Malárdy ez évben ünneplé alispánsága huszonharmadik évét; még csak egy
tisztújítás s akkor megülheti ezüst menyegzőjét az alispáni székkel,
melyből őt soha senki ki nem mozdította.
A környék előkelő nemesei úgy tekintik őt, mint oraculumukat, a
köznemesség pedig rettegi; parasztok nem jöttek kérdés alá, nekik nem
szükség szeretni, vagy nem szeretni valakit.
A pompás kastély Ingoványon egy nap, úgy mint másnap előkelő vendégekkel
teli, pedig abban negyvennégy szoba van, és azok a szobák is tágas
termekből, akkori idők igen bölcs divatja szerint spanyol falakkal
két-három külön kamrává idomítva, úgy, hogy a nemes vendég ugyanazon egy
teremben feltalálja alvó, öltöző és mulató szobáját, a mi nem szép
ugyan, de kényelmes.
A szobák mind hímzett szőnyegekkel vannak borítva, oldalaik tájképekkel
tele festve, a mi sokkal is kedvesebb gondolat volt a mostani
eszmekoldus falmázolatoknál, az egyik teremben szép derült olasz ég
alatt járt az ember, világos zöld akászok, távolból ragyogó oszlopos
tusculanumok között, a másikban Dél-Amerika ősrengetege fogadta a
belépőt, sötétzöld lombozatával, liána-szőnyegzetével, mikről százszínű
virág s tarka madársereg virított elő, harmadikban ismét keleti táj tünt
elő, bókoló pálmákkal, áttört csipkefalu kioszkokkal, s obligát
elefántokkal, tornyok a hátaikon.
Az ilyen termekben természetesen nem volt helyök a képeknek. Azok
számára egy egészen külön szoba volt rendelve, mely azután
tetőtől-talpig úgy meg volt rámás képekkel rakva, mint egy mozaik. Az
épület közepét foglalta el a kápolna, igen szép fresco-festvényekkel
diszítve, pompás faragványú szentségházzal, aranyos oltárral. Itt
szokott vasárnaponkint a helység lelkésze külön isteni szolgálatot
tartani az előkelők számára, mely alkalmakkor az alispán gyakran maga
végzé az oltár körüli szolgai kötelességeket s nagyon megszámlálta
vendégeit, ha mindnyájan ott vannak-e? és kegyvesztés volt nála egy ily
alkalom elmulasztása.
Az alispán születése napján különösen nagy ünnepély szokott tartatni a
kastélyban, melyre nem volt szokás vendégeket hivogatni, hanem
kötelességük volt az általa ismerteknek azon megjelenni, mert számon
tartotta neveiket, s évek múlva is ráemlékezett, ha egyszer
elmulasztották e napot.
E napon hintókkal, kocsikkal tele a hátulsó udvar; hajduk és inasok
lótnak, futnak, ácsorognak mindenfelé; a kastély szegletein, a
rondellákban s az idomtalan kariatidák által czepelt erkélyen pompás
delnők legyezői ingatják a májusi illatos levegőt; mit a szél a roppant
alakzatos rabattok jáczint-erdejéből hord, míg a pipázó teremben ajtót,
ablakot bezárva, beszélget a világ sötétebb része a férfi-nem, korán
reggel hozzá kezdve a füstkészítéshez.
Mindenki díszesen van öltözve, miként vasárnap szokás: a férfiak sárga
szattyán-csizmákban, ezüst és aranyzott sarkantyúkkal, paszományos
granát posztónadrág, körülprémes zsinóros dolmány, elől a szegleteinél
lekerekítve, s köröskörül színes skófiummal tenyérnyire kihímezve;
hasonló hímezett csíkok vonulnak hátul is a két vállról a derékig. Haját
mindenki szépen csapba kötve viseli hátul, a csap töve átkötve
selyemzsineggel s vége csokros szalag közé rejtve, az egész hajfürtözet
a két halánték körüli bodorulatokkal együtt gazdagon meghintve
hajporral, melyhez különösen nem akar illeni a kifent bajusz, melyért is
azt a finomabb izlésűek orruk alul lefaragták, s csak egy pár falusi
rüpők viseli azt még közmulatság tárgyául.
A társalgási nyelv a hölgyek körében német és franczia, nem német, vagy
franczia, hanem egyszerre mind a kettő; a hogy azt akkor Bécsben is
szokás volt beszélni.
«Kann ich mir damit flattiren: madame für ein menuette zu engagiren?»
«Wenn monsieur das findet agreable: ich muss mit plaisir accordiren.»
A férfiak között azonban még fentartá magát a nemes reactio;
férfiú-körökben kivétel nélkül hazai nyelven beszélnek – diákul.
