Két nap mult el ez emlékezetes csónakázás után; e két nap alatt Viktor
két dolgot vett észre a háznál.
Egyik az volt, hogy Malárdy többször bizalmas beszélgetésbe elegyedett
Kálmán fiával s atyai nyájasságot árult el iránta; – másik pedig az,
hogy Herminát azontúl sohasem találta más, mint mostoha anyja
kiséretében, sőt egyszer olyat is hallott Malárdytól, hogy midőn Eudemia
valami sétára szólítá fel Herminát, az alispán félkomolyan azt mondá
neki: «önnek magának is garde des damesra van még szüksége».
Ezekből Viktor azt tanulta meg, hogy a záporeső még sem olyan sürű
fátyol, hogy semmit se lehessen rajta keresztül látni; és hogy a poéták
még sem olyan bárgyú emberek, mint a milyeneknek hiszi őket a világ; s
hogy a véletlen megjelenések nem mindig olyan véletlenek, a minőknek
szeretnének látszani, s hogy végre a családapák és anyák, nemkülönben a
testvérek, leányaik s illetőleg testvéreik életében nem igen szívesen
látják a regényességet.
A második napon Malárdy igen nyájasan tudakozódott Viktortól, hogy mikor
kapott levelet édes atyjától, az öreg bárótól?
Viktor értette a többit. Akkor röviden azt válaszolá, hogy mindennap
várja atyja megérkezését. Ennek Malárdy örült. Nemcsak mondta, hogy
örül, de valóban örült.
Két nap mulva Viktor levelet kapott atyjától. Az öreg bárónak egy lovas
hajduja hozta azt; egy fiatal, eszes cseléd, ki már több ízben hozott
Viktornak levelet Kadarkutról.
Abban azt irta fiának a báró, hogy ő most súlyosan beteg, alig reményli,
hogy ágyából felkelhessen többet; az orvosok azt mondják, hogy
vizibetegség kezdetén áll: óhajtaná fiát minél előbb látni.
Egy másik levele az alispánhoz volt intézve, szokott sarcasticus
modorában, a mit Malárdy jól ismert. A báró ismeretes sokszarvú betűivel
azt irta neki, hogy «már ő vele nem igen fog másutt találkozni, mint a
vakandokok országában, mert ő vele minden héten azt a bolondot
cselekszik az orvosok, a mit a tót a nyírfával, csapot ütnek a bőrébe s
úgy kenik savanyú mustárral, mintha előre beafsteaket akarnának belőle
csinálni a föld alatti vendégségre; szeretné tehát, ha csakugyan van az
alispánnak egy elvesztegetni való leánya, azt minél elébb zsinegelné
össze azzal a semmirevaló fiúval, hogy jöhetne haza, míg őt életben
találja, mert félő, hogy ha ő egyszer nagyon elalszik, majd sok olyan
ember kereskedik az almáriomokban, a ki nem tett oda semmit. Egyébiránt
ő atyai áldását és mindenét ráhagyja az egyetlen fiúra, sajnálja csak
azt, hogy hitelezőit nem viheti magával a föld alá. Egyébiránt egy pár
százezer forint adósságot még a birtok csak megbír, s fölteszi Viktorról
azt a becsületet, hogy ő is szerez még hozzá ugyanannyit, tudniillik nem
földet, hanem adósságot. Ajánlja Malárdy figyelmébe, hogy a tisztelt
vővel igen szoros kötést csináljon móring dolgában, nehogy leánya is úgy
járjon, mint Viktor anyja járt: hűtlenség bizonyulván be rá, a móringot
elvesztette; hasonló eventualitásokat jó præveniálni. Egyébiránt nagyon
kéri, hogy a lakodalom előtt ne szomorítsa meg Viktort azzal a hírrel,
hogy apja haldoklik, mert attól tart, hogy majd annak e fölötti örömében
akkora kedve támad, hogy még a házasság fölötti bánata sem lesz azt
képes eltakarni, pedig már mégis vőlegénynek illik lakodalma napján
kissé szontyolodott képet mutatni. Egyébiránt marad, a ki volt, és nem
ölel senkit, mert a hasa annyira meg van dagadva, hogy azt ő tőle senki
sem is kívánhatja: a viszontlátásig – Pilátus úrnál a vacsorán stb.»
