– Ahol van, megint jön! kiálta fel Bajcsy uram kétségbe esve; a mint
valami setétség pillanatra elhomályosítá az ablakát. Más észre sem vette
volna, hogy mi az? de ő meglátta, megérezte, egy percz alatt felfogta, a
mint nagy veszedelem idején szokás, hogy az senki sem más, mint Mákosné
szomszédasszony: ide jön, taréjos főkötő van a fején, rossz hirt hoz.
– Zárjátok be az ajtót!
Ez a parancs elkésett; mire az inas kiszaladt, már akkorra Mákosné
asszonyom benn volt az udvaron; megcsókolta az inas szurtos pofáját s
megczirógatta a kutyákat és jött befelé egy kardcsapás nélkül.
Bajcsy uram meg volt szorulva: elhányta kezéből fegyvereit; árját,
dikicsét, s be nem várva az ellenséget, futott belső szobájába, azt
mondva a hátrahagyott várőrségnek, hogy hazudjanak egyet Mákosné
nagyasszonynak, olyanformát, hogy a mester nincs itthon.
Azután az ajtóra tette a fülét s hallgatta, hogy mi fog következni?
Rettenetes fordulat! Mákosné asszonyom mikor azt hallotta, hogy Bajcsy
uram nincs itthon, azt felelte rá, hogy tehát itt marad és megvárja, míg
haza jön.
S azzal leült szépen és beszélgetni kezdett a legényekkel jó időről,
rossz időről, vízáradásokról, ágy alá elbujt zsiványokról, rettentő
hármas gyilkosságokról; hajókat sülyesztett el a Dunán, minden rajta
levőkkel egyetemben, kis gyerekeket etetett fel koczamalaczokkal, s
rettentő dolgot mívelt egy nagy óriási kigyóval, a mi itt a Csallóközben
minden éjszaka bejárt egy szoptatós asszonyhoz s annak a tejét
alattomban kiszopta. Olyan igaz, hogy még hetven esztendő mulva is
megesküsznek rá.
Bajcsy uram reszketett a dühtől és félelemtől odabenn. Már nem megy el;
már itt marad délig! Mit csináljon? Az ablakon ki nem szökhetik, mert
vas van rajta; végre azt gondolta ki, hogy lefekszik és betegnek teszi
magát.
Le is feküdt szépen csizmástól, bőrkötényestől az ágyba, a hogy a beteg
emberek szokták, onnan kiáltott át a másik szobába.
– Te Miska te! Miska inas!
Miska bedugta az ajtón bozontos fejét, épen csak akkora nyilást csinálva
rajta, hogy Mákosné asszonyom be ne repülhessen a feje fölött.
– Mondd meg a nagyasszonynak, hogy itthon vagyok, hanem beteg vagyok,
fekszem; nagyon sajnálom.
– Micsoda? kiálta fel szörnyűködve a nagyasszony, s iparkodott a képét
még hosszabbra húzni, mint a mekkora; az én kedves szomszéd uram beteg
és nekem nem mondják! Mi baja van az Isten szerelmeért?
– A hideg lel… Nyöszörgé az árva.
Valóban is lelte egy kicsit a hideg.
– S én nekem nem mondják! méltatlankodék a jó asszonyság; pedig én
milyen jó orvosságát tudom a hideglelésnek. Hol van egy kis pápafű?
Talán nincs is a háznál? No van nekem. Itt van, itt van a tarisznyámban;
oh én mindenfélét hordozok magammal, az ember nem tudja, hogy mikor
lehet rá szüksége? oh én ezzel már sokakat kigyógyítottam. Mindjárt
megfőzöm, csak egy kis bögrét kapjak.
Azután odakinn a konyhában addig erőszakoskodott, a míg egy bögrét
lefülelt, vizet forralt benne, megfőzte a pápafüvet, leszűrte csészébe a
levét, s vitte be nagy áhitatossággal Bajcsy uramnak.
Az csak nézett rá félszemmel onnan a paplan alól.
– No kedves édes szomszéd uram; itt van, tessék.
– Micsoda?
