Ezerhétszázkilenczvenet irtak a keresztyén világban, a midőn igen
különös idők kezdtek járni itt minálunk.
Hosszú tél végén megérzi azt az ember, azt a jótékony magnesi hatását a
közelgő tavasznak; a nap melegíteni kezd, itt-amott zöld fű támad elő a
földből; az ember vágyik ki a szabadba s édesnek találja a levegőt. –
Tavasz lesz.
Hangyák, apró szorgalmas bogarkák jönnek elő a földből nagy
sürgésforgással, mutogatják magokat lakott szobákban; kedvetlen kakasok
vígabban kezdenek szónokolni, foglyul maradt gólyák kelepelnek,
szárnyaikat rázzák, bebörtönzött madárkák énekelnek. Tavasz lesz.
A téli unalmas kabátok tünedezni kezdenek a járókelőkről, vidámabb
viselet jelen meg szerte az utczákon; az emberek magok is nyájasabbak,
nem panaszkodnak nátháról, hurutról, egy jótékony időváltozás véget
vetett minden bajnak; a téli mogorvaság eltünt az arczokról, új életerő
villanyozza át az idegeket. Tavasz lesz.
És néha-néha valami kedves, meleg szellő fuvall át a tájon, mely olyan
szép csuda reményeket igér fűnek-fának és emberi szívnek, hogy megtelik
vele minden bimbó, minden szív.
Ezerhétszázkilenczvenben ezt a kedves előérzetét a tavasznak sokkal
korábban élvezte minden bimbó, minden szív, mint egyébkor.
Hosszú-hosszú fagyos tél volt, a hévmérő oly fokra sülyedt a fagyponton
alól, a melyen már az emberi szivek is meghülnek és a hazaszeretet csak
fagyott állapotban jön elő.
Elfagyott a multak szép emléke; hó fedte a közérzületet; jégcsapokra
lehellt a költő hő szerelme: az emberek nyelvét megcsipte a dér, hogy
nem tudtak magyarul beszélni többé.
Bús medve volt a mogorva honfi, benn ült magányos odujában s nézte, hogy
nő fel ablakáig a hó, s ha néha besütött rajta a napvilág, mormogta
magában: «Maria purificante, sole micante, majus erit frigus, quam fuit
ante» s azzal tenyerébe verte pipáját, falnak feküdt s iparkodott
magával elhitetni, hogy alszik.
Jégpánczél fedte a négy fehér folyót, magas hó a három halmot, az ember
azt gondolhatta, talán a nyár sem olvasztja azt el onnan.
És ekkor kisütött a nap.
Megjelentek az apró szorgalmas hangyák, hírt hordva minden házhoz;
előjöttek kemenczehasadékokból, pest aljából; meleg szellő köszöntött be
az ablakon; «jön a tavasz», hó és jég elolvadt; fagyott virág, dermedt
állat életre kelt; feltisztult a négy folyó, kizöldült a három halom, és
azután minden folyó és minden halom és minden, a mi élt, szóval, színnel
és melegségével hirdeté, hogy itt a tavasz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Február elején jártak; mindenütt, minden palotában, minden kalyibában, a
zöld mezőn és a zöld asztalnál egy gondolat foglalt el minden lelket:
József császár rendelete, melyet az erős lelkű fejedelem jan. 28-kán
bocsátott ki ő magyar népéhez.
A fejedelem levelének végsorai, miket e tárgy felől egy nagy
kormányférfihoz irt, azt mondják: «szívem szerint óhajtom, hogy
Magyarország ezen körülmény által boldogságában s a jó rendben annyit
nyerjen, mint én kivántam neki rendeleteim által szerezni, minden
ügyeiben».
E szavak boldoggá tettek egy egész népet.
Csak egy meleg mosolyába került a «napnak», hogy paradicsommá változzék
a föld, a hol minden örömöt lehell, áldást sóhajt vissza az égre;
milliók mosolya derült fel utána, egész tájak más színt váltottak
egyszerre, minden szem örömkönynyel tekinte fölfelé. Hogyne volna kedve
a napnak melegen sütni, mikor sugárait ilyen harmatban fürösztheti!
Csak két uj eszméje maradt meg örökül a nagy fejedelemnek, miket nem
volt szabad eltörölni a január 28-ki áldást-iró tollnak; miknek fenn
kelle maradni az ő nevének emlékére, az emberiség dicsőségére; a mik
felkisérik őt oda, hol a fejedelmek fölött itélnek, s tanubizonyságot
tesznek mellette, hogy e fő megérdemelte koronáját ott is; e két nagy
eszme volt: a jobbágyok jobbléte és a türelmi parancs.
Milliók boldogsága van e két eszmében kifejezve; oly millióké, a kik
Magyarország fiainak neveztettek, de a kikkel elsőszülött testvéreik nem
bántak testvérek gyanánt.