Magyarul is szokás szólni – a kocsisokhoz és a hajdukhoz és a többi
paraszt néphez.
Azonban a csengetyű megszólal: – szerencsénkre, mert már nagyon
belejöttünk a hazafiúi dicsekedésbe, – reggelizésre hivatnak az érdemes
vendég urak és asszonyságok; az étterem ajtói kinyilnak, egy pompás nagy
boltozatos terem az, oldalfalai a classicus idők jeleneteivel al fresco
festve mesteri kezek által, a boltívekről nagy üvegprismákkal
elhalmozott csillárok ereszkednek alá. Székek, asztalok mind a legújabb
barok-divat; az asztalon még kevés porczellán és üveg; annál több ezüst
és arany edény, az asztal közepén egy furcsa sárkánytornyú contignatiós
ezüst alkotmány, melynek csapja valami fekete barna nedvet csorgat
dióhéjnyi aranyozott csészékbe, a miről még a hazafiak nagy része azt
sem tudja, hogyan kell meginni? sem pedig azt, hogy részegségtől, vagy
józanságtól való-e? az íze is nagyon furcsa, sőt nádméz nélkül szinte
alkalmatlan is a megivásra; de csak iszsza azért, mert az is módi, úri
asztaloknál megkinálják vele elébb az embert, azután adják csak fel a
villára szurhatókat, s a ki nem akarja magát kitenni az általános
kaczagásnak, csak behunyja a két szemét s leönti a torkába az ismeretlen
speciest s nagyot nyel utána.
Úgy nevezik azt, hogy kávé; vajjon ki találhatta fel? és miről használ
az embernek?
Az alispán termeiben ilyenkor sajátságos vegyülete szokott összegyűlni a
mindenféle genreknek; a falusi gavallértól és szemérmes kisasszony
hugától kezdve a Bécsből lejött úrfi és parfumeös delnő alakjáig. Itt
egy pár sima ifjoncz udvarol egy non plus ultra dámának: az ifjak egyike
húsz éves lehet, másika körülbelől hatvan; a kort nem igen lehet
megkülönböztetni; az öreg ifju Toholnai Alfréd, régi híres dandy onnan
felül; még sokkal mozgékonyabb is, mint vetélytársa, az ifjabb ifjú,
Beszterczei Hugó Oscár, szemöldei épen olyan karikára vannak festve,
miként azé, ajkai épen oly pirosak, fogai oly fehérek, arcza olyan síma
és parókája hasonlatos. A mellett selypíteni sokkal szebben is tud, az
«r»-et gyöngédebben harapja el beszéd közben; észrevételei piquantabbak,
és parfumeja választékosabb, mint Beszterczei Hugó Oscáré, a kinek még
sokáig kell iskolába járni, a míg nagy mintaképét utolérheti, kit minden
mozdulatában törekszik utánozni.
A kecses delnő, kinek ezen hódolat tömjéne nyújtatik, az alispán nővére
Eudemia: mademoiselle Eudemie; egy parányi öreg asszonyság, ki magát
kisasszonynak hivatja, négy hüvelyknyi magas sarkú czipőt visel,
feltornyozott hajékessége épen két láb magas, a felállni kényszerített
hajalkotmány közé rezgő tűk és strucztollak tűzködve. Növeli a hatást az
akkori legújabb divat szerinti öltözék, a szétterülő abrincsos viganó,
melyet még fenyegetőbbé tesz a két oldalról emelkedő nehéz selyem
pufándli, mely elől felcsíptetve, hátrálni látszik a féltesten alól
lenyuló szertelen hosszú vállfűző hegyes szeglete elől; – a mi a szép
delnő arczát illeti, annak eredeti alkatrészei annyira a mesés
ismeretlenségbe tartoznak, hogy felőlük beszélni nem lehet, azon álarcz
azonban, mely ólomfehérből, miniumból és bécsi koromból van eléje
festve, elég műértelemmel készült, s tökéletesen sikerült általa
mademoiselle Eudemie arczát hasonlatossá tenni egyikéhez azon
gypsz-szobroknak, miket izléstelen figurinók színekkel is kifestettek s
mikor az a kép néha még el is neveti magát, azzal az öntudatos
mosolylyal, melynél ki van szabva, mennyire szabad elvonulni a szájnak,
meddig szabad meglátszani a fogaknak, összehuzódni a szemeknek, hogy
kellemetlen ránczok és egyebek ne tünjenek elő, akkor ismét úgy hasonlít
ez arcz azokhoz a nevető szobrokhoz, a miket a figurinók árulnak. Mi
szükség egy szobornak nevetni?