Egészen az öreg Kadarkuthy irálya, így szokott ő írni, tenni,
gondolkozni: ez a vad tréfa még a halál eszméjével is, ez a csufolódás
minden érzelemmel, ez a nevetségessé tétele saját bajainak; ez a
fitymáló őszinteség, mely nem elégli meg, hogy mezítelen legyen, még
nyúzott is akar lenni; minden betűben ráismer Kadarkuthy kezére az
olvasó, s a ki nem látja a betűket, a szavakból kitalálja a levélíró
nevét.
Malárdy elégült mosolylyal tevé el a kedves levelet.
Ő bizony igen udvarias dolognak találta az öreg bárótól, hogy akkor
meghaljon, a mikor épen Viktor az ő leányát elveszi, s egy cseppet sem
haragudott ezért a tréfáért, annálfogva az öreg úr levelét igen
szellemdúsnak ismeré el.
Minthogy történetesen e levélben az is rá volt parancsolva, hogy
Viktorral atyja közelgő halálát ne is sejtesse, még csak erőszakot sem
kellett tennie orczáján, hogy jó kedvét eltakarja, a midőn Viktorral
tudatja, hogy az öreg báró úrtól levelet kapott.
– Én is, szólt Viktor nagyon komoly arczczal.
Malárdy kíváncsian kérdezé, hogy mit ír?
– Tréfa alá rejti a gyászt, szokás szerint, válaszolt Viktor, hanem a
hírnök maga elmondá előttem, hogy nagyon beteg, s hogy kevés remény van
felgyógyulásához.
Malárdy kénytelen volt szinte szomorú képet ölteni.
A két szomorú férfi érzékenyen szorítá meg egymás kezét, azzal az erős
meggyőződéssel mindkét részről, hogy milyen nehezére esik most ennek a
másiknak az a szomorú komédiázás.
Néhány nap alatt minden rendbe volt hozva, apróbb formasági hiányokat
egy Malárdy hatalmas befolyása mellett könnyen mellőztetni lehetett,
híres ügyvédek fúrtak, faragtak a házassági szerződményen, úgy
megkötözve abban az ifjú vőlegényt és annak minden földön levő
pereputytyát törvényes phrasisokkal, mint valami pusztát bérlő birkást,
a ki armentum ferreumot vesz át. Viktor aláirt mindent, tán el sem
olvasott egyebet, mint az okirat czimét.
A menyegzői előkészületekre nem volt négy napi időnél több engedve, a
véletlen ezt a határidőt is megrövidíté. A harmadik nap reggelén Viktor
ismét levelet kapott hazulról, most már az orvostól, a ki röviden
értesíté, hogy ha még atyját életben akarja találni, egy napot se
késsék.
Az idő sürgetős volt. Viktornak e levélre ellenmondhatatlanul sietnie
kellett haza, már pedig az alispán nem találta czélszerűnek az esküvő
elhalasztását leendő visszatértéig. Még az nap meg kelle annak
történnie.
Az asszonyok eléggé kétségbe voltak e miatt esve, az alispánné pecsenyéi
még nem töltöttek elég időt a páczban, a tortákat el sem készítették,
Eudemia salüpje még nem érkezett meg Bécsből s Hermina menyasszonyi
köntösén félben kellett hagyni a hímzést, a min négy masamód leány
dolgozott éjjel-nappal.
