A Dunaparton áll egy kis ház; halászlak. Egy szobából, egy konyhából áll
az egész. A magas part elfedi egy oldalon, a másikon vén fűzfák állnak
előtte, nappal is csak a kéményét látja meg, a ki az országúton végig
halad.
A Duna a ház küszöbéig hordja tarka kavicsait, és a szép szivárványos
csigateknőket, mikor megárad; egy kis lengő sajka oda van kötve a ház
melletti fűzfa kimosott gyökeréhez.
Jó kis csendes ház lehet az, ott bizonyosan nem beszélnek soha a
nagyvilág hiú dolgairól, alacsony háznak kicsinyek a gondjai.
Mécses sem ég abban, mikor künn sötét van, annyi világot a hold is ad, a
mennyinél az emberek megismerhetik egymást, s holdvilágnál olyan jól
esik beszélgetni.
Kivált a kik régen nem látták egymást, pedig régóta keresték, a kiknek
annyi mondani valójuk van.
Mint például Gutai Thaddeus uramnak, és az ő megtalált fiának, a
gézengúznak.
A Malárdy-kastélyban oly nagy volt a zavar és meglepetés első benyomása,
hogy senki sem vette észre, hová tünt el a pap és fölfedezett fia.
Gutai az éj sötétje alatt feltünés nélkül jutott a kapu előtt álló
szekérig, arra előbb felültette a fiát, azután maga is mellé ült; a fiú
mindent engedett magával történni, ellenmondás nélkül.
A szekér a Dunapartra hajtatott, ott megállítá a lelkész s leszállt róla
foglyával együtt; a kocsis már tudta, hogy hová forduljon onnan.
Innen gyalog néhány száz lépésnyit haladva a Dunapart mentében, a kis
halászlakig jutott Thádé, fiát folyvást kézen fogva, – egy szót sem
szólt hozzá odáig.
A halászlak ajtaja nyitva volt, abba belépett a lelkész, foglyát
bocsátva elől s azután bezárta az ajtót. Házigazda, vagy gazdasszony nem
mutatta magát.
A szobát nem világította más, csak a besütő hold. Thádé oda állítá fiát
a holdvilágba, hogy láthassa, ő maga leült egy faragott székre a
sötétben; amannak nem volt szüksége az ő arczát látni.
A fiun még vőlegényi öltözete volt, az ezüsttel hímzett fehér bársony
dolmány, a bogláros öv; Gutai Thádé kihúzott bő köpenye alól egy kis
összekötött csomagot, azt kibontá; egy fekete szőrzubbony volt az, a
tanonczok akkori egyenruhája, ezt letevé az asztalra Viktor… nem…
Lőrincz elé.
A gézengúz szótlanul letevé bársony dolmányát s felölté a fekete tógát,
mely azután sarkig eltakarta.
Igy már most kezdődhetett a vallatás.
Gutai Thádé egészen az elején kezdte azt, a hogy törvényszéki birák
szokták tenni.
– Ki vagy? mi neved?
Az ifju csüggeteg hangon válaszolt rá:
– Gutai Lőrincz.
– Mi a mesterséged?
Erre a kérdezett nem tudott felelni.
– Nos: mesterember, földmívelő, hivatalnok, tudós, vagy mezei pásztor
vagy-e?
Nem választhatott ezek közül.
– Egyszerűen tolvaj vagy-e és semmi más?
– Még rosszabb, suttogá fejét lehajtva az ifjú.
Az apa folytatá tovább, kezeit összetéve mellén.
– Hány éves vagy?
– Tizenkilencz.
– Csak tizennyolcz. Az utolsó évet törüld ki életedből, mert abban nem
éltél. Van-e valami vallásod? Ne felelj rá. Ne felelj erre a kérdésre.
Csald meg az emberiekben az embereket, de ne az isteniekben az Istent.
Ezt nem velem fogod elvégezni. E kérdést mindig ott látandod a fejed
fölött, felhőkben és csillagokban. Más kérdésre felelj. Vannak-e
szülőid?
Az ifju alig birta kimondani mély elfogódástól a választ.
– Igen is.
A lelkész megcsóválta fejét s erőszakosan letört hangon válaszolt.
– Nincsenek. Anyád meghalt és el van temetve, apád pedig nem hivatja
magát általad apának többé.
Az ifju szívszaggató hangon sikolta fel e szavakra, s arczát két kezébe
rejté és elkezde igazán, fájdalmasan zokogni.