Most egy ellentétes alak lép közéjük, egy vén falusi nemes, alázatosan,
válla közé húzott nyakkal; fekete kordován-csizmákban, kék dolmányban,
ólompitykékkel, báránybőr süvege hóna alatt; ez Malárdy András bácsi; az
alispánnak valami elszegényült atyafia, ki az alispánnál hat évvel,
Eudemiánál pedig három hónappal fiatalabb. Ennek még czopfja sincs
szegénynek, hanem hosszú haja, mely őszülés fejében megzöldült,
hátrafelé van simítva s egy nagy karélyos fésüvel tarkóján letűzve.
Ez a jámbor vendég alázatos csoszogással lépett Eudemiához, megcsókolta
a kezét, kikereste a szarvasbőr keztyűjén, a hol legczifrább rózsák
voltak selyemmel hímezve, oda csókolt.
– Szerencsés jó reggelt kivánok kedves asszonynénémnek. Kedves
appetitusára kivánom az éjszakai nyugodalmat. Fel tetszett-e már ébredni
tekintetes urambátyámnak, az alispán úrnak?
Eudemia közel volt hozzá, hogy elájuljon erre a familiaris
megszólításra, hogy őt egy ilyen zöldhajú ember még asszonynénjének
tiszteli. Hugó Oscar hirtelen kéznél tartotta a parfumeös flacont,
Toholnay Alfréd pedig karon fogá a nemes atyafit s nyájasan
kérdezősködött tőle egészsége és otthon maradt családja felől, elvezette
őt a terem túlsó szegletébe, s ott átszolgáltatta egy bőbeszédű falusi
asszonyságnak, a ki a helyéről nem szokott megmozdulni, ekként
biztosítva Eudemiát a kedves uramöcsém vissza nem térhetése felől.
Toholnay Alfréd, mint látjuk, nagy diplomata.
Kárpótlásul e sottiseért Durday nyugalmazott kapitány úr léptetett
Eudemie elé; nem azért nevezem kárpótlásnak, mintha Durday valami nagy
kincs volna egy dámára nézve, hanem a hogy salon-nyelven szokták nevezni
«Eroberung» (nem ér semmit ezt a szót leforditva adni, úgy nem sokat
jelent).
Durday gárdista volt húsz esztendeig: legszebb férfi a gárdánál, az
udvarhölgyek kegyencze; legjobb lovas, pompás tánczos, hirhedett vívó és
szerencsés játékos. Mind ennek persze már vége: a legény túl jár a
hatvanon vagy húsz évvel, de azért nem számít hetvenet, nyolczvanat,
hanem a franczia számítással tart, a ki a hatvan után megint újra kezdi
a tízet, húszat számlálni. Oh, a francziák ebben is udvariasak.
Durdaynak a régi jó időkből nem maradt egyebe, mint szép piros mentéje.
Nagy erőtetéssel most is tudja még egyenesen tartani magát, de tánczhoz
már nagyon köszvényesek a lábai; barometrum lett belőlük, alkalmatlan
időpróféta; lovon sem volna már képes ülni, s hagyján, hogy a kardot
bírná, de még borotválkozni sem tud többé sajátkezűleg; a kártyában sem
szerencsés többé, s most már csupán piquettet és l’hombret játszik
meglett, okos férfiakkal; – hanem azért még mindig szerencsés az
asszonyoknál, még mindig Adonis. Karján végig sétálhatni még mindig
irigységet gerjeszt, személye még mindig Eroberung. Persze ebből a
szerencséből őt már csak a dicsőség érdekli.
A mellett a kapitány úr nem is valami mulatságos társalkodó; alig lehet
tárgyat találni, a miről vele szólni lehessen, s mindenről olyan
primitiv fogalmai vannak, mint egy rossz diáknak, a ki nem szeretett
iskolába járni. Annyit nem tud, hogy Győr nem Komárom vármegyében
fekszik, egyszer azon bizonyozott, hogy a Dunát az alföldön Tiszának
hivják, másszor azt állította, hogy a komáromi szigetbe be lehetne
jutni, a nélkül, hogy az ember vizen menjen át, csak a túlsó partra kell
kerülni; sőt egyszer arra fogadott, hogy Olaszország magasabban fekszik,
mint Magyarország, mert ő emlékezik rá, hogy mikor oda ment, mindig
hegynek fel kellett menni. Ha pedig olykor egy százszor hallott adomát
kezd elmondani, abba úgy-úgy beleakad, hogy ki nem tud belőle keveredni.
