Viktor e naptól fogva kedvencze maradt az egész Malárdy-pártnak. Mert
egy egész pártnak bizton lehetett nevezni a Malárdy-családot, melynek
viszonyai, összeköttetései mind a négy kerületre kiterjedtek s érdekei
egy egész megyét foglaltak össze.
Az alispán az első órában meg volt hódítva általa, az elegans atyafiak
az első napon, és a szép hajadon – az első pillanatban.
Egy hét alatt Kálmán is megadta magát e rettenetes hódítónak.
Úgy bánt az vele, mint egy bölcs országfoglaló a legyőzött néppel. Elébb
megérezteté vele, hogy nálánál minden téren erősebb, hogy ma legyőzője
lehet észszel és karral; – azután pártfogója, védelmezője lett, vitte
magával a merészebb utakon, bátorítá, erősíté, közölte vele lelke
lángját; elfoglalta tőle az utolsó ellenállási ösztönt: a gyűlöletet és
tulajdonává tette őt a szeretet és hála által.
Egy hét alatt Kálmán egészen átváltozott Viktor befolyása alatt; Viktor
más életrendre szoktatá őt; reggel már hajnalban felzavarta ágyából, s
vitte a kerti tóba fürdeni a hideg friss vízbe, a mitől teste
megedződött; Kálmán nem tudott uszni, Viktor néhány nap alatt annyira
vitte, hogy át tudta uszni a tavat; azután leczkéket adott neki tőrrel
vívásban, a mi akkortájon kezdett divatba jönni: egyszer csak azt vették
észre az elegans úrfiak a kastélyban, hogy az örökké tintásnak csufolt
Kálmán meg mer jelenni a vívó teremben s mindnyájokat leküzdi a
Viktortól tanult mesterfogásokkal. Kálmánt taníttaták nyelvekre is:
olvasott németül, francziául, de annyira nem tudott menni, hogy
beszéljen is. Viktor néhány nap alatt oly bátorrá tette őt, szüntelen
francziául beszélve vele, hogy a legnépesebb társaságban képes volt a
beszéd folyamába elegyedni, hol azelőtt zavarba jött, ha megszólíták.
Malárdy arczán meglátszott az öröm, midőn fiának ez átalakulását
észrevevé, s ez örömöt Kálmán maga is érezheté; mert soha annyi
gyöngédséget nem tapasztalt atyja részéről, mint e rövid idő óta. Ez
örömét is Viktornak köszönheté.
Kálmán lelkében igaz költészet rejlett, azt férfias mulatságokkal,
komoly munkával eltemetni nem lehetett; Viktor arról is gondoskodott,
hogy a szellemi szükségnek új tért nyisson, s megőrizze a költő lelkét a
veszélyesebb recidivától. Észrevette, hogy Kálmánnak nagy hajlama van a
zenére; titokban gyakran ábrándozék egyszerű tilinkóján. Viktor egy
pompás elefántcsont fuvolával lepte meg őt, s megtanítá egy könnyű, de
gyönyörű dallamú siciliai halászdalra, melyet midőn a családkör előtt
legelőször eljátszott az ifju, olyan valóságos tapsot nyert érte, a
minőt verseivel sohasem birt elérni. Ez által új ösvényre volt vezetve
túláradó költészeti hajlama, oly ösvényre, mely háladatosabb és
díszesebb. A zene mindig a noble passiok közé tartozott: csak a versirás
és a komédiázás volt lealázó.
Viktor mindenkinek kiismeré védetlen oldalát, bőkezűsége minden cselédet
imádójává tett, szép szavai minden hölgyet, bátor magaviselete minden
férfit.
