Naponkint háromszor szóltak a kis csengetyűk az apró tornyocskákban, a
hevenyészett haranglábakon; mindennap háromszor látogatta minden
vallásfelekezet hive fénytelen templomait, a mik e napokban egészen
hasonlítottak egymáshoz; leginkább azáltal, hogy a külön templomba járók
megtanulták egymást szeretni.
Ime ennyi pusztulásra volt szükség, hogy az emberek szeressék egymást.
Ezen napok emlékére történik az, hogy a sokszor meglátogatott város népe
a csapás évforduló napján háromszor keresi föl templomait most is: ez
mindenkinek egyformán ünnepe; a mai ó és új naptárban egy napra esik.
E nap általános bőjt minden felekezetnél, a mit meg nem tartani
szívtelenség.
E napon nem esketnek házasulandó párokat össze.
E napon nem szabad zenének szólni senki házánál, sem a csapszéket
megnyitni, sem a piaczon árulni; ez sötét, gyászoló, szomorú nap; ez az
emlékezés napja ama szomorú sírokra, a mik egy napon megnyiltak az élők
lábai alatt, hogy őket eltemessék, és mindenki jól tudja azt, hogy háza
most is ezen sírokra van építve, és hogy most is él az, a kinek szavára
a hant megelevenül.
Azért ez ünnepnapot el nem feledi senki.
Tizennégy napig tartottak a föld rejtelmes háborgásai; de nem oly erővel
többé, mint kezdetben. Az ima felhatott az égbe: a föld nem repedezett
meg többé, a vizek nem hágtak át partjaikon, a kútakban ismét
megtisztult az iható víz, a földingások mindig hosszabb időközökben
jelentek meg, s nem hallatszott előttük többé az a félelemgerjesztő
zúgás, az a föld alatti orkán; – végre egészen elmaradtak: egy egész
napon semmi rengést nem lehete észrevenni, és azután második, harmadik
nap jött, elmult egy egész hét a veszély megújulta nélkül. Akkor a
merészebb emberek kezdtek visszatérni kőházaikba, kezdték igazgatni
falaikat, bevakolni a repedéseket; mindig többen vettek maguknak
bátorságot, a romokat újra házakká alakítani; a város lassankint
visszanyerte előbbi alakját; az utczákról, a köztérekről kezdtek
eltünedezni a hevenyészett faházak, laksátorok; a ledült tornyok
omladványait félretakaríták s a magas karcsú lobortetők helyett
betakarták azokat alacsony födelekkel. A templomokat újra feldíszíték, a
rongált festményeket kijavíták, az oltárokat felemelték; és még azután
sok ideig látogatott hely volt a templom; minden ember azzal kezdte
reggeli munkáját, mert hiszen nem lehete még tudni, béke van-e odalent,
vagy csak harczi szünet?
Azután hetek, havak multak; a borzalom napjainak emléke mindig jobban
szürkült; az emberek kezdtek beszélni másról is; a mindennapi imádság
kezdett már teherré válni: elég, ha a vén asszonyok és az iskolás
gyermekek járdogálnak a templomba, komoly embereknek dolguk is van. Kiki
lát munkája után s a mint egy év elmulik a rettegés napjai után, alig
emlékezteti az embereket más a lefolyt aggodalmakra, mint az a szürkére
festett fatemplom ott a rácz temető közepén.
Annyi rögtönzött faház eltünt az utczákról, a miket akkor rémült emberek
építettek maguknak, és ez még mindig ott áll.
Pedig hiszen már vége a veszélynek, nincsen szükség semmiféle faházra: a
jó Isten is kibékült városunkkal, talán nem is kellene annyit
alkalmatlankodni nála mindenféle embereknek? Hiszen csak addig kellett
az, a meddig nagy volt a veszély.
Úgy látszik azonban, hogy ezt az atyafiak nem akarják belátni.
Sőt még iskolát is állítottak fel és abba tanítókat hozattak
Debreczenből, a híres collegiumból.