E két nagy eszmét nem hagyta elveszni a nagy uralkodó, a midőn egész
élete fáradságos művét egy óhajtásnak feláldozá.
Tehát minden örült, minden sietett ki a napfényre; régi poros öltözetek
előkerültek s megjelentek az utczán, vármegyeházak termei megnyiltak s
hangzottak zajos beszédektől, tűzbe hányattak szomorú irások, divatból
kiment kabátok, s rivallgó népünnepeken sütötték az ökröt, csapra verték
a bort; pedig az emberek a nélkül is ittasak voltak az örömtől.
Milyen szomorú alak ilyenkor, midőn mindenki vigad, egy olyan büszke
ember, mint Malárdy alispán.
Az ember egyszerre kezd esni lefelé. Tegnapelőtt büszkeségének minden
fénye vette körül; nagy hatalmas befolyású férfi volt, nevét tisztelék,
szerencséjét irigyelték, befolyását mindenütt hatónak tarták; bécsi
udvaronczok s falusi cliensek hajtogatták derekaikat előtte, grófok,
mágnások várakoztak előszobájában, pártfogását esdve; mert ő volt a
megye legfőbb birája, s a ki boldog akart lenni annak határain belől, az
csak az ő akaratával lehetett; a birtokos nemesség családi
összeköttetésekért, a pörviselő nép kegyelmes hajlamáért járt utána, a
köznemesség magasztalá azon erélyeért, melylyel a jobbágyság ellenében
pártját fogta, előjogait oltalmazá, teherviseléseit másra rótta; a kik
pedig ellenségei voltak, a kik nem szerették, a kiket bántott, eltiport,
elnyomott, azok féltek, reszkettek tőle és hallgattak, és eltagadták
haragjukat. S a bámulat és a félelem távolában ott ragyogott a
megközelíthetlen Malárdy-kastély, melynek gazdagságát senki sem
számlálta még meg, fényes aranyos tornáczaival, ezüst tükreivel,
tündöklő csilláraival s illatos légkörével, melynek minden lakói
magasabb lények, tündéralakok voltak.
És ime bomlani kezd a bűvkör. Amaz átokmondó ember megjelenése, a
legfényesebb ünnepély pillanatában, volt a bűvrontó jelszó. A ház
legszebb tündére, a szép hajadon leány kezet adott egy kalandornak, ah
gonoszabb! egy protestans pap fiának. A vőlegény a vízbe ölte magát, a
menyasszony éjszaka eltünt, elveszett, a Malárdy-név világ szájára
került, kofák a piaczon csúfra emlegetik a történetet; következik utána
a többi. Az átok beleesett már a fájós részbe; és még beljebb fogja
magát enni, be a szívig, az élő ütérig, míg hivatását nem teljesíté; s a
Malárdy név dicsősége összeomlik fokról-fokra; minden, a mi ragyogó volt
körüle, egész a pompás kastélyig, annak a vitorlás őrtornyáig, ezüst
csiláros tereméig, utolsó ivadékáig.
A császári rendelet visszaadta a rendeknek a tisztviselők választási
jogát. A közörömben csak egyedül Malárdy döbbent meg. Nem történhetik-e
itt valami?
Egy korábbi rendelet az alispáni hivatalt öröklővé tette, ez utóbbi
ismét a nép-kegyre bízta annak elintézését, kik legyenek a megye
tisztviselői.
De hát mer-e a nép-kegy Malárdy ellenében ingadozni? Nem egyhangú
felkiáltással választák-e meg őt a nemesi rendek négy tisztujításon
egymásután hajdanában? nyertek-e a vele kijelölt nevek csak egy
felkiáltó szót is? nincs-e ez a név törhetlen prestige-el körülvéve,
hogy mást ne tudjanak a kicsiny emberek felelni a kérdésre, mint ezt?
Vagy talán a kicsiny emberek azóta nagyot nőttek? tán jegyezte magában
valaki, miket vétett a végzetes tíz év alatt a nép nagy embere a nép
ellen? hogy alázta meg a közügyet, azért, hogy magát felmagasztalja?
hogy vágatta kerekre dolmánya szárnyát, mikor még senki sem viselte úgy,
hogy irtotta el bajuszát, mikor még mindenki viselte azt? hogy zsarolta
a kivetett gabonát, hogy mérette a földet, hogy számláltatta az
embereket erőhatalommal?
Ámde még mindez nem elég arra, hogy egy oly hatalmat, mely csaknem
korlátlan uralkodóvá vált már a megyében, egy nap alatt lerontson; és
bizonyára Malárdy oly büszkén, oly hideg nyugalommal ülhetne alispáni
székében a választóülés napján, ha valami nem volna a levegőben, a mi
feje körül szállong, s borus redőket von homlokára, valami sötét lény,
mely évek előtt ember ajkáról született, az alatt sok felhőt és eget
bejárt s most visszaszállt és ott függ feje fölött.
Várjuk el leszálltát.