Fenyőfának, fenyőága,
Bujor hág egy lajtorjára,
A sok szegény bánatára.
Az urak nem járnak rajta,
Csak az olyan rabló-fajta.
– Ez a halál rut ajtaja.
Rádica.
Amott a nagy házba’
– Nap süt ablakába, –
Sok a boros hordó,
Hajolnak egymásra.
Sok nincs is megkezdve
– Ötszáz veder egybe’. –
Amott a nagy házba,
– Nap süt ablakába –
Édes a bor ize,
Egy nap fogy száz ice;
Rádica árulja
Kevés az ő gondja.
Kereskedők, sokan,
Elfogyasztják nyomban.
Közülök egy aztán,
Mátyás a kapitán.
Öreg szatócs ő már,
A sir szélén áll már,
Rada felé tartva
Egy nagyot sohajta,
És szóla eképen:
– Radica, Radica!
Szépséges Radica!
Légy a feleségem,
Eltartalak szépen,
Leolvasok nyomba’
Száz rubelt markodba, –
És veszek topánkát
Indiai, drágát, –
Kendőt a nyakadra,
Selyemmel kivarrva
S aranynyal ékitett,
Drága teritéket,…
Rada nézve rája,
Felelt nem sokára:
– Hej Mátyás kapitán!
Gazdag vagy jól tudom,
Még sem leszesz uram,
Fehér a szakállad,
Fog nem körzi szádat.
Egyébiránt férjnek
Azt választom én meg,
Ki átmegy a Dunán
Lábaira állván,
Buzogányt szoritva,
A jobbik marékba’. –
… Senki nem áll erre,
Egynek sincsen kedve; –
Idegen vendégek,
Sorban amott ülnek.
Közülök egy ifju,
Feláll hamarjába’,
A helyét jól állja,
A Dunát átuszsza
És ismét jő vissza;
Lábaira állván,
S buzogányt szoritva
A jobbik marékba’. –
Radica örvendve,
Ezeket rebegte:
– Jere, ifjam, szépem,
Légy te az én férjem
Én téged választlak,
Ifiu uramnak, –
Van egy példabeszéd,
Szól az pedig ekép:
A ki a Dunát átuszsza,
Feleségét nem kinozza.
Toma[2].
Beszól Toma a szobába:
– Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága;
A küszöbig, – azt ne lépd át;
Vagy tán félsz a rászedéstől…
Ne félj attól, a ki imád!
– Nem mehetek ki a házból,
Kemenczémben a tüz lángol;
És a gyermek sir, a kincsem,
Kivüle ma senkim sincsen,
Mert a férjem ágyban alszik, –
Két pisztoly van két lábánál,
Fejtől töltött puskája áll.
Beszól Toma a szobába:
– Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága!
A küszöbig, – azt ne lépd át;
Vagy tán félsz a rászedéstől…
Ne félj attól, a ki imád!
És az asszony kijött erre,
Övnél fogva felragadta:
Széles – mondá – lovam nyerge!
… Közepében az erdőnek,
Hol a „Holló“ vize vagyon,
Elfáradva le ülének.
És a férfi igy beszéle:
– Keress kincsem a fejembe’…
S puha keze babrált fején…
Látott bárányt szopni emlőt,
Anya-keblen szép csecsemőt;
Látott gerlét, nyomba párja,
A mint fészkét körüljárja,
Rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit…
S szép szemének könye-árja
Lefoly Toma arczájára…
– Mit akartál, mit müveltél?
Megforráztál, megperzseltél?
Vagy szemeddel megkönyeztél?
– Semmit Toma! nem is sirtam
Láttam bárányt szopni emlőt,
Anya-keblen szép csecsemőt;
Láttam gerlét, nyomba párja,
A mint fészkét körüljárja,
Rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit…
– Öltözzél át gyorsan tehát,
Öltsd fel ezt a férfi ruhát…
Menjünk haza éjszakára!…
Megérkeztek a kis házhoz,
A kis háznak ablakához
– Aludj, aludj árva kincsem,
Atyád van, de anyád nincsen,
Nincs a török hálójába, –
Tomával ment a világba.
Atyád neked csinálni fog
Sima bölcsőt diófából,
S felakasztja a kilincsre,
Az eresztől nem is távol.
Ott a szellő suhogása
Ringatni fog lassan, szépen,
És a madár szép dalára
Előtted tárt lesz az éden…
Beszól Toma a szobába:
– Visszaveszed nődet, bátya?
– Hogy ne venném, jámbor ember,
Igy magamra ég és föld ver!
S beugrott a nő a házba,
Megszoptatá csecsemőjét,
A ki sokáig volt árva.
De a férj a pallost vette,
És a nőnek fejét vette!