Nagyobb baj volt még ennél, hogy a meghivott előkelő vendégsereg a
menyegzői szertartásra már most nem gyűlhetett össze, pedig Malárdynak
kiterjedt a figyelme mindazon fő- és nagyurakra, kik vele bármi
összeköttetésben voltak, a környék nevezetességei és a nagy atyafisereg
mind hivatalos volt ez ünnepélyre, melyben a Malárdy nemes családfa
ismét egy bárói ággal oltati be; nem is volt valószinű, hogy a
meghivottak közül valaki otthon maradjon, ha csak keze-lába nem törött,
sőt mindenki sietni fog, hogy a legszebb párt meglássa az oltár előtt, s
beszélhessen otthon arról a pompáról, a mit a Malárdy-kastély
asztalairól mesélni szoktak.
Csakhogy mindez a szép mulatság már most el van rontva. Egy része a
vendégeknek, a szegényebb atyafiak, még ma este ugyan meg fognak
érkezni, tán a közelebbi mágnások is és a hivatalbeli urak, de a
nevezetesebb rész, a nyomatékosabb főurak, a kik nem szoktak nagyon
korán jönni, a kik hozzá vannak szokva, hogy magukat várassák, azok csak
holnap reggel érkezendnek, a mikor már Viktor és menyasszonya útban
lesznek Kadarkút felé s a sok pompás úri hintó szemközt fog találkozni a
böröndökkel felpakolt utazó hintóval, melyből egy kis fölvert poron s
egy futó pillanaton kívül egyéb nem jut számukra a vőlegényből,
menyasszonyból.
Minden fájdalom közt legnagyobb volt az, hogy a dicsőség emelésére
meghivott násznagyok sem jelenhettek meg a szertartásra. Pedig Viktor
násznagyául Lánghy gróf volt meghíva, a környék leggazdagabb főura,
Malárdy Hermina részéről pedig az ország legtekintélyesebb hivatalnoka,
az országbiró, Malárdynak egykori iskolatársa; mind a kettő örömmel
tudatá készségét e kegyeletes szolgálat elvállalására.
És most ők sem lesznek jelen az esketésen. Talán mégis jókor
érkezendnek, hogy neveiket az anyakönyvbe bejegyezzék a helyettesített
két násznagy nevei elé, kiket e sietségben kénytelenségből rántottak
elő: Viktor számára Durdayt, Hermina részére pedig a kurucz nemest,
Vasady urat.
Az alispánné sehogy sem tudott kibékülni a sietséggel: hogy ez mégis
szörnyűség, ez minden jó szokás ellenére van; háromszori előleges
kihirdetés nélkül, a meghivott násznagyok, vendégek és atyafiak bevárása
nélkül, nagy sebbel-lobbal összeadni tisztességes szülők gyermekeit, s
egyszerre kocsira ültetni őket, mint a kit égetni visznek; senkinek sem
adni időt arra, hogy magát egy kissé meggondolja, rendbeszedje, hogy ez
Isten ellen való vétek s az ilyen házasságon nem lehet áldás, hogy ezért
az egész világ megszólja, megítéli őket s vagy azt fogja hinni, hogy
bolondok voltak kicsinytől kezdve nagyig, vagy azt, hogy úgy szöktette a
vőlegény a menyasszonyt.
Malárdy igazat adott feleségének, ő maga sem szerette, hogy ez így
történik, hanem azután, mikor azt kérdezte, hogy mit tegyen hát, itt
tartóztassa-e még napokig a vőlegényt s koczkáztassa azt, hogy haldokló
apja által gyöngén kitagadtassék? vagy elbocsássa őt most haza, és
várjon rá, míg visszajön? Tessék választani a kettő közül.
Malárdyné pedig nem választott semmit, hanem azt mondta rá, hogy üsse
meg a kő az egész bolond történetet, bolond volt Kadarkuthy életében,
bolond a halálban is, bolond az apja is, a fia is, bár soha se látott
volna az egész familiából annyit is, mint a körme feketéje. Már most a
mi megvan, megvan. A ki mit főzött, azt egye meg, a hogy vetette a feje
alját, úgy alugyék rajta.
