Támadt falrendítő kaczaj e mulatságos candidatiora!
Hogyne? Az atyafiak alispán-jelöltet kivánnak saját fajtájukból;
debacchálnak, lamentálnak, okoskodnak ez óhajtásuk mellett, tűzzel
vassal vitatják jogaikat: elvégre a főnök elismeri kivánatuk alaposságát
s kijelöli nekik Bajcsy András uramat; – a csizmadiamestert!
– Ki tehet ellene kifogást?
A májszter derék, becsületes ember, s a főispán ezt találta
legokosabbnak, legnagyobb tekintetűnek mind azok között, a kikből
válogatnia lehetett.
Nem lehet panaszuk az atyafiaknak: kálvinista jelöltet kivántak, –
megadatott nekik.
Ez kétségtelenül oly mulatságos ötlet lehetett, hogy ama gyűlésen jelen
volt elődeinknek teljes mértékben el kell ismernünk azon jogukat,
miszerint hangos hahotára fakadtanak legyen, s szánó mosolygással
tekintgettek a megszomorított atyafiakra, a kik az első meglepetés
pillanatában nagyon meg valának zavarodva s nem találták fel magukat e
nem várt helyzetben.
Egy csizmadiamester az ő alispáni jelöltjük!
Malárdy ismét büszkébben kezde széttekinteni. Sohasem érezheté magát
ingatatlanabbnak azon a széken, mint most; a másik név csak hézagpótló
kölöncznek volt mellette: a jámbor Kereszturi nagy tiszteletnek tartja,
hogy már az ötödik tisztújítás alkalmával legyen jelölttársa Malárdynak,
a nélkül, hogy négy ízben összesen három szavazatnál többet kapott
volna, ezúttal is bajosan fogja megkapni a negyediket. A harmadik jelölt
pedig Bajcsy uram, a csizmadiamester.
Nem kell ide többet mondani, mint csupán azt, hogy Bajcsy uram a
csizmadia együtt lép fel Malárdyval prætendensül az alispáni hivatalra;
hogy a ki ezt jól meggondolja, hanyatt feküdjék és elkezdjen kaczagni, a
míg lélekzetében tart, – oly valami képtelenségi humor volt abban; olyan
elavulhatlan élcz volt az, hogy még most is lehet rajta nevetni eleget.
Hogy fogják az atyafiak majd maguk között szidni Bajcsy Andrást, miért
kellett neki most idejönnie, miért kellett megszólalnia? ha otthon
marad, senkinek eszébe sem jutott volna. Ime most megtörtént rajtuk a
nagy kudarcz miatta.
A főispán inte a választó karok és rendeknek, hogy méltóztassanak
szavazatra menni.
Lesütött fővel, hallgatva oldalogtak ki a bánatos atyafiak, vígan és
kötekedve az ellenpárt felei; fenn a teremben csak a főispán és az
előkelőbb hivatalnokok maradtak.
Midőn Vasady táblabiró egyik lábát már kitette a küszöbön, valaki az
urak közül elnevette magát, Vasady megállt az ajtóban és hátra
tekintett. Vajjon ki nevethetett? Azután végig simítá hosszú bajszát s
visszadörmögé daczos, kemény hangon:
– Méltóságos és tekintetes uraim, majd a ki utoljára nevet…
Azzal a lábszárához csapta a kardját s nagycsörömpölve odább ment.
(Van ez most dühben! Csak azért dolgozott olyan erősen, hogy majd ő jön
candidaturába. – Ott van neki Bajcsy András.)
A jámbor Bajcsy Andrást pedig nem látta senki ebben az órában: úgy
megijedt az, úgy elment haza, s úgy kilelte otthon a hideg, a hogy még
soha sem. Látta, hogy milyen irtóztató nagy bajt csinált saját
személyében az egész közügynek; nem a saját szégyene, nem az a kaczaj, a
mivel őt illeték, nem az fájt neki: hanem az, hogy ő rajta bukott
keresztül hitfeleinek legfőbb törekvésük, ő benne lettek mind
megcsúfolva; ő volt rajtuk a szégyen és megaláztatás. Szegény becsületes
ember! milyen keserves kétségbeeséssel sírt és nem merte mondani sem
leányainak, sem legényeinek, hogy mi baja? Egy óra mulva úgy is majd
elmondja azt nekik Mákosné asszonyom, a kinek bár inkább teljesült volna
be az álma, hogy fekünnék ő halottan a terítő padon és vinnék ki szép
diákszó mellett a temetőbe. Oh mert hiszen most már tisztességesen el
sem fogják majd temetni s tisztelendő Gutai Thaddeus uram még a halotti
búcsúztatójában is kipapolja, hogy ime ez volt ama balgatag ember, a ki
miatt szégyent vallott az egész hitfelekezet népe.
