Volt egyszer egy királyfiu,
Súgár, magas, erős fiu,
Mint a fenyő az erdőben,
Ott a havas tetejében.
Meg is nősült, mert ő látott
Egy falusi szép virágot;
Román lányka, szelid lányka,
Minden szomszéd előtt drága;
Az ő arcza vonzó, édes
És a teste gyönge, kényes,
Mint a mező violája,
Uszva a nap sugarába’.
Levél jő és el kell menni,
Katonának is kell lenni.
Megszorul a szive mélye
És az ifju igy beszéle:
– Drága nőm, oh drága lelkem,
Itt a levél, el kell mennem;
Vedd e gyűrüt, tedd az ujjra,
Nézd meg sokszor, nézd meg ujra;
Ha e gyűrüt rozsda éri,
A te férjed nem fog élni.
– Búban hagyod ifju nődet,
Vedd magadhoz keszkenőmet,
Aranyos a szegély rajta,
Az arany, ha majd elolvad,
Drága nőd is meg lesz halva.