Most hagyjunk elmulni egy szép összeg esztendőt: körülbelől annyit, a
mennyi elég arra, hogy a gyermekből férfi, a férfiból öreg ember és az
öreg emberből ismét gyermek legyen.
Azóta sok minden megváltozott a nap alatt. A kis város utczái
jobbra-balra egyenesültek; új emeletes házak támadtak a piacz körül, a
mi arra mutat, hogy az emberek régen nem félnek már egymás tetejében
lakni.
A kimondott átkot rég el is feledte mindenki; nyomai, emléke eltüntek a
földről; erőskezű József császár sokat változtatott a dolgon. Az
atyafiaknak most benn a város közepén van kőből épített templomuk, az
utczára kifelé szolgáló kapuval, benne orgonával, aranyos szószékkel,
átellenében egy egész várforma épület, rácskerítéssel, vasajtókkal,
bádogtoronynyal, ez az iskola. Abban az egész utczában nem lakik más,
mint válogatott erősnyakú nemzedék.
Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak is külön háza van most épen a
templom mellett; tart segédlelkészt is kettőt és a tanárok odaát szintén
lelkészjelöltek, egyik fölesküdt pap; a kiknek számára sorban főznek
minden háznál, a mit egyházfi uram szokott bejelenteni mindennap.
A városi nép minden felekezete szép békességben él egymással, s ha a
békét a rakonczátlan iskolai fiatalság néha-néha megtöri az által, hogy
a czigánymezőn laptázáskor összeverekednek, e haszontalan buzgalomért
őket az illető iskolákban másnap egyenlő igazságszeretettel meg is
csapják s a kölcsönös elégtételről minden felekezet tanárai sietnek
egymást tudósítani, nehogy azt hihesse valaki, hogy a fiatal nemzedék
leendő polgártársai iránti türelmetlenségben neveltetik.
Boldogság, jóllét szaporodik a városon; a Vág mellett egy egész új
városnegyed támadt, s a belső utczák kövezetet kaptak, minélfogva azután
némely elkésett régi ház majd az ablakával éri a földet, s lefelé kell
bele lépni az utczáról.
A felvidéki fakereskedés s a dunai gabnaüzlet egyik fő rakhelye lett a
város két partja, s az a sajátságos körülmény támadt, hogy egy tisztán
magyar városban a kereskedői osztály lesz a hangadó, ez tart hintókat,
lovakat, az ünnepel legfényesebb névnapokat (más czím alatt még nem
szokás mulatságokat tartani), az mutatja be a legbecsesebb ruhákat és
ékszereket a templomban és a sétányon. A földbirtokos osztály, a magyar
aristocratia künn a falvakon lakik, s ha összejön is törvénytevő napokon
a városban, épen nem szorítja háttérbe a benszülött előkelőséget.
Csupán a Malárdy család gyakorol még most is némi elszigetelt olympot a
város közepén, melybe kevés alkatrész jut magából a városból. Vidéki
nagybirtokosok, rangbeli hivatalnokok, nagy családok utódai szokták
egyedül képezni udvari környezetét. Hogyan mulatnak ott? mit csinálnak,
mit beszélnek? arról a városban nem tudnak semmit, nincs is rá gondja
senkinek; az egy egészen külön világrész, a melyből nem járnak át a
másikba. Csupán annyit tud minden ember, hogy az alispán úr házánál
pianoforte van, vagy classicus nyelven clavicordium; furcsa
orgonahegedű, a min Hermina kisasszony, mint mondják, remekül tud
játszani, ezt is csak onnan tudják, mert kihallik az utczára a hang.
Még akkor ez volt az egyetlenegy zeneszövő gép az egész jó városban,
hanem annál többet muzsikáltak minden háznál az úri kisasszonyok kerekes
rokkákkal. Azóta persze a clavicordiumok jobban elszaporodtak s most a
pergő rokkának járnának csodájára, ha szólna még valahol. Egy-egy árva
gitár ténfergett nagynéhol egyik háztól a másikhoz, a szerint, a mint
azt kegyes családatyák elébb vagy később el birták üldözni, rettenetesen
lenézvén az olyan kisasszonyt, a ki nem szégyel muzsikálni.
