E pillanattól kezdve meg volt hódítva a leghatalmasabb Malárdy az ifjú
Kadarkuthy által.
A levélben, melyet az alispánnak átadott, az öreg Kadarkuthy reszkető
vonásaival az volt írva, hogy egy gyermekkori igéret megérett arra, hogy
teljesüljön. Emlékezteté őt, hogy még tanuló korukban felfogadták
egymásnak, hogy ha gyermekeik lesznek, azokat egymáshoz adják et cætera,
az öreg úr levele tele volt et cæterával. Erről a furcsa szokásról rég
ismeré őt az alispán.
Ez valóban kedves névnapi ajándék.
Egy leánykérő. Ideálja a vőknek: olyan, a minőről büszke atyák szoktak
álmodozni, a ki gazdag előfogattal hajtat be az udvarra; otthon
urodalmakkal bir s falvairól beszélhet. Kastélyba viszi menyasszonyát s
méltóságos asszonynak czímezteti. Azonfelül délczeg, daliás alak, a ki
mellett még boldog is lehet a nő; világfi, a ki büszkeségére válik a
családnak; és mindenek felett kegyes, vallásos érzelemben nevelt ifju.
Ezt könnyen is ki lehetett magyarázni. Az öreg báró bizonyosan magától
távol nevelteté gyermekét; érezve magában, hogy ő hozzá közel
elromlanék; aztán meg ismeretes is az a különös egymásután a
természetben, hogy korhely apának erényes fia támad s bölcs apa gézengúz
fiat nevel. Mindkettőre nem messze kellene példákért mennünk.
Malárdy szivét annyira megnyerte az ifju báró, hogy az antik szobor
arcza még nyájas is tudott lenni.
Behivta őt magához szobájába, elhagyva vendégeit néhány perczre s azt
kérdezte tőle, hogy tudja-e, mi van azon levélben írva, a mit édes
atyja, a báró úr írt?
Az ifju szerényen lehajtá fejét, s néhány perczig gondolkozott; azután a
gyermeteg őszinteség bizalmával ragadá meg az alispán kezét:
– Szabad-e reménylenem azt, a mi ott írva van?
Malárdy elmosolyodott. Az örömtől mosolygott-e, vagy az ifju eredeti
nyiltszivűségén?
Neki sem volt szabad kevésbbé nyiltszivűnek lennie.
Megszorítá Viktor kezét és azt mondá neki:
– Ha úgy rendelte az ég, hogy ez teljesüljön, én örülni fogok a
pillanatnak, a melyben önnek ezt mondhatom: legkedvesebb fiam.
Viktor a szerénység tiltakozó mozdulatával vonult vissza.
– Oh nem «legkedvesebb», ne mondja ezt kegyed. Ezzel megrabolnám
Kálmánt, a legkedvesebb czím az ő öröksége.
Az alispán elkomorodva sóhajta fel, s bágyadtan válaszolt:
– Úgy kellene lenni.
– És úgy is van.
– Fájdalom, hogy nincs. Kálmán nagyon hideg hozzám. Ő egészen elütött
tőlem. Semmiben sincs kedvemre s mindig csak szomorúságot okoz. – Jobban
ragaszkodik mostoha anyjához, mint hozzám, édes apjához. Mindenben
ellenemre van; elkezdve a ruhától, melyet viselünk, egész a politikai
meggyőződésig. Én büszkeségemet találtam hivatalomban mindig; ő megveti
a hivataloskodást; én általam magasabb rangkörökbe juthatna, a helyett
mindig az alacsonyabbakhoz szít, s félrevonultsága miatt oly félszeg és
bátortalan kezd lenni, hogy meg nem tud állni egy úri társaságban.
Szégyenem válik belőle s a mi leginkább aggaszt, a mi kétségbeejt
jövendője felől – rájöttem, hogy verseket ír. Verseket! egy ily meglett,
felnőtt ifju, a kinek már a törvénykezési nyelvben kellene remekelni. –
Azt mondják, hogy versei szépek; de hát mi az? hová fog ez vezetni? A
társas életben mindenütt kikaczagják érte: úgy tekintik, mint ártatlan
bolondot. Egy Holdmezey Berey Farkas collegája, egy nevetséges ember, a
kit csak szánalomból nem kaczagnak ki szemben. Meg van keseredve az a
napom, melyben reá gondolok. Mert ez teszi őt épen oly daczossá, oly
fellengzővé mindenki irányában, hogy egy csavargó poéta nevét többre
becsüli, mint az ország első hivatalnokáét. És ő egyetlen fiam!
Viktor végig hallgatá Malárdy panaszát, a mi az akkori idők szellemében
valóban szivreható bánatos panasz volt. Hiszen még néhány évtizeddel
későbben is azok az előkelő magyar nemesi családok, mikből irodalmunk
vezérei támadtak elő, szégyenpirulva beszéltek, ha beszéltek, a család
nevét széthurczoló elveszett fiakról, s ügyetlenség volt az idegentől,
ha felőlük tudakozódni talált.
– Ajándékozzon meg alispán úr azon bizalmával, hogy Kálmán megtérítését
bízza reám; szólt Viktor komolyan a bánatos atyához.
– Hogyan reméli ön azt? Kapott rajta az alispán.
– Nekem sokba fog kerülni. Kálmán nagyon meg fog rám azért haragudni,
gyülölni is fog tán sok ideig; de megteszem ez áldozatot, kegyed
aggodalmáért, s az ő jobbléteért. Még ma meg fogom őt téríteni.
Az alispán kérdőleg, csodálkozó arczczal tekinte rá, de Viktor felkelt
mellőle s csak annyit felelt:
– Drasticus cura lesz, de gyökeresen használni fog.
Azzal a család tagjai jöttek közbe; a beszédet félbe kellett szakítani.
Az alispán Viktor karjára füzve lépett ki a vendégek közé.
Ebédnél még egy székkel közelebb ült Malárdyhoz Viktor, mindjárt az
asztalfő mellett. Vasady úr egy székkel alább degradáltatott. Hiába, a
báró nevezetesebb személy volt, mint ő; az fait accompli, s a fait
accompli-k előtt akkor is divat volt már meghajolni.
Az egész ebéd alatt tudta foglalkoztatni az egész társaságot az ifju
jövevény. Szikrázó ötletei egymásra következtek; a mit elmondott, abban
annyi finomság volt, a legcsipősebb dolgokat úgy be tudta hengergetni
jóízű előadása zamatjába, hogy még az érdeklett maga is kénytelen volt
azokat kedveseknek találni.