Csak egy személynél volt hasztalan minden fáradsága: az alispánnénál. E
nő nyiltszivű volt, nyelvén hordozta minden gondolatját; és mégis oly
nehéz volt szivéhez jutni. Ő nem volt Viktor részén soha. – Midőn
mindenki dicsérte, magasztalá, ő akkor is azt mondta felőle, hogy nem
tűrheti. A mit mások Viktorban bátorságnak neveztek, annak ő előtte
szemtelenség volt a neve: miveltsége idegen korcstulajdon, ügyessége
komédiajátszás; ereje parasztvirtus. Még annyit sem hagyott meg rajta,
hogy szép férfi: – nem; pufók, vörös és görbe lábú; idomtalan rút ember;
ha Hermina az ő édes leánya volna, ilyen embernek nem adná, ha az még
egyedül volna is férfi a kerek világon!
És Hermina?
Ő volt az, a kivel Viktor legkevesebbet foglalkozott.
Hiszen jól tudta azt, hogy szüléik már elvégezték azt egymás között,
hogy Hermina báró Kadarkuthy neje legyen.
Azt is jól tudta, hogy az a hölgy nagyon biztos foglya már annak a
bűverőnek, a mit köznapi nyelven úgy hínak, hogy «szerelem».
És talán még mást is tudott? Talán még azt is tudta, hogy mikor a nő
szeret, a férfi hidegsége, közönye azt a szerelmet az őrültségig fokozza
fel; hogy azután a szeretett ideál egy szavára azt mondja: «követlek,
veled megyek: a nyomorba, a halálba, a kárhozatba».
És talán – gondolt olyan pillanatokra, a mikor a hölgynek így kell
szólni kedveséhez.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez alatt egyik ünnepély a másikat érte Viktor kedvéért. Egyik nap
hajtóvadászat volt, másnap hangverseny; halászebédek, lófuttatások
válták fel egymást. – Viktor mindenütt kitünő szerepet játszott,
mindenütt ő volt az ünnepély hőse, s egy ünnepélyes határjárásnál még
azt is bebizonyítá, hogy a törvénytudományban is járatos: úgy idézett a
tripartitumból könyv nélkül, mint akármely vén prókátor, a kinek minden
hajszála a corpus jurisért esett ki, s bámulatra gerjeszté tiszta
felfogásával a provincialis fiscalisokat.
Egy napon csónakázást rendeztek a Dunán, mely különösen Eudemia kedvencz
eszméje volt, ki sokat tudott szenvelegni a bűbájos alkonyi órákról,
midőn az aranyos habokat csapkodó evező-ütenyre távoli barcarola
hangzik.
Gyönyörű tavaszutói délután kedvezett a mulatságnak; az ég tiszta volt,
a Duna síma és átlátszó: a kagylókat meg lehetett látni két ölnyi mélyen
a víz alatt s az ezüst halacskák útját, mik rajonkint gyűlnek össze,
együgyű szájacskáikat tátogatva s viczkándva szökellnek ismét széjjel,
mikor a nagy goromba evező feléjök csap.
A síma vízszín felett hallgatva járta néhány villásfarkú fecske
sajátszerű kontratánczát, ezerféle képleteivel, miket ők soha össze nem
zavarnak; egymást kikerülik, ismét összejönnek; imittamott siránkozott
egy-egy halászmadár, alig lebbentve szárnyát a légben, mintha láthatlan
fonálon függne ott, s nyilsebesen csapott alá, mikor egy-egy potyka
felvetette magát a víz színére.
– Urfi, szólt az öreg révész Viktorhoz, jó lesz köpönyeget vinni
magával. Valami idő lesz. Nagyon ugrálnak a halak. A fecskék sem hiába
röpködnek a vízhez olyan közel. Hajnalban meg épen kihallatszott
Komáromból a harangszó. Nem kellene ma a vízre menni.
Viktor kinevette az öreget.
– Az egész Dunátok nem érdemes rá, hogy az ember féljen tőle. Láttam én
már tengeri vihart is, öreg. Az egy kicsit szebb az édesvízinél.
A révész vállat vont.
– Mégis kár volna megázni.