Az egyszerű nyiltszivű asszonyság a mi ellenszenvet az első pillanatban
felvett Viktor ellen, azt le nem birta vetkőzni az utolsó pillanatig,
egész addig a pillanatig, a melyben a vőlegény azt mondja napának «édes
anyám» s az örömanya azt kénytelen mondani neki «édes fiam».
A jó nemes asszonyság indokai a báró iránti ellenszenvre ugyan
többé-kevésbbé nagyon gyöngék voltak, részben nem is voltak igazak, vagy
épen sajátszerű látcső képei, mely mindent felfordítva mutat; nem
tetszett neki Viktorban, hogy olyan fiatal: anya kellene neki még, nem
feleség; nem is találta szépnek, szemei olyan nagyok, mint egy bagolyé s
úgy égnek, mintha mindig ittas volna; a képe vörös, mint valami
kanászbojtáré, az egész ember csupa «gaukler», szüntelen ugra-bugrál,
bolondokat mond, énekel szemtelen elragadtatással, tánczol vakmerő
mozdulatokkal, mindenbe beleszól, lovait agyonnyargalja, a cselédeket
meg sem látja, csak a pénzt szórja nekik; ha valaki tréfálni próbál
vele, mindjárt duellumra hívja… a legfőbbet soha sem említé a derék
asszonyság: hogy az ő jó, szelid Kálmánját úgy megszégyeníté, hogy
azokat a gyönyörű szép verseket úgy a tűzbe dobatta… csak legalább egyet
tartott volna meg Kálmán az ő számára, ő nem mutatta volna azt senkinek,
– mind elégetni verseit! Később még jobban fájt neki az, hogy Kálmán
maga is kiengesztelődik iránta, hogy őt is bevonta ama bűvkörbe, melyben
mindenki elszédül mellette; a mostoha anya sajnálta, hogy nem törvényes
anyja gyermekeinek, hogy kiragadhatná őket a bűbájos csábító kezei
közül, azt mondva neki: «el innen, én anya vagyok, gyermekeimet védem».
Nem teheti azt, azt mondanák: «mostoha anya».
Késő is volna már.
A menyegzőnek meg kelle történni; semmi világos ok nincsen annak
elmulasztására, de annál több a sietésre.
Malárdy rokonai és a környékbeli ismerősök, kiket az előbbre tett
határidőről tudósítani lehetett, még nagyrészt meg is érkeztek az
esküvőre; tehát jelen lehetnek a nagy diadalon, mit egy zászlós úri
család összeköttetése a Malárdy törzszsel hozand a nemesek
legbüszkébbikére.
Hogy Viktor rokonai és rangtársai nem érkezhetnek meg a siettetett
órára, az jól felvéve ismét nem olyan nagy baj: az ő jelenlétük több
fényt adna ugyan az ünnepélynek, de megszorítólag hatna az alsóbb rangú
Malárdy büszkeségére… és végre, minden emberi okoskodás kifogytán áll az
utolsó védok, miszerint minden jövendő Isten kezében van: a
Malárdy-család fejére egykor súlyos átok zudíttatott alá, elkeserült
ezrek zsolozsmáitól visszhangoztatva, és ime az mégis felvirult és
boldog lett, s egy új lépéssel halad ismét a boldogság és a hatalom
felé…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Fehér selyemruha volt a menyasszonyon, drága tűhímzéssel, széles
aranyfodrokkal hosszú uszályán. Karcsú derekát antik bogláros öv köríté,
fehér hattyúnyakát három sor igaz keleti gyöngy tette még fehérebbé;
hajfürteibe félkör alakú párta volt fonva, gyémántos rezgő tűkkel. A
gyémántos tűk úgy remegtek, mint a menyasszony szive belül.
A vőlegényen fehér kamuka-dolmány volt ezüst zsinórzattal, gyémántos
gombokkal, vállán fehér bársony panyóka kaczagány hattyú-prémmel; egész
öltözete tiszta fehérből állt, olyan volt benne, mint egy valóságos
tündér, a ki most szállt le ide valamelyik csillagból.