A mellett válogatlanul osztja a nyers gorombaságokat, vagy ha válogat a
kifejezésekben, bizonyos lehet róla, hogy mindig a legvastagabbat
találja meg.
És azért mégis Eroberungnak tartják és kapaszkodnak belé.
Oh az sokkal érdekesebb világ volt, mint a mostani. Az embereket
kívülről is meg lehetett ismerni. Meg lehetett tudni ruháik színéről,
szabásáról, arczukról, hajukról, ki micsoda? Ez a karassia posztódolmány
itten gyanús ember; haja is össze-vissza van kavarítva és nincs hátul
czopfba szedve. Ez még a régi emlékeken jártatja eszét most is; az a
másik már emelkedettebb felfogású nemes, mert arcza sima, ingelejéről
arasznyira állnak ki a bodrok. Rá lehetett olvasni az emberekre csizmáik
szinéről, alakjáról: ez a rózsaszínű csizma itt nagy befolyású férfi, az
a fekete kordován alázatos hivatalkereső.
Hát még abból mit nem lehetett érteni, hogy az alispán is, midőn
vendégei közt megjelent, egészen sima arczczal jött ki; a bajusz eltűnt
az ősnemesi büszke arczról, helyette a haj volt csapnak csavarva hátul,
a prémes lilaszín bársony dolmányon a hátracsapott szabás, a széles
hímzetek és az aranyos áttört szövetű mellény alatta, mely csípőjén alul
ért: oh ez mind sokat mondott azoknak, a kik azt értették. Sokkal
többet, mint: hogy akkor ez volt a divat.
És ha azután néztek arra, a ki karján jobb felől lépett a szobába: egy
magas, délczeg termetű delnőre, ki az alispán második neje volt; és
látták rajta a nehéz ezüstös rázsa szoknyát, ezüstcsipke köténykével;
karcsú fejedelmi termetén a gyöngyös vállfűzőt, és vállán a panyóka
mentét, fején pedig a régi magyar asszonyok aranycsipkés kontyát, nem
mindenki tudta-e azt, a mit ebből magyarázni lehetett?
Még feltünőbb volt az ellentét az alispán két gyermeke között; a lányka,
a szép Hermina, kit hajdan Bajcsy uram aranyos bábuval vesztegetett meg,
viruló hajadonná nőtt fel; az egész társaságban a legszebb delnő és ő
azt nagyon jól tudja. Festékre nincs arczának szüksége, bár ez nagy
divat volt akkor, de a legjobb akarat mellett sem lehetett hova
alkalmazni: a természet a leghamvasabb fehéret a leggyöngédebb pirossal
oly szépen tudta vegyítni rajta, hogy a művészetnek nem volt mit adni
hozzá. Szemeit nem annyira nagyságuk, mint azon élénk tűz teszi
veszélyesekké, mely úgy ki tudja a férfi-szivekben a legkényesebb
rejteket keresni; mondhatnók őket hamisnak, kaczérnak, ha az ajkak
büszkesége meg nem hazudtolná e szót. Malárdy Hermina szívét æs triplex
őrzi: rá nézve közönséges nemes emberek ötágú koronás czímerekkel nem
veszélyesek. Ő pompásan öltözik, nehéz franczia selyemruha ropog rajta,
hosszú suhogó uszálylyal: engedi bámultatni gömbölyű nyakát,
hattyú-keblét és a gyémánt nyakéket rajta, hogy hódítson, de nem hogy
meghódíttassék.
Az alispán fia Kálmán, Hermina bátyja, de gyönge külseje miatt inkább
öcscsének látszik; szelid, hallgatag ifju, emberkerülő ábrándos kék
szemekkel, halavány sápatag arczczal, s nagy sima homlokkal, melyről
hátrafelé van simítva a szőke, selyemfinomságú haj; öltözete egyszerű
barna dolmány, fekete gombokra, fekete zsinórzattal, mely egész atlasz
nyakkendője csokráig be van gombolva; könnyen elvegyülhetne a palota
előtt ácsorgó köznemesek között, senki sem mondaná, hogy nem közéjük
tartozik.
És a ki így együtt látta e családot, nem első tekintetre megmondhatá-e,
mi lakik azon ruhákon belül? A férfi fényes dolmányán, a nő ősmagyar
mentéjén, a lányka divatos uszályán, az ifju fénytelen kabátján nem
kívül hordta-e jellemét? az egész család életrajzát?
Az alispán büszke főtartással fogadá az egyenkint eléje járuló rokonok
üdvözletét; szíves, néha leereszkedő volt a kerek, szárnyas dolmányok
iránt, közönyös a kurta mentékhez; mikor a szegény nemes rokon
hálálkodott előtte, akkor épen máshoz fordult beszélni.
