A szél az én legfélelmesebb rémem.
Úgy félek, úgy irtózom tőle, mint akármelyik bokor, melynek minden
levele reszket előtte, ha zúgását hallja.
Éjszaka mély álmomból fölébredek rá, ha elkezd fújni, és el sem tudok
alunni tőle, nappal ki nem merek lépni a szobából miatta; ha
szembeszállok vele, tudom bizonyosan, hogy beteg leszek tőle; mikor
ablakom alatt elkezdi pokoli dudolását, elmegy a kedvem a munkától, az
élettől és az egész szélránczigálta világtól; haragos, kedvetlen vagyok,
minden idegem szenved.
Tudom, hogy a szél fog megölni, egy szélfuvallat miatt halt meg apám és
anyám, engem is sokszor ágyba fektetett már, és azokat, a kiket
szerettem, sorban mind láttam már kínosan szenvedni e keserves ellenség
egyetlen süvölletétől, azért én utálom őt és ellenségemnek vallom, akár
élek, akár halok.
És tudom is, hogy ellenségem; legkedvesebb fáimat kedvtöltésből
kitördeli, virágaimat összemorzsolja, a mióta tudja, hogy azokat
szeretem, s ha ki nem zárnám ablakomon, hogy valami hasadékon bejöhetne,
kitépné a tollat a kezemből és a földhöz verné, s a papirost, melyen
felőle panaszlok, levelenkint repítené szanaszélylyel, mint azokat a
szegény faleveleket, a miket ok nélkül leszaggat.
Ah milyen kedves dolog neki végig süvölteni ott azon a nagy csallóközi
rónán! – Nem áll eléje goromba hegy, nem daczolnak vele sűrű erdőségek:
mehet, a merre neki tetszik.
Itt egy homokhatárt talál, azt megkezdi; beteríti vele száz ölnyire a
szomszéd legelőt, hogy csak a füvek hegyei látszanak ki a porondból;
éjszaka van, hogy elcsudálkoznak majd reggel az emberek, ha meglátják
ezt a szép munkát; – a falu alatt hosszú kazlak állnak, egy közülök
rosszul van rakva, azt feldönti; ah, milyen szép mulatság azt
széthordani a levegőben! A kis alacsony házikók kéményein ágbogas
fészkében gólyacsalád lappang: fészkestül lehajítja őket; haha! hogy
sipognak a toklászos meztelen madárkák a földön; megvizsgálja sorról
sorra, kinek a házteteje van rosszul fedve? arról leszedi a kévéket
csoporttal s oda hányja az udvarra; hadd örüljön neki a gazda: nyitva
feledt padlásajtókat, pajtakapukat ki s be vagdal, csak úgy csattog, s a
kéményeken lekiabál: «ki lakik ebben a házban?»
Azok a hosszú sor jegenyék ott a Malárdy-kastély előtt úgy hajtogatják
előtte fejeiket, mintha lábai alá bókolnának és mondanák: «kegyelmezz,
nem hajolhatunk alább», de ő még mélyebbre nyomja sudaraikat,
meg-megczibálva dühösen, a melyik ellenállani mer, s zöld ágakat tépve
le róluk.
A kastély elcsendesült már. Mikor a szél fú, olyan csendes kívül minden
ház, ajtók, ablakok bezárvák, gyertya nem ég sehol, tán alusznak.
De ő oda is talál bejárást; nyitva feledt ablak a folyosón, kandallók
üregei jó bejáratok a szélnek, ott besüvölt, beordít, mindenféle rémes
hangon fütyöl, dudol a tornáczokon, hahotázik a kéményoduban, rázza,
dörögteti a betett ajtókat s kérdezi: «ki aluszik most idebenn?…» Azután
megint kívül kerül, cserepeket kapkod le a háztetőről s azokat végig
hajigálja, csörömpölve s neki feszíti üvöltő száját az ablakok
szegleteinek és bekiáltoz: «hó, hő, ki tud alunni most idebenn?…»
Oh! aludni úgy sem tud ott senki.
A vendégek megzavarodva tértek szobáikba, s várják, hogy világosodjék a
hajnal, hogy nesztelenül elmehessenek onnan, a család tagjai elbúttak
alvó szobáikba, kiki félre, külön kamarájába, még senki sem tudja, kit
ért a legnagyobb szerencsétlenség, ki oka a másikénak, ki vádoljon, ki
vigasztaljon? csak azt tudja mindenki, hogy ez nagy szerencsétlenség!
