Azon kis városkának, mely elbeszélésem központját képezi, jutott az a
dicsőség, hogy a hazai irodalom legelső csiráit keblébe fogadta.
Szomorú volt látni, hová jutott irodalmunk, tudományos életünk? Kik a
XVII. században egy fokon állottunk Európa bármely nyelvű nemzetével
irodalmunk kifejlődésében, kik azon időkből egy Zrínyit, egy Pázmányt,
Eszterházyt, Csereyt tudunk felmutatni, száz év alatt oda sülyedtünk
vissza, a hol a tatár, a beduin nemzet áll: nem! még annál is alább,
mert az legalább meséit és traditióit megtartja, de mi azokat is
elvetettük; nevetni és megbámulni való dolog volt a tudós; nem űzte a
tudományokat más, mint a tanárok, a kiknek az kenyerük volt; szilaj
léhaságban, hivatalvadászatban töltötte idejét a nemes fiatalság. Az
aristokrátia nagy része nem tudott magyarul irni, ha általában tudott
valahogy irni; a gyermekek nevelését a tánczmesterre bízták s valami
üres, sivatag kedélytelenség lepte el a nemzet minden rétegét, mint a
melyből sikerült a lelket kivenni.
A nemzeti nyelv elvesztével elveszett a jó erkölcs is; gyáva, esztelen
nemzedék kelt az erősek helyébe; a bóbita az asszonyok fején czégére
lett a könnyelmű léleknek, s a férfiak púderes fejében nem volt magasabb
gondolat.
Ámde ez nem tarthatott így örökké.
Lehajolhatsz te árva nemzet egész a fekete földig, széthullhatsz,
elolvadhatsz: – mikor a legvégsőre jutottál, akkor is felébredsz újra s
megujítod lételedet.
Mindezek ugyan nem regénybe való dolgok, s én biz elő sem hoznám ezeket,
ha épen elbeszélésem folyamához nem tartoznának.
De épen ezen fordúl meg történetünk egyik válpontja.
A legkeserűbb órákban, midőn alig pislogott az utolsó szikra a hamu
alatt, a mi kis városunkban támadt egy igénytelen társulat, a mely
nevezte magát «hazai nyelvmívelő társaságnak».
Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram vezérlete alatt összeállottak a
környék irástudói, azon czélból, hogy megpróbálják: vajjon lehetne-e még
magyar nyelven is irni?
Holmi kálvinista papok, tanárok, iskolamesterek voltak azok; ezekhez
csatlakoztak a befolyásuk alatt levő ifjuság lelkesebbjei; azoknak
közlekedése folytán kihatott a társulat hatásköre vidéki ismerősökre,
irástudókra; azok is meglátogatták hetivásárok alkalmával a
szombat-utczai nagy bádogtornyos épületben levő könyvtárt, a hol a
tudósabb férfiak felolvasásokat tartottak nevezetesebb munkákból; a
fiatalság verseket olvasott fel hellen és római classicusok mintájára,
mikben a külső technika kivánt leginkább méltánylatot, sőt végre a
társulat annyira kezdett vetemedni, hogy irott ujságlapot is adott ki,
mely házról-házra köröztetett s melyből kiki azt, a mi neki legjobban
megtetszett, ismét saját gyüjteményébe kiirta. Még akkor ez volt az
irodalompártolás egyetlen nyilatkozványa, hogy minden lelkes olvasó
iparkodott azt, a mit kedveset olvasott, sajátkezűleg leirni. Egy ilyen
gyűjteménynek magam is birtokában vagyok, a mit három ilyen sáros
világért, mint ez a mostani, nem adnék, minthogy azt épen apám irta
össze.
A mi kis városunk irott lapját nevezték Hyppocrenének, s róla szintúgy
az egész társulatot, melyet Malárdy alispán több izben igyekezett
betiltani, látva annak veszedelmes voltát; de mindannyiszor siker
nélkül, minthogy a társulat bölcs vezetője azt minden politikai
irányzattól távol tudá tartani.
Hát még, ha azt tudta volna Malárdy, hogy a ki ama Hyppocrenéban Csaba
álnév alatt azon szép ódákat irja, válogatott alcaicusok és hibátlan
sapphicusokban, senkisem más, mint az ő tulajdon fia, Kálmán!
És hátha azt tudhatta volna előre, hogy egy szép este ama Hyppocrene
teremében valami obscurus ember, a kinek senki sem is jegyzette fel a
nevét, azt a vakmerő gondolatot találja kimondani:
– Uraim! Holnap tisztújítás lesz a megyeházán. A császári rendelet
megengedi, hogy a protestánsok is viseljenek közhivatalokat; nosza
tegyünk próbát, hogy a hivataljelöltek közé egy protestáns is
candidáltassék. Ha megbukik is a szavazáskor, legalább gyakorlatában
maradunk.
Ki mondta, ki nem mondta ezt a szót? nem keressük többé; a tény az, hogy
másnap a tisztújítás előtti ülésen Vasady táblabiró a jelenvolt
protestáns nemesség nevében követelte a főispántól, hogy közülök is
nevezzen meg egy jelöltet minden hivatalra az alispántól kezdve le az
esküdtekig.
Ebből veszedelmes vita támadt. Vasady pártfelei nem hiresztelve el
szándékukat, mind elfoglalták a jobb helyeket a teremben s hathatósan
támogaták vezérük indítványát; ki hizelgett magának azzal a dicsőséggel,
hogy ő maga fog candidátióba jöhetni.