Bajcsy András uram háza most is ott áll a megyercsi utczán, most is azon
állapotban, melyben azelőtt volt.
A derék mester dolgát nagyon fölvitte az Isten; vannak házai többen is:
a tolnai-utczában, a csapó-utczán, a rozmaring-utczában és másutt is;
van kertje és szántóföldei, pénze is szép kerek összegekben érdemes
kereskedő uraknál, hatos kamaton. Mind ebből ő nem is csinál titkot.
Hála Istennek, meg vagyunk: ez a felelete a «hogy mint van?» kérdésre.
Leányait régen férjhez adta: egyiket egy kereskedőhöz, a kinek három
tölgyfahajója jár alá a Bánságra, másikat egy városi hivatalnokhoz,
mindkettő derék becsületes ember s díszes háztartással bir.
Hanem azért ő maga most is ott lakik a kis alacsony házban, s nem
szégyenli kis ajtaja fölött azt a lengő czímert, melyen két oroszlán
szörnyen el van foglalva egy piros csizmával meg egy arany mustával;
aláirva jó öreg betükkel:
«Nemes Bajcsy András, csizmadia mester.»
Még akkor a csizmadiák nem szégyenlették a nevüket, s Bajcsy András uram
alkalmasint megpálczázta volna azt a vakmerőt, a ki őt
«lábtyűművész»-nek merte volna csúfolni; mit az újabbkor férfiai
választának ő maguknak.
Nem is igen üldögélt Bajcsy uram a kávéházban, pedig lett volna benne
módja, s nem igen döntögette az egyetlenegy augsburgi ujságból az
országok sorsát, hanem otthon állt az asztala mellett s felgyürve inge
ujjait izmos karjairól, maga szabta most is a fontos talpat,
harcsaszájura a parasztnak, kecsegeorrúra a rangbeli embernek, s nem
nevezte cancellariának a csizmadia-műhelyt, hanem hátához verte az
inasnak a lábszíjat, ha az rosszul szurkolta meg a dratvát, in ipsa
persona és brevi manu.
Volt azonban Bajcsy András uramnak egy kegyetlen plágája, mely élte
napját gyakorta megkeserítette, nem egyszer hozta arra a kétségbeesett
gondolatra, hogy este felpakoljon egy szekérre mindent, levétesse a
czímert a kapu felül, elköltözzék a város tulsó végére, reggelre hült
helyét találják a megyercs-utczai házban.
Vala pedig ez egy rettenetes asszonyi állat, a ki ott a szomszédházban
lakott s hivatta magát Mákosné nagyasszonynak.
Ez az úri asszonyság mindig tele volt rossz újsággal és különösen
szerette azt Bajcsy urammal közölni legelébb. Nem törhetett el keze,
lába valakinek a városban, vagy öt mérföldnyi kerületben; nem
fordulhatott fel szekér az utczán, nem történhetett rablás, gyilkosság a
környéken, hogy azt Mákosné asszonyom első kézből ne kapta volna: a
második aztán volt Bajcsy uram, a ki pedig igen szerette a lelki
nyugalmat és irtózott minden gonosz hírtől.
Félt a miatt kimondhatatlanul, mikor már Mákosné asszonyomat meglátta az
ablak alatt jönni; kivált volt annak egy háromtarajú fejkötője; ha az
volt a fején: már akkor bizonyos volt az emberhalál. A halálhírekben
különösen gyönyörködött a derék asszonyság, ezek voltak ránézve a
csemege-falatok. Különösen szeretett olyan embereket megölni, a kik egy
órával ezelőtt még egészségesek voltak, még Bajcsy uram is beszélt
velök. Hazamentek, lefeküdtek és meghaltak. Számtalanokat megölt ilyen
módon. Némelyek még azután tíz-húsz esztendeig is eléltek, másokat
ellenben kétszer-háromszor is megölt, elsiratott és eltemetett, ki
mennyiszer kiállta.