– Herbatej, nagyon jó herbatej; várjon, majd megfújom, hogy ne legyen
olyan forró.
Bajcsy uram azzal a tehetetlen félelemmel nézte, mint fújja a
nagyasszony a herbatét, a mint azok a kis mókuskák nézik a nagy kigyót,
a mely őket el akarja nyelni.
– No nem meleg már: megihatja. Kóstolja csak meg.
– Nem kell nekem.
Mákosné asszonyom azzal az ápoló gyöngédséggel, a mivel a durczás kis
gyermekeket szokás rávenni, hogy vegyék be az orvosságot, emelte saját
ajkaihoz a drága jó főzetet s egyet szürcsölt belőle.
– Jaj de jó; oh be fölséges. Kóstolja csak meg, igyék csak belőle kedves
édes szomszéd uram. Meglássa, hogy mindjárt jobban lesz tőle.
– Kell a pokolnak.
– Ettől egyszeribe megizzad.
Izzadt szegény a nélkül is.
– No csak egy kortyot, no csak egy cseppet, csak egy kanálkával.
Addig addig unszolta Mákosné asszonyom a becsületes férfiut azzal a
gonosz keserű lével, míg ez végtére elvette a kezéből a csészét s úgy
vágta a földhöz, hogy milliom darabra törött.
– Zsámfáter hordtát! Mikor én nem ihatnám, akkor én nem iszom.
Azzal felkelt gorombán az ágyból, s kiment a műhelybe dolgozni, a hol
azután még félóráig bőszítette Mákosné asszonyom azzal, hogy de bizony
feküdjék le, mert látszik a szemeiből is, milyen rosszul van: hogy izzad
a homloka, mint ég a képe; jó lesz azt a drága életét kimélni, a mit
Mákosné asszonyom saját vérével is megváltana, ha lehetne. Most pedig
nem jó a betegséggel tréfálni: járvány van; erős emberek egyszerre
meghalnak; tudta névszerint mindazokat előszámlálni, a kiket e héten
eltemettek, és még egyszer annyi ágyban fekvő beteget, a kik szintén
halálrováson állnak, a mitől Bajcsy uramat őrizze meg az úr Isten.
Bajcsy uram hagyta őt beszélni.
Végre rátért a dologra.
– Biz a jó tisztelendő asszony is meghalt. Szép temetése volt; hisz
Bajcsy uram maga is ott volt, hát jobban tudja. No de jól járt. Jobb
volt neki egy héttel hamarább, mint később. Jó az Isten mindenekben; jót
akart vele szegénynyel, hogy hamarább magához vette.
– Hát már aztán miért volt neki olyan jó hamarább meghalni?
Mákosné asszonyom pantomimice mutogatá négy ujjával és
szemöldökrángatással, hogy ennyi ember előtt olyan dolgokról beszélni
bajos.
– Csak mondja el a nagyasszony, ha már a nyelvén van; ha én azt mondom a
cselédeimnek: a mit most hallottatok, azt tovább ne merjétek adni, akkor
ezek még szakállas vén ember korukban sem mondják el senkinek, a mit
hallottak; egyébiránt pedig a mit a nagyasszony tud, úgy is tudja azt
már holnapután az egész város.
– Ejnye, hogy tréfál velem megint, kedves komám uram; de hála Istennek,
hogy már tréfál; ez arra mutat, hogy jobban van. Ha tehát nem átallja,
hogy a cselédnép előtt beszéljek, hát lássa, bizony az rettenetes eset:
tudom, hogy a szegény tisztelendő úr sem él utána sokáig; nem élheti túl
azt a nagy gyalázatot, meg azt a nagy fájdalmat.
– Miféle gyalázatot?
Mákosné asszonyom közelebb húzta a székét a mesteréhez s széttekinte a
legényeken, ha vajjon hallgatják-e mind?
– Hát mit mondtam a multkor, ugy-e? Mondtam, ugy-e, hogy a Lőrinczke egy
zsiványbandába elegyedett.
– Zsámfáter hordtát! Ne beszéljen olyan bolondokat.
