A sok mesterember,
Mind kőmives ember,
Őt a mint meglátta,
Öket öröm szállta;
De Mánt kín gyötörte,
Nejét megölelte,
Ölébe felvette,
Derekára tette,
S feltette a falra,
Mondá tréfálkozva:
– Megállj édes lelkem,
Ne félj senkitől sem,
Az egész csak tréfa,
Berakunk a falba.
Anna hitt a szónak,
Ajkai mosolygtak;
De Mán csak sohajtot
És hozzá is fogott;
A fal felrakáshoz…
Be is telt az álom!
A fal már nőtt egyre,
Már-már körülvette,
Fehér lába sarkát,
Fehér bokacsontját;
Szegény asszony erre
Nevetni nincs kedve…
Hanem egyre mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
Ne tréfálkozz férjem,
Magam nem jól érzem!
Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
A fal szorit engem,
Már fáj is a testem,
De Mán nem szól – hallgat,
Csak rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
A lába sarkáig,
A boka-csontjáig,
Vékony oldalcsontig,
A fehér emlőkig…
S jaj a szegény asszony,
Foly a köny az arczon,
Csak ezeket mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
Szorit a fal engem,
Szorul tőle keblem!
Gyermekemet nyomja!
A férj sirva fakad,
De rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
Az oldalcsontjáig,
A fehér emlőkig,
Egész ajakáig,
Szemevilágáig!
Az asszonyt, jaj neki!
Már nem látja senki!
A falból ezt mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagy mester Manoli!
Szorit a fal engem,
Meg is halok lelkem!…