Nem kevesebb kedve telt jámbor házastársak belső viszontagságainak
elbeszélésében. Legnagyobb békességben élő párok kegyetlen verekedései,
tisztességes családapák tilos viszonyai más emberek leányaihoz,
elszöktetett kisasszonyok, megkezdett válóperek sohasem fogytak ki
tárczájából, és ezeket mind meg kellett tudni, végig hallgatni, végig
mérgelődni a jámbor Bajcsy szomszédnak, akár hitte, akár nem.
Az esztendő semmi szaka, a napnak semmi órája nem volt rá nézve
biztosítva, hogy Mákosné asszonyom valami döghalált, vagy európai
háborút nem hoz be a szobájába; a mit aztán olyan hozzávaló hült szájjal
és zöld ábrázattal tud előadni, hogy az embernek a hajszálai állnak az
ég felé. Még éjszaka is azzal a fohászszal szokott elaludni Bajcsy uram:
oh uram Istenem, ne engedd, hogy az éjjel Mákosné asszonyom szavát
meghalljam! a mi annyit tett, hogy «őrizz meg tűztől, víztől,
földindulástól»; a minek a hírét bizonyosan ő kiáltaná be legelőször az
ablakon.
A sok rossz hírmondás mellé azt is meg kelle tudni a derék férfiunak,
miszerint a szomszédasszony azt beszéli ő felőle, hogy Bajcsy uram őt
feleségül akarja venni, a mi aztán Bajcsy uramat dühössé szokta tenni,
mint az oroszlánt.
Sokat elhallgatott. Nem mondta, hogy kell is neki ilyen hosszú képű
delnő, a kinek a sok rosszhírmondásban két akkorára nyult az ábrázatja,
mint más tisztességes emberé; hogy fogai feketék az örökös
emberrágástól, hogy otthon térdig jár a szemétben, mert mindig más háza
előtt söpör, hogy más dolgát szapulva, a rajtavalóját hagyja szennyesen;
hogy nincsen helyes esze; hogy egy párszor meg is verték már a hamis
hírmondásért; mindezeket gondolta bár magában, de védelmére soha sem
hozta fel Bajcsy uram, csupán azzal az egy ellenvetéssel szokta
keresztül törni magát e gyanusításon, hogy mint teheti azt fel ő róla
valaki, miszerint olyan feleséget vegyen, a ki nálánál egy fejjel
magasabb?
Mákosné asszonyom tökéletesen megütötte a katonamértéket.
Ez magyarázhatja meg leginkább, miért volt Bajcsy uram oly hallatlanul
goromba Mákosné asszonyomhoz, valahányszor az hozzá átlátogatott, a mit
pedig gyakran megtett; ámbátor az érdemes szomszéd gyakran minden
körülirás nélküli szavakban tudtára adá, hogy az ő nyakára ne járjon,
hogy üljön otthon és lásson a maga dolga után; hogy őt ne boszantsa, ne
gyötörje, ne kínozza és hagyjon neki békét.
Mind nem használt; Mákosné asszonyom semmit sem vett rossz néven, másnap
megint megjelent, s Bajcsy szomszédot a guta kerülgette: hogy ime itt
van egy asszonyszemély, a kit nem lehet semmi úton-módon megharagítani!
Egy reggel, a mikor legjobb munkában volt Bajcsy uram, vesztére kitekint
az ablakon, s épen akkor megy azon Mákosné nagyasszony; még pedig a
három-tarajos főkötő volt a fején.
– Ahol van ni, már megint jön: szól András úr megrettenve: vajjon kit
ölhettek meg az éjjel a városban?
Néhány perczig azzal biztatta magát, hogy talán nem ide jön; – hiu
reménység: az utczaajtó nyilt, a kutyák rohantak; azok is haragudtak már
Mákosné asszonyomra; a nagyasszony pedig tőlük sem hagyta magát
visszariasztani: «pisz pisz Bodri, ta ta Cziczke», addig beszélt nekik,
míg elérte a konyhaajtót.