«Gyönyörű egy pár!» mondja mindenki, midőn őket látja; egymással
susognak; mindenki titokban mosolyog: az édes susogás lehet!
– Hermina, még öt perczed van a gondolkozásra.
– Nem tudok gondolkozni.
– Ha nem emlékezel arra, a mit neked mondtam; ha nem szeretsz engem úgy,
a hogy asszony tud szeretni férfit, hanem csak úgy, a hogy úrnő szereti
urát: még szabad vagy, visszaléphetsz.
Hermina némán sohajtott és megszorítá vőlegénye kezét.
– Nézz szét magad körül; nézz meg jól mindent, rokonokat, atyát, anyát,
testvért, ősi palotát, az egész világot és azután nézz rám: ha nem
szeretsz engem jobban, mint mindazokat, mint az egész világot: akkor ne
jőjj hozzám; még négy a percz.
Hermina nyögdelve, lihegve simult közelebb hozzá és az több volt minden
feleletnél.
«Milyen boldog pár!» mondák, a kik látták őket.
Azután közbejöttek a násznagyok, a nyoszolyók, a vőfélyek, külön vevék a
vőlegényt és menyasszonyt; bevezették őket a családi kápolnába;
letérdepeltek egymás mellé a himzett vánkosokra, hol az oltár előtt a
lelkész várt reájuk.
Az egyház tisztes szolgája malasztos igéket szónokolt a térdeplőknek;
azután egymásba tevé kezeiket s kérdezé tőlük, ha szeretik-e egymást?
Viktor alig hallhatóan rebegé a választ: «szeretem»; e pillanatban oly
gyöngének látszott: csaknem összeroskadt s homályos szemekkel tekinte
menyasszonyára, mintha még egyszer figyelmeztetné: gondold meg, a mit
kimondasz!
A menyasszony bátran és tisztán mondá ki a szót: «szeretem»; ő nem félt.
A szerelem esküjét is reszketeg hangon mondá el a vőlegény: és a midőn a
leányra került a sor, oly erősen szorítá annak kezét, s oly halványan
nézett annak szemeibe, mintha lelkébe sughatná e szavakat: «menj, fuss
mellőlem, vesd el jegygyűrűmet, hányd le menyasszonykoszorúdat a földre,
mert jaj neked, ha hamisan esküszöd, hogy szeretsz, – és jaj, ha igazán
esküszöd».
A menyasszony pedig reszketés nélküli hangon mondá el a súlyos szókat:
véle tűrök, véle szenvedek, sem jó, sem bal sorsában soha el nem hagyom.
Megtörtént. Férj és feleség keltek fel az oltár zsámolyáról.
A rokonok észrevételeiket közlék egymással. Mily elfogult volt a
vőlegény, milyen bátor a menyasszony. Az alispán megcsókolá vejének
orczáit; az kezet csókolt az örömanyának, az alispánné nem szólt neki
semmi szót, hanem mostoha leányát átölelve, elkezdett keservesen sirni,
több izben mondva zokogásai közt: «szegény leányom».
Azután a többi rokonok is sorra összecsókolóztak a vőlegénynyel, ki
ekként a család tagjává lőn felavatva s a családfán egy aranyos
koronával több ragyogott, alatta az aranyos név: «Kadarcsi és Kadarkuti
báró Kadarkuthy Viktor».
A lakománál egymás mellett ült a vőlegény és a menyasszony.
Mindenkinek feltünt az, hogy a máskor oly merész vőlegény most olyan
hallgatag, s valahányszor egy felköszöntő áldomást intéznek hozzá, úgy
elhalaványul; szinte megdöbbenti a reá köszöntőt.