Sőt még egy külön házat adtak állandó lakásul nagytiszteletű Gutai
Thaddeus uramnak és ellátták őt bőséges fizetéssel; curatort, egyházfit,
presbytereket választottak egymás közül, és azokat továbbra is
megtartották pedig hiszen már Isten jóvoltából egy esztendeje lesz, hogy
mindezekre nincsen szükség…
… Egy szép reggel nemes Bajcsy András uram tarsolyos hajdu kezéből szép
hosszú levelet kapott a tekintetes alispán úrtól, nagy sárga pecséttel a
közepén, czimezve a csizmadiák czéhmesterének és az atyafiak
főgondnokának.
Bajcsy András uram nem gondolt egyebet, mint hogy a tekintetes alispán
úr őt ezennel ebédre hívja úri asztalához, tisztelt családjának
bemutatandó kedvencz gyermeke életének megmentőjét, minél fogva szépen
kérte a hajdut, hogy várja meg az izenetet.
Azzal ollóval felmetszé a pecsétet, nehogy ketté törje rajta a becses
családi czimert s kibontván az iratot, kitölté belőle a porzót és a mint
végig olvasá a levelet, szép gömbölyű arcza lassankint ötszegletüvé
kezdett válni, homlokán mély goromba ránczok huzódtak össze, két hegyes
bajusza reszketett az olvasásban és izmos ujjai között reszketett a
papiros, mintha maga is félne tudtára adni azt, a mi lapjára van irva.
Az volt ama levélbe irva, hogy az érdemes főcurator úr, miután a
földrengés elmult s véle az Úr haragjának minden jelei, gondoskodjék
róla, hogy az a bódé onnan a köztér közepéről, mint a melynek építésére
csak speecificus alkalomra adódott engedély, immár szükségtelenné
válván, lehordassék és ne legyen ottan többé.
Bajcsy András uram két leánya szörnyen megijedt, a mint a czéhmester úr
e sorok olvasása után hirtelen szegen függő kardjához rohant s azt
oldalára felköté, villogó szemeiből s versengő arczából nem látszott ki
egyéb szándék, mint hogy ez órában ama karddal valakinek le akarja vágni
a nyakát.
A két leányzó ijedten borult András úr nyakába, ki is, a mint első
fellobbanásából magához tért, ismét leoldá a kardot oldaláról, átadá
leányainak, hogy akaszszák fel azt a szegre; maga pedig előkerese egy
szűknyakú kalamárist s miután abból egy kurtaszárú toll segítségével
valami koromszínű nedvet meríte elő s azzal mind az öt ujját alul és
felül betintázta: fogá a neki küldött levelet s mindjárt az alispán neve
alá kezdve a sort, odamázolá nagy gömbölyű betükkel e gömbölyű mondást:
«hoc non faciam!» A tinta elcseppent: annál jobb. Legalább elég nagy
punctum van a végin; azzal egy bicsakkal porzót vakart rá a falról, s
megfordítván a levél borítékát, ugyanazon borítékba lepecsételé az
indorsált parancsot; ráirta kívül Malárdy czimeit; azzal odanyomta azt a
hajdu markába s megfogván annak a gallérát, igen nyájasan kipenderíté az
ajtón.
Mikor azután a hajdu eltávozott, akkor leborult az asztalra és elkezdett
sírni keservesen. Ott zokogott sokáig és megrémült gyermekei együtt
sirtak vele; pedig csak ő maga tudta, hogy miért?
Nem is mondta meg nekik, hogy mi baja van? hanem vizet kért, megmosta
szemeit, hogy senki se lássa érzékeny voltát, midőn az utczára kilép.
Azzal rögtön sietett nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramhoz, a ki bölcs
és tudós férfiu vala, s ilyen bonyodalmas ügyekben egyedül ő tudott
tanácsot adni.