– Nincs itthon mestram! kiálta ott eléje egy bozontos inasgyerek, a
szeme közé nevetve.
A nagyasszony nyájasan veregeté meg a kedves borzaska szurtos
pofácskáját.
– De biz itthon van, láttam az ablakban.
Azzal befurakodott a szobába, jó reggelt kivánt embereknek, leányoknak
és macskáknak; ott volt Bajcsy uram is, annak három jó reggelt is
kivánt; a mester úr a tőke mellett ült s döngette a mustával a kész
csizmát, nem hallotta, mit beszélnek hozzá, csak a negyedik jó reggelre
vette észre, hogy valaki jött. Nagyon sietős dolga volt.
– Mindig munkában, mindig munkában, édes kedves komám uram.
– Bizony nem is érek én rá a szomszédba lótni-futni; válaszolt Bajcsy
uram, majd ketté repesztve, a mi már jól össze volt varrva.
Az inasoknak utasításuk volt, hogy a műhelyből minden fölösleges széket
eltávolítsanak, nehogy Mákosné asszonyom valahová leülhessen. A jó
asszonyságot ez nem confundálta, kiment a konyhába, keresett egy
zsámolyt, behozta és ráült.
Ott nagyot fohászkodott hozzá s két kezét ölébe téve, elkezdé:
– Hát hallotta-e már kedves komám uram, hogy mi történt?
– Mondtam ni! Hát nem mondtam? Már bizonyosan van megint valami
szerencsétlenség.
Ezt Bajcsy uram nem annyira Mákosné nagyasszonyomnak látszott mondani,
mint inkább annak a csizmának, melyet kegyetlenül forgatott
kifelé-befelé.
– Hát semmit sem hallott még?
– Nem hallottam. Nem is akarom hallani; előre is azt mondom, hogy nem
hiszem; nekem el se mondja. Látja.
Ohó! Mákosné nagyasszony még az ilyen szelid gorombaságoktól meg nem
riadt: szokva volt ő már ezekhez.
– Jaj kedves komám uram, az pedig rettentő eset! ki gondolta volna! Ha
én nekem még tegnap valaki mondta volna…
– Megálljon csak, megálljon csak a nagyasszony… megálljon csak egy
pillanatra, szólt közbe Bajcsy András uram… csak egy szempillantásig
még. Te Miska inas, szaladj a belső szobába; tépj ki a sipkám béléséből
egy csomó pamukot: egy jó marékra valót. Érted?
Miska szaladt a parancsolt tárgyért; Bajcsy uram az ideig igyekezett
gondosan ápolni Mákosné asszonyomat, a hogy valami veszedelmes
sebesültet szokás, a kinek vérét vissza kell tartani addig, a míg a
flastrom megérkezik.
Miska inas visszajött a kérdéses pamuttal.
Azt pedig fogá Bajcsy uram s a mennyi csak elhelyezhető volt a két
fülébe, annyit beletömött, mikor aztán ez is megvolt, akkor odaszólt
Mákosné asszonyomnak:
– No már most lehet beszélni. Nem hallok semmit.
Oh Mákosné nagyasszony jól tudta azt, hogy azért meg lehet jól hallani,
a mit ő beszél; legfeljebb egy hanggal feljebb kezdte a mondást.
– Oh kedves Bajcsy komám uram; mennyit tréfál velem mindig; bizony magam
is nevetnék rajta, ha olyan nagyon meg nem volnék illetődve, de bizony
isten egészen el vagyok keseredve annak a szegény Lőrinczkének a sorsa
miatt.
– Micsoda Lőrinczke?
– Ahá! úgy-e hogy hall? Tudtam én jól, hogy hallja komám uram, a mit én
beszélek. Hát melyik Lőrinczke volna, ha nem a tiszteletes urék
Lőrinczkéje.
– Úgy? Az, a ki most Sárospatakon tanúl.