Az a más pedig épen olyan ember, a kit Malárdy ki nem állhat, egy nyers,
nyakas kurucz nemes, a ki olyan kacskaringósra kicsavarta a bajuszát,
mintha egyenesen őt akarná boszantani vele; aczél sarkantyúkat visel
pengős taréjjal s széles zsinórövet kötött fel csípőig érő mentéje fölé,
selyem nyakkendője aranyos rojtjait pedig épen csúfságra hagyta
kicsüngni egész melle közepéig; más embertől ezt kihivásnak vették volna
ilyen társaságban; végtére homlokán üstökbe csavarítá szénfekete haját,
mely kétfelől hosszú csigákban omlik a vállaira.
Ez Vasadi Gábor úr, a csallóközi protestáns nemesség szeme, füle, szája;
ő általa látnak, hallanak és beszélnek. Tisztújításon Vasadi véleménye
2000 votum. Ezért tünteti ki olyannyira az alispán. Tűri különczségeit,
nehéz természetét, sértő észrevételeit, kérkedését – egy Malárdy
ellenében.
Azonban átestünk a hálálkodáson; az alispán vendégei asztalhoz ülnek,
kiki rangja és megbecsültetése szerint, a jelentéktelenebb vendégek
számára szomszéd termekben vannak terítve asztalok. A külső termekben
hajduk és inasok szolgálnak fel, az alispáni asztalnál fiatal
joggyakornokok, patvaristák; az alispánnál folytonosan tizenkét nemes
ifju végzi a törvényes pálya ez előkészületeit, s az nagy szerencsének
tartatik az alispánhoz juthatni patvariára.
A kávé épen ki volt már osztva s Hugó Oscár épen nagy gyönyörűséggel
figyelmezteté Eudemiát és több előkelő hölgyet az asztal végén ülő
szegény rokonra azzal a görbe fésüvel hajában, a ki az alispán testvérét
asszonynénjének nevezte s most rendkívül meg volt akadva a
kávéscsészével, melynek mind teteje, mind alsó tálczája akkori divat
szerint tele levén öntve ez idegen nedvvel, a becsületes férfiú ki nem
tudá találni, hogyan igya ki már ő e furfangos edényből azt az izét?
mert ha a tetejéről ivott, akkor az aljából ömlött a dolmányára, ha
pedig az aljából ivott, akkor a tetejéből dült az orrára. Végtére is
olcsóbb az orr, mint a dolmány, az aljából kezdé el szürcsölni a kávét,
míg egyszer azután természetesen a felső csésze súlyegyent vesztve,
mindenestől az ölébe hullott; a jó ember akkor mondá hüledezve: «ha én
azt tudtam volna, hogy ez lejár».
Azonban mindezen nevetni nem volt szabad, mert most az alispán arcza
különös ünnepélyes komolyságot mutatott, s a mi hangot ő adott, azt
kelle megtartani mindenkinek. Mindamellett a jámbor atyafi szeretett
volna már inkább ott kinn lenni az istállóban.
Szerencse rá nézve, hogy épen e pillanatban új kocsizörgés hallatszék az
udvaron, egy patvarista az ablakhoz futott s halkan jelenté az
alispánnénak, hogy valami pompás hintó hajtatott be az udvarra, négy
tüzes paripával; parókás kocsis a bakon; hátul tarsolyos huszár ezüstös
egyenruhában, a hintóban pedig egy gyönyörű fiatal gavallér ül, a kit ő
még soha sem látott; buzavirágszín dolmány van rajta, arany
zsinórzattal, nyestprémes kalpag a fején, gyémántos kócsaggal. Soha sem
láttak olyan szép fiatal embert e tájon.
A vendégek mind kíváncsian néztek az ajtóra, melyet a hajduk siettek
feltárni, a midőn belépett azon az említett jövevény, a kit valóban az
első tekintetre is volt miért megcsodálni.
Gyönyörű magas, karcsú ifju volt a jövevény; termete sugár és hajlékony,
szabad mozdulatai, könnyűded főhordozása első tekintetre elárulák benne
a nagy urat, ki az emberi gyülevészt maga alatt szokta látni, arcza
nőiesen finom, a büszkeség sajátszerű férfivonásaival: derült,
márványtiszta homlok, izgékony szemöldök, nyugtalan, kaczér, mindenfelé
vizsga szemek, egyenes, szabályos orr, s vékony, gyermeteg metszésű
ajkak, éles, hamis szájszegletekkel; minden vonáson a biztos önuralgás
kinyomata és valami önkéntelenül parancsoló hatalomérzet.
