A sok mester siet,
Nyujtják a zsineget,
Megmérik a földet,
Sánczot ásnak, szélest.
Mindegyre dolgoznak,
Nyulnak már a falak,
De a mit épitnek,
A falak ledölnek;
Másodnapra ismét,
Harmadnapra ismét, –
Negyedik nap rája,
Dolgoznak hiába.
Bámul Negru vajda,
Méregbe jő rajta,
Szidja a sok mestert,
Sok kőmives embert,
S őket beakarja,
Falazni a falba.
És a sok nagy mester,
Jó kőmives ember,
Ugy félnek mindegyre,
Dolgoznak remegve,
Hosszu nyári napon,
Reggeltől estvélig,
Dolgukban sincs haszon!
De Mánoli rája,
Nem is megy munkába;
Lefeküdt az ágyba
S álmot lát álmába, –
És a mint felébredt
Kezdé a beszédet:
– Héj ti kilencz mester,
Mind kőmives ember,
A mint elaludtan,
Ezeket álmodtam:
Egy hang szólott hozzám,
Mely megmondta tisztán,
Hogy kezünk munkája,
Ledöl éjszakára,
Mig elhatározzuk,
Hogy mi befalazzuk,
A feleségünket,
Vagy a növérűnket,
A ki holnap reggel,
Legkorábban jő el,
Hozván finom étket, –
Férjnek vagy fivérnek.
Akarjátok tehát
Végezni e munkát,
Az isten szent helyét,
A vajda emlékét, –
Jertek fogjunk hozzá,
Esküdjünk meg reá,
És ezen eskünket,
Tartsuk meg, mint szentet,
Hogy feleségünket,
Avagy nővérünket,
A ki holnap reggel
Legkorábban jő el,
Azt mi feláldozzuk,
A falba falazzuk.