Mig a leány nagy-lány kort él,
Szép hajával játszik a szél,
És nem tudja mi a bánat…
De ha a lány férjhez megy, már
Kalitkában elzárt madár, –
Akkor tudja mi a bánat.
Istenem! az én arczom,
Nem gondoltam, hogy köny folyjon…
De nem gondolok a könynyel,
Mert letörlöm keszkenőmmel, –
Sajnálom két szép orczámat,
Hogy elhervasztja a bánat.
A szép leány.
A nagy leány kérdést teszen:
– Édes anyám mond meg nekem,
Midőn csendes idő vagyon,
Mért suttog a szellő, vajjon?
Virágimat nappal lengi,
Ablakomat éjjel veri,
– A mit hallasz, kedves lányka,
Nem a szellő suttogása,
A szép ifjak lágy beszéde,
Nem térhetek ki előle…
Jönnek egyre s nőül kérnek,
Hanem veled sokat kérnek,
Vasas ekét hat ökörrel,
Vasas szekért nyolcz tehénnel
És a lovat felnyergelve,
Aranypénzzel megterhelve.
– Ha még egyszer erre járnak,
Küld csak vissza, én még várok,
A mig tavasz leszen ujra,
Mi a virág kihajt ujra;
Csinálok majd egy kis kertet,
Hegy alatt a patak mellett,
És ültetek szép virágot,
Milyent eddig egy sem látott;
Felékitem magam azzal,
Birni fogok derült arczczal,
És elmegyek majd a tánczba,
Hárman-négyen kérnek tánczra,
Megforgatnak lassan, jobban,
Érző szivök fel-feldobban
Ha meglátják szemeimet,
Elfelejtik ökreidet;
Nézve ajkam szép pirjára,
Nem gondolnak a bárányra,
Pénzt és lovat majd nem kérnek,
Szép hajamra ha tekintnek.
A szerelmek.
A szerelmek, a szerelmek,
Mint a madár, énekelnek;
Havasakon, a berkekben,
A pusztákon, az erdőkben,
Itt is, ott is, mindenütt.
A hűséges nagy szerelmek
Szabad uton járnak-kelnek;
A kicsikék elhuzódnak
Belsejébe a vadonnak…
Sárban járnak s mégis tiszták,
Az ifjukat megrohanják;
Vizben úsznak, meg nem fulnak,
Lány kebleket ostromolnak;
Tüzbe mennek, el nem égnek,
Annál tovább s jobban élnek.