Olyan nagy, hogy még nem volt elég idő azt gondolattal megmérni,
átérezni, eliszonyodni tőle.
Az emberek lefeküdtek, abban a reményben, hogy talán majd elalusznak, s
mikor fölébrednek, azt látandják, hogy csak álom volt az egész.
De az álom kerüli a házat.
Vannak olyan éjszakák, a mikor senki sem tud aludni a háznál, néha egy
egész városban. – Ez a szél, ez a szél!
És aztán, mikor a test összetört idegzettel, s fáradt életerővel,
kimerülten, ellankadtan ágynak fekszik, a felzajdított lélek pedig nem
tud elnyugodni, akkor előjőnek azok a kínos látások, a miket ébren
álmodik az ember: azok a kinyitott szemek elé tóduló szörnyalakok,
mikben nincs összefüggés, nincs felfogható eszme, mik kiterjednek a
kétségbeejtő magasságig s ismét összehuzódnak a kínzó semmiségig, ott
tánczolnak, ugrálnak, tolakodnak egymás hegyénhátán, százféle alakot
váltanak és egyik undokabb, mint a másik, meg nem állnak egy perczig,
úgy tesznek, mintha régi ismerősök volnának, pedig rettenetes rájuk
nézni, és az ember tudja, hogy ez nem álom és hiába csukja le előlük,
hiába nyitja fel rájuk szemeit, ott űzik egyre nyitott és becsukott
szemei előtt gyötrelmes jeleneteiket; hiába mondja magában: «én alunni
akarok, én nem akarom ezeket látni, én nem akarom e gondolatokat
gondolni»; valami kínos tehetetlenség tartja feszítő nyomás alatt minden
idegét, a mi nem rendszer, hanem csak zsibbasztó ébrenlét.
Vajjon miket láthatott az elhagyott menyasszony, özvegy menyegzői
nyoszolyáján fekve? Volt-e ébrenlétének gondolatja, volt-e álmainak
képe? Ott feküdt mozdulatlanul fekhelyén, szemeit lehunyva és sokszor
azzal biztatta magát, hogy ha folyvást így feküdnék mozdulatlanul,
utoljára meg volna halva.
És az milyen jó volna rá nézve.
Milyen jó volna az, ha mint a regényekben szokás, mikor a költő valami
nagy bajba hozta hőseit, akkor megengedi őket halni: az életben is úgy
lehetne. Oh a sors nem ily következetes, ez azt mondja: «élj tovább, nem
haltál meg!»
Másoknak elég volna, ha aludni tudnának ez éjjel, neki az már kevés.
Micsoda látások ezek szemei előtt, micsoda érzések ezek testének minden
idegeiben! Azt az egy arczot látja mindig. Most a túlvilági fény
dicskörében, mosolyogva, büszkén, azután egyszerre elundokolva,
fekélyekkel, bélpokollal rakva, megalázva; most a gyönyör lankatag
érzése állja el testét, lelkét, ez az ő csókja; majd a zsibbasztó
tehetetlenség, ez az igéző kézszorítása; aztán elkezd esni lefelé, mély,
mély, mély örvénybe, melynek fenekét nem éri; fejtetőre lefelé, s akkor
egyszerre felriad, mint a galvanütéstől érintett halott.
Néha azt képzeli, hogy mind ez csak álom, és fölemelkedik könyökére,
megtapogatja a körüllévő tárgyakat és meggyőződik felőle, hogy ébren
van. A szél is azt mondja oda künn. Az ablaktáblák úgy rezegnek.
Majd meg valami előálom lepi meg, s az mindig egy ábrán kezdődik. Ott
van az elveszett ifju mellette. Arcza halovány, homloka véres. Addig
törülgeti róla a vért, míg a seb elmúlik, összeforr, nem is volt ott
soha, helye sem látszik. De az arcz még is halovány, de az ajk még is
néma. Odahajol félénken és meg meri csókolni egy alvó arczát, vagy talán
egy halottét, miért ne? És ujra megcsókolja, és addig csókolja, míg az
arcz piros lesz, az ajkak mosolyra vonulnak, végre megszólalnak: «látod,
élek, itten vagyok, csak tréfa volt az egész. Itt vagyok melletted,
karod fejem alatt, arczom kebleden: nincsen semmi vész; egymásé vagyunk:
Itten vagyok».
Nagyot zörren ajtó, ablak!
Hah! fölrezzen a leány. Nincs, senki sincs ott. Nem akar senki bejönni.