És a mellett tudott inni úgy, a hogy senki más; – és nem látszott meg
rajta.
Ez a fődolog.
A ki egy pohár bortól leiszsza magát, az részeges, semmirekellő, a ki
tíz pohár után is józan marad: az derék, gavallér ember.
Eleinte Vasady azt a tréfát akarta magának megszerezni, hogy áldomásozni
kezdett a jelen levő nevezetes férfiakért sorban, s a poharát mindig
Viktorra köszönté.
Viktor állott elébe s kiitta poharát, egész a körömpróbáig; mikor aztán
a férfiakon végig mentek, akkor Viktor mondá: «szállok kendnek!» s elől
kezdé a hölgyeket s végig áldomásozott értük, s hogy a poharak nem
ártottak meg neki, bizonyíták azon ragyogó ötletek, találó szójátékok,
mikkel toasztjait felczifrázta; de bizony Vasady úr a vége felé csak
alig birta már mozgatni a nyelvét.
Szerencsére az alispán jelt adott a felkelésre. Viktor arczán még csak
szín tekintetében sem látszott meg a poharazás; csak szemei ragyogtak
kissé élénkebben, mint az előtt, s egy kis izgatottság látszott ajkai
körül, a mi neki igen jól illett.
Annyira magánál volt, hogy midőn a delnőket a társalgási terembe kelle
vezetni, két hölgy közül Eudemiának nyújtá karját, és nem a szépség
királynéjának; különbséget tudva tenni az etiquette és a szív parancsai
között.
A társalgási terem már akkor el volt készítve az ünnepélyt fűszerező
mulatságok számára. A terem egy harmada fel volt emelve szinpad gyanánt
s festett függönyökkel ellátva.
Oh nem! Itt nem fogunk azért szini előadást látni, még abban az időben
nem volt nálunk kimondva az a vakmerő eszme: hogy egy ember leírjon
valamit, a másik azt elbeszélje, és a harmadik fizessen érte, a miért
azt meghallgatja. Esze ágában sem volt senkinek szinjátszó társaságot
sejteni a festett függönyök mögött; nem is tartotta volna senki
illendőnek, hogy egy magyar ember befesse a képét pirosra, fehérre,
hamis szakállt kössön az állára s előálljon azzal a hazugsággal, hogy ő
Oloferno Vitellezzo, a ki az apjáért boszút akar állni. Ilyen
bolondoskodás még akkor magyar emberhez nem illett.
Hanem emeltetett ama szinpad egy nagy, nevezetes szemfényvesztő
előadásai végett, ki épen ez ünnepélyre jött Afghanistánon keresztül
Asztrakánból; teljes czíme: «Magister Ludolphus de Cairo; professor
magiæ; elismert feketeművész és boszorkánymester; az orosz czár udvari
szemfényvesztője; a nagy Philadelphia egyetlenegy tanítványa; a double
vue feltalálója, az escamotage és indiai bűvészet avatottja; a chaldeai
bölcsek kövének birtokosa; aranycsináló és patkányűző», egy szóval nagy
ember.
A társaság elhelyezé magát a körbe állított székeken, mik a szinpad
elejét elfoglalták; a hölgyek legelől; Durday odahátul gorombáskodott
valakivel, míg Vasady fogott magának egy szerencsétlen esküdtet, annak
magyarázott erősen s azt hitte magában, hogy ez most abból ért valamit.
Viktor nem ült le; a hölgyek körül forgott, majd egyikkel, majd másikkal
beszélve, legtöbbet Eudemiával és az alispánnéval; legkevesebbet szólt
Herminához. A szép leányka elmélázva ült karszékében, s csak néha
pillantott lopva az ifju után, ki oly hidegen látszott vele bánni.
– Nézze kegyed, mademoiselle, szólt Viktor Eudemiához, a jámbor atyafi
hogy előre tolakodott, hogy bámul a festett függönyre jövendő bámulata
előérzetében. Ő most nem lát senkit, csak a szemfényvesztőt. Előre
tudom, hogy minden kilőtt zsebóra az ő zsebében lesz megtalálandó.
A függönyön túl hármas csengetés adott jelt, a kárpitot szétvonták s ott
volt látható Monsignore de Cairo a sötét vörössel bevont szinpad
közepén, máguszi talárjában, hatalmas hegyes süveggel s tarka pálczával
a kezében, a hogy indiai máguszok szoktak járni.
Eleinte a közönségesebb egyiptomi bűvészet csodáit mutatta be
bámulóinak: töltögetett a csodapalaczkból sört, bort és szilvóriumot, a
bámuló atyafi ivott mindenikből s mondott rá egy-egy fél terrem – – tét.
Viktor nem sokat ügyelt a bűvészre: az egész komédia alatt hátat
fordítva neki, fecsegett Eudemiával.
Az orosz czár első szemfényvesztőjét ez piquirozni kezdte, leszállt a
szinpadról s Viktor vállát érinté varázsbotjával, a min az öreg Malárdy
atyafi nagyon bámult, hogy Viktor rögtön tengeri macskává nem változott.
– M’sieu le baron, donnez moi’n bague. Egy gyűrűt; s’il vous plait.
Viktor könnyedén bólintott felé s levont az ujjáról egy szép
smaragdköves gyűrűt s két ujja közé fogva, odanyujtá azt a keletindiai
bűvészek nagy mesterének, s tovább beszélt Eudemiával.
– Voici m’sieurs et m’dames, szólt a bűvész összefogott marokkal
gesticulálva a közönség előtt; látják önök ime az a gyűrű, a mit a báró
úr nekem átadott, most itt van a kezemben.
Azzal felnyitá a markát… és maga is hátra hökkent; – mert a gyűrű nem
volt ott.
– Most is itt van az ujjamon, szól Viktor félvállról hozzá; s még
egyszer oda adta neki a gyűrűt.
A keletindiai maguszok utóda nagyon furcsa szemeket vetett rá e tréfa
után s most már nem maradt a veszedelmes néző közelében, hanem
visszament szinpadára, ott végezte a hocuspocust, megtörte a gyűrűt
mozsárban, beletömte a pisztolyba, kilőtte a levegőbe.