Öltözete az akkori idők fogalmai szerint a legízletesebb: ruháinál a
legszelídebb színezetek összeválogatva, buzavirág- és
baraczkvirágszínek, világos, fehéres aranynyal hímezve, mely csak
valamivel sárgább az ezüstnél; haja a legdivatosabban bodorítva és
hófehérré hajporozva, ujjain gyémántos gyűrük, óralánczáról antik camæák
csüggnek alá.
A jövevény igen fiatalnak látszott; az akkori sima arczú divat ugyan nem
igen engedé megbecsülni az életkort, mégis voltak naiv vonásai az
arcznak, mik egyedül a húsz év alatti kor sajátjai. Az ifjú úr alig
látszott ennél idősebbnek.
Járásában is felismerhető volt az akkori főurakat jellemző elegantia. A
mint az alispán elé lépdelt, sarkai alig érték a parquetet, s mintha
ruganymézgából lettek volna, mindannyiszor visszarugódtak, lábhegyre
állítva a lépdelőt, kinek itt ismét csekély fordulást kellett tenni
talpa hegyeivel, a mi bizonyos lejtelmet adott járásának.
Ott az alispán előtt büszkén meghajtá magát, s fejét hirtelen felkapva
ismét, monda:
– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok, báró Kadarkuthy László fia, atyámtól
e levél az alispán úrnak.
Malárdy felállva fogadta vendégét, s e szókra önkéntelen nyájasság
támadt arczán, hirtelen végig tekinte az asztalon, fiának intve:
– Kálmán, adj helyet ő méltóságának.
A megszólitott fiú összerezzent e szóra, arcza mélyen elpirult
egyszerre; szemeit lesüté, és azután fölkelt csendesen, szót fogadva, s
kinálva mutatott üresen maradt székére.
– Köszönöm kedves barátom, szólt a báró, egyszerre elfogadva a kinálást,
mint a ki ezt megillető hódolatnak találja, s megszorítá bizalmasan a
szemérmes ifju kezét, ki azután hátra vonult szerényen a patvaristák
közé, s nem hajtott a hátul ülő szegény atyafi nyájas unszolására, ki
viszont neki akarta átengedni helyét.
Az alispán ez alatt feltörte a levelet és átolvasá: és arcza annál
derültebb, büszkébb lett; mikor végére ért, összehajtá, bedugta dolmánya
belső rejtekébe, s azután az előtte ülő személyén keresztül nyujtá eléje
kezét, olyan nyájassággal, melyben sokkal több volt a hizelgés, mint a
leereszkedés.
Hizelgés egy Malárdytól! Malárdy Xavér alispántól!
Pedig a ki közöttük ült, az Vasady Gábor volt, a ki egyet rántott a
vállán, a mint báró Kadarkuthy leült mellé s félhátat fordított neki.
Az asztalfőn jobbról az alispánné ült férje mellett, a mellett Eudemia
és Eudemián alul Hermina, így épen Kadarkuthyval szemben. A véletlen
épen jól rendezte így. A két legszebb alak egymás ellenében. Igen
ügyetlen szem lett volna, mely rögtön be ne lássa, hogy a két alak
egymás mellett is szép volna.
Legalább Malárdy többször tekinte majd az egyik, majd a másik alakra, s
azután ismét kivette a levelet zsebéből és belepillanta, és ismét rájuk
nézett, azután nejéhez hajolt, fülébe sugott; a nő arcza még komorabb
lett, ő is az ifjura nézett, és Eudemia is elővevé lorgnonját és
szemügyre vevé őt, és a fash gavallérok valamennyien oda hajoltak felé,
és a bátyámuramék odahátul szájtátva bámultak reá; az ifjú Malárdy midőn
a kávés csészét eléje tevé, szolgálva neki, oly mélyen pillanta arczába
okos szemeivel; míg az, aki szemközt ült vele, két csillagot
ragyogtatott szeme közé, a napsugár hevével s a hajnal titkos
ábrándjával.
És a jövevény ennyi szem kereszttüzében zavartalanul otthon találta
magát. Mindenkit észrevett, mindenki irányában állást foglalt. Pártfogó
képet mutatott a szelid ifjunak, daczosat a mellette ülő kurucznak,
tiszteletet tudott adni a ház asszonyának, kaczér mosolyt vetett Eudemia
felé, komoly és büszke volt az alispánnak, fitymálta a gavallérokat, s
visszasugározta a delejes tekintetet Hermina felé, mint egy csodálatos
prizma, mely minden belenéző szemének más színt tud mutatni.