Csak a szél, az irigy szél az, mely nem engedi, hogy valaki olyan
édeseket álmodjék.
Azután megint újra kezdődnek a kínzó ébrenlét káprái, a csúfondáros
szörnyek chaosza, a fájó, tehetetlen zsibbadás, fejtetőre hullás a
rettenetes végtelenbe, és azután a hánykódó tenger az üvöltő viharban,
ketten ülnek egy rozzant tutajon, a hullám felhányja őket a csillagokig,
a csillagok olyan szúró szemeket meresztenek reájok a közelből, siető
fellegek elfutnak mellettük, s onnan ismét le a tenger fenekére,
hömpölygő hullámok völgyébe; egy köpeny takarja mind a kettőt, sziveik
úgy dobognak együtt. De mégis közel vannak egymáshoz.
Nagyot zörren ajtó, ablak!
«Ki az?» senki, senki. A szél koczogtat és kérdezi, hogy ki mit
álmodott?
A leány még most is hallja a tenger zúgását, még most is érzi a
hullámhányás szédítő kábulatát, még most is dobog a szive hevesen, még
most is szorítja vánkosát kebléhez erősen, hogy a hullám el ne szakítsa
őt kebléről.
Későn jut eszébe, hogy imádkozni kellene.
Összekulcsolja kezeit, valami egyszerű imádság jut eszébe, azt elmondja
négyszer, ötször. Az Isten nem haragszik azért. A hánykódottak
megnyugvást találnak az ő nevében, hadd emlegessék.
Ismét meglepi az álom, nem oly nyugtalan, mint előbb. Kis alacsony
házikót lát, melynek ablakán besüt a nap. Ő a tűzhely mellett áll és
főz, megkóstolja, mit főz, czibereleves. Soha sem evett azt úr korában,
álmában ízleli először, ő azt tudja jól, sőt olyan furfangos, hogy még
azt is tudja, miszerint az most csak álom, de kiváncsi megtudni, hogy mi
lesz belőle tovább? A tűzhelyen kis fiú ül és dudolgat, szép kis
gyermek, annak ad egy pogácsát a tepsiből, most sütötte. Azután nyilik
az ajtó, valaki jő be rajta, kopottas fekete ruhában, de arczát nem
láthatja, mert hátrafelé fordult, hanem a házi kutya a szegletben, s a
kis gyermek a tűzhelyen ráismernek, amaz eléje fut farkcsóválva s kezét
nyalja, emez kiabálni kezd elé s kis kezeivel repesget. Most odafordítja
arczát a férfi és ő ráismer: ez a férj, a jó, a szelid, munkás férfi, ki
most jött haza fáradságos napi munkájából, s oda megy nejéhez, és azt
megöleli, megcsókolja. – Megjöttél, itt vagy, valóban itt vagy, szól a
boldog asszony, s úgy meg van nyugodva abban, hogy ők most olyan
szegények, csak hogy ő itt van!
Nagyot zörren ajtó, ablak!
Az álmodó felriad… Ah gonosz szél, miért költéd fel e szép álomból? mit
vered, mit koczogtatod az ablakot, te nyugtalan rém, mit zörgeted az
ablakot?… A leány odatekint, egy sikoltás hal el ajkán: az ablakban egy
férfi alakja látszik, egy kézzel a párkányba kapaszkodva, másikkal
bezörgetve a táblákon s halkan susogva a felébredőnek:
– Bocsáss be, én vagyok…
A leány ijedten rántá keblére takaróját s ágya szegletébe huzódott
félelmesen, folyvást az ablakra nézett, és látta, mint hasít egy félkört
az üvegen ama férfi-alak gyűrűje gyémántjával, hallotta jól a metszett
üveg nyikorgását, azután benyomta kezével a férfi az elmetszett
üvegszeletet, az halkan kipattant, s egyet pendült, a mint belül a
padlóra leesett, akkor azon a nyiláson látott benyúlni egy kezet, mely
az ablak zárját keresgélte, azt elfordítá, s ismét visszahuzódott, azzal
az ablakszárny feltárult csendesen s az egész alak fölemelkedett az
ablakba, onnan egy lépés a szobába! s a másik pillanatban ott állt
Hermina ágya előtt egy sápadt, holthalvány rém, testéhez tapadó fekete
ruhában, fején összecsapzott hajfürtök, a hogy a vízbefultakat szokta
kihányni a hullám a partra, s ott e szomorú alak azt suttogá hozzá: «én
vagyok, ne kiálts!»