– Az bizony; jó volna, ha ott tanulna; magam se bánnám, ha ott tanulna,
de…
– Micsoda de? Mikor én azt mondom, hogy ott tanul, hát ott tanul. És ha
azt mondom, hogy jól tanul, hát jól tanul. Nekem megmutatta a
nagytiszteletű úr, hogy mit irtak róla a professorok. Első eminens
mindenből, még a zsidóbúl is; az irása meg olyan, mint a calligraphia.
Láttam az egész miatyánkot egy akkora helyre leírva, mint egy máriás,
azt ő írta szabad kézzel; nekem a szemem is majd kifutott, mikor el
akartam olvasni; a tulajdon képmását is lerajzolta mindenféle színű
plajbászokkal; azt is láttam; ott van ráma alatt a belső szobában, a
hová a tiszteletes asszony csak az érdemes vendégeit szokta bevezetni;
olyan a képe, akár a szép Absoloné, hogy csupa gyönyörűség rá nézni;
azután milyen leveleket tud írni édes szülőinek, mintha csupa versben
volna írva; egyet el hagytak olvasni nekem is; én pedig nem vagyok
gyerek, mégis ríva fakadtam rajta, mint egy bolond… No hát; – én nekem
azt ne mondja a nagyasszony: «jó volna, ha tanulna!», mert Lőrinczke
tanul és pedig jól tanul.
Mákosné nagyasszony régóta bele akart vágni a beszédbe; de ha egyszer
Bajcsy uram neki eredt a mondásnak, olyan volt az, mint a
Niagara-zuhatag, mely visszalöki a beléhajított kövecset; a nagyasszony
hiába mutogatta kézzel, hogy ez mind igaz, de annál rosszabb, nem
juthatott előbb szóhoz, mint a míg Bajcsy uram kibeszélte magát.
– Igaz, úgy van, mindent helybenhagyok. Jól tanult, szép esze volt; de…
no lássa kedves Bajcsy komám, szedje ki a füléből azt a pamukot; nem
akarnám mégis annyi cseléd előtt fennhangon elmondani, a mit tudok.
– Csak mondja bátran; elmondta már azt a nagyasszony legalább ezer
embernek; kettő-hárommal se több se kevesebb; mondhat az én legényeim
előtt mindent: nem hisznek ezek el semmit.
– Ejnye milyen különös tréfás ma, Bajcsy komám uram. Lássa pedig iszonyú
dolog ám az, mikor egy olyan egyetlen fia van egy olyan tiszteletre
méltó párnak, a kire annyit költöttek, aztán az keseríti meg őket
legjobban.
– Hát hogy keserítette meg? úgy-e hogy adósságokat csinált? Majd
kifizeti érte a tisztelendő úr, adott neki az Isten eleget; leányok után
járt, úgy-e? most van az ideje, én is bolond voltam, mikor a bajuszom
kezdett nőni, átesik azon minden ember; összeveszett a professoraival,
úgy-e? Erős természete volt, nem igen szeretett hizelkedni senkinek;
tudom, tudom. Nekem ez is tetszik. Én sem szerettem soha, hogy az orrom
alatt piszkáljanak. Vagy leczkéket mulasztott úgy-e? Könnyű neki azt
helyrehozni. Egy nap alatt többet tanul, mint más ifjú két hónapig. Vagy
talán épen kicsapták? Nem tesz semmit. Ott a másik collegium, beveszik
ott tiszta szívvel. Nem kell miatta búsulni, Mákosné nagyasszony.
Mákosné nagyasszony e mondóka alatt csendesen forgatta egyik hüvelykét a
másik körül, s mint mikor «hogy tetszik»-et játszanak, különös
gyönyörűséggel hallgatta Bajcsy uram találgatásait, megelégedve azzal,
hogy mindegyik találomra balkeze öt ujjával olyan forma mozdulatot
tehetett Bajcsy uram felé, a mivel azt szokás jelenteni, hogy még ez
mind kevés, ha csak annyi volna a baj! A mivel az érdemes férfiut
tökéletesen kihozta a nyugalmából, úgy, hogy végtére markolatig üté a
kezében levő árt a bőrbe s dühösen kiálta fel:
– Mi történt hát no?