Első tekintetre fel volt lázítva, meghódítva, ellene-, vagy
belebolondulva az egész társaság, s magában érezte mindenki, hogy ez nem
hiába jött utoljára, ez olyan szerepet jött kezdeni, melyben együtt
fognak játszani valamennyien, ki vigan, ki szomorúan.
Malárdy kérdezősködött az öreg Kadarkuthy báró felől; az ifju beszélt
róla sokat. Igen gyöngéden tudott atyjáról emlékezni. Látszik, mily
előkelő nevelése van. Azt mindenki tudja, hogy az öreg Kadarkuthy báró
nem igen példás életet él: de fiának nem szabad mutatni, hogy erről
valamit tud. Ő egész hódolattal és kegyelettel beszél atyjáról, a mi
neki igen jól illik, s midőn beszéd közben a kurucz Vasady félvállról
valami furcsa megjegyzést tett az öreg úrra, Viktor szikrázó szemekkel
fordult felé:
– Uram! tetszett valamit mondani?
Vasady úgy megszeppent a fenyegető tekintettől, hogy szépen egyenesre
ült mellette, s azt felelte, hogy nem szólt semmit, a min nehány jókedvű
kebel odahátul hallhatóan nevetett, s az egész társaság örült rajta,
hogy a goromba nemes urat az ifjú úr egy tekintetével úgy
megjuhászította. Ez mindnyájuk közös diadala volt.
Vasady nem is szólt az asztalnál egy szót sem többet.
Az öreg báró Kadarkuthy személyes ismerőse volt Malárdynak, a
nyugalmazott kapitánynyal pedig épen együtt testőrködött Bécsben több
esztendeig. Viktor tudatá velük, hogy édes atyja sokat emlegette
mindkettőjüket. – Említett az ismeretségi évekből olyan körülményeket, a
miket az illetőkön kívül más senki sem tudhatott: Durday hirhedett
párbaját a bajor őrnagygyal, a midőn Kadarkuthy László, mint párbajsegéd
viszont a bajor segédével verekedett meg, s mind a ketten leverték
ellenfeleiket.
– Úgy volt, úgy volt! igenlé a vén gárdista ragyogó tekintettel. Én
voltam az ő segédje, ő az enyim, egymásután, lelkem teremtette!
Az öreg úr Hermina mellől nyujtá kezét az asztalon át Viktornak s
annyira megfogta azt, mintha el sem akarná többet ereszteni.
– Hát még az asszonyok előtt! lelkem teremtette! folytatá svadronyvezető
hangon a nyugalmazott Achilles. Az asszonyok előtt, ott volt nekünk
hirünk, lelkem adta, szedte, vette, ha arról szabadna beszélni!
Viktor elég gyöngéd volt észrevenni, hogy Eudemia látható zavarban
hajtja arczára a szelet széttárt legyezőjével s ügyesen félrevitte a
beszédet, a nélkül, hogy a derék hadastyánt megsértené.
– És lám, az én atyám még sem volt oly szerencsés e téren, hogy nekem
oly jó, oly derék mostoha anyát adhatott volna, a minőt én másoktól
irigylek.
Ezt a mondást csak az alispán és neje értheték. Kadarkuthy László
megkérte Malárdy második nejét még leány korában, de ez Malárdyt
választá a zajos hirű főúr helyett.
– Egyébiránt rajtam a sor az anyai szeretetet megérdemelni ott, hol
atyám nem volt azt szerencsés számomra megszerezni, veté utána halkan és
szemlesütve az ifju.
Az alispánné arczáról önkéntelen elmult a szigor e szavakra, a jövevény
előtt minden szív kezde kitárulni, bókjai, hizelgései mindenkinek
ízléséhez voltak alkalmazva, mindenki elhitte, hogy hizelgése
igazmondás, mindenki bámulta szerénységét és bátorságát, a biztos
tapintatot, mely szerint egy társaságban, hova most lépett először,
azonnal mindenkivel tud olyan tárgyról beszélni, a mi azt érdekli, első
tekintetre ki tudja választani, kik azok, a kiknek kegyét meg kell
nyernie, és ellenkezőleg azok, a kiknek ellenében erőt kell mutatnia.
Látszik, hogy ez egy tökéletes világfi… Korántsem azon szeles gavallérok
közül való, kik erővel törnek át a korlátokon, kik szép arczaikban,
szabójuk művészetében s jólhangzó nevükben elbízva magokat, kérkedő,
kihivó arczczal lépnek a világ elé, s nem veszik észre, hogy ott minden
ember épen olyan nagynak tartja magát, mint más.
Még egy kőszikla volt azonban, mely útjában állott, és az nagyon erős
kőszikla.