A későre végződő lakomát zene és dalidó váltja fel; a tánczterem
csillárai meggyujtatnak, a zenekar, mely ebéd alatt a rejtett karban
mulattatá a vendégeket ábrándos symphoniáival, most tánczzenéket
hangoztat; az illem és jó szokás szerint egy kecses menuettel nyittatik
meg a táncz; azzal a számüzött szép tánczczal, mely egykor annyi kellem
és csábnak adott tért, s mely később a szeles keringő s a marionettszerű
quadrill által egészen kiszoríttatott az emlékezetből.
A vőlegény és a menyasszony kezdé a lejtélyt: mikor Viktor kivezette a
terem közepére kezénél fogva menyasszonyát, a bámulat önelégült sohaja
hangzott körül: mily szép, mily délczeg egy pár, milyen nemes tartás,
mily finom mozdulatok, mily csábos tekintet: sohasem lejtett a Malárdyak
ősi termében ezeknél szebb vőlegény és menyasszony.
Az alispán büszkevolt örömében. Egy főúri vő; eszes és bátor; előtte
minden pálya nyitva; egykor még az ország legmagasabb hivatalszékében is
ülhet.
Ezalatt még egy uj vendég érkezett a terembe.
Egy idegen vendég, a ki nem is volt ide hivatalos: egy öreg ember,
időtől megőszült, homlokán kihullott hajjal, de vénségtől meg nem
alázott termettel. Rajta a lelkészek egyszerű fekete ruhája.
Malárdy ráismert; ez Gutay Tádé.
Mi hozá őt ez órában ide? Mi hozá ide a hires átkozódót, ki egykor azt
mondá, felemelt kézzel az égre hivatkozva: «jegyet tégy az ő homlokára,
hogy megismerjék őt a te ártó angyalaid s kikerülje őt az áldás, a mi
onnan felyül jő az égből… és terjeszd ki e keserű kiáltásnak szózatát az
ő gyermekeire és egész családjára: ne legyen öröme magzataiban, ne
legyen vigasztalása utódaiban; hanem szórassanak széljel az ő gyermekei
a világ minden részeiben s legyen példa az ő történetük mások előtt!…»
És ime a legfényesebb öröm pillanatában ide jön az erős átkozódó, és
láthatja, mily büszkeségtől ragyog a megátkozottnak arcza, és mily öröm
hangzik a Malárdy-ház falai között: és gondolhat arra, minő gyász, minő
bánat maradt otthon az ő tulajdon házában?
Malárdy Ferencz önmagában szánni kivánta a férfiut s bámulta a vak sors
kegyetlenségét, mely azt épen ily pillanatban hozza az ő házához.
A lelkész pedig nem keresé sem a ház urát, sem a ház asszonyát, hanem a
mint a lejtő párok járták a menuettet, odalépett egyenesen közéjük és
megfogta a vőlegény kezét.
A vőlegény épen gyönyörteljes mosolylyal bókolt tánczosnéja elé; de a
mint e hideg kéz megfogá az övét, a mint e sápadt arcz szemébe
tekintett: elhalt a mosoly arczáról és fehér lett az, mint egész
ruházata.
A pap odavonta őt maga mellé s visszafordult vele. A vőlegény ellent nem
állva, engedelmeskedett.
A vendégek bámulva néztek reájuk. Senki sem tudta elképzelni e jelenet
okát; Malárdy azt hivé, hogy ez ősz ember megtébolyodott s odarohanva
hozzá, útját állta:
– Mit akar ön itt? Mit cselekszik ön ez úrral?
– Ezen úrral? kérdé Gutai Thádé feljül emelve fejét az alispánon s végig
nézve a büszke férfin; ki légyen ez az úr?
– Az én vőm, – báró Kadarkuthy Viktor.
Gutai Thádé mély megvetéssel nézett le a megnevezettre, kinek kezét még
folyvást kezébeszorítva tartá, s azután keserű szánalommal fordult
Malárdyhoz a fájdalom és szégyen és sajnos szemrehányás hangján mondva
neki:
– Ez az úr – egy országos csaló: az én fiam…