Mákosné nagyasszony erre a kérdésre nem felelhetett ülve, felkelt,
odament Bajcsy uramhoz; azt beszorította egy szegletbe, erővel elfogta a
fejét, úgy súgta oda a fülébe:
– Lőrinczke rosszul viselte magát; revolucziót csinált a diákok között:
a senior azért megdorgálta; Lőrinczke pofon vágta a seniort, és azután
elszökött Patakról.
Bajcsy uram úgy tett, mintha ez sem lepte volna őt meg.
– Úgy? Tudom. Régi história. El is van már egyenlítve. Abból állt az
egész revoluczió, hogy Lőrincz arra biztatta fel tanulótársait, hogy ne
viseljék a longát, meg a sábesztiklit, a pofoncsapott kalapot, hanem a
helyett járjanak a diákok is, mint más közönséges ember mentében, magyar
dolmányban és vitézkötéses kalpagban. Igaza is volt. Én sem találok
benne semmi kivánatost, hogy a fiatalság szoknyában járjon, meg
csóka-orrú kalapot viseljen, mint a regiment-felcserek.
– De mikor ez a regula, kedves Bajcsy komám uram. A kis Lőrinczke nagy
gézengúz volt már gyerek korában is; egyszer az én házamat is majd
felgyújtotta rakétával, s a kéményemről a kakasdúczot ő rántotta le a
papiros sárkányával. Nagy gézengúz volt eleitől fogva, s a tisztelendő
úr keveset ügyelt rá; az édes anyja szegény pedig épenséggel el is
kényeztette. Már most ők látják a hasznát. Ahol van: elszökött, világgá
ment, azt sem tudják él-e, vagy meghalt?
Bajcsy uram nem hagyta magát megszomoríttatni. Kissé reszketett a
hangja, de nem tágított.
– Majd megkerül. Majd visszahozza a púpos kenyér.
– De iszen nem kerül az meg. Kereste már a tisztelendő úr mindenfelé;
meg a professor urak is. Nem találják. Azt beszélik az emberek, hogy
beállt…
– Katonának! ott is jó lesz, ott is ember lesz belőle; még generalis is
lehet.
– De nem katonának állt ám be; – hanem azt beszélik, hogy beállt –
zsiványnak; útonálló lesz belőle: kivégzik, felakasztják.
De már erre a szóra szétpattant az abroncs, a mely eddig Bajcsy uram
szorongó indulatainak dongáit összetartotta; s mint egy borszesztől
szétrugott tonna rontott elő mérges válaszával.
– Az nem igaz, az hazugság; semmirevaló gaz, a ki mondja; kötnivaló
bolond, a ki hiszi. Nekem ily bolond beszéddel e jőjjön, Mákosné
asszonyom, korán reggel.
Azzal felrúgott egy pár útban álló csizmát, berontott a belső szobájába,
becsapta az ajtót, s ott hagyta a nagyasszonyt.
A nagyasszony egy cseppet sem haragudott meg e gorombaságért; azt
mondta, hogy milyen tréfás ma ez a Bajcsy komám uram; még egy kicsinyt
beszélgetett odakinn a konyhában a szolgálókkal, azután az udvaron a kis
kutyákkal s úgy távozott el, mint a kit nagyon szívesen láttak ott benn.
A tisztelendő úr épen akkor szállt le az utazó szekérről, mikor Bajcsy
uram odaérkezett kapujába.
Gutai Thádé haja még fehérebb volt, mint hajdan, csakhogy most már arcza
is fehér lett hozzá: az idők ellopták róla a pirosságot.
Bő úti jáponikába volt burkolva, fején háromszegletű kalap; oly
meghajtva viselte fejét, hogy szinte alacsony kicsiny embernek látszott.
A gond, a bánat alatt úgy összegörnyed az ember.