Viktor azalatt egyik helyről a másikra ment s a mint a jámbor atyafi
előtt elhaladt, vállára ütött neki.
– Vigyázzon magára atyafi, mert a muszka elcseréli a fejét.
Miután nevetve előre ment ismét, Hermina mellett volt egy üres szék; oda
leült.
A leány nem nézett reá. Egyik keze a szék támlájára volt nyugtatva; egy
pillanatra érzé, mintha Viktor hozzá ért volna; de azért nem vonta azt
vissza onnan.
– Voici m’sieurs et m’dames, szólt a nagyhatalmú boszorkánymester, a
mint a pisztolyt kilőtte; a báró úr gyűrűje ott van ama kék kabátos
nobili zsebében.
A jámbor atyafi megrettenve kapott két zsebéhez s elkezde szabódni:
– De itt úgy segéljen, nincsen! Az én zsebemben ugyan nincsen.
S nagyobb igazság kedvéért, valahány zsebje volt, mind kiforgatta a
publikum szemeláttára, nem volt azokban egyéb, mint egy kova, meg egy
aczél, meg egy kis bükkfatapló; a gyűrű nem került elő.
Az egyiptomi mágusok tanítványa láthatólag meg volt zavarodva e
felfedezés által. – Hol van hát a gyűrű?
A társaságban kezdett e kérdés zavart idézni elő; mindenki kereste, a
midőn egyszerre Hermina felsikolt, odatekintenek; a leány megrémülve néz
balkezére: a gyűrű ott volt a második ujján.
Hogyan került oda? Ki tette rá? azt senki nem birta megfejteni, s
növelte a bámulatot még az, hogy a mint Hermina le akarta a gyűrűt
húzni, az oly szorosan volt az ujján, hogy le nem jött róla. Minden
ebbeli törekvés meghiusult. A gyűrűnek ott kelle maradni.
– Azt kegyed kénytelen lesz örökké viselni, súgá Viktor Hermina felé.
Nem hallhatta azt senki más, csak a leány. Nem vehette észre senki más
azt a bűvsugárt, a mi a leány szemeibe villant – a gyűrű kövéből – és az
ifjú szemeiből…
… Mikor az ilyen szemfényvesztő nagymesterek munkáját valaki ügyesen el
tudja rontani, az mindig meg szokta nyerni a nagy közönség tetszését;
abban bizonyos elégtétel-félét szoktak találni.
A mágia nagymestere igen sokat vesztett részvényei értékéből ez
intermezzo által s hogy e feletti bosszuságát álczázza s a közönség
figyelmének más tárgyat adjon, elkezdett mindenféle kezeügyébe akadó
tárgyat bámulandó ügyességgel nyeldesni: kések, villák, később egész
kardok, ivópoharak, szelenczék tünedeztek el rettenetes torka
sötétjében, mikért azután cserében nem restelt néha-néha tüzet és
szikrákat okádni vissza s véghetetlen mennyiségű szalagot húzni ki
orrából, szájából.
Az öreg atyafi egyre növekedő buzgalommal bámulta e rendkívüli
csodatéteket. Bámultában egészen előre jött már a szinpadig s egyszerre
csak megszólalt:
– Hallod-e te muszka? Hallod-e komédiás! Nyelj el hát engem, ha tudsz.
A máguszok nagymestere nagy szemeket mereszte rá.
– No nyelj el engem, ha igazi ördöngös vagy; nyelj el engemet.
A társaság kaczagni kezdett e furcsa ötletre.
– Avec plaisir. Igen szivesen. Viszonza az ezermester, megértve a naiv
kivánatot. Tessék leülni ide a székre.
Az érdemes atyafi elbízott ragyogástól mosolygó arczczal mászott fel az
emelvényre, s vitéz önhittséggel foglalt helyet a mutatott széken, mint
a ki dolgáról annyira bizonyos, hogy ellenfele törekedéseit mind
lehetetlenségnek tartja.
– Megengedi ön, signore nobili, hogy e rendkívüli műtéthez némi kis
előkészületet tegyek. Par exemple: nem lenne ön oly kegyes, hogy előbb
lehúzná a sarkantyús csizmáit, félek, hogy azoknál fogva fennakad.
Az öreg atyafi neki feszíté az egyik lába hegyét a másik sarkának s nagy
tusakodással lehúzta az egyik csizmát. Még mindig mosolygott.
A bűvész felvette tenyerére a nagy bagariát.
– Voici m’sieu et m’dam! egy csizma. Spiriti miei ubedite! A bűvész
eltátotta a száját s a csizma egy percz alatt eltünt.
A jámbor atyafi csak úgy nézett utána: vajjon visszakerül-e még s lesz-e
belőle újra csizma? Ezt bizony lenyelte.
– Kérem a másikat is.
Ennek a lehúzása most még nagyobb küzködésbe került, s a becsületes
atyafi képe nagyon komoly vonásokba kezdett húzódni, a midőn azt is
átadta a boszorkánymesternek.
– Allez, tournez! Egy percz alatt az is eltünt.
A becsületes ember nagyon kezdett már feszengeni a széken. Ez nem jól
megy. Egy kicsit izzadott a homloka.
– No már most revenons a nos moutons signore nobili. Tartsa ön magát
nyugodtan.
A bűvész egy szabómértéket vett elő s tetőtől talpig megmérte az atyafi
testi hosszúságát.
– Accurat! Épen elegendő. No már most mindjárt készen leszek. Csak még
egy kis türelem, signore nobili; maradjon ön veszteg.
A jámbor ember kékült, zöldült, a mint a bűvész idegen bűbájos szavakat
szórt feléje, s midőn háromszor körüljárta, ez mindig hordta a fejét
körül utána, akár merre járt. Majd elejté az állát, olyan hosszú lett a
képe.
Végre a bűvész mindennel készen lévén, elkezdte a fogait kiszedegetni:
természetesen, hogy mikor ilyen nagy testet lenyel, útjában ne legyenek.
Először egy pár zápfogát vette ki s letette az asztalra, azután az első
fogait szedegette ki.
De már ezt nem várta végig a jámbor ember, hanem felugrott a székről s
iramodott lefelé a szinpadról.
– Hohó! signore; nem addig van az, kiáltá utánna a bűvész s egy
szökéssel utolérve, megragadta gallérjánál fogva az iramodót; tessék
csak itt maradni, tessék helyt állni, ha kivánta.