Ez alatt oda fenn a megyeházán szépen elkészültek a szavazáshoz. A négy
ezer főre terjedő nemesség az udvarra volt gyűjtve, onnan bocsátották
őket egyenkint a folyosón keresztül, melynek egyik végét egy kerek
asztal foglalta el; annál ült, három táblabiró ellenőrzése mellett,
három megyei jegyző, kiknek mindegyike a három külön jelölt szavazatait
volt feljegyzendő.
Kereszturi jegyzője elég őszinte volt pipára gyújtani, s a tollát sem
mártotta a kalamárisba, előre kijelentve, hogy neki itten semmi dolga
sem lesz; a mire Bajcsy jegyzője mulhatlannak találta hasonló tréfát
mondani, kérve ellenőrző táblabiróját, hogy ha el talál aludni, hát majd
ébreszsze fel.
Már most tehát – kezdődjék a mulatság.
A teremben őgyelgők között a mi jó barátunk Hugo Oskár is ott volt, ki
ezúttal szolgabirói hivatalra volt kijelölve valamelyik dunántúli
járásba; – annyi, mint bizonyos. Malárdyval közel rokon; Malárdy
családtagja, mely nevet a család sarjadékai mindig úgy szoktak
kimondani, hogy a közepére teszik a hangnyomatot, így Ma-lÁrdy! a
középső szótagnál felemelt fővel s még az asszonyi ág másnevű nemzedéke
is fel szokta hányni, hogy ő is a MaLÁRdy családhoz tartozik. Tehát ezt
a Hugo Oskárt leküldték az urak a teremből, hogy figyeljen a szavazás
eredményére s miután ott bizonyosan igen érdekes anecdoták fognak
előadatni, azokat jegyezze fel s koronkint hordja fel a terembe, a
szavazás alatti unalmas időt rövidítendő.
Hugo Oskár épen az elejére érkezett oda, mikor Vasady táblabiró
odalépett a szavazati asztalhoz s összeütve sarkantyúját, büszke
daczczal mondá a jegyzőknek:
– Én nemes Vasady Gábor, kívánom alispánomul – nemes Bajcsy András
uramat, a csizmadiát.
Azzal odaállt a táblabirák háta mögé s nem hagyta el a folyosót.
A körülállók nevették e patheticus föllépést, s a kurucz táblabiró
szavait rögtön jegyzé egy szelet papirra Hugo Oskár, mellé rajzolva
comicus carricaturában magát a hosszú bajuszú alakot is, lobonczos
hajával.
Azután jöttek a szavazók egymás után; Hugo Oskár, a mint egyet
megkapott, a ki Bajcsyra szavazott, azt hirtelen lecariquirozta egy ív
papirra; ebben nagy mester volt már; néhány vonással úgy oda teremtette
az embert, hogy mindenki ráismert. Örült neki; milyen remek albuma lesz
ebből, hogy fognak rajta odafenn kaczagni. Egyszer azonban tele lett az
ív papiros s ő kezdett megdöbbenni rajta; hogy ez egy kicsit sok is már
a jóból.
Belepillantott a szavazatok lajstromába, s még jobban elhült rajta, hogy
meglátta, miszerint Malárdy szavazatai még csak a százasban járnak, s
Bajcsy, a csizmadia, már a kétszázon túlhaladt.
Jónak látta felszaladni kissé a terembe; nem azért, hogy ezt megmondja,
hanem hogy a tréfás torzképeket átadja; ott azt állítá, hogy nem tud a
szavazásról semmit; – még nagyon az elején járnak. Magában reménylette
is, hogy majd megfordul az arány: az ellenfél párthívei bizonyosan
összebeszéltek s előre furakodtak. Majd vége lesz annak.
Egy óra mulva megint visszament.
Szinte meghökkent, midőn a lajstromokba tekintve, Malárdy neve alatt
ötszáz szavazatot látott, Bajcsy Andrásé alatt pedig hatszázat.
Néhány perczig volt ott, de már nem rajzolt torzképeket, egyik érkező
ide szavazott, a másik amoda, néha kettő, három is jött Bajcsynak, míg
Malárdynak egy; végre egyszerre egymásután jött tíz olyan ember, a ki
mind Bajcsy nevét mondta ki.
Ez annyira megrettenté Hugo Oskárt, hogy ijedten futott fel újra a
terembe s Malárdyt külön híva, fülébe sugá a fenyegető körülményt.
Malárdy homloka egy perczre összehuzódott, azután ismét büszkén
kiderült, mosolyogva vert Hugó vállára.
– Ne aggódjál, öcsém; elől mennek, a kik a bolondját járják; majd vége
lesz annak. Csak eredj vissza és vigyázz a további folyamatra.
