A csónakosok még folyvást a Duna közepén tévelyegtek, sietnie kellett
azzal, a mit gondolt.
Most nagy lélekzetet vett s aztán lehúzta magát a víz alá, csak olyan
mélyen, hogy feje ki ne lássék abból s jól megjegyezve magának az
irányt, mely a parthoz vezet, erős lökésekkel elkezde úszni a víz alatt.
Gyakorlott úszó volt, a míg valaki kétszázig elszámlált, ő addig el
tudott lenni a víz alatt s lélekzetet venni ismét óvatosan merült fel,
hanyatt bocsátkozva, csupán arczát emelve ki a vízből.
Midőn másodszor széttekintett, a csónak messze volt már, sötét is volt,
a habok magasan jártak, nem vehették onnan észre.
Néhány percz mulva a partot érték lábai; sűrű rekettye-bokrok közé
jutott ki, ott leült és elbujt pihenni.
Nagyon ki volt fáradva, pedig még nagy munka és hosszú út állt előtte és
azt hirtelen meg kelle gondolni.
Nemsokára vette észre, hogy a csónak visszafordul és a part felé tart,
elég volt a pihenés, a gondolkozás. Kimászott négykézláb a
rekettye-bokrok közül, a magas part azután eltakarta, az éjszaka
elrejtette, futhatott, a merre akart.
A mint futott, érzé, hogy valami hatalmas erő szinte taszítja valami
irányban, s ha visszafelé akar fordulni, akkor ismét ellene áll: a szél
volt az, a rohanó szél; neki is arra kellett rohanni, a merre a szél
akarta, neki is sietős dolga volt, mint a szélnek: egy útjok volt mind a
kettőnek.
Az a Malárdyak kastélyát rengetni sietett, ő a Malárdyak szivét, annak a
háztetőkkel volt beszéde, a lombos fákkal, a kertek virágaival, neki a
ház legszebb, legféltettebb virágával, a kire oly büszkék voltak
mindannyian, a kit oly nagyon szerettek.
Vakmerő volt a gondolat, ha a vihar nem segítette volna, talán ki sem
vihető. De ez jó szövetséges volt most, olyan éjszakát csinált számára,
a mikor a szemes cseléd s harapós házőrző kutya dideregve bujik el s nem
kószál a puszta udvaron; a süvöltő zúgás eltemeti a léptek zaját, a
dörömböző kéz minden ajtón és ablakon nem engedi, hogy meghallja valaki
azt a halk koczogtatást a leány hálószobájának ablakán, a háztetőről
leszórt cserepek zajában elvész a falhoz támasztott hágcsó zörrenése.
Lőrincz előbb bekémlelt az ablakon, ha egyedül van-e az, a kit keres. Az
éji lámpa is érezni látszott a künn zúgó szelet, néha egészen elfulladt
világa, máskor ismét nagyot lobbant s téveteg fényt vetett a szobába.
Lőrincz láthatá, hogy Hermina egyedül van.
Halkan megkoczogtatá ablakát. A leány felébredt reá.
Lőrincz látta, hogy az álmából felébredő merően bámul reá, s nem siet
ablakát felnyitni. Tán megrettent? tán félelmében? vagy talán nem
akarja?
Nem volt sok gondolatra idő, hirtelen rést metszett gyűrűje kövével az
ablakon, s azt felnyitá gyorsan, s nesztelenül átveté magát a párkányon.
Ott állt azután menyasszonya ágya előtt, a menyegzői éjszakán s azt
mondá neki:
– Én vagyok! én vagyok a te vőlegényed. Most jövök a menyegzői ágyból: a
Duna fenekéről. Nézd, milyen hideg a kezem!
A leány félve vonta vissza a kezét, talán mert amaz oly hideg volt? s
takarójába burkolta magát erősebben. De nem tudott kiáltani. Érzi ezt
sokszor az ember, mikor álmodik, és akarna kiáltani, de nem tud.
– Hermina, szólt hozzá a vőlegény, vagy a rém, vagy az álomkép, vagy ki
tudja mi? én a halál országából jövök, s ha akarod, ismét visszamegyek
oda.
A lámpa most elég fényesen lobogott, a leány láthatta, mint csorognak le
a vízcseppek vőlegénye szép fekete hajfürteiről, mint reszketnek kezei a
hidegtől, és eszébe juthatott akkor, hogy egy viharos órában az őt
betakarta hosszú köpenyébe a hideg és zápor elől s lassan kinyújtá fehér
gyönge kezét takarója alól, s megfogva azt a hideg kezet, odavonta azt a
takaró alá s lehelletével elkezdé melengetni csendesen.
– Most már tudod, hogy ki vagyok, suttogá hozzá az ifju. Most már tudod,
hogy szerettél-e, vagy soha sem?
Ez kérdés volt: feleltek rá. A leány rányomta ajkát a magához vont
kézre.
Az ifju tovább suttogott.
– Meg vagyok gyalázva, nyomorult üldözött lettem, és semmi mentségem
nincsen, mindent megérdemeltem. Tudod-e ezt? hiszed-e ezt?
A leány hallgatott és reszketett.
– Meggyaláztalak téged is, szégyent, bánatot hoztam reád, a világ
nevetett rajtad és rokonaid méltán sírnak.
A leány fájdalmasan tekintett a beszélő szemeibe és kezét keblére
szorítá, mintha némán könyörögne, hogy mondjon e szörnyű vádak helyett
egy mentséget, egy vigasztaló szót.
Lőrincz arcza egészen álváltozott most: mély fájdalom vonult el
vonásain, szemei megteltek könynyel, még szólni akart valamit, de
ajkainak reszketése nem engedé azt kimondani, azután egyszerre térdre
esett az ágy előtt, és arczát annak vánkosaiba temette s elfojtott
hangon sírt és e szót rebegte:
– Oh mint szeretlek!…
A leány lassan fölemelkedék, csendesen oda hajolt fölé, s a mint az
észre nem vevé, halkan megcsókolá homlokát.
Lőrincz felvillanyozva emelte föl erre fejét, s hevesen monda neki,
megfogva mindkét kezét a leánynak:
– Te is szerettél engem. – Szeretsz még most is, és akármit vétettem
ellened, szeretni fogsz, – s e közben mindig közelebb vonta őt magához…
a lámpa fényesen lobogott, szent képek, istenszobrok ott a falon oly
intő komolysággal derengtek a lobogó fényben; egyszerre kialudt a lámpa,
intő képek eltüntek a sötétben… menyasszonya arczát megcsókolta a
vőlegény…
A szél kaczagott: hahaha! Kaczagott Malárdy Ferencz kandallójában, s
végig kaczagott a hosszú folyosón, az álmatlan vendégek, rokonok
ajtajait rugdalva: hahaha! végig iramodott a rónán és bekaczagott minden
ház kéményén, és neki került a Dunának, két embert talált egy csónakon,
a kik valamit keresnek a víz alatt, azoknak is szemeik közé kaczagott:
hahaha! hahaha!
A szél derék, vidám ficzkó, olyan tréfásnak találta azt a gondolatot,
hogy a vőlegény megcsókolta menyasszonya arczát lakodalma éjszakáján,
mikor a rokonok legjobban siratták mind a kettőt.