Malárdy jól tudá azt, hogy báró Kadarkuthy Lászlónak van egy bűne, mely
mindazon kellemes emléket, mely a múlt évekből közöttük fenmaradt,
bátorságot, gazdag birtokot, nagy nevet lenyom a serpenyőben: a
vallástalanság.
Kadarkuthy kedvencz thémája volt a hit szolgáira nevetséges adomákat
gyűjtögetni, azokat ő több példányban le is íratta s ismerőseinek
kiosztá. – A zajos orgiák közepett gyakran parodiákat csinált a templomi
szolgálatból, a búcsujárásból, szent énekek dallamaira frivol verseket
énekelve, ittas vendégeivel együtt. Többször kapott ezért criminális
actiókat, a mik alól csak nagy áldozatokkal birta kivágni magát, sőt
egyszer annyira elfeledkezett magáról, hogy egy jámbor szerzetest
sajátkezűleg megütögetett, mely rosszaságának sajnosabb következményeit
csak úgy kerülhette ki, hogy magasan megfizetett orvosi véleményadások
által arra az időre, a mikor az történt, magát őrültnek nyilatkoztatta.
Ezeknek emléke folyvást sötét árnyat vetett Malárdy szívében azon derült
képre, mely abban már egy egész új csendéleti rajzot kezdett mutatni.
Vajjon nem örökölte-e Viktor atyjától vallástalanságát, nem rontotta-e
meg szívében a rossz példa a hithez ragaszkodást?
Ez pedig első és utolsó kérdés volt Malárdy előtt. A kit azzal vádoltak
előtte, hogy vallástalan, annak semmi erényét sem látta többé; mert a
vallásosságot tartá minden erény alapkövének.
E közben a kápolna harangja megcsendült, a vendégeknek ez jel volt, hogy
józan reggelijökkel siessenek, innen a templomi szertartásra menendők.
A csengetés után ijedelmes arczczal jött be az udvarnok az alispánhoz
sietve, s elakadó lélekzettel adá tudtára azt a véletlen balesetet, mely
a kántort érte, ki az esteli tűzijátékhoz készítvén előre saját
puskáját, egyik cső elpattant s jobb kezét egészen összemarczangolta;
nem volt ugyan benne golyó, csak lőpor, de az által is képtelenné van
téve az ember ez ünnepélyes alkalommal az orgona melletti szolgálatot
teljesíteni.
Az alispán eltitkolhatlanul rossz kedvbe jött e baltudósításra. Épen az
utolsó perczben, a mikor már beharangoztak, s késő a szomszéd faluba
küldeni más kántorért. Az orgonához pedig nem is értenek ott a falukon.
Az egész szertartást megcsonkítja ez a baleset.
– Tekintetes alispán úr, szólt Viktor szerényen fölkelve székéről, ha
szabad csekély szolgálatomat fölajánlanom, engedje meg hadd
helyettesítsem én ezúttal a szerencsétlen énekest, s egyúttal hadd
küldjem neki ezt a néhány aranyat fájdalmai enyhítésére.
Malárdy szívéről egy nehéz kő látszott lehullani.
– Méltóságod ért az orgonához?
– Sokszor játszottam rajta s tűrhetően, a mint mások mondják.
– És az éneket hozzá?
– Hangom az igaz, hogy nem valami szép, de legalább helyesen énekelek.
Ez több volt, mint a mennyit Malárdy várt. Hát még a kivitel maga!
Viktor előre átment a kápolnaterembe, megpróbálni az orgonát. Az első
hangfutam elárulá, hogy mester kezeli a hangszert. Úgy játszott rajta,
mint egy művész, ki a szent zene legmélyebb titkaiba avatva van, s midőn
elkezdé énekelni Pergolesenek akkoriban híresülni kezdett Stabat
Materét, gyönyörű érczcsengésű sopran hangon, a jelenlevők bámulva
tekintének föl rá, a hölgyek lélekzetüket visszafojtva hallgaták,
lelkükbe szívták a hangokat, s önkéntelenül borultak le térdeplő
zsámolyaikra, Malárdy szobortiszta arczán egy pár könycsepp futott
végig.
Ily szívreható ének még nem zengett a Malárdy-kastélyban soha.
Midőn a szent szertartásnak vége volt, s Viktor egy remek
hangczifrázattal befejezé az orgonajátékot, utána hagyva zúgni a
pedál-sipok elhaló hangjait s azután lejött ő is a gyülekezet közé,
Malárdy megölelte az ifjut és megcsókolá orczáját.
Malárdy megcsókolta egy fiatal ember orczáját.
Ez sem történt még soha az életben. – Még saját fiával sem.