– De ha úgy van. Mint haramiavezér kirabolt egy Kadarkuthy nevű öreg
bárót, annak a hintaját, lovait is elvitte, s kocsisával, inasával
egyetértve, saját magát adta ki a báró fiának, s iszontató sok csalást
elkövetve minden vidéken, utoljára annyira vitte a vakmerőséget, hogy
ide jött a Csallóközbe, a tekintetes alispán úr jószágába, s ott is
elbolondított minden embert.
Bajcsy uram erre azt tette, hogy elkezdett nevetni.
– Ez már aztán a szép história. De már ezen agyon kell magamat nevetni.
Miska inas, nevess te is! Nevess szedte-vedte, ha mondom. Nevessetek
valamennyien!
Bajcsy uram legényei, kiváltképen pedig Miska inas a sutban, tactusra
nevettek mesterük buzdítására; András úr a szemeit is törülte bele,
olyan jól esett neki a nevetés.
Mákosné nagyasszony nem engedte magát az által a sodrából kihozatni. Egy
kicsit maga is elmosolyodott a dolgon; mintha ő is találna benne valami
mulatságost s a mint elhagyták a nevetést, megint folytatta tovább.
– Iszontató vakmerőség volt az, kérem alázatosan, olyan közel tulajdon
szülötte városához merészkedni; a míg a szegény tisztelendő úr hetedhét
országon messzeföldön lótott-futott csavargó fia után, az alatt ez három
mérföldnyire…
– Kszikkrkrphühühü!… Miska inas hiába türtöztette a nevetést, kipattant
belőle egyszerre, mint egy bombából a töltelék, a nagyasszony háta
mögött s rákezdte megint az egész legénység a hahotát.
A nagyasszony megvárta, míg elhagyják s mondta tovább.
– Azalatt ez alig három mérföldnyire a várostól, az alispán kastélyában
dőzsöl; játszik, kocsikázik s bolondítja a világot.
Most Mákosné asszonyom előre integetett Miska inasnak, hogy ne nevessen
bele, mert igen nagy dolgot akar mondani.
– Sőt még mit tett? Megkérte az alispán úr leányának a kezét, a Hermina
kisasszonyét, s annyira elkábította őket, hogy hozzá adták és meg is
eskették vele.
– Brühühühihihi! pattant ki megint Miska inasból a jókedv; még pedig
ezuttal olyan váratlanul, hogy a nagyasszony felugrott ijedtében a
székről; épen háta mögé jött nevetni a neveletlen semmire való.
Mákosné nagyasszony folytatta.
– Szerencsére, tekintetes Vasady táblabiró úr előtt gyanus lett a dolog,
s irt a nagytiszteletű úrnak, hogy itt meg itt egy fiatal ember jár, a
ki nagyon hasonlít az ő elveszett fiához; mire a tisztelendő úr mindjárt
sietett vissza, s épen akkor ért oda, mikor már az ifjakat össze is
adták, s a tekintetes alispán úr nagy büszkén nézte, mint járja az ő
kisasszonya a minétet egy gróf urfival, hogy lesz már most az alispán
leányából grófné nagyságos asszony? akkor egyszerre… Miska te, bele ne
nevess a szavamba, mert pofon verlek… belép a nagytiszteletű úr a
tánczoló sereg közé, megfogja fülénél fogva a nagyságos gróf urfit s
kikorbácsolja a házból…
– Aztán akkor felébredt a nagyasszony?… veté közbe Bajcsy uram
tréfálkozva.
– Hja jah: bár hiszen csak úgy álmodtam volna, de nem az volt annak a
vége, hanem a tisztelendő úr odakinn meglánczolta erős vasbékóval a
Lőrinczkét, s úgy akarta magával elvinni a vármegye tömlöczébe. Hanem a
mint vitte volna, hát egyszer a furfangos ifjucska, mint a keztyűt,
leveté kezeiről a békókat s egyszerre beleugrott a vízbe.
– A szekérről?
Mákosné asszonyom türelme már kezdett oldozódni.
– Ej dehogy a szekérről: a ladikból; hiszen a ladikon vitte magával.