Thaddeus pedig száraz, hideg hangon mondá neki:
– Végezzünk: az idő halad!
Lőrincz letörlé könnyeit, miután Thaddeus úr azt mondá neki, hogy a
szemfényvesztők mind igen jól tudnak sírni, nyögni, elájulni, magukat a
földhöz verni, convulsiókba jönni, hogy ez a mesterség a farizeusok
által már régóta nagy tökélyre vitetett.
Az ifju egy könnyet nem ejtett többé.
– Legelőször is valld meg nekem, kérdezé hidegen Thaddeus, micsoda ötlet
volt tőled magadat báró Kadarkuthy fiának adnod ki? Hogy jöttél
ismeretségbe ez úrral?
– Egyszer supplicatio alkalmával faluja előtt találkoztam vele össze,
épen víg czimborákat hajhászott, hajduival erőszakosan elfogatott és
bevitetett kastélyába s ott itatott egy hétig folyvást, akkor nagyon
kegyébe jöttem.
– Mivel legjobban győzted a vele együttivást?
– Meglehet.
– Mikor jöttél későbben össze vele?
– A mint a collegiumot el kelle hagynom, egyenesen ő hozzá mentem
üldözőim elől.
– Mondd, hogy én előlem, mert más nem üldözött.
– Voltak adósságaim.
– Azokat kifizettem. Nekem van miből.
Lőrincz keserűen harapott ajkába e czélzásra. Az ősz tudós, ki nehéz
szorgalommal, sanyarú takarékossággal gyüjtögette filléreit, azt mondá
fia tékozlásaira: «apádnak van miből».
– Reményletted, hogy ott jól el fogsz rejtve lenni?
– Az öreg báró szereti a kalandokat; mikor elmondám neki, hogy szöktem
és rejtőzni akarok, nagyot nevetett rajta, azt mondá, hogy csak bízzam
rá magamat és ne féljek semmit. Az első héten az erdőben egy magányos
vadászlakba rejtett el, a honnan csak a szokásos tivornyáira jöttem elő,
mikben meghitt czimborái voltak jelen, a kik már ismertek. Itt mondá el
azon ifjukori adomáit, miknek felidézése valószinűvé tette a hozzá való
legközelebbi viszonyt.
– Nem kivánom a tivornyák leirását. Mint jöttél arra a gondolatra, hogy
magadat Kadarkuthy fiának nevezzed?
– A gondolat a véletlené volt. Egyszer éjfél után váratlanul idegen
vendégek jöttek a kastélyba s engem is ott leptek. Egy közülök kérdezé
hogy ki vagyok? Mielőtt meggondolhattam volna, mit feleljek, a báró
komoly arczczal úgy mutatott be, mint fiát. Azután nagy mulatságát
találta a vendégek bárgyúságában, kik egyszerre elkezdtek üdvözölni;
magasztaltak, hogy megnőttem, mennyire hasonlítok az öreg báróhoz;
idézgették emlékembe, nem jut-e eszembe, mikor ilyen meg ilyen kicsi fiú
voltam, hányszor lovagoltam a nyakukon, hogy megtéptem a bajuszaikat,
milyen ruhám és fakardom volt, és nekem azt mind helyben kellett
hagynom. Azután előfogtak, kikérdeztek, hogy merre jártam, a mióta nem
láttak? hallották, hogy mindig külföldön utazom, elkezdtek velem
németül, francziául beszélni, én pedig meséltem nekik idegen városokról,
azoknak szépségeiről, ritkaságairól, népszokásaikról, a mint azt
tudományos könyvekből olvastam.
– Tűzbe minden betűvel! Átok a tudomány! Folytasd.
– Az öreg báró rendkívül mulatta magát e tréfán, mint a hogy ő nevezé;
gyakran felkaczagott elbeszéléseim alatt, a mit vendégei nem vettek
egyébnek az ő szokott hóbortjainál. – Ez a jó kedve nőttön nőtt, a mint
egy jámbor öreg úr kegyesen értésemre adá, hogy eddigelé ugyan rossz fiú
voltam, sok keserűséget okoztam a báró úrnak az által, hogy tán tíz
esztendeig künn kóboroltam Francziaországban, és soha azalatt még csak
levelet sem irtam neki, sem őt meg nem látogattam; sok pénzt
elprédáltam, adósságokat csináltam, no de már most ideje, hogy megjőjjön
az eszem. Igértem töredelmes szívvel, hogy megjavulok. Az öreg báró két
kézzel fogózott karszékébe, úgy kaczagott.