Félóra mulva azonban már ajtóstól rohant be Hugo, s az egész társasághoz
intézte szavait.
– Méltóságos… akarom mondani tekintetes – azaz, hogy méltóságos és
tekintetes urak; tessék valami intézkedést tenni; a csizmadiának már
ezeren felül van a votuma, Malárdy úré még nincs nyolczszáz.
Mindenki szótlanul tekinte rá, ez megdöbbentő hír volt.
– Én alázatosan megkövetem; nekem az a szerény véleményem van, dadogá a
megrettent ifju, hogy itt mindennek Vasady táblabiró úr az oka, mert ott
áll a szavazatszedő asztalnál, s a mint jönnek a nemesek, a kik
pártjához tartoznak, rájuk néz, szemeivel int nekik, és azok rögtön
elértik s mind Bajcsyra szavaznak; úgy, hogy annak már ezeren felül áll
a szavazata, míg tekintetes urambátyámé csak nyolczszáz.
Malárdy sápadt lett a dühtől. A csizmadiamester!
– Nem kell engedni Vasadynak, hogy ott álljon az asztalnál, kiálta egy a
Malárdy-atyafiság közül. El kell őt távolítani.
A főispán rögtön leküldé egyik aljegyzőjét, hogy Vasadyt szólítsa fel;
miután neki ott semmi hivatalos minősége nincsen, távozzék el.
Mikor a jegyző lement, már akkor Bajcsy állt ezer százon, Malárdy még
nem közelíté meg az ezeret.
– Tessék elvonulni innen, táblabiró úr, szólítá meg a jegyző Vasadyt,
nem szabad senkinek befolyást gyakorolni a választók véleményére.
– Szólok én valakinek? kérdé Vasady.
– De int ön szemeivel; mutatja arczával, hogy mit tegyenek!
– Nem azért állok én itt, hogy én szóljak ti ellenetek; szólt erre
daczosan a pártvezér; hanem azért, hogy ti ne szóljatok mi ellenünk.
Ámde hogy azt ne higyjétek, mintha az én szemöldököm tenné azt, a mik
itt történnek, eltávozom; de ti meglátjátok – hogy mégis a
csizmadiamester lesz alispán… Ti akartátok: – úgy lesz!
Azzal eltávozott, kardjával és sarkantyúival végig csörtetve a folyosón.
E veszedelmes ember eltávozása mégis hatással látszott lenni a
szavazásra; a mi különben a véletlen játéka is lehetett. Malárdy
szavazatai lassankint megközelíték Bajcsyét; ez utóbbi szavazatai
gyérülni kezdtek; egy-egy gyönge szívű ember megszégyenlette magát,
mikor azt kérdezték tőle gúnyosan, hogy a csizmadiát akarja-e
alispánnak; s inkább neutralis szavazatot adott, meg-megijesztve
Kereszturi jegyzőjét, ki nem győzött bámulni rajta, hogy ez a derék
ember már husz votumot kapott, – s olyankor az ő pipája mindig kialszik.
Délután két óra felé a szavazatok egészen egyenlők voltak; ezerötszázon
állt mind a kettő.
Lelkendezve futó hivatalnokok minden perczben jöttek a terembe,
jelenteni: már kettővel, már hárommal több a Malárdy szavazata, mint
Bajcsyé.
Azután megint hátrament a viszony s Bajcsyé lett több kettővel,
hárommal.
És ez így tartott egy órahosszat; és Malárdynak ez az egy óra nehezebb
volt, mint egy század a pokolbeli kárhozatban. Minden perczben azt
hallani: most kettővel, most négygyel, öttel, tízzel erősebb ő, mint ama
kigúnyolt, kinevetett, kézimunkától kérges kezű mesterember; s majd
ismét az lesz négygyel, öttel, tízzel erősebb, miként ő; és aggódni a
következő pillanatért és kínos verítéket törülni büszke homlokáról,
sápadt orczájáról; ha e megvetett ember, ha e kigúnyolt nép
diadalmaskodni találna fölötte!…
A kínzó várakozás nyomta, szorongatá a nagy urak szivét; minden percz
újabb ingadozást adott a rettentő ostracismus serpenyőinek; a
legirtózatosabb küzdelem volt az: egy néma harcz, hol sem fegyver, sem
ész, sem a forgékony szerencse nem szólhat bele a diadalba, csupán az
egymás után hulló számok; a hideg, érzéketlen számok:… ezerhatszáz ide,
ezerhatszáz amoda; azután ismét kettő-három az egyikhez, kettő-három a
másikhoz, egy csepp méreg, egy csepp balzsam, egy csepp remény, egy
csepp kétségbeesés…
Senki sem nevetett már.