… Aludj, aludj árva kincsem!
Atyád van, de anyád nincsen,
Atyád neked csinálni fog
Sima bölcsőt diófából;
S felakasztja a kilincsre,
Az eresztől nem is távol;
Ott a szellő suhogása
Ringatni fog lassan, szépen,
És a madár szép dalára
Előtted tárt lesz az éden!…
Hanem atyád boldogsága
Oda lett… lehullt virága! –
A három rabló.
Megy az uton legény, három,
Erdély fia mind a három;
Három ménen Moldovából,
Facsebrekkel a Szilágyból.
… Összejárták a világot,
Dultak, a mit szemök látott.
– Többek közt igy este tájba’
Beülének egy csárdába,
A királyi korcsomába.
– Csaplárosné, virágszálom!
Van vendéged ime három…
Bort mindenik asztalára,
Megfizetjük, mi az ára?
… Három nap és három éjjel,
Épen három átalagot
S három hordót vertek széjjel.
S ha az asszony árát kérte,
Gúnyolódtak egyre véle.
Elrémült e tolvajságra,
Tolvajságra, prédaságra;
S ládájából öltött nyomba,
Fehér szoknyát derekára,
Piros csizmát a lábára;
Fekete volt főkötője,
Fekete, hajában, tője…
S el indult az asszony nyomba’,
Elérte a király házát,
Nem telt bele tán egy óra.
Letérdelt a király előtt
És könyörgött, kucsolt kézzel,
Hallgassa ki a király őt…
– Korcsmárosné, rózsaszálom!
Mond meg, mi bajodot látom?
Nincs tán több bor a hordóban?
Vagy a gyertyád van fogyóban?
– A borod is, a gyertyád is
Mind elfogyott, drága uram?
Mert hozzám jött legény, három,
Erdély fia mind a három,
Három ménen Moldovából,
Facsebrekkel a Szilágyságból;
Három nap és három éjjel,
Épen három átalagot
S három hordót vertek széjjel.
S ha talán az árát kértem,
Gúnyolódtak egyre vélem.
– Menj békével, térj csak vissza,
A boromat a pinczéből
Ez a három mind megissza.
Jól ismerem mind a hármat,
Arczaikat most is látom:
Hegedüssel Mircsát, Topreát,
Utonálló mind a három.
Hisz hozzám is eljövének,
Körülvettek bár legények
S bár üldöztek, – mind hiában!
Menekültek a vásárba;
S a vásár, hol legszebb vala,
Elvonultak mind rabolva;
A sátrakat felperzselték,
– Hajamat is megtépdesték.
Mogos.
Bukurest szép városában
Hét férfiu áll magában;
Nem győzi az ember nézni,
Sárkány-szülött e hét férfi, –
Mintha hét fenyőszál volna,
Mind a hét Mogos sógorja…
Ott a tágas utcza végen,
Nézve át a járó népen –
Várják drága növérüket,
S növérüknek hites társát,
Mogost, a ki szép és gazdag,
Jó élczei mindig vannak.
Az árnyékba leülének,
Esznek, isznak, szól az ének, –
A kulacs is járja rendre,
Öt veder s egy oka benne;
A belgrádi vedret értve,
Király által erősitve.
A nagyobbik feláll közben,
– Mert habár nagy, esze nincsen –
Lenéz messze, le az utra,
S rekedt hangon imigy szóla:
– Látjátok őt, mint én látom,
Ott jő Mogos, jő lóháton…
Ott jő Mogos, mint egy sárkány,
Ugy ül lován, a szép sárgán.
Mind felállnak a testvérek,
A mezőkön által néznek,
S ime, látták szinről-szinre,
Mint jő Mogos jókedvébe…
– Jó napot ti hét testvérek,
Mint hét szála a fenyőnek!
– Fogadj Isten, sógor uram,
Hogy ma megjősz, nem is tudtam.
De hol van a feleséged?
A növérünk mért nem követ?
Vagy a midőn hozzánk jőttél,
Midőn Stancát nöül vetted,
Arról is megfelejkeztél,
Hogy elhozd egy télen hétszer,
Mert ilyenkor több az ünnep;
Nyáron által csak is négyszer,
Mert ilyenkor nincs sok ünnep!
– Arról meg nem felejtkeztem,
Midőn Stancát nőül vettem,
Most is vele keltem utra,
Hogy elhozzam vigalomba: –
De utközben, puszta uton,
Török, tatár értek utól,
És elvitték fele utról…
– Nővérünket elragadták?
És te Mogos megszaladtál?
Nem volt erő a szivedbe’
A tőrökkel szállni szembe?
S nem üldözted hét éven át,
Hogy leöld a török, tatárt?