A jámbor úr eleinte azt hitte, hogy kiránthatja magát a bűvész kezéből,
hanem a mint azután vette észre, hogy óriási erővel fogja meg kezeit,
oda vonja magához, mint erőtlen gyermeket, a ki hiába rúg-kapál mestere
térdei között, akkor elkezde ordítani torkaszakadtából.
– Jaj nekem! Tekintetes alispán urambátyám, ne hagyjon. Ne engedjen
ennek az ördögnek elnyelni. Nagyságos muszka úr, ne nyeljen el. Két
gyermekem, feleségem van odahaza: ereszszen el, bizony soha sem jövök
többet ide.
Mentül jobban ordított a megrettent atyafi, annál nagyobb hahotával
kaczagott a néző sereg. Valami hallatlan komikum volt egy vén bolond
ember kétségbeesésében, ki attól fél, hogy saját kivánatára lenyeletik.
Az alispán inte a bűvésznek, hogy szakítsa végit a tréfának; őt mégis
sértette az, hogy egy Malárdyt, bármilyen szegény és ostoba is, a népség
színe előtt így csúffá tesznek; ő maga nem nevetett azon s jól esett
neki észrevenni, hogy Viktor is mily megvetéssel nézi e histriói tréfát.
A megszabadult atyafi bőgve jött le a szinpadról s kezet akart csókolni
az alispánnak, hogy nem engedte őt lenyelni.
– Menjen kend, vén bolond, takarodjék ki innen! kiálta rá haragosan az
alispán, mire a szegény ember nagy rívással sántikált ki mezítláb a
szobából; csak odakinn kezdvén egy kicsit magához térni a nagy
ijedtségből.
– Hogy az Isten büntesse meg a pokolra valóját: bizony elnyelt volna, ha
a tekintetes urambátyám meg nem tiltja neki.
Odakünn átadták neki a csizmáit, miket nagyon gyanusan nézegetett össze
kívül-belül, mielőtt felhúzta volna s többet semmi pénzért vissza nem
ment volna a terembe.
A keletindiai máguszok nagymesterének ez a tréfa ismét részére hódítá a
közönséget; ez diadal volt. Most azt hivé, hogy eljött a percz, melyben
az iménti kudarczvallásért báró Kadarkuthynak visszatorlást adjon.
Ismét lejött hozzá az emelvényről, ismét érinté bűvpálczája végével.
– M’sieu le baron, legyen olyan jó, donnez moi un pièce de monnaie.
– Szivesen.
– Un écu, par exemple. Egy tallért.
– Akár kettőt.
A báró kivonta belső zsebéből selyem erszényét, kivett belőle egy
koronás tallért s odanyomta a bűvész markába.
A bűvész azon perczben kiejté azt kezéből: ijedten kiáltva fel:
«diable!»
– Nekem tetszett ezt mondani?
– Nem, de ez a tallér…
– Tüzes volt talán?
– Az nem, hanem ütést adott a karomnak.
– Ez a tallér? Lehetetlen az, szólt Viktor s felemelé nyugodtan az
elejtett pénzt s ismét odaadta az ezermesternek.
Az másodszor még nagyobb ijedelemmel ejtette el.
– Ez villanyütés.
Viktor mosolygott.
– Csak nem hiszi ön, hogy egy villanygép van elrejtve e tallérban?
A bűvész még egyszer fel akarta azt venni a földről, s akkor még nagyobb
ütést kapott a könyökén végig valamennyi sajgó inára.
Akkor szeme közé nézett Viktornak s egész őszinteség hangján mondá neki,
leemelve fejéről kabbalistikus süvegét:
– Serviteur, m’sieu le baron: megyek én onnan, a hol nagyobb
szemfényvesztőt találok, mint magam.
Azzal felfutott a szinpadra, összehúzta a függönyöket s kidugva a
nyiláson fejét, bohókás ábrázattal mondá:
– Az első felvonásnak vége. Tessék fütyülni.
A földön heverő tallért azután többen próbálták még fölemelni. Mindenki
meggyőződött róla, hogy az, a mint valaki tenyerébe veszi, olyan
görcsöket okoz minden érző inában, hogy kénytelen ismét letenni.
– De hát miért nem árt nekem? szólt Viktor mosolyogva s felmutatta a
kezébe vett ártalmatlan pénzt.
Mindenki esküdött, hogy annak az érintése pokolbeli veszedelemmel jár.
– Hermina kisasszony legyen tanum, hogy tallérom ártalmatlan, szólt
ekkor Kadarkuthy a hallgatag leánykához fordulva.
– Az Istenért, Hermina! kiálta rá Eudemia, hozzá ne nyúlj, mert rögtön
elájulsz. Chère maman ne engedje, ne engedje.
Hermina gondatlan bizalommal nyújtá Viktor elé kezét: az ifju odaszorítá
a kezébe a koronás tallért, és ime a lányka keze nem rándult meg tőle;
de mélyebben a szív táján, ott, ott igézett még erősebb bűbáj, a mint
így kezeik egymásban feküdtek. A nézők bámulva kiálták, hogy csoda
történik; pedig igen mindennapi dolog történt: egy ifju leány, egy ifjú
férfi beleszerettek egymásba.
Egyik kéz a másikban… hiszen csak bűvészi fogás volt. Senki sem
tekintheté azt másnak. Csak az a halavány, barna ruhás ifju, ki eddig
ott ült mostoha anyja háta mögött, lépett kedvetlen arczczal Viktorhoz s
kezét annak karjára téve, kényszeríté testvére kezét elbocsátani s hozzá
fordulni; mialatt halkan fülébe sugá:
– Ön is hallotta már Galvani találmányának hírét?
(Ezt még akkor csak a tudomány adeptusai ismerték.)
Viktor egyenes válasz helyett meleg kézszorítással üdvözlé az ifjut.
– Ah ön az, Kálmán? Régóta keresem és nem tudom önt fölfedezni; különben
régen felkértem volna, hogy részesítsen bennünket azon sokkal magasabb
művészet élveiben, a mikhez mi együgyű szemfényvesztők nem értünk.
– Mi az? kérdé az ifju megzavarodva.
– Ön költő: a költő pedig a legnagyobb bűvész a világon. Ez odafenn csak
gyűrűket és zsebórákat tud elbűvölni, a költő pedig sziveket. Én
hallottam, hogy ön igen szép költeményeket ír.