– Ugyan ne beszéljen már. Ki hallotta azt valaha, hogy ladikon utazzék
valaki; ne hazudtolja meg magát szomszéd asszony minden lépten nyomon.
Hova akarta volna vinni ladikon?
– Már akárhova akarta, vagy nem akarta, elég az hozzá, hogy a Lőrinczke
beleugrott a Dunába és oda is veszett, mert meg nem találták többet,
pedig egész éjszaka keresték.
– Mese, mese, meskete, tehén füle fekete.
– De az bizony nem mese: valamintségesen az sem mese, hogy a Hermina
kisasszony meg azon az éjszakán elszökött az alispán úr házától: semmit
sem vitt magával, mint az egy öltő ruháját; senkinek sem szólt, senki
sem tudja, hová lett? azóta is keresik, de hirét sem találják…
– Trühihahuhuhu! röhögött közbe egyszerre Miska inas, hiába fogta be két
kézzel a száját, hogy ki ne törjön rajta a nevetés, mire a nagyasszony,
búcsút véve keresztyéni phlegmájától, kirugta a széket maga alól, s
dühösen, mint a vadmacska, rohant neki tíz körömmel a pajkos siheder
üstökének; az pedig utczu keresztül bujt az asztal alatt, s futott ki az
ajtón; a nagyasszony mindenütt utána a konyhán az udvaron végig: a
semmiházi kölyök három perczig szaladgáltatta a jámbor amazont maga után
a kut kámvája körül; azzal egyszerre rést kapva, visszafutott a
konyhába, becsapta maga után az ajtót; kizárta rajta a nagyasszonyt s
hagyta őt odakívül nagy hasztalan dörömbözni, maga pedig nagy diadallal
visszakerült a műhelybe.
Miska inas még akkor is rendén találta nevetni, mikor a műhelybe lépett,
s csak akkor vette magát észre, mikor egy pár egészséges poflevet kapott
czirmos pofájára jobb és bal felül. Ez mesteruram tenyere volt.
– Zsámfáter hordta; azt mondom, hogy ne nevess, mert pofon ütlek!
(Bajcsy uram elébb szokott adni, azután igérni.)
Miska inas bámulva nézett szét; a mester olyan szomorú volt, és a
legények mind komolyan hallgatva dolgoztak a tőke mellett; mint mikor
valami nagy baj történt. Itt csakugyan nem lesz jó helyén, nevetni.
Mákosné asszonyom rövid időn megint valami uj torturát gondolt ki
szerencsétlen szomszédja kínzására.
Bajcsy uram szerette a friss levegőt; a szép tavaszi napok jártával
rendesen nyitva tartá ablakait, hogy a házak előtti fák egészséges
illata keresztül járja szobáit; úgy dolgozott nyitott ablaknál.
A nagyasszony most már nem került az ajtóra, hanem egyenesen az ablaknak
ment; benézett, meglátja Bajcsy uramat; köszönt neki – és ott maradt.
Lehet ennél válogatottabb neme az injuriának, mely ellen a törvény nem
ad semmi védelmet?
A házából kitilthatja, kicsukhatja az ember, a kit nem szeret odabenn
látni, tarthat harapós kutyákat, a miktől be ne merjen menni, de
ablakából nem parancsol; ott megállhat és bebeszélhet akárki.
Bajcsy uram érteni kezdte azon okos emberek építészeti elveit, a kik nem
hozzák ki az ablakaikat az utczára, hanem elébb egy kerítést huznak az
épület elé.
Korán reggel, még meg sem volt fésülködve: már ott volt az ablakban a
nagyasszony s kivánta a jó reggelt Bajcsy uramnak s elmondta neki, hogy
mit álmodott?
És azt mindig olyan szörnyű kisértetes hangon mondta, hogy az embert
agyon rémítette vele s elrontotta a kedvét egész napra.