Viktornak volt egy hosszú, bő calabriai köpenye; annyit mégis megtett az
öreg szavára, hogy azt bevetette maga mellé a csónakba.
A társaság így osztotta fel magát: Eudemia ült a két elegans urfival egy
csónakban, melynek aranyozott delfin volt az orrán; Hugo volt a
kormányos.
Kálmán egyedül volt a másikban, melynek ormányán ezüst szirén
alakoskodott.
Viktor evezett a harmadikon; ez karcsú hattyú jelképét viselte. Szemközt
ült vele Hermina.
Három más csónakon rendes révészek s a társaság cselédei eveztek, azon
feltehető esetben, ha az uri kormányosok közül valamelyik nem tudna
boldogulni, segítségre leendők.
Egy nagy, zászlókkal és szőnyegekkel beaggatott dereglyén végre a
társaság meglett férfiai és delnői foglaltak helyet; ott volt Malárdy az
alispán, Vasady és a nyugdíjazott testőrtiszt.
A mulatság terve az volt, hogy az egész csónakos társaság vízmentében
leevez a félmérföldnyi távolra eső fűzes szigetig. Ott már előre
elkészített halász-vacsora vár reájuk; a szabadban, hold- és
fáklyavilágnál késő éjjelig fognak mulatni, akkor a parton várakozó
hintókra ülnek, s úgy térnek vissza a kastélyba.
A parttól elválva, a hattyú és a szirén előre váltak, míg a delfines
csónak elébb makranczosan próbálgatta, hogyan lehetne az orra helyett a
farával menni lefelé; azután meg erőnek erejével vissza akart térni a
partra, kormányosának nem kis boszúságára, a ki esküvel bizonyítá, hogy
ennél ostobább csónakot még nem kormányzott soha.
Míg Eudemia sikoltozásai a gavallérokat annál nagyobb zavarba hozták, az
alatt Viktor és Kálmán kinn voltak a Duna közepén, s ott egymáshoz
kormányozva csónakaikat, Kálmán elővevé fuvoláját, Viktor guitarreját, s
a csónakokat a csendes viz folyásának átengedve, elkezdék együtt
játszani egyikét azon dallamos népzenéknek, mik a mult században
népdalaink helyét foglalák el, s érzelgős, búbánatos jellemüket átvitték
még költészetünkre is.
Herminának szép, érczcsengésű hangja volt. Viktornak csak egy szóval
kellett kérnie, hogy kisérje énekével a guitarret; a leány szót
fogadott.
Miért hogy mégis úgy reszketett most a hangja? máskor nem szokott az.
Kálmán azt állítá, hogy ha valaki énekelne még vele, Hermina hangja nem
reszketne.
Az a valaki nem lehetett más, mint Viktor.
A mint Viktor erős soprán hangja zendült, Hermina hangja nem reszketett
többé; mint a repkény a szálfa oldalához, tapadt a leányka hangja az
ifjuéhoz, egészen beleolvadt; egygyé vált vele. Szótárírók úgy nevezik
azt, hogy «harmonia».
A két csónak messze előre haladt a többiek során tul, azok nem birták
őket utolérni. Eudemiának épen az ilyen jelenet tetszett: napsugártól
ragyogó viz, evező-lubiczkolás, s távolból hangzó barcarola elhaló
hangja…
… A fecskék mindig alantabb repkedtek a víz színén, a sirályok egyre
nagyobb jajongást követtek el a levegőben s a halak mindenünnen
viczkándva szökelltek fel a víz szinére, a lég még itt a víz felett is
rekedt és fúlt kezde lenni; a társaság minden tagja kiállhatlan hőségről
panaszkodott, sőt egy pár képzelődő ember azt is állítá, hogy valahol a
távolból mennydörgést hallott.
Alig látszott még a láthatáron felhő. Eh, nem jön az ide, szokták
ilyenkor mondani a vigadók, mint a kik igen természetesnek találják,
hogy a vihar az ő mulatságaikról magát értesíttetni tartozik.