Az alispán boszus meglepetéssel tekinte Viktorra, ki egészen mást igért
neki, de Viktor kikerülte szemeit.
Az ifjú költő most még nagyobb zavarba jött; tudta, hogy atyja előtt e
tárgyról beszélni kellemetlen.
– Kérem, szólt akadozva, azok mind igen együgyű dolgok; sohasem voltak
arra szánva, hogy mások által ismerve legyenek.
– Sőt én ellenkezőleg tudom; én igen szép méltánylattal hallottam azokat
említeni; azt mondják, hogy gyöngyei a költészetnek.
Sohasem érzi magát az ember szavakban oly szegénynek, mint ha költő és
műveiért szemközt dicsérik. Kálmán elpirult és lesüté szemeit, valami
olyanformát akart mondani, hogy ő maga nagyon gyarlóknak találja
munkáit, hanem ekkor közbeszólt mostoha anyja, az alispánné:
– Szépek biz azok, akárki mit beszél. Én elolvastam egyet-egyet tízszer
is; s mindig sírtam rajta. Nekem tetszett. A kinek nem tetszik, írjon
jobbat. Eredj Kálmán, hozz elő egyet; azt a szépet, a mivel mindig
megríkattál, meg azt a másikat, a mit Hermina húgod emlékkönyvébe írtál.
Olvasd el az én kedvemért.
– Ugy-e bár, tekintetes alispánné asszonyság, szólt Viktor mohón, kegyed
is óhajtja, kívánja ezt Kálmán barátomtól: no ne húzza ön vissza kezét,
engedje, hogy Kálmán barátomnak nevezzem. Lássa: jó anyja kedveért tegye
meg, ha az én kértemre nem, olvasson fel egy párt szép költeményeiből.
Az alispán haragtól villámló szemekkel tekintgetett Viktorra s akará
neki mondani: «meg van ön tébolyodva?» De Viktor sem oda nem nézett, sem
közel nem ment hozzá.
Végre többen is kezdték unszolni Kálmánt, hogy olvasson fel
költeményeiből, míg a tétovázó ifju engedett a rábeszélésnek s kiment,
hogy munkái közt keresgéljen.
Az alispán nem tűrhette tovább. Fölkelt székéről.
– Mi menjünk addig pipázni, szólt, Vasady vállára ütve, majd ha a
második felvonás kezdődik akkor visszahívhatnak bennünket.
Még egy pár vasfejű atyafi követte, a többi ott maradt a tudós
mulatságra.
Kálmán természetesen nem jött vissza a terembe; Viktornak kellett érte
deputatióba menni s erőszakkal hozni vissza egy csomag vers kiséretében,
melynek minden színű és alakú papirjai közül a szerző épen nem tudott
választani.
Az alispánné ízlésének kellett határozni; az a mi ő neki úgy tetszett,
azt olvassa fel Kálmán.
A jó fiú szót fogadott, nagy szégyenkedve helyet foglalt a középre
kitett asztal mellett, s felolvasott valami hőskölteményt Belgrád alatti
harczról, a miben elég csinos alexandrinusokban volt megénekelve Hunyadi
hős vitézsége, a törökök veresége, néhol szép phantasia és költői
emelkedettség tünt ki a munkából, mely mintegy száz versszakra terjedt.
A mű felolvasása után mindenki Viktorra nézett. Épen így lesi mai
világban a közönség előadott mű után a criticus szemöldökét.
Viktor különös zavarban látszott lenni, ajkait harapdálta, homlokát
dörzsölé, s minden mozdulattal iparkodott kifejezni, hogy ő most valami
igen kényelmetlen helyzetben érzi magát s szeretné, ha nem kellene
véleményt mondania.
– Nos, hogy tetszik? szólt az alispánné, egyenesen felé fordulva. Hát
nem szép-e?
– Oh, szép! szólt Viktor akadozva, s nem akart többet mondani.
De az alispánné ezzel nem érte be, ő azt akarta, hogy Kálmánját
magasztalják, dicsérjék, úgy, a hogy ő.
– De nagyon szép, és ha kegyednek valami nem tetszik benne, mondja meg;
Kálmán ki fogja azt igazítani.
Viktor csak huzódozott, míg végre kimondá, hogy biz az szép, de már ez a
tárgy ki van dolgozva, bizonyos Csik-Marjai Ferencz nevű poéta által;
nem ismeri azt Kálmán?
Az ifju nyugodt, tiszta becsületes arczczal felelé, hogy nem. Hírét sem
hallotta a költőnek.
– Erdélyben élt, viszonzá Viktor.
Kálmán szeliden mondá, hogy szeretné azt a művet is megismerni, ha nem
találkoznak-e felfogásaik némi részben?
– Tudom könyvnélkül e művet, még gyermekkoromban megtanultam, szólt
Viktor, ha kívánja ön, elmondom.
Mindenki figyelmesen hallgatott rá.
És akkor Kadarkuthy elmondá az ismeretlen poéta költeményét.
Kálmán minden újabb strophánál halaványabb lett, térdei reszkettek,
lélekzete elállt; a Viktor által elmondott versezet szórul szóra az övé
volt.
A társaság egy része épen úgy meg volt zavarodva, mint maga Kálmán,
Hermina arcza égett a szégyentől; míg mások gúnyosan suttogák, hogy ez
épen azon mű, melyet Kálmán sajátja gyanánt olvasott fel, betűről betűre
ugyanaz.
Kálmán úgy állt az olvasó asztal mellett, mint a ki egyszerre
megtébolyodott. Elsápadt, szemei elmeredtek, kezeiben összetört az irás,
egy szónak nem volt ura. A világ elfordult vele, tekintete előtt
összefolytak a tárgyak; nem látott, nem hallott semmit, csak egy érzése
volt, az, hogy munkáját, melyet mostoha anyján kívül nem hallott senki,
melyet soha kezéből ki nem adott, most könyv nélkül elmondják előtte, s
azt állítják, hogy azt a művet, a minek minden szavát saját szelleme
súgta tolla alá, egy soha nem hallott nevű poéta írta régen, távol
Erdélyországban, ezelőtt ki tudja hány esztendővel?
Ez valami átkozott bűvészet! Itt a legészvesztőbb varázslat történik,
mely közel viszi az embert a megtébolyodáshoz.
