Thaddeus látta, hogy fia nagy gyönyörűségét találja abban, hogy e
csillámló habokat nézze.
A hajó oldalához volt hurkolva egy vékony kötéldarab, azt Thaddeus, úgy
hogy a halász észre ne vegye, Lőrincz láncza körül tekergette s végét
összecsomózá… a fiú nem gyönyörködött többé a holdvilágos vízben.
A halász egy sarkantyú előtt elhaladva megszólítá a lelkészt, hogy ott
vigyázzon, mert forgóba jönnek. A mint keresztülvágták az örvényt, a
halász csendesen felsóhajtott: «oh Jézuskám» s mikor távolabb haladtak
onnan, kérdezetlenül elbeszélte, hogy ott harmincz év előtt egy igen
kedves leánytestvére fúlt a vízbe, soha sem találták meg többet, azt
kiáltotta utolsó szavával: «oh Jézuskám», azóta ő valahányszor azon a
helyen átmegy, mindig eszébe jut az a szó, pedig minden nap átmegy rajta
kétszer.
Thaddeus úr megtapogatta a kötelet: jól rá van-e hurkolva a békóra?
Azután a Duna közepének irányozta a csónakot. Eddig csak a part mellett
haladtak, felfelé, hogy a túlparton a megfelelő révnél jussanak át, most
azután befelé vágtak.
Lőrincz szemközt ült atyjával, ki a hajó farában a kormányt tartotta, s
a távozó partra bámult; a ködös síkság mindinkább alaktalanná kezde
lapulni, a távolban látszott valami nagy ház, melynek még néhány ablaka
ki volt világítva, egyenkint azok is kialudtak; a ház is eltünt, a parti
bokrok eltakartak mindent.
És azután eltünt a hold is, az utolsó kis fényhegyecske is lemerült a
vízbe a nélkül, hogy egyet lobbanna előtte, a nélkül, hogy a víz egyet
serczenne utána.
S a mint a hold letünt és egészen sötét lett: egyszerre elkezdett valami
csípős szél fújni, mintha csak arra várt volna, hogy sötét legyen s nem
mert volna addig előjönni, a míg a hold látja; most azután a sötétben
felkuszálta a szép síma habokat, nekivetette a vállát a csónaknak s
keresztülhányta rajta a tajtékot, s talált egy rongyos zászlódarabot a
csónak orrán, azon olyan szép nótákat fütyült hozzá.
Lőrincznek eszébe jutott, hogy napok előtt épen így hányta, lóbálta a
csónakot a hullám és a szél, csapkodott be a csónakba a hab. És akkor
ketten ültek abban, egy köpeny alatt két egymásért dobogó önfeledt szív
és mondogatták egymásnak; «hol kívánsz inkább lenni: kényelmes
palotában, vagy itt a lélekvesztőn és az én keblemen?… Itt, itt… Jerünk
együtt, ne kérdezzük hová? talán nyomorba, szégyenbe, talán a halálba,
de egymást ölelve… megyek, megyek…» és ajkaik összeforrtak, és a villám
lecsapott mellettük, és a mennydörgés elhangzott és a csóknak még sem
volt vége…
Lőrincz csendesen megfogá a kezeire tett békókat. Ujjainak nyomásaira
összehajlottak azok, mintha csak ónból volnának, azután csendesen
lehúzta mind a kettőt kezei fején keresztül legkisebb erőlködés nélkül;
– atyja szemközt ült vele és nem vett észre semmit.
A szél és a hullám nagyot taszított a csónakon. Tajtékos üstökű hullámok
fölemelték zöld fejeiket, mintha azt zúgnák: «jobb volna ott a víz
fenekén».
– Oh Jézusom! hangzott e pillanatban…
… És a másik pillanatban csak ketten voltak a csónakban: a kormányos és
az evezős.
A levetett békók ott hevertek a csónak fenekén a kötélhez hurkolva.
A halász hirtelen csáklyája után kapott s elkezdé vele a vízbehullottat
keresgélni: a Duna közepe van ott; mélyen halad ottan, a ki abba esett.
Félórai hasztalan fáradság utáni veszélyes küzdésben a zajgó habokkal,
meggyőződhetett a két férfi róla, hogy a ki elveszett tőlük, az nagyon
el tudott rejtőzni; – oh ott a vizek alatt igen biztos buvóhelyek
vannak!
Mikor minden keresés sikertelen lett, akkor a pap leborult a csajka
fenekén s összetett kezeivel, könnyes orczájával azon padra borulva,
melyről egyetlen fia eltünt, sokáig maradt úgy mozdulatlanul.
A halász nem merte őt megszólítani.
Az ősz férfiú imádkozásban volt.
És mondott magában ilyen imádságot:
«Oh én uram, végtelen irgalmú Istenem, fogadd fel lelkét eltévedt
fiadnak és bocsáss meg azokért neki, miket te ellened vétett. Tőlem
pedig legyen hála a te szent nevednek, hogy megmentéd őt a gyalázattól,
és soha ne ejtsen az én lelkem egy panaszos hangot te ellened, a miért
elvevéd tőlem az én napjaimnak világát és életemnek örömeit, és soha ne
tégyenek az én gondolataim szemrehányást te előtted, a miért így
kitépted az én szivemhez nőtt szivet. Legyen áldva a te szent akaratod:
amen.»
A szél is elhallgatott, a habok is lecsendesültek, a vizek ítélő
szellemei megkapták az áldozatot, a kiért felzúdulának vala.