Halj meg tehát elátkozva!
Nem volt ugy elrendelve, hogy
E fiuknak légy sógorja!
Kik Stancával mind testvérek,
Mind hét szála a fenyőnek. –
Tüzbe jőnnek, lángra gyulnak,
A pallosok messze nyulnak…
E közben az idősb testvér
– Ennek esze poltrát sem ér –
A nagy pallost megforgatja,
S vele Mogost meghajitja,
De a pallos nem ért szivbe,
Suhogott a levegőbe;
Megütődve egy kőfalba,
Onnan ismét megfordula
S Mogos mellett le is esett;
Leesett a puha földre,
S markolatig ment a földbe…
A kisebbik is felálla;
– Kicsiny, de nagy bátorsága –
A pallosát megforgatja,
S vele Mogost meghajitja,
Szivéig ért markolatja…
De ki jöhet amott szembe,
Nem is hisznek már a szemnek!
Egy taliga mozog elől,
Kiczifrázva kivül-belől –
Tizenkét öszvér befogva,
A sörényök hosszu, tiszta.
A nővérük ott ül benne,
Egészségnek is örvendve.
– Jó napot ti hét testvérek,
Mint hét szála a fenyőnek!
A sógortok hol van? halljam!
Drága férjem köztetek van?
– Elküldöttük a pokolba,
Szivébe hét pallost nyomva…
Nem érdemes, hogy itt éljen,
Hogy kőzöttünk még beszéljen,
A kinek nincs bátorsága,
Hogy a török utját állja.
És megvédje drága nejét!…
– Mit tettetek? jaj én nékem,
Mogos tréfált jó kedvében,
Midőn rólam szólt eképpen!
Alig, hogy a nő igy szóllott,
Szemeiből a köny csorgott…
Mogos mellé ült a földre,
Két karjával átölelte –
És rebegett drága szókat,
Férje mellett rögtön meghalt,
Ott a tágas utcza végén,
Annyi ember busan nézvén.
Péter.
Tova, messze, a hegy alatt,
Hol a zugó csermely fakad, –
Égő tűznél, néma éjben,
Éjfél tájban, vajj’ ki légyen…
Péter vassal hátas-lovat,
Szép patkóval, sárga rézből,
Jó szegekkel, lágy ezüstből. –
De hát ki ül Péter mellett?
… Péter anya, öreg aszszony,
Foly a köny a ránczos arczon,
Bánatában ily szót ejtett:
Péter fiam, Péter lelkem!
Mért vasalod sárga lovad,
Szép patkóval, sárga rézből,
Fehér szeggel, lágy ezüstből?
Mért titkolod bánatodat?…
– Ránk ütött a török tatár!
Pusztit romból, mint a vizár;
Létiporja vetésinket,
Megmérgezi vizeinket,
Lánczra füzi lányainkat,
Felkonczolja ifjainkat,
Szép szó elől ki nem állnak…
Megyek anyám katonának!…
Ha vágyni fogsz engem látni,
Küszöbünkre jőjj ki, állj ki, –
Nézz meredten fel a hegyre…
Fiad lova felnyergelve,
Nyargalni fog bokron, árkon,
Nincsen oly gát, hogy megálljon,
Szikrázni fog a patkója,
Lángot bocsát majd az orra; –
Te meg igy szólj szelid hangon:
– Megállj, megállj szelid állat!
Fiam, urad, merre vagyon?
Elesett tán török kéztől,
Hosszu, véres csata közbe,
Vagy tán jutott török kézre!
S aztán járd össze a vőlgyet,
Szedj számomra gyógyfüveket,
Kötözzem be sebeimet. –
* * *
Elment Péter a csatába,
Török, tatár csorda ellen,
Hogy a magva is elveszszen!
… De az anya nem sokára,
Péter fiát látni vágyta,
Ki is állott a küszöbre,
Felnézett a magas hegyre,
Látta fia lovát futni,
Tüskén-bokron, vizen, árkon,
Nincsen oly gát, hogy megálljon!
Szikrázik is a patkója,
Lángot bocsát, fu az orra!
És igy szólott szelid hangon:
– Megállj, megállj nemes állat!
Fiam, urad, merre vagyon!
Elesett tán török kéztől,
Hosszu véres csata közbe,
Vagy tán jutott török kézre?
S összejárta a szép vőlgyet,
Sok gyógyfüvet összeszedett
Fia vérző sebeire…
Ezzel gyorsan haza tartott,
De Péter az ajtóba volt:
– Kivertük a török, tatárt,
Megmentettük a dus határt;
Kimentettük lányainkat,
Megmentettük ifjainkat; –
Im itt vagyok ujra, épen,
Az istennek hála légyen!