E kínos bódulásból csak mostoha anyja szavai rázták föl Kálmánt. A derék
asszonyság igen becsülendő következetességgel azt mondá Viktornak:
– Ha báró úr ezt már más poétánál is olvasta, az arra mutat, hogy az a
másik vette azt Kálmánomtól és nem Kálmánom ő tőle.
Eudemia sziszegve sugá Hugó Oszkárnak, hogy ezt Viktor még
gyermekkorában tanulta.
Viktor pedig elég kegyetlen volt, komoly arczczal azt állítani, hogy
hasonló véletlen találkozások gyakran megtörténnek a költőknél.
Kálmán hirtelen felkapta iratait s elsietett a teremből, olyan dúlt
arczczal, hogy az alispánné jónak látta utána küldeni Hugó Oszkárt, hogy
nézze meg, hová megy.
Hugó Oszkár sietett utána, útközben találkozott egy kis szobalánynyal,
annak meg kellett csipdesni az orczáját; mire Kálmán szobájához ért,
annak ajtaját zárva találta.
Megijedt: «Ez képes megölni magát» s elkezdett ádázul dörömbözni az
ajtón.
Kálmán felnyitá azt előtte.
– Hát te mit csinálsz itt? kérdé tőle Hugó Oszkár, elbámulva az ifju
állapotján.
Kálmán felső kabátját levetve egy nagy nehéz buzogányt tarta kezében.
Válasz helyett azt kérdezte Hugó Oszkártól:
– Én tudok ezzel a buzogánynyal száz malomvágást (mouliné) tenni: hát te
hányat tudsz?
– Én talán egyet sem, szólt az ifjú piperkőcz s a mint kezébe vette a
buzogányt, egy párt kanyarított vele a levegőben szanaszét hordozott
karral, azután letevé.
– Ah, nem úgy kell azt. Kinyújtva kell maradni a karnak, csak a
kézcsukló mozoghat. Így ni, szólt Kálmán, kezébe kapva a buzogányt s
elkezdé azt szabályos körforgatokban pörgetni feje körül, hogy arcza
egészen kipirult bele.
– Elég már! Assez! kiabált rá Hugó Oszkár. Bizony kiszalasztod a
kezedből s agyonütsz vele. Hagyd már abba, vagy ereszsz ki a szobából.
– Nem. Kereken száznak kell lenni! monda Kálmán s forgatta tovább a
buzogányt, mialatt Hugó Oszkár meghúzta magát egy szekrény mellé, ki nem
osonhatván, minthogy Kálmán épen az ajtó előtt állt és ott végezte azt a
veszedelmes productiót.
Mikor ennek vége volt, akkor ismét más próbatétre szólítá fel Kálmán az
ifjú piperkőczöt:
– Fel tudod-e emelni ezt a széket egy lábánál fogva, úgy, hogy egyenesen
állva maradjon?
Hugó Oszkár megpróbálta s szépen feldönté a széket.
Kálmán lehajolt és felemelte azt merően a légbe:
– Így ni.
– Sapperlot, hiszen te valóságos athléta vagy.
– Be tudnád-e hajtani karomat?
– Hadd látom.
– Fogd meg két kézzel, feszítsd neki magadat; úgy-e hogy nem megy.
– Bravo, bravo barátom! Te elmehetsz magadat produkálni, mint akrobata.
– Úgy-e? kérdezé az ifju, s olyan büszkén villogtak szemei.
– Épen jó alkalmad lesz rá. Most kezdődik a második felvonása a
komédiának, az akrobatai látványok: még te is produkálhatod magadat.
Sapperlot, micsoda erős fogásod van.
Kálmán nevetett, egészen jó kedve volt. Visszahagyta magát vezettetni a
terembe. Arcza ki volt pirulva az erőgyakorlattól, szemei ragyogóbbak,
mint máskor. Hugó Oszkár nagy panaszkodva mondá el odabenn a hölgyeknek,
hogy Kálmánt milyen etrange divertissements között találta, hogy
megropogtatta csontjait; hisz ez valóságos vasgyúró, «croque mitains»,
ni milyenek a kezei.
Kálmán hagyta a hölgyeket szörnyűködni kezeinek vörös állapotján,
kidagadt erein, s egy-egy félrelopott pillantással odatekinte közben
Viktor fehér kezeire, miknek nőiesen gyöngéd bőre tanusítá, hogy nem
sokat törték magokat férfias munkában.
Valamire másra is gondolt akkor.
Azonközben folyt az előadás az emelvényen. A bűvész társa az északi
Hercules, a török szultán első falramászója, a soha le nem győzött
Titanides Sámson emelgetett ott mázsákat, vasrudakat kezével, lábával,
fogaival, s hányt-vetett ágyúgolyókat a levegőbe, s tördelt patkókat
kétfelé.
A hirhedett férfi idomtalan köpczös alak volt, olyan vastag, duzzadt
izmokkal, hogy azokon alig lehetett az emberi idomokat kivenni. A
mellett hosszú, fekete szakálla volt, a fején pedig török fez, a mi őt
rettenetessé tette.
Az ember mindig nagyobb csodákat kezdett el mívelni, krajczárokat
harapdált ketté fogai közt, kardcsapásokkal puskacsöveket aprított el s
két ujjával szuronyos puskákat emelgetett fel, hegyeiknél fogva.
A delnők szörnyűködve takarták el szemeiket legyezőikkel egy-egy
életveszélyes látvány előtt, Kálmán szemei sováran kisérték az athleta
hatalmas mozdulatait, néha egyet nagyot sóhajtott rá s félrenézett
Viktor felé, ki egykedvűen suttogott testvérével, nem ügyelve az egész
komédiára.
A testerő hatalmas nyilatkozványai mindenkor gyönyörködteték a
közönséget. Még mai nap sincs azon mit csodálkozni, hogy ez előtt
nyolczvan évvel egy magyar főúr salonjában akrobátai látványok
mulattatának válogatott vendégsereget. A circus még ma is népszerűbb a
tragœdiánál, beleértve a «népszerű» fogalmába nemcsak a karzatot, hanem
a páholyokat is.
Titanides Sámson mutatványait mindenki megtapsolá, a ki félórával elébb
Kálmán költeményeit ásítva hallgatta, szégyenét sziszegve nézte.
Ott volt maga az alispán is és a derék Vasady úr.