A tisztelendő úr nem üdvözlé mosolyogva Bajcsy uramat, miként máskor, ha
találkozott vele; szomorúan elnézett mellette, mintha nem is látná; alig
felelt neki az akkoriban szokott üdvözlésre:
– Isten nékünk…
– … Erősségünk.
Bajcsy uram szótlanul sompolyodott vissza. Azért jött, hogy
nagytiszteletű urat feltüzelje egy gonosz rágalom okozói ellen; – még is
aligha nincs valami igaz benne, s ha igaz, akkor fájdalmas dolog volna
beszélni róla.
Thádé szórakozottan ment a házba. Elébb lelkésztársa udvarára nyitott
be, s csak a kertben vette észre, hogy nem jó helyen jár; azután
valahogy haza találván, elkezdett saját ajtaján zörgetni, s minthogy az
nem nyílt ki előtte, boszúsan dörmögé magában:
– Különös, hogy még sincs itthon az a pap: pedig már haza kellett neki
érkezni.
A másik ajtón azonban eléje futott a kis Lila. Nem kis Lila többé, hanem
egy karcsú, színes liliomszál; fehér, égtiszta arczú gyermek, hallgató
piczi szájjal, beszélő nagy sötétbarna szemekkel; az megcsókolá Thádé úr
kezét s bevezeté őt a szobába a másik ajtón. Kis gömbölyű szája nem
szólt hozzá semmit, de nagy okos szemei annál többet beszéltek: először
üdvözölték őt nyájasan, elmondák neki, mily őszintén örül valaki azon,
hogy ő haza érkezett; azután kérdezték tőle, hogy miért egyedül? és
azután nagy szomorúságról, bánatról beszéltek neki.
És Thádé úr mind azt a beszédet jól értette; ő tudott a virágok nyelvén;
felelt is rá.
– Nem találtam őt sehol, sehol. Mindenféle megbizásokat adtam, hogy ha
visszatér szülőihez, teljes bocsánatot remélhet. Nem jött vissza.
A leányka keble nagy fohásztól emelkedett. – Hogy nem tér oda vissza, a
hol oly nagyon szeretik?
– Hogy van anyátok? – Anyád; igazítá ki a lelkész.
– Oh csak mondja úgy: anyátok, rebegé a leányka, kezét ajkához szorítva;
szegény Lőrincz.
– Gonosz fiú volt: nem soká fogja anyját úgy nevezhetni. Ő viszi a
sírba. Nem halt meg a jó asszony?
– Ma jobban van, hála Istennek.
– Haza sem kellett volna jönnöm, de mindig az volt a fejemben, hogy
azalatt, a míg odajárok, ő meghal itthon.
Ezalatt leoldá a lelkész pokróczczipőit lábairól a leányka, levetteté
jáponikáját vele, kalapját, pálczáját elvette, s bevezette az anyja
szobájába.
A jó tisztelendő asszony földi léte alig volt már életnek nevezhető.
Több ízben megütötte a guta, miknek következtében egész termete,
összeroskadó tagjai elfonnyadtak; semmi önkéntes mozgást sem tudott
többé tenni, csak jobb keze rázkódott szüntelen, akaratlan erőtől
mozgatva; mint egy vergődő küzdelem a közelgő halál ellen.
Beszélni sem tudott már, csak egy szót tudott mondani: «mindig, mindig,
mindig». Ez volt kérdése és felelete, ez volt panaszának és örömének
hangja, ez volt könyörgése, ez volt imádsága mindig, mindig, – mindig.
Thádé úr érzékenyülten járult a roskatag nőhöz. A bölcs férfiú arcza
akkor mutatott legtöbb emberit, midőn e nő mellett állt. Akkor elriadt
ajkai szegletéről a tudós hiúsága, elsimultak homlokáról a pártférfi
szilárd határozatai, a szelíd férj, a jó ember látszott belőle egyedül.