A zivatar pedig oly zsémbes vénasszony, a kinek egyébben sem telik
kedve, mint ha mások örömét ronthatja.
Eleinte csak gyönyörűség volt elnézni, mint duzzadnak fel a láthatáron
hófehér hólyagos felhők, miket egy-egy vonagló villanás még fehérebbé
teszen; mint tűnik el a nagy felleggomoly között az alkonyodó nap,
fényes orczája elé húzva fekete palástját, melynek lángoló ezüst a
préme; egy ideig még kilövellnek abból fényes sugárküllői… azután
egyszerre sötét lesz; a fergeteg elveszti festői szépségét; a felhők
szürkére, barnára válnak; a villanás bántja a szemet; föld és víz
egyszerre más szint vált, a mezőkön tanyafelé siető juhnyájak és
tehéncsordák futnak, az országúton végig hosszú porfelleg kiséri a
nyargaló kocsikat, a nádasok berke hullámzani kezd, mint a tenger, s
egyszer csak eléri a szél a Dunát is; a szép síma kék tükör rögtön
szennyes zöldbe megy át, a folyam háta ez első hideg szóra fodrossá
lesz; a vihar fenyegető mordulását már közelebb és sűrűbben lehete
hallani.
Viktor és Kálmán csónakai néhány száz evezőnyommal előbbre voltak a
többieknél. A legelső szélrohamnál vették észre az előrehaladók, hogy a
hátulsó csónakok között valami zavar támadt; néhányan a part felé
igyekeznek, s csónakokból és dereglyéből kiáltoznak valamit az előre
siettek után. A szél nem enged egész szót hozzájok jutni.
– Talán vissza kellene fordulnunk? szól Kálmán tétovázva Viktorhoz.
– Víz ellenében evezni, öcsém? Ezt a mulatságot megemlegetnők.
– Vagy kievezni a partra? Ugyan mit kiálthatnak onnan a dereglyéről?
– Az sem lenne kedves tréfa: ott valahol a fűzfabokrok között várni
végét a zivatarnak. Nincs itt más választás, mint elérni a fűzes
szigetet, mielőtt a zivatar elér bennünket, ott legalább kapunk
nádgunyhókat s felségesen lakunk bennök. Azért csak kapd két kézre az
evezőt s nyomulj utánam, s vigyázz, hogy a hab egymáshoz ne csapjon
bennünket.
Azzal Viktor mindkét evezőt kezébe kapva, néhány biztos nyomással
megelőzte társát s könnyelmű daczczal kezdé énekelni a szélzugás
közepett az ismerős halászdalt:
Hajlong sajkám,
Verdesi a hullám,
Verdesi a hullám!…
Senki sem kisérte most dalát; – de igen: a közelgő mennydörgés.
Az erős alszél egyre dühösebben feszült neki a habnak, a hullám szállt
és emelkedett, a kis csónak himbálózott rajta; a szép leány olyan sápadt
volt ott szemközt.
– Kegyed fél? szólt egyszer Viktor, a dalt megszakasztva.
– Nem, felelt Hermina, a vékony kis bajadért nyaka körül csavargatva, s
keblét eltakarva vele; gyönge védelem ilyen vihar ellen. Viktor elnézte,
mint reszket a leányka, mint ül sápadtan vele szemközt a csónak padján,
foszlányruháit hogy tépi, lebegteti a szél, eső kezd esni, a nagy
záporcseppek ellen rossz védelem az a vékony öltöny; az ázott selyem a
szép, deli idomokhoz tapad.
Viktor hátranézett Kálmán után: az messze tőle küzdött a habokkal, a
sűrűdő eső alig engedte már látni.
– Egy köpeny van itt, szólt Herminához; az eső esni kezd: ez betakar
mindkettőnket.