Egy szerény kis fehérre meszelt ház, roppant nagy zöld kapuval a gombai
töltésen, volt a nagytiszteletű úr laka; akkori építkezési mód szerint
belül az udvarra nyiló folyosóval ellátva, mely végtől végig terítve
volt itatós papirosok halmazaival, mikben különféle mumiákká leendő
növények száradtak az árnyékban, mikkel a nagytudományú férfiu füvészeti
gyüjteményét gazdagítá.
Bajcsy uram ügygyel-bajjal átlépkedett a minden útat elfoglaló
papirosokon, s ekként a nagytiszteletű úr dolgozó szobájához jutva,
benyitá az ajtót.
Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram magas, erős termetű férfi volt,
dúsgazdag hajfürtökkel, szép szabályos arczczal, beszédes szemekkel, s
bárha a sok tudomány miatt e termet rendesen meggörnyedt, e hajfürtök
kuszáltak voltak, ez arcz avult papirosok szinét vette is fel, s e
szemek ellankadtak, de a lelkesülés perczeiben egy próféta alakja,
lángoló arcza és tűzszemei voltak azok ismét.
A nagytiszteletű úr ez alkalommal úgy el volt foglalva egy igen szép
példány Oenothera biennis leveleinek kiegyengetésével, mik a
szárasztóban kissé ránczot vetettek, hogy Bajcsy uramnak második
köszöntésére sem adott választ; pedig Bajcsy uram addig meg nem mozdult
az ajtóból, határtalan vágygyal birván kimutatni azt, miszerint senki
iránt sem érez annyi tiszteletet, mint papja iránt.
Csak ismételt köhögés és lábsurolás ébreszté fel a lelkészt tudományos
elmélkedéséből, s még akkor is, a helyett, hogy «tessék előbbrekerülni
Bajcsy uramnak», azt mondta neki, hogy «öt hímes és egy anyás».
A nagytiszteletű úr szenvedélyes természetbuvár volt. Füvészeti
buvárlatai hirhedettek voltak egyik collegiumtól a másikig s szava
eldöntő volt a műkifejezésekre nézve.
Bejárta a két haza minden bejárható hegyeit és völgyeit füvek és gombák
ismerete végett, s nem volt az a víz fenekén rejtőzködő békavirág, a mi
csak lopva tekint fel egy reggeli órára a napvilág elé, a melyet Gutai
uram meg ne lesett és gyüjteményébe ne sorozott volna; nem volt biztos
az a kőszikla tetején élődő moha, melyet sem ember, sem állat el nem
fogyaszt, hogy Gutai uram le nem szakasztja és hasznát nem veszi, s a
legparányibb fűben elbuvó virág bizonyos lehetett felőle, hogy ha Gutai
uram azon megy, meg fogja őt szólítani és nevén nevezi; s a legkevélyebb
separatisták, mik csak Erdély kiválasztott havasaiban élnek, mik
válogatnak a földben, vízben és levegőben; nem tenyésznek másutt, mint
égerfák alatt, porhadt fa földében, meleg vizek partján, erős sziklák
fölött; – és a büszke aristocraták, a májvirágok, czebravirágok, mik
csak csudára jelennek meg itt-amott, pompás alakzatukkal kérkedve;
mindezek bizonyosak lehettek felőle, hogy a nagytiszteletű úr rég
megkeresztelte őket, személyleirással ellátta és ismerősei közé sorozá.
E mellett, az igaz, hogy nem egyszer megtörtént a nagytiszteletű úrral,
miszerint saját egyetlenegy fiának a nevét úgy elfelejtette, hogy mikor
a gazkópét valahonnan a háztetőről, vagy a most befagyott jégről s egyéb
életveszedelmes helyekről be kellett kiáltoznia, összevissza válogatott
a naptárból: «Te Sándor, László, Vincze, vagy mi neved!» Míg végre
rájött, hogy Lőrincznek híják a semmirekellőt.