Vasady hat izmos juhászlegényt biztatott fel, hogy e díszes alkalommal
ötven tallér versenydíjért birkózzanak meg a görög athlétával; a
legények ott vártak már a szinpadon, felgyürkőzve és felpálinkázva. Ez
volt az előadás koszorúja.
Az athletának még nehány leszegezett léczet kellett feltépni a padlóból,
s egy pár mázsa követ széttöretni a mellén pörölylyel, hogy egy kissé
kifáradjon: – ne mondják róla azt, hogy pihent erővel mérkőzik meg
ellenfeleivel.
Mikor ezzel is elkészült, akkor Vasady inte a juhászlegényeknek, hogy
lépjenek ki a síkra.
Jó izmos legény volt az egyik, a ki elégszer verekedett már kocsmákban,
s egy maga kihányt onnan tíz legényt, ha dühbe hozták. Ez mérkőzött
legelébb össze a vasgyúróval.
A Sámsonnak az a furcsa fogása volt, hogy nem engedte az embert a
derekához közel jutni, hanem eléje nyújtá két vastag karját s jobb
térdét kifeszíté; a mint azután ellenfele belékapaszkodott, ő hirtelen
megkapta mindkét kezével annak jobb karját, s egy pillanat alatt
keresztül vetette a vállán.
Mielőtt a legénynek ideje lett volna elmondani azt a rövid káromkodást,
már a földön feküdt a birkózó háta mögött; maga sem tudta, hogy jött
oda.
Épen úgy járt a másik is.
Most a harmadikra került a sor, ez is híres zsákemelgető volt. Úgy hítta
minden ember, hogy «az erős Marczi».
– Aztán ne hagyd ám magadat, Marczi! kiálta fel rá Vasady, a kinek
kezdett a jó kedve fogyni, hogy választottaival mind ilyen könnyen
elbánnak.
– De iszen, nem is, szólt hetykén az erős Marczi, s abban a pillanatban,
mindenestől a földön feküdt erős Marczi.
A delnők, a gavallérok bravót kiáltottak az athletának, Vasady
szedtevettézett s fenyegette a legyőzött vívókat, hogy sorba vereti
őket.
A másik hármat az erős Marczi esete után sem igérettel, sem
fenyegetéssel nem lehetett rávenni, hogy összemérkőzzenek a vasgyúróval;
haza kérezkedtek, elég volt nekik a más példája.
Sámson Titán-utód mind ekkorig nem hallatá szavát, hanem e diadalra
valami szónoki szellem szállotta meg nyelvét; félig magyarul, félig
ráczul, keverve az ékesszólást, elkezdett a félénk legényekkel
kötekedni; elmondá, hogy ő már verekedett angollal, francziával,
törökkel és arabssal, mind földhöz verte őket, nem született arra
magyar, hogy őt megszégyenítse, nincs már a magyar karjának ereje.
Ez nyilván nem volt más, mint banális phrásis a birkozótól, talán nem is
úgy értette; de a jelenlevőknek mégis rosszul esett azt hallani. Vasady
mérgesen szívta a fogait, az alispán fölkelt helyéről s a nyugalmazott
kapitány nagyon fenhangon hallatott egy kikerített teremtettét.
– Ki mondja azt? hangzott ekkor egy felcsattanó szó a nézők közől.
Viktor szava volt az.
– Ki meri azt mondani, hogy a magyar karjában többé nincs erő?
Azzal büszkén kirántá zsebéből erszényét s odahajítá azt a viador
lábaihoz.
– Itt van száz arany, ez lesz jutalmad, ha azt legyőzöd, a ki most áll
veled szembe.
És ezzel hirtelen leveté dolmányát, felgyűrte karjairól a fodros
ingujjakat s maga szökött fel a színpadra a viador elé.
A nézők a bámulattól megnémulva tekintének az ifjura; először meglepte
őket a merész vállalkozás, megrendíté a nemes dacz, a nemzeti büszkeség
szilaj nyilatkozványa; azután megdöbbentek a veszélytől, melynek kiteszi
magát; majd meleg bizalommal kezdtek eltelni, midőn viadori állásba tevé
magát, fehér karjait előre feszíté, s mintha aczélrugók mozdulnának
azokban, egy egész rejtett gépezet működését lehete látni a gyöngéd
fehér bőr alatt.
– Most pedig azt mondom neked, te idétlen hústömeg, szólt tétovázva
készülő ellenfeléhez az ifju, hogy szedd össze minden eszedet és erődet,
mert ha becsülettel nem birkózol velem, úgy a hogy máskor szoktál, én
úgy sujtalak a földhöz, hogy szétmállasz rajta, mint egy rothadt körte,
s haza viheted Macedoniába, hogy mit kaptál itten.
A közönség egy része nevetett a tréfának, más komolyan aggódott a szép
ifju miatt, az elegánsok fitymálták a dolgot, az ilyen huzakodás nem
nemes embernek való; igaz ugyan, hogy Commodus császár is szerette
Paulus secutor szerepét játszani a circusban, de annak legalább volt
annyi decentiája, hogy magánál gyöngébb fiúkat válogatott ki küzdésre, a
kiket egész «Anstand»-dal ledöfhetett, nem risquirozva, hogy saját noble
személyét cülbütirozzák az Arena közepére.
A férfiak nagyobb része azonban gyönyörűségét találta a merényletben, s
a hátulsó padokban hallatszott egy pár «ne hagyd magad».
Csak egy arcz sápadt el halálfehérre. Gondoljátok-e, hogy kié?
A vasgyúró valami alkalmatlan nyugtalanságot mutatott; ő a báró urat
szeretné kímélni s nagyon sajnálja előre a dolgot, hanem ha már épen meg
kell lenni, jónak találná elővigyázatból egy pár szőnyeget teríteni a
színpadra, hogy az esés alkalmatlan ne legyen.
Még beszélt volna, de Viktor nem hagyott neki rá időt, mint valami
fiatal fenevad, úgy szökött rá egyszerre, hogy az athleta szinte
hátratántorult a taszítástól, s egész erejébe került, míg magát újra
súlyegyenbe hozhatta.
Az ifju kezeinek első fogásáról mindjárt megítélheté, hogy kivel van
dolga? Mintha vaskapcsok szorították volna át karjait, oly erővel
mélyedtek Viktor ujjai az athléta vastag izmai közé, míg szemei
szikrázva néztek annak szemeibe s a ki e pillanatban ama szemek igéző
sugárzatába nézett, nem csodálkozhatott rajta, miért áll oly sokáig
határozatlanul a vasgyúró, mintha nem tudná, hol kezdje a munkát.