A leányka elfogadá az eléje nyújtott kezet, s odaült Viktor mellé, a bő
kalabriai köpeny betakarta mindkettőjüket.
Viktor érzé, mint reszket a hozzá simuló alak, hogy dobog a szíve, midőn
hozzá közel ér, hogy remeg minden tagja.
– Kegyed fázik?
– Nem. Nem.
– Tehát mégis fél a vihartól?
– Nem a vihartól.
– Talán tőlem?
Erre nem felelt a leány.
– Hiszen mi jegyesek vagyunk.
– Szülőink úgy akarták.
– Talán mi magunk nem?
A leány most még jobban reszketett. Alig hallhatón suttogá:
– Vigyen ön ki a partra.
Viktor ránézett és mosolygott; – hidegen, a milyen mosolygás megveri az
embert.
És azzal egyik kezét átnyujtá Hermina derekán s odaölelé őt magához,
másikkal vágta a habot; a zápor úgy suhogott alá a köpenyre, a két szív
úgy dobogott alatta nyugtalan.
– És ha most azt kérdené valaki tőled, suttogá az ifjú a leánykának, hol
kivánsz inkább lenni: otthon-e kényelmes palotádban, meleg kandalló
mellett, vígalmas társaság közt, vagy itt a háborgó hullám tetején,
veszendő csónakon, villámló ég alatt, – a te kedvesed keblén? Hol
akarnál lenni?
– Itt… Itt…
Az ég úgy dörgött odafenn; tajtékos üstökű hullámok úgy emelgették rémes
fejeiket a csónak körül, alávetett vállal iparkodva azt feldönteni,
mintha mondanák azoknak ott fenn, «jobb volna ott a víz fenekén».
Viktor most már egy kézzel sem fogta az evezőt; mindkettővel a leánykát
tartá átölelve, nem ügyelt többé a kormányra, a viharra, a hánykódó
habokra; kormányvesztett indulat ragadta őt viharosabb örvénybe annál,
mely csónaka elé tátongott.
– És ha azt mondanám neked: jer velem, ne kérdezd hová? talán nagyobb
vészbe, mint ez, mely csak testünket fenyegeti; talán nyomorba,
szégyenbe, nélkülözésbe; eljönnél-e, velem maradnál-e?
– Veled! veled! felelt a tébolyult suttogás a kérdésre.
A csónak előre-hátra tánczolt a habon.
– És ha azt mondanám neked: megcsaltalak, midőn azt mondám, hogy gazdag
vagyok, és előkelő nemes: nem vagyok semmi, nincs rangom, nincs nevem,
nincs semmim, mint tégedet szerető szívem… szeretnél-e? eljönnél-e?
A leány őrült volt; veszve volt: – átölelte karjaival az ifjú nyakát és
mondott neki olyan szót, melyben két forró ajk egyszerre kérdez és
felel; – csóknak is nevezik azt… Tíz lépésnyire előttük egyenesen
csapott le a haragos villám a Dunába, a hab közül fehér gőz lövelt fel
utána… a mennydörgés is elhangzott, és a csóknak még sem volt vége…
– Viktor! Hermina! hangzott egyszerre közelükben.
Viktor hátratekintett, s a zápor homályában egy hullámhányta csónak
látszott feléjük közeledni. Kálmán csónakja.
– Látod, nem hagytalak el benneteket, szólt a testvér, közel érve
hozzájok. Hanem Viktor, te ma rossz kormányos voltál. Sajkátokat egy
párszor majd eltemette a hullám.
Bár eltemette volna.
A villámfénynél lehete látni a parton álló hintókat, mik a partra
menekvő csónakosok elé siettek. Kálmán figyelmessé tette Viktort, hogy
jobb lenne nekik is oda tartani, mint a fűzes szigetig ázni.
Azután szép csendesen eveztek a part felé. Egy szót sem szólt egyik is;
a köpeny csupa víz volt már: alatta két szív olyan nyugtalan dobogott.