Ezt a szórakozottságot egy ízben annyira vitte, hogy az utczákon
andalogtában egyszer valami kis árvaleányt talált meg, a ki még nem
tudta, hogyan kell koldulni, csak nézni tudott szörnyű keservesen nagy
nefelejtskék szemeivel; Thaddeus úr felvevé e botanicus találmányt
kezébe és hazavivé őt feleségéhez, azt mondván neki, hogy ezt örökbe
fogadja, mivel hogy az ő házasságuk úgy sem vala gyümölcsöző s csak
akkor jutott eszébe, hogy hiszen van már egy, a kit Gáspárnak,
Menyhértnek, Kristófnak vagy mi a csodának neveznek. Épen most hajított
be egy ablakot az istentelen.
Hanem azért csak ott tartá magánál a talált leánykát Thaddeus úr, s
Rozália, a nagytiszteletű úr hű hitvestársa, sokkal kegyesebb asszonyság
volt, hogysem azért megneheztelt volna, sőt inkább azt a véleményét
nyilvánítá, hogy egykor ez a kis leányka fogja ő neki mindazon bánatot
kárpótolni, a mit az a másik okozand.
A kis leány, a ki legfeljebb három éves lehetett akkor, annyit tudott
saját magáról mondani, hogy az ő neve Lila, és ennek köszönheti azt a
szerencsét, hogy a nagytiszteletű úr az ő nevét is el nem feledte, mint
azét a másik gézenguzét; mivel hogy a füvészkönyvben Lila virágnév; s ha
olykor a magyar nevét elfelejtette is, a latin mindjárt eszébe jutott:
Syringa vulgaris; szegény kis leánynak nagyon hozzá kellett szokni, hogy
mikor «Syringa vulgaris»-t hall kiáltani, akkor ő szaladjon.
A mi hatalmas természetbuvárunk tehát azon pillanatban, a midőn Bajcsy
uram hozzá belépett, épen a legnagyobb műgyönyört élvezé, egy hosszú
csészéjű halaványsárga virágot tartván kezében, melynek egy pár atyafia
már szétbonczolt állapotban hevert az asztalán, kettő-három pedig a
szárasztóban adá ki lelkét.
– Üdvözlöm, főcurator uram, üdvözlöm; ez valóban nagy öröm, nézze csak
kegyelmed, nézze ezt a ritkaságot. Tudja-e kegyelmed, hogy mi ez?
Bajcsy uram azt akarta rá mondani, hogy valami paréj, de Tádé úr nem
engedte felelethez jutni, hanem folytatá diadalmas arczczal beszédét, a
per alatti virágot hegyes bonczkésére szúrva.
– Ez azon Oenothera biennis, a mely egyedül Virginiában terem, és
azonkívül még a kegyelmetek városának szigetében található.
– Jaj, édes nagytiszteletű uram, szólt nagyot sóhajtva az érdemes
curator; én is kaptam egy virágot, a mely felől nem bánnám, ha épen csak
Virginiában teremne és a mi városunkban soha ki nem kelt volna.
– Nos, nos, mi lehet az? kérdezé a nagytiszteletű úr, két keze ujjait
összedugva, a mi nála mindig nagy boszuság jele volt; épen nem birta
elképzelni, hogy történhetett volna ezen városban olyan fontos esemény,
mely az Oenothera biennis föltalálását ellensulyozza, vagy azt épen
háttérbe szorítja.
Bajcsy András uram elmondá neki a sajnos történetet. Az alispán levelét
és válaszát, a mit ő adott rá; és hogy már most mitévők legyenek ők a
dologban?
Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram e szavak alatt csendesen összecsuká
az ő füvészi gyüjteményét, s azután lehajítá azt az asztal alá: holmi
virágmaradványok voltak az asztalon, azokat lesepré kezével, a mi nagy
eset volt nála.
És egész alakja, egész arcza elváltozott e néhány percz alatt.
