azon szerencse, mely őt oly váratlanul érte, mily nagy teher, mily
nehéz gondolat reá nézve, hogy e nehéz feladat elviselésére neki nincs
egyebe, mint becsületes, igaz jó szíve. Azt ime áldozatul hozza.
Ekkor odalépett hozzá tisztelendő Gutai Thádé uram s megfogá a jámbor
férfiú kezét és megszorítá azt.
– Érdemes barátom, ki együtt viselted velem a látogatások hajdani
napjait, vedd ezt is az úr megpróbáló látogatásakint. Minket boldogabb
jövendők úttörőjének küld előre a sors, fogadjuk el az ő hivogatását s
felejtsük el a magunk örömeit és bánatait. Te igaz és buzgó ember voltál
mindig, légy az a magas polczon is ezután; bizonyára az a nagy mester,
ki a publikanusokból válogatá tanítványait, tenéked is adni fog erőt és
szellemet, hogy helyeden megállhass.