A sápatag arczok hüledező ajkakkal számlálák: 1750 Malárdy: 1751 Bajcsy
András… Tán négy, vagy ötszáz szavazó lehetett még künn az udvaron. Még
azok egyszerre új fordulatot adhatnak a közítéletnek.
Ah, de még a győzelem esetére is megmarad az a szégyen, hogy egy
Malárdyval, a legbüszkébb, leghatalmasabb férfival a Malárdy-családból,
négy óra hosszat küzdött egy alacsony kézműves, kit polgártársai nem
azért emeltek fel, hogy őt felmagasztalják, hanem hogy Malárdyt annál
mélyebben alázzák le. Oh ez kegyetlen seb fog maradni örökké abban a
büszke szívben!
Egy óranegyed mulva mosolygó arczú ügyfelek jönnek jelenteni örömmel,
hogy a szavazás jobbra kezd fordulni. Malárdy már 1800, Bajcsy hátul
maradt 1780-on.
Egy pár reszkető hizelgő gratulálni kezd Malárdynak a kétségtelen
diadalhoz.
A nemesek legbüszkébbike megvetőleg fordul el tőlük s keserű
kevélységgel utasítja el magától az üdvözlést.
– És ha megnyerném is azt, nem fogadnám el ilyen küzdelem után!
Oh nem érezte ő azt, a mit mondott! De – reszketett annál a gondolatnál,
ha nem találna győzni; de – ragaszkodott, mint az élethez, a szavazatok
jó eredményéhez; de – nem volt szivében elég ür, befogadni azt a
megmérhetlen gondolatot, hogy ő azon alispáni székből, melyben huszonkét
év óta második fejedelme volt ez országdarabnak, jobban rettegve
kicsinytől és nagytól, mint maga az első úr az országban: a jövő órában
leszálljon és engedjen maga után föllépni oda egy embert, a kit gyűlölni
szégyene; s a ki most épen olyan ítélő birája fog lenni néki ottan, mint
volt ez ideig ő annak.
Oh e gondolatot felfogni, végig érezni kínjait részletenként, át meg át
küzdeni nem egy óra, egy élet is kevés.
És ő mégis azt mondja: «nem fogadnám el, ha megnyerném!» ezt mondja
akkor, midőn a diadal részére kezd hajolni. Mit fog mondani a következő
perczben; a midőn siető emberek, a kiknek nyugtalan szívdobogása
szempilláikon meglátszik, kékült szájjal susogják egymásnak: «a szavazás
újra gonosz fordulatot vett, Bajcsy egyszerre sebesen halad előre, már
az ezer kilenczszázat is elérte, s Malárdy messze hátra maradt; a kik
most jönnek az udvarról, mintha összebeszéltek volna, szakadatlan
egyfolytában Bajcsyra szavaznak; ötven közül egy sem említi Malárdyt.»
Malárdy arczczal az ablak felé fordult és öntudatlanul bámult ki az
utczára, nem látott maga előtt semmit. Még csak azt sem vette észre,
hogy az egész utcza a megyeház előtt tömve dugva van emberekkel, a
kiknek szemei mind egy tárgyon függnek: ez a tárgy az ő arcza, mely
azoknak oda künn bűvös jelzőül szolgál, a miről leolvashatják, mint
folynak a dolgok odabenn; és ő nem tudja azt, hogy az ő halavány
vonásait odalenn ezer meg ezer ember olvassa, hogy összevont
szemöldeinek borúját, ajkai rángását magyarázzák, figyelemmel kisérik,
csak azt hallja, a mit háta mögött beszélnek.
«Bajcsy szavazatai esztelenül szaporodnak; Malárdy nem halad.»
«Átkozott tréfa; Bajcsy szavazatai a kétezeret elérték. Ez épen közepe
az összes számnak, most már ha a többi mind Malárdyé lenne, még az sem
segítene rajta, most már vége mindennek.»
Az a fehér alak ott az ablakban oly merev, oly mozdulatlan, mint egy
ijesztő szobor, halott arczczal és üvegszemekkel.
Benn a teremben lassú zúgás. Olyasmit beszélnek, hogy a szavazások be
vannak már fejezve: Malárdyé lett ezer kilenczszáz; Bajcsy András, a
csizmadia kapott kétezeret és százat.
Az a fehér szoborkép ott az ablakban egyszerre eltünik helyéről: hanyatt
esett a padozatra. Elájult, – vagy tán meg is halt?
Mind a kettő jó rá nézve: nem hallhatja, mint riad fel egy percz mulva
kétezer és száz ember ajkáról a rettenetes daczkiáltás:
«Éljen Bajcsy András, alispán!»
… Ki nevet utoljára?