– Nagy szemfényvesztő…
– A többi vendégek nyájasabbak voltak hozzám, úgy hízelegtek, meghívtak
magukhoz látogatóba, névnapra, vadászatra: «akár leánynézőbe!» kiáltott
közbe kaczagva az öreg báró; a jó urak szerényen szabódtak, hogy az ő
kisasszonyaik nem érdemlenének ilyen nagy szerencsét; az öreg báró
azonban addig magasztalta kisasszonyaikat, míg azok egészen irigyek
lettek egymásra, s engem összevissza csókoltak sorban, és a legderekabb
ifjunak neveztek.
– Te nem tudtad azt, hogy a bárónak valódi fia van?
– Csak akkor tudtam meg. Egyúttal azt is megértettem abból, hogy az öreg
báró nem szereti fiát, kit tíz év alatt annyira sem tudott venni, hogy
őt meglátogassa: az folyvást külföldön lakott s apjával csak tréfás
leveleket szokott váltogatni, miket az öreg úr nekem megmutogatott.
– Tehát épen helyébe illettél.
– A szerep tréfa volt, midőn elvállaltam. Az öreg báró azt állítá, hogy
az neki sok mulatságot fog szerezni. Pompás ruhákat szerzett számomra,
hintajában hordott magával mindenüvé, bemutogatott ismerőseinél,
bevezetett a legnagyobb úri családok körébe s sorba minden előkelő
család kisasszonyait megkérette velem.
– Őrültek és semmirekellők! Játékot űzni a legszentebbel, a házassággal,
a szeretettel!
– A bárónak különös mulatsága telt abban, hogy első megjelenésemnél mind
belém szeretett ifjú és vén, férfiak és leányok mennyire vonzódtak
hozzám, akármelyik ház leányát nőül hozhattam volna el, később azután
mindig az lett a vége a mulatságnak, hogy vele együtt kilöktek az ajtón.
– Miképen?
– Elkezdtem garázdálkodni, részegnek tettetém magamat, kigúnyoltam a
család öregeit, vallását, rangbeli állapotját, enyelegtem a
nőcselédséggel, s így elrontottam mindig a kedvező elővéleményt, mely
irántam támadt.
– Azt okosan tevéd… szólt bele, magáról elfeledkezve, Thaddeus úr, azaz
okosan tevéd ama boldogtalan családok érdekére nézve, de őrültet tevél
magadból, és azon emberből, a kinek álarczát viselted. Nem gondoltál-e
arra, hogy az igazi Kadarkuthy Viktor egyszer elédbe toppan s számon
kéri tőled, hogy mit követtél el nevében? és megöl, irgalom nélkül,
megérdemlett halállal öl meg?…
– E találkozás meg is történt. Valahogy a külföldön tartózkodó
Kadarkuthynak fülébe jutott, hogy édes atyja idehaza országszerte hord
valakit, a kit fiaképen mutogat be, a kiért pazarolja a pénzt, s oly
fénynyel járatja, mely példabeszéddé kezd válni. Ez elvégre is
megdöbbenté az ifjú bárót, s mire apja fenyegetései rá nem birták venni,
sietve haza utazott Magyarországba s egy estve atyja szobájába lépett.
– Nos, mi történt akkor? kérdezé aggódó figyelemmel a vallató.
– Ott természetesen senki sem ismert rá, mert tíz év óta nem látták; az
öreg báró a helyett, hogy megölelte volna, azt kérdezé tőle: «kicsoda az
úr?» s mikor az őt édes atyjának kezdte nevezni, a báró összekiáltá
cselédjeit, hogy fogják meg azt a semmirekellő csalót, a ki őt rá akarja
szedni: ez bizonyosan ama híres Schinderhannes Németországból, itt a
nyomtatott személyleirása: a személyleirás valahogy hasonlíthatott az
ifjú báró külsejéhez; azt megkötözték, kocsira tették s beszállíták
Kassára, átadták a vármegyének, az most is ott ül a tömlöczben és várja
a kedvetlen qui-proquo kifejlődését.
Thaddeus úr összecsapá kezeit feje fölött.
– Ő a tömlöczben ül, te pedig szabadon járdalsz!
A tisztelendő úr sokáig tudott e nyilatkozat után nyugalmához jönni.
Járt-kelt a kis kunyhó szobájában hátratett kezekkel és többször susogta
magában:
– Az igazi báró tömlöczben ül, s az álorczás vigad!