Mágdu.
Jő fel Mágdu a szép völgybe,
Egy szép lánykát talál szembe.
– Ifju Mágdu, Reszucsenből,
Mért jársz nálunk, tán jó kedvből?
Mit keressz te nálunk mostan?
Nincs elég lány falutokban?
– Van elég lány, de még ifjak,
Enyelegni még nem tudnak.
Ide jöttem lányt keresni,
Ha nagyobbat tudnék lelni,
Kész volnék őt nőül venni.
– Itt nálunk van elég nagy lány,
Mint a csillag, mint a virág,
De olyan, mint én, egy sincsen…
Légy tehát te feleségem,
Elélünk mi ketten szépen!
A szántóból jő Mágd’ haza,
Ellenségi megtámadják,
Az ő utját körülállják…
Tizenkét szép ökrét nyomba
A sok tolvaj ki is fogja;
Mágdu lelkét harag szállja,
Harczol élet- és halálra…
Annyival ki szállna szembe?
Haláldöfést kap a mellbe…
Amott a kis szalmás-házban
Egy szép ifju fekszik lázban.
Már nem tudom – fekszik, alszik?
Mert a hangja egyre hallszik,
A napfénynél, hüvös árnyba’
Nyugtalan mind egyre-másra.
Nincsen éje, nincsen napja,
Kezdődik a halál harcza!
Bagoly huhog a kereszten,
Mágdut viszik lassan, csendben…
Sirni, vajjon ki siratja?
És ölében vajj’ ki tartja?
Foly az édes anya könye,
A növérek sirnak egyre;
De a neje, ha kezd sirni,
A szeméből vért látsz folyni,
És kínjától, bánatától,
A levél hull le az ágról.
– Mágdu édes, Mágdu férjem!
Elvetem a neved szépen,
Mindefelé, minden völgybe,
Hol szép virág lesz belőle…
Hogy ha letép vagy egy lányka,
Annak lelkét a vágy bántsa:
De viselni a ki merne,
Holtan hogy a földre esne.
Cholera.
Tova le Pruth a partján
A jó Vilkul lakásán,
Vilkul iszik egyre-másra;
Három leányt tart a térden
S nem gondol a cholerára.
Gondoskodik anyja róla,
Kögyes szemmel ekép szóla:
– Drága Vilkul, drága fiam!
Te csak iszol egyre-másra,
S nem gondolsz a cholerára…
Szokd el már a részegséget,
Minden roszra az visz téged;
Pruthban van már a cholera,
Vagy talán átlépett rajta…
És az ifju szót fogadott,
Négy szép ökröt befogatott,
A szép lovát fölnyergelte,
Le a völgybe utját vette;
Utazni ment messze tájra,
Kereskedni jónak látta.
Egy gyönyörü téres völgyben,
A kanyargós Pruth vizében
Vajjon, vajjon mit is láta?
Egy agyaros, fogasbába.
A testéből méreg árad
És bőre a csonthoz száradt;
Lobog haja kibomolva,
Rút kigyókkal van befonva;
Ugrál ide, ugrál oda,
Töviseket termel nyoma;
Szárad a fű a nyomába,
Embert küld a más világba…
– Derék ifju, csendes utad!
Olyan büszkén merre halad?
– És ke’d bába, térne vissza!
Merre vész el majd az utja?
– Megyek a szép Pruth partjára
A jó Vulkul lakására!
Hogy életét vegyem hátra
S menjek vele más világra!
– Te utazó rút nyavalya,
Rút betegség! kérlek arra, –
Vedd a lovam, fegyveremet,
De ne bántsd az életemet…
Nekem otthon van szép lányom,
Engedd, hogy őtet meglássam!
A szekerem s ökrőm vidd el,
Vidékünket ne pusztitsd el…
– Nem kell nekem ember-fegyver,
Van énnekem ördög-fegyver;
Láthatatlan három kaszám,
Tüzes vassal van kiverve;
Az egyik a hős ifjaké,
A másik a csecsemőké,
A harmadik nagy lányoké
És az ifju menyecskéké!
Nem kell nekem ökrös szekér,
Három kaszám titeket kér, –
Élteteket veszem hátra,
S megyek vele más világra!
Vilkul álla megkövülve,
De Cholera hozzá szökve,
Zörgő csontját kinyujtotta,
S szegény Vilkult körülfogta,
Száját teszi a szájára
És ajkát ajakára, –
Az életet ki is szivta,
Vilkul vissza azt nem vivta.
Vilkul halva le is rogyott,
A Pruth vize közelében,
A szép mező közepében!
Varju, holló rá is szállott –
S a Cholera görbét nézve,
Sántikálva tovább állott:
A gyűrü és a keszkenő.