Malárdy egyenkint látta ellenségeit a zöld asztal mellől felállni és a
protestans nemes indítványát támogatni; mindazok, kiket valaha
megbántott, lenézett, kiket részrehajló itéletekkel sujtott, egymásután
keltek föl előtte s elmondák, hogy az indítványtevő kérelme jogos és nem
féltek azalatt az ő szeme közé nézni. Máskor nem merték volna azt;
máskor hallgattak, máskor lesütötték szemeiket, ha ő rájuk nézett; de
most – van valami a levegőben.
A zöld asztal végén, ott, a hol már a köznemesség csoportjai tolongtak,
észre lehetett venni Bajcsy András uramat, az érdemes csizmadiamestert,
ki maga is hallgató és olvasó tagja levén a Hyppocrenének, ez ünnepélyes
alkalomra ismét felköté kardját s megjelent a megyeház teremében, szóval
és tettel gyámolítandó az ő felekezetének szándékát s ott várt, míg rá
kerül a sor; nagyon látszott pedig az egész arczán, mennyire részt vesz
a discussiókban; mikor valaki jót mondott, ő is úgy rakta utána szemmel
szájjal, szemöldökkel, bökte az ujjával előre a mondást, s csinált
hatalmas kézmozdulatokat, ha a szónok maga elfeledte a competens
gestust; mikor pedig valami neki nem tetsző beszédet mondtak, akkor
összevissza fintorgatta arczát, félrefordult előle, mint a mit nem
érdemes már hallgatni; integetett mind a tíz ujjával, hogy nem ér az
semmit; s ha leült valaki, akkor egyet köhintett, előre rántotta
válláról a mentét, letette a kezét a zöld asztalra s úgy látszott a
képén, hogy mondani akar valamit, már a nyelvén van; de megint feláll
előtte más, s ő csak megint kénytelen elhalasztani mondását.
Malárdy igen jó taktikát vélt akkor követni, a midőn ezt a sajátságos
alakot, melynek komolysága is tréfásan tünik fel, a közfigyelembe
iparkodott bevonni, s úgy tett, mintha az egész veszedelmes vitában őt
semmi sem érdekelné, egyedül a humorisztikus csizmadiamester, örökké
mozgó arczával, mely egyik perczben mosolyog, a másikban haragszik; a
körüle ülőket, sőt magát a főispánt is figyelmezteté Bajcsy uramra, s a
heves szónokok egyszerre azt vevék észre, hogy a gyűlés főemberei nem
őket nézik, hanem Bajcsy uramat ott az asztal végén.
A mennyire boszantá az ingerlő fitymálás a szónokokat, oly kevéssé verte
le Bajcsy uramat; ő e figyelmet igen illetékesnek találta s midőn egy
ellenzéki szónok épen leghevesebb dictiója közepén nem tűrhetve a körüle
terjedni kezdő gúnyos hangulatot, félbeszakasztá a szót és leült:
váratlan szünet támadván, Malárdy gúnyos tréfával inte, hogy engedjék
szóhoz jutni Bajcsy uramat; Bajcsy uram szólni akar; hadd beszéljen.
Bajcsy uram nem hagyta magát megzavartatni. Igen is, bátran előállt s
egyik kezét megtámasztva ököllel az asztalra, másik kezének mutató ujját
pedig nyomatékos actiókra használva, megszólala, mondván:
– Justum ac tenacem propositi virum (itt saját mellére ütött) nec civium
ardor prava jubentium (itt az ellenpárt szónokait vágta meg mutató
ujjával) nec vultus instantis tyranni (ez Malárdynak szólt) mente quatit
solida.
Persze hogy nevetett rá mindenki.
Malárdy féltréfásan szólt rá vissza:
– Ne sutor ultra crepidam.
Bajcsy uram visszavágott rá, jóslatterhes mutató ujját rázva szörnyen:
– Quem dies vidit veniens superbum, hunc dies vidit fugiens jacentem!
Ismét nevettek, de Malárdy kezdett haragudni s félbüszkeséggel,
féltréfával veté oda a csizmadiának:
– Quod licet Jovi, non licet bovi.
Bajcsy uram egyet rántott a vállán, kettőt a szemöldökén s félvállról
félig kacsintva oda felelt:
– A bove majori discit arare minor.
Malárdy is úgy tett, mintha nevetne. Az egész gyűlés jó kedvre lőn
hangolva a classicus szóváltás által s a derült hangulat el látszott
mosni az ingerültséget, mit az elébbi heves viták támasztottak. Bajcsy
uram még is nagyon mulatságos férfiu.
Hogy a tréfa tökéletes legyen, Malárdy valamit sugott a főispán fülébe,
a mire az is nagyon elmosolyogta magát s a fejével helyeslést inte.
Azután leküzdve mosolygását, komoly, hosszú arczot csinált; inte a
rendeknek, hogy csendesüljenek el: a végzést ki fogja mondani.
Sokan még beszélni akartak: nem szükség, a tárgy eléggé meg van már
vitatva. Az elnök az előadottak után elismeri, hogy a protestans
feleknek méltányos azon kívánságuk, miszerint a tisztválasztásra közülök
is jelöltessék ki valaki. Ez óhajtásnak ő nem is kiván ellenállani, s
hogy mindeneknek eleget tegyen, a két alispánjelölt Malárdy Ferencz és
Kereszturi István mellé harmadiknak egy kálvinistát tűz ki;
megválasztván e czélra a legeszesebb, legtapasztaltabb és így
legtekintélyesebb férfiut e hitfelekezet közül; névszerint – becsületes,
nemes, – Bajcsy András, csizmadia-czéhmester uramat!