Az összegörnyedt férfi, kit iróasztala mellett könnyen nyomoréknak
nézhettek, a mohos tudós, a comicumig vitt szenvedélyével, elhanyagolt
viseletével, a szórakozott bágyadt tekintetű bölcs, egyszerre délczeg,
athletai termetté magasult fel, arczán és szemeiben az ihlet és
magasztos elhatározottság tüze lángolt, ajkairól elmult minden hiú
gyöngeség; ezen szónál a gyönge férfiúból, ki önmagával is tehetetlen
volt, egy hős lett, ki ezrek helyett tud szólni és tenni.
Felállt, magára ölté lelkészi palástját, felköté széles selyem övét, és
bátor hangon monda Bajcsy uramnak:
– El fogunk menni az alispánhoz és szólani fogunk előtte a mi szivünk
szerint.
És széles izmos kezével odaütött mellére, mintha azt értené, hogy ott
szív van, még pedig igazi szív!
Bajcsy uram kész volt erre az útra. Már egyszer megtette azt, még pedig
olyan társaságban, a hol ő volt a legbátrabb ember, s a legjobb szónok.
Miként rettent volna vissza most, midőn Gutai Thaddeus járult előtte.
Bizonyára ő utána keresztül mert volna menni még a halál országán is.
A két nevezetes férfiú épen reggeli kilencz órakor érkezett meg Malárdy
szállására, ki a megyeház jobb szárnyán lakott.
A bejelentő hajdu azt a választ hozta nekik, hogy az alispán úrnak
előkelő vendégei vannak; várjanak künn a folyosón.
Úgy cselekedtek. Egyik ember a másik után jött-ment, ki és be az alispán
ajtaján; hivatalnokok, ügyes-bajosok, patvaristák, még hajduk is. Ezek
mind előkelő vendégek voltak, kiket a jámbor férfiaknak ki kellett
békével várni.
Tíz órakor egyedül maradt Malárdy, akkor ő maga jött ki az ajtón,
díszruhájába öltözve, nyusztprémes mente nyakában, fejébe nyomva
aranyvitézkötéses kalpagja, a gyémántos forgóval.
Büszkén lenézte a két férfiut és engedte őket levett kalappal maga
mellett menni, hallgatta is, nem is, hogy mit beszélnek. A megyegyülés
nagy tereme ajtajánál röviden annyit mondott nekik:
– A gyülés megkezdődött, a míg vége nem lesz, addig nem beszélhetek
kegyelmetekkel.
Ott egy csoport dolmányos úr körülfogta mindjárt s elzárta a
hozzáférhetést a két követ elől.
Odabenn hosszasan tanácskoztak az urak, tartottak beszédeket, s
megvivátozták egymást; a két követ délutáni négy óráig ott állt a
folyosón és várta az ülés végét.
Egyszer azután zörögni kezdtek a székek, kiverték a tollakat az
asztalhoz, az ünnepélyes mondatokat köznapi zajgás váltotta fel, az
ülésnek vége lett. A nagy teremajtók szétnyiltak: egyik zsinóros mente a
másik után tünt el, patvaristák, hajduk, ólomgombos nemes urak
kiszállingóztak; csak az alispán nem jött ki.
Ő a mellékszobaajtón át a választottakkal együtt az ebédlőbe sietett s
az ebéd sokáig fog tartani.
Esti hét óra vetett véget az úri lakomának. A két férfiu ott várakozott
folyvást a tornáczban. Néha a nyitott ajtón jókedvű lárma hangzott át
hozzájuk s felderítő pohárcsengés, ők pedig nagyokat sohajtottak
magukban, s gondolkoztak hosszan-hosszan, és megtörtént velök az a
«mindennapi csoda», hogy a mint megszólaltak, egyszerre egy dolgot
mondott mind a kettő, a mi olyan csudálatos tünemény egy ismeretlen
világból, – és még nem irtak róla könyvet a bölcsek.
Azonban vége szakadt az ebédnek is; nagyokat ásítottak odabenn;
egymásnak egészségére kivánták az ebédet; Malárdy hangja kezdett
kihangzani a közzajból, a mint az ajtó felé közeledett. Az ajtó kétfelé
nyilt, s az alispán ismét szemközt állt Bajcsy és Gutaival.