Azután egyszerre megállt ismét fia előtt s hirtelen azt kérdezé tőle:
– Hát az kinek az eszméje volt, hogy Malárdyhoz jőjj, szemfényvesztő
játékot űzni?
– A báróé.
– Miért álltál rá?
Lőrincz fejét rázta és hallgatott.
Thaddeus nem kérdezé másodszor, tudta jól, hogy ha ez nem akar felelni,
akkor nem felel.
– Miért nem játszottad itt is azt az alakot, a mit másutt? miért nem
voltál korhely, garázda, a hogy patronusod kívánta?
– Nem tehettem.
– Nem tehetted? Sőt ellenkezőleg hizelegtél, ragyogtattad nagy
talentumaidat, miket benned a természet egy méltatlanra pazarolt, hogy
mindenki kegyét megszerezd. Utálatos alakjáték!
Az öreg ember egészen elcsüggedten hallgatott el s magában folytatta
azon kíneszmék lánczolatát, melynek minden lánczszeme egy halállal ért
föl nála.
– Tudod-e, kérdezé hirtelen, midőn ráakadt azon gondolatra, melyet ki
kell mondania, tudod-e, mi volt azon bűnök között, a miket elkövettél, a
legnagyobb, a legmegbocsáthatlanabb? Találd ki, válogass belőle,
mérlegeld magad.
Lőrincz hallgatott.
– Megmondom én. A midőn játékot űztél a magad hitéből és a máséból,
komédiát játszottál az Isten nevével, hogy egy keresztyén férfi lelkét
behálózd. Egy kálvinista papnak a fia zsolozsmákat énekelt Malárdy
Ferencz kápolnájában! Ugyanazon pap fia, ki a rácztemetőn megátkozá
templomuk lerontóját, ugyanazon templomromboló kápolnájában! és magadban
kaczagtál és ördögi csúfot űztél az átokmondóból és az átokviselőből! és
megrontád mind a kettőnek családját, és beteljesítéd mind a kettőnkön az
átkot.
A mint a pap elhallgatott, olyan csend volt, hogy a habok locsogását
lehete hallani odakünn az ablak alatt.
– Mivel tudod magadat menteni? Van-e egy szavad, melyet védelmedre
felhozz?
Lőrincz fölemelé fejét és válaszolt:
– Van!
A lelkész rábámult:
– Van védő szavad?… Mondd ki!
– A szerelem…
Thaddeus összeborzadt. Megrettent attól, mit hallott.
– Te szerelmes voltál Malárdy leányába?
– Voltam, vagyok és leszek. Ez bűnöm, ez halálom.
– És az is te beléd?
– Még erősebben, még halálosabban, mint én.
A pap fölemelé két kezét az égre s valami rettenetes hangon, melyet a
fájdalom és öröm tébolyító keveréke alkotott, kiálta fel:
– Oh én uram és Istenem, ki meghallgatád a te szolgádnak panaszttevő
szavait, és kitöltéd a te keserűségednek poharát a mi fejeinkre: adj
erőt nekem, hogy elviselhessem a te akaratodat!
Lőrincz még egyszer odaborult atyja lábai elé, s alig hallhatóan susogva
esdeklett bocsánatért. – A lelkész egykedvűen emelé fel onnan.
– Kelj fel, vak eszköze vagy a sorsnak. Szánalomra méltó magad, és
szánandók azok, a kikre elküldettél. Még egyről világosíts fel! Micsoda
bűvészetet gyakoroltál, midőn Malárdy fiát megszégyenítéd? Hogy apját
lekötelezd, fiát elriasztottad a poetai pályáról. Hogyan tehetted ezt?
– A verset, a mit elolvasott, első hallásra megtanultam könyv nélkül s
elmondtam utána.
Az öreg nagyot sóhajtott:
– Minő ész! Minő lángész!
Azzal kabátja mély zsebeiből valamit vett elő, a mit a sötétben látni
nem lehetett, de sajátszerű hangja elárulá, hogy az – valami láncz.
– Jőjj közelebb.
A fiú odalépett.
Thaddeus úr egy pár békót tarta kezeiben, a minőkkel szökevény rabokat
szoktak egymáshoz fűzni.
– Nyújtsd kezeidet…
Lőrincz elszörnyedve kérdezé:
– Atyám, mit akarsz?
– Mit akarok?… A kassai börtönben egy ártatlanul befogott rab sóhajtozik
szabadság után. Azt a rabot ki akarom cserélni.
Lőrincz erőtlenül nyújtá kezeit atyja elé s vonakodás nélkül engedé a
békókat rázáratni.