A gerlicze bus madárka,
Ha elpusztul a hű párja;
Pusztán bolyong, repül gyorsan,
Nem is élve, inkább holtan;
Életén át gyászol mindig,
Más gerléhez nem szegődik;
A zöld erdőt is megjárja,
Virulását nem is látja;
Mig elfárad, bolyong, repül,
De zöld ágra akkor sem ül;
Hogyha néha le is szállna,
Rászáll egy-egy száraz ágra;
Vagy rászáll a szirttetőre,
Étel, ital nincs inyére;
Ha folydogál csermely, patak,
Felzavarja s tovább halad;
A vadászt, ha jönni látja,
Eleibe repül szárnya.
A sólyom és a szedervirág.
Egykor a sólyom leszálla
A havasi fenyőfára.
Merőn tekint fel a napba,
Szárnyaival csattogtatva.
Lenn a fenyőfa tövében
Szedervirág nyilik szépen,
Napvilágra nincs szüksége,
Oda simúl a fatőre.
– Jó illatú virágocska!
Én vagyok az erdő sólyma;
Ki az árnyból, napvilágra,
Hadd tekintsek szép orczádra!
Szeretnélek szárnyra venni,
S a világba elrepülni;
Járni veled napsugárban,
A nap körül, a fényárban.
Virágozzál velem, nálam,
A nap körül, a fényárban.
– Sólyom madár, szép szólással!
Mindenki bir hivatással.
Te birsz sebes röptü szárnynyal,
Én enyelgek itt az árnynyal;
Te fenröpülsz a magasban,
Én világom itt alant van;
Szárnyaiddal játszik a szél,
Én virágzom a fatőnél.
Menj csak el, ne bolygasd álmom’.
Elfér benne: nagy a világ –
Egy sólyom s egy szedervirág!