Egy perczre visszadöbbent tőlök, azután magas tekintettel szólt feléjök:
– Hiába jönnek hozzám: quod scripsi, scripsi; quod dixi, dixi. A mit
irtam, megirtam. Ha holnap le nem hordatják kegyelmetek az épületjüket,
holnapután majd lehordatom én.
Azzal karjára ölté valamelyik tisztitársát, s közönyös beszédet kezdve,
eltávozott lakosztályába.
Gutai uram és Bajcsy uram szótlanul mentek le a lépcsőkön; midőn a
megyeház ajtajában kezet szorítva egymástól elváltak, egyszerre mondá
mind a kettő:
– Mink is ott leszünk.
Másnap déltájon a jámbor német ácsmester meglátogatta Bajcsy András
uramat. A jó német polgár igen szomorú volt; a mint megfogta Bajcsy uram
kezét, el sem akarta többet ereszteni.
– Miért olyan szomorú, mester uram? kérdé tőle Bajcsy, pedig magán is
elfért volna a vigasztalás.
A német úr különféle variatiókban köhögött, s azután azt felelte:
– Akarok elmenni a várostól; aztán akarok nem visszajönni többet.
– Hát miért?
– Csak. Jobb nekem Győrbe. Mesterség ott is van. Aztán más világ van.
– De hát mi baja, mester uram? Tán a tanácsbeliek?
– Nincs, nincs. Tanácsbeli jó ember.
– Rosszul megy a kereset?
– Az sincs. Házteteje sem megy ki módiból. Ácsmester szükség mindég.
Utoljára is csak annyit vallott meg a jámbor férfi, hogy jobb Győrben,
mert ott a zsidónak is szabad imádkozni, meg a pogánynak, és az
eretneknek; és hogy ő igaz vallásos ember, a ki a maga hiteért meg tudna
halni, de a máséhoz egy ujjal sem nyulni; és hogy ő semminek sem oka,
valamint az egész polgárság sem, sem pedig a tekintetes tanács, sem a
főtisztelendő urak, hanem egyedül a tekintetes alispán úr: az pedig
Győrben már nem parancsol; tehát ennélfogva áldja meg az Isten Bajcsy
uramat és minden rendű és rangú polgártársait, ha most nem is, de
időjártával.
Néhány óra mulva azután megtudá Bajcsy uram, hogy mi volt az ácsmester
keserűségének oka? A jámbor úr parancsot kapott Malárdytól, hogy holnap
reggel azt a faépületet ott a téren bontsa széllyel.
A jó német polgár inkább elhagyta a várost végképen, mint hogy kezét
tegye azon szerény házra, a melyet ő maga épített, a mibe ő maga verte a
szegeket saját kezével és ingyen. – Tehát a rendelet már ki volt adva.
A városbeli ácslegények megtagadták a szolgálatot ennek végrehajtására.
A hajóépítők és molnárok, szintén visszautasíták a parancsot; erővel nem
lehete őket kényszeríteni arra.
Malárdy tehát falukról rendelt be ácsokat és napszámosokat robotban, a
kik akaratát végrehajtsák.
A következő nap reggelén, midőn korán hajnalban megjelentek a munkások a
parancs végrehajtására, bámulva látták, hogy az épület tele van
emberekkel, a kik ott énekelnek.
Ilyenkor nem kezdhettek a munkához, várniok kellett, míg azok odabenn
elvégzik.
Azonban az ének elhangzott, következett az imádság; azután megint éneket
kezdtek. Egyik csoport ember, asszony, gyermek kijött az ajtón, helyette
másik csoport bement, aztán folytatták, a mit ezek elhagytak.
A munkások csak vártak, hogy majd vége lesz; vártak délig: már a déli
harangszó is elmult, és az ének és imádkozás még egyre tartott. Emberek
jöttek ki s mentek be az ajtón, s ha kérdezte valaki: mikor lesz vége az
ünnepélynek? olyan mélyen néztek a kérdező szemébe és nem feleltek neki
semmit.