– Jaj, kedves édes Bajcsy komám uram, vigyázzon magára, az Isten áldja
meg: nagyon rosszat álmodtam az éjjel felőle. Azt álmodtam, hogy
mezitláb láttam térdig sárban járni kedves komám uramat; az pedig
rosszat jelent; sárban járni: – nagy gyalázat, mezitláb menni az utczán:
– sok ellenség; – vigyázzon magára: az ellenségei gyalázatot ne ejtsenek
rajta.
– Nekem nincsenek ellenségeim. Jó csizmát varrok, senkivel sem
pörlekedem, senkire sem haragszom.
– Jaj, de nem tudhatja az ember, hogy mikor várja a veszedelem? Jobb
attól őrizkedni, kedves komám uram.
Bajcsy uramnak azután egész nap ki nem ment a fejéből, hogy hol lehetne
ő neki olyan ellenséget fölfedezni, a ki őt gyalázza.
Másnap megint odament az ablakba Mákosné nagyasszony.
– Jaj kedes édes komám uram, ma megint nagyon rosszat álmodtam. Azt
láttam, hogy kedves komám uram aranyos ruhába volt öltözve, nagy
paszomántos övvel, prémes kalpaggal a fején, sok nagy uraság, tengernép
jött a házához, felültették egy pompás aranyos hintóba, úgy vitték végig
a városon. Vigyázzon a kedves egészségére kedves, édes komám uram,
valami kár ne essék benne. Ez az álom nem jót jelent. Aranyos ruhában
lenni: nagy betegség; hintóban menni: véletlen halál; igen sok embert
látni: gyászos temetés. Őrizze magát, meg ne hűtse magát, kedves komám
uram, éhomra ki ne menjen a szobából. Le ne vesse a flanell-reklijét,
mikor lefekszik. A tavaszi levegő hamar megárt az embernek: patécsot,
torokgyíkot kaphat, nem ártana egy kis ezerjófüvet meg
deákliliom-flastromot tartani a háznál.
Bajcsy uramnak már is borzongatta a hátát valami. Szenvedő arczczal
fordult a nagyasszony felé.
– Ugyan kedves édes jó nagyasszony; tegyen meg egyet a kedvemért, ha
nagyon kérem.
– Szivesen, kedves édes komám uram, mi legyen az? akár a lelkemet is
odaadom, ha kéri.
– Tegye meg kérem alázatossággal: álmodjék már egyszer más valakiről is,
necsak mindig én felőlem.
Ámde arról nem tehetett a nagyasszony, ha a jövő éjjel megint csak
Bajcsy urammal álmodott; s azt már csak mégis meg kellett neki mondani,
mert most az egyszer jót álmodott róla:
– No az éjjel jót álmodtam, kedves Bajcsy komám uram; hála légyen az úr
Istennek, ez nagyon jó álom volt. Azt álmodtam, hogy kedves komám uram
meg volt halva, és ki volt terítve a koporsóban, a koporsó mellett égő
fáklyák voltak, tafotára nyomtatott czímerekkel.
– Hát az valami jó, ha én meghalok?
– No, no, ne tréfáljon kedves komám uram, tudja, hogy álomról van szó,
ez pedig nagyon jó álomnak, ha az embert halva látják. Oh az igen jót
jelent. A fáklyák meg a czimerek azt jelentik, hogy valami nagy-nagy
dicsőség vár kedves komám uramra; a halál pedig azt jelenti, hogy kedves
komám uram – megházasodik. Én annyit sirtam álmomban: ez azt jelenti,
hogy igen nagy váratlan öröm fog érni.
Bajcsy uramat már itt megint elhagyta a türelem. – Oda ment csendesen az
ablakhoz, mintha valami titkos dolgot akarna mondani a nagyasszonynak s
kérte, hogy figyelmezzen rá.
A nagyasszony odatartotta a fülét:
– Tudja a nagyasszony, hogy az a hires debreczeni professzor Hatvani mit
szokott mondani az álmokra?
A nagyasszony kiváncsi volt azt meghallani.
Bajcsy uram szép halkan súgta fülébe:
– Hát azt szokta mondani, hogy «bolond, a ki az álmait elmondja másnak,
de bolondabb, a ki meghallgatja».
Azzal becsapta az ablakot s ráfordította a závárt.