Végre szokott fogását vevé elő az athléta; egyszerre felkapta ellenfelét
két karjánál fogva a levegőbe, hogy a túlsó oldalon lehajítja a földre.
Ez könnyű munka szokott lenni a birkozóknál, kik mázsányi terhet
erőltetés nélkül bírnak hányni, vetni. A levegőbe kapott ellenfél, a
mint a földet elveszni érzi lábai alól, rendszerint zavarba jön,
élettelen tömeg lesz belőle, elbocsátja ellenfele karját s le hagyja
magát vetni, mint egy emelgetett kő, mint egy otromba mázsáló vas.
De Viktor kezei nem bocsáták el küzdtársa karját, a légben megcsóválva
is szeme közé nézett annak, s midőn a túlsó oldalon amaz levágta, Viktor
csak féltérddel érte a földet, s akkor egyszerre ellenállhatlan erővel
taszítá ellenét másik térdén keresztül, hogy a roppant test iszonyú
zuhanással bukott hanyatt a szinpadra, s oly erővel csapta fejét a
deszkákhoz, hogy ájultan terült el a téren.
Mindez egy villámgyors pillanat alatt történt, a kik jól oda nem néztek,
talán észre sem vették, hogy esett? Talán senki sem hallotta azt az
elfojtott sikoltást, mely akkor hangzott, midőn az athleta Viktort a
légbe kapta, attól az általános örömriadaltól, mely azt rögtön követé.
Hogy e jelenet nem volt tréfa, nem egyetértés, azt az athleta legjobban
bizonyíthatá, kit félóráig kellett hideg vízzel öntözni, míg magához
tért ájultából.
A taps nem ért véget, a küzdtérről leszálló Viktort minden oldalról
üdvözölték, Malárdy kezet szorított vele, Durday megcsókolta homlokát,
Hugó Oszkár bámulva tapogatta meg karjait, még az alispánné azt is
mondta neki: «derék fiu».
Az a szép leányka pedig ott anyja mellett lesüté szemeit és nem mert
felnézni reá. Ez volt a legkedvesebb üdvözlet, többet mondó minden
szónál.
Minden szögletben, minden szobában erről beszéltek az emberek, ezt
magyarázták egymásnak, hogyan esett térdre, hogy állt talpra, hogy
taszította meg jobb kézzel az óriást, hogyan rántotta balkezével; így
állt, így nézett, így emelkedett föl. Mekkorát zuhant a legyőzött
szörnyeteg a padon, milyen elégtételt adott a nemzeti büszkeségnek ez az
ifjú báró, ez aztán az ideálja egy magyar főnemesnek; geniális és bátor,
esze láng, izma aczél, arcza rózsa és liliom.
Csak egy volt, a ki nem osztozott a közörömben.
Magányos szobájában félrevonulva ült Kálmán egyedül – és sírt.
A legyőzött, a megbukott sirása volt az, a méltatlanul érzett fájdalomé,
mely elégtételt magának nem tud igérni.
Egy óra múlva Malárdy alispánhoz szomorú, de elszánt arczczal lépett be
Kálmán.
Kezében egy piros szalaggal összekötött iratcsomag volt.
Az ifju szótlanul megcsókolá atyja kezét, s felnézett egy pillanattal
annak arczára. Nem látott rajta semmi enyhitőt, semmi buzdítást. Malárdy
alispán, a classicus szobor arcza volt az, ki büntetését megköszönő
rabot lát maga előtt.
– Bocsásson meg, édes atyám.
Malárdy nem tudta, hogy Kálmán mint szégyenült meg, ezt senki sem merte
neki megmondani, ő csak annyit tudott, hogy fia daczolt vele s
kényszeríté őt, az apát, a társalgási terem elhagyására az által, hogy
költeményeit előhozta elolvasni.
Nem szólt Kálmánhoz egy szót sem.
– Én kegyedet sokszor megbántottam, rebegé az ifju érzékenyen.
Malárdy hidegen bólintott fejével.
Ma is. Épen neve napján.
Malárdy visszavonta tőle kezét. Irgalomért esdő rabokkal így szokott
bánni.
– Itt vannak összes költeményeim, szólt alig hallható hangon az ifju, s
egy csepp hullott valahonnan a kezében levő iratokra. Soha sem fogja
őket többé látni senki.
Azzal hirtelen a kandallóhoz lépett, s belehajítá az egész iratcsomagot.
És azután odaborult atyja keblére s kitörő érzelmei rohamában átölelte a
hideg szobrot, és sírt annak keblén keservesen, igazi könnyekkel.
A nagy szobor egy párszor fölemelte kezét, hogy a síró ifju fejét
megsimogassa vele, de azt is abbahagyta. Az ajtó nyilt, és rajta Viktor
lépett be; a nagy szobor inte neki, hogy csak jőjjön be, tudtul adá
annak a másik ifjunak, hogy csak menjen szobájába s ne mutassa senkinek,
hogy baja volt. A gyöngeség nem közönség elé való.
Kálmán letörlé szemeiből a könnyeket, a mint Viktort meglátta, s arczát
elfordította tőle, két lépésnyire kikerülte, midőn mellette elment. Úgy
félt tőle, úgy gyűlölte.
Malárdy pedig a hála és bámulat vegyületével lépett Viktor elé, mindkét
kezét eléje nyujtva.
– Tudja ön, mi ég ott a kandallóban? kérdé tőle.
– Ha jól sejtem: Kálmán barátom versei.
– Valóban azok. Örökre lemondott ez őrjöngésről. Hogy vihette ön ezt
végbe?
– Szegény fiú, nagyon igazságtalan voltam hozzá. Igen megbántottam. Ez
nekem sokba került.
– Hogyan?
– Elvesztém az ő szeretetét.
– De megnyerte ön az enyimet! szólt Malárdy, s kebléhez szorítá az
idegen ifjut és a nagy szobor keze megtudta azt ölelni, és a nagy szobor
ajkai megtudták annak fejét csókolni; a nagy szobor még tréfálni is
tudott:
– Az indus szemfényvesztő nem hiába mondá, hogy ön nagyobb bűvész mint
ő, mert «ez» csakugyan a legnagyobb bűvészet.
Kezével az égő költeményekre mutatott.