Végre kénytelenek voltak az alispánnal tudatni ezt a körülményt: hogy
fogjanak egy emberekkel tele épület szétbontásához?
Néhány pillanat mulva ott termett Malárdy hintaja az ó-temető terén.
Már ekkor roppant néptömeg állt a faépület körül; más felekezetek hivei;
néma, halavány arczok csoportozási: úgy látszott rajtok, hogy
szeretnének könyörögni lakostársaikért, de nincs bátorsága senkinek
megszólalni, ha e kemény, hideg szemek közé tekint. Sietett mindenki
félre az útjából.
Malárdy néhány pillanatig halk hangon beszélt az ácsokkal, miközben
többször mutatott a faépület felé. – Azt parancsolta nekik, hogy bontsák
szélylyel azt a benn levők fejei fölül.
A legények a parancsszóra megindultak szekerczéikkel.
Odabenn épen új éneket kezdtek; ezer és ezer ajk harsogatta azt a
búbánatos dallamot, a mi kezdődik e szókkal:
«Hogy a Babyloni vizeknél ültünk…»
Malárdy és az ácsok a főbejárás elé siettek. Midőn néhány lépésnyire
voltak az ajtótól, fölnyilt az előttük és ott álltak az ajtóban az
egyház vénei, a gondnokok és maga a nyáj pásztora, a lelkész.
– Miért jönnek kegyelmetek e házba fejszékkel és feszítő vasakkal?
kérdezé Gutai Thaddeus a vele szemközt állókat.
Az alispán büszkén felelt neki:
– Hogy e ház megszünjön ház lenni…
Akkor előlépett a többiek közől Gutai Thaddeus; hosszú fekete palást
folyt alá termetén, hosszú hófehér haj homlokán két felől; előlépett a
templom tornáczába és két kezét felemelte az ég felé.
És két reszkető kezét emelve az ég felé, e szavakat mondá:
– «Én uram, én erős hajlékom! Fordítsd ez órában a te arczodat hozzám,
hogy meghalljad, a mit az én szivem keserűsége mond te előtted. – Ime
romboló szerekkel jőnek a te sátorod ellen, a kiknek mi nem vétettünk
soha. Ime azt mondják, hogy hiába imádkozunk te hozzád, mert te meg nem
hallgathatsz bennünket és meg nem őrized a mi házunknak elestét. De én
zokogva kiáltok te hozzád, és azt mondom: légy jelen és hallgass meg
engemet. A mi reánk kiméretett pohár keserűségét mi kiürítjük ma; de a
te kezed legyen azon, a ki az ő kezét e mi hajlékunk ellen legelőször
felemeli. Jegyet tégy annak homlokára, hogy megismerjék őt a te ártó
angyalaid s kikerülje őt az áldás, a mi onnan felyül jő az égből. Tedd
hiábavalókká minden ő munkáit, veszteséggé minden akaratát, bánattá
minden örömét; alázd meg őt az ő büszkeségében, tördeld meg őt az ő
erejében, és terjeszd ki e keserű kiáltásnak szózatát az ő gyermekeire
és egész családjára; ne legyen neki öröme magzatokban, ne legyen
vigasztalása utódaiban, ne legyen neve unokáknak általadva; hanem
szórassanak széllyel magzatai a világ minden részeiben s legyen példa az
ő történetük mások előtt!… Te pedig, siralmak városa, emlékezzél meg
azon napra, melyen e nehéz szó kimondatott, és reszkessenek a te falaid,
valahányszor egy új élő születik annak ivadékaiból, és meg ne
nyugodjanak a te fundamentomaid mindaddig, a míg egy élő lesz annak
családjából, a ki a legelső csapást ezen ház ellen merészli tenni!… Én
uram, zárd be a te egednek felhői közé ezen én szavaimat, és el ne
feledkezzél róluk… Úgy legyen!»
Irtózatos! Irtózatos!