Odament a nyomorult alakhoz, a kin alig volt már valami emberi;
átölelte, ölébe vette, megcsókolta halavány homlokát; beszélt hozzá
nyájas szavakat, a hogy gyöngéd férjek szoktak.
– Aludtál-e jól? nem voltak szívdobogásaid? Gondolkoztál-e felőlem?
– Mindig, mindig, mindig.
– Megint sírsz? Mit akarsz most mondani? Lila leányom.
Lila értette már e sirást: levette a falról azt a pastellrajzot, egy
szép, deli ifjú képét, odavitte hozzá, odatartotta ajkaihoz: az öreg
asszony úgy csókolta azt a képet.
– No, ne sírj miatta, vigasztalá őt a lelkész. Majd nem sokára látni
fogod magát. Haza jön ő. Ne sírj.
És azután félrefordítá arczát; mert az ő szemei is nedvesek voltak.
– Nem érkeztek leveleim? kérdé a lánykától.
– Dolgozó szobájában vannak az asztalon.
Azzal még egyszer megcsókolá a nyomorult nő homlokát, gyöngéden
megveregetve a hátát is.
– No de ne sírj érte… S eltávozott dolgozó szobájába.
«Mindig, mindig, mindig;» hangzott utána a zokogással vegyült egyetlen
szó.
A lelkész iróasztalán egy rakáson feküdtek a levelek, mik távolléte
alatt érkeztek hozzá.
Mindannyian saját leveleire adott válaszok voltak azok, mikben
lelkészek, tanárok, városbírák és hadparancsnokok feleltek, fia után
tett tudakozódásira.
Némelyik semmi nyomra sem tudta igazítani.
Mások iszonyú sejtelmeket költöttek benne: a válaszadók szabad útat
engedtek képzeletüknek, hogy Lőrincz eltünését a legborzalmasabb
regényjelenetekkel hozzák kapcsolatba; hogy a jámbor férfi kezei
reszkettek, a levelet tartva, s nyugodt lelke eltévedt a kétségbeejtő
labyrinthban.
Hiszen akármelyik úton indult el a gyanítottak közül az eltünt fiú,
mindenütt a gyalázat országába jut azon, a honnan azután nincs többet
visszatérés.
Csak egy levél volt még hátra; azt is felszakítá; valamelyik bodrogparti
helységből irta azt neki egy lelkésztársa, melyben arról tudósítja, hogy
a napokban fogtak ki a Bodrogból egy hullát: nem az ő fia volt-e az?
A lelkész megtörlé szemeit s azzal összekulcsolt kezei közé fogva a
levelet, felemelé arczát és töredezett szóval könyörge:
– Oh uram: engedd, hogy ez legyen igaz.
Képzelhetni hogy mik lehettek még a többi levelekben?
Azután csendesen, halkan átszólítá magához Lilát, megsugta neki, hogy
ismét útra fog menni: a kocsis legyen készen.
Lila útravalót akart neki sütni. Thádé úrnak ekkor jutott eszébe, hogy a
multkori sütemények még most is ott vannak a kocsizsebben, érintetlenül.
– Azután, sugá Liliának, odaölelve őt magához, ha az a szegény jó
asszony az alatt meg találna halni, míg én odajárok, temessétek el
szépen; itt pénzes fiókom kulcsa: a lelkész urak tudni fogják mit
cselekedjenek? A halotti beszédben elbucsúztassák fiától is s
megemlítsék, hogy térítse őt vissza Isten, hogy javuljon meg anyja
sírjánál, ha még él valahol az ég alatt. Áldjon meg az Isten, jó
gyermekem.
«Mindig, mindig, mindig!» hangzott a tulsó szobából. Az öreg asszony
nyugtalan volt Lila elmaradása miatt. Nem tudott már nála nélkül lenni.
Fél óra mulva ismét kocsin ült Gutai Thádé; ismét utazott erdőkön,
rónákon keresztül. Erdőkön, rónákon most virultak a legszebb
epipactisok, füzények, a vizek tükrén a nymphæák; füvészek gyönyörűsége…
Gutai Thádé azokat mind nem látta.