Másnap reggel korán
Fel is ébredett Mán,
S nyomba fel is méne
Vessző-keritésre
És lenézett róla
A kanyargós utra.
De kit veszen észre?
Ki tart ott feléje,
Az ő hites társa,
A mező virága!
Közeledik egyre,
Hozván a kezébe’
Bort, hogy igyék férje, –
Párolog az étke!
A mint ő meglátta,
Szivét a kín szállta,
És ekép beszéle:
– Isten a nagy égbe’ –
Esőt küldj a földre,
Hogy a patak folyjon,
A viz ugy omoljon,
Nőjjenek a vizek,
Őtet állitsák meg,
Állitsák meg utba’,
Hogy térhessen vissza.
Isten meghallgatta
A szép imát, s nyomba
Felhőket hoz össze,
Sötét lesz, mint estve,
Az eső megeredt
És nagy eső esett,
A patakok folytak,
A vizek omlottak.
A viz bármint áradt,
A nő meg nem állott, –
Hanem csak jő egyre,
Egyre közeledve.
És Mán a mint látta,
Köny folyt arczára,
Térdre hullott ujra
Ekép imádkozva:
– Hozz istenem szelet,
Hadd fujja a földet,
Hogy fenyőt letörjen,
Tölgyfa meggörbüljen,
Havas leszakadjon,
Ember hogy megálljon,
Állitsa őt utba,
Hogy térhessen vissza.
Isten meghallgatta
A szép imát, s nyomba
A földre eresztett
Kemény, hideg szelet,
A fenyőt letörte,
Halomra döntötte,
A havas leszakadt,
A nő meg nem állott,
Hanem csak jött egyre,
És elért a férjhez,
Istenem kegyelmezz…