A néptömeg futva rohant el a piaczról e szavak alatt, sokan eltakarták
füleiket, hogy ne hallják az átok végét; asszonyok futottak
kétségbebeesetten keresve férjeiket s vonszolták őket erőszakosan ama
rettentő ház közeléből. Senki, senki ne merjen ahoz nyúlni. Ki vonná
magára és az ő maradékaira ez irtózatos átkot!
Oh rettenetes ember volt, a ki azt kimondta. Hogy gondolhat ki ilyet
emberi szív, hogy emberi ajknak által adja? oly irtózatos átokkal venni
körül egy házat, mely még a születendő gyermeket is megrontsa? oly
átokkal, mely félelemtől aludni ne engedje a város lakóit még száz év
után is. Vond vissza e szókat!
A lelkész lebocsátá az ő kezeit, a mik még égnek voltak emelve: azután
megfordult, visszalépett a tornáczba; az ajtó becsapódott, a zár
rácsattant; – minden be volt zárva.
Ott a bezárt ajtó előtt sápadt, reszkető emberek álltak, szekerczékkel,
rudakkal vállaikon. Azok mind együgyű publikánusok, a kik otthon hagyott
gyermekeikre gondolnak ez órában s kezök úgy reszket a fejsze nyelén;
pedig meleg nyár van.
Csak Malárdy arcza olyan most is, mint volt. Semmivel sem halaványabb,
semmivel sem érzőbb.
Megvető hidegséggel néz le a gyáva mesteremberek tömegére: mellette egy
hivatalnoka áll; az is lesüté szemeit s kezeit összekulcsolta mellén.
Imádkozik. A térről siet a nép haza felé. Egymásnak beszélik, a mit
hallottak s úgy borzadnak tőle. Egy nő elájult, azt friss vizzel
locsolják: ott benn zúgó énekhangok mondják:
«A nagy búnak és bánatnak miatta
Hegedünket függesztettük fűzfákra.»
És az ő arczán egy vonás sem változik.
Midőn látja, hogy az egész körülálló nép között nincs egy bátor ember:
kiveszi egyik ácslegény kezéből a fejszét s az ajtóhoz lép vele.
Az elszörnyedés elfojtott zúgása hallatszott körüle: valjon merészli-e
azt tenni? valjon ő áll-e útjába a kimondott szónak? gondolva, hogy a
szó csak levegő. – Hiszen ő neki oly hatalmas, oly szép, oly viruló
családja van: nem jutnak-e eszébe gyermekei? Elfeledte-e kedvenczét, a
legkedvesebbet?
Egy pillanatig tétovázni látszott, lába önkéntelenül hátra lépett; –
azután ismét büszkén veté fel homlokát, balkezét feje fölé tartá, mintha
védeni akarná magát valaki ellen, a szekercze megvillant jobbjában s egy
erős csapással behasítá a bezárt ajtót.
E csapás után oly csend volt künn és benn, hogy az enyészetes
visszhangzó döngést az utolsó reszketésig lehetett hallani utána.
Azzal visszafordult a munkásokhoz:
– Most folytathatjátok a munkát.
Azok szomorúan kezdtek hozzá; kifeszíték az ajtókat, felmentek a tetőre,
leszedték a deszkákat, a gerendákat, azután szétbontották az
oldalfalakat, kidöntögették a szobrokat, ágasokat egymásután.
Azok az éneklők pedig odabenn meg nem mozdulának helyeikről, hanem ott
maradtak, míg a ház el nem tünt körülöttük, míg egészen az ég alatt, a
szabad pusztaságban nem maradtak.
Malárdy hintajában állva nézte végig az egészet és hallgatá az ének
sorait:
«Boldog ki tenéked e dolgot
Megfizeti, e méltatlanságot,
Ki öledből gyermekidet kirántja,
És az erős kősziklához paskolja.»
Mikor vége volt a zsoltárnak, vége volt a sátornak is; haza mehetett
mindenki.
A mit Malárdy megparancsolt, azt véghez is tudta vitetni.