Akkor a fiatal ember felállott. Mind nézték, figyelték mosolygón és némi
lágy és ártatlan rosszindulattal, az inferiorius emberek ösztönszerű
bizalmatlanságával. Yzölt Tihamér volt, világhírű honfitársunk, az ifjú
magyar művész, oh magyar, magyar, bár régi szász-ivadék, valahol
Keszthelyre kallódott maradéka ábrándos csavargóknak, távoli és
romantikus nagyszülőknek, de gyönyörű fiú, az őseredet szépségében
hervadó, kinyúlt és remegő, mint egy mártir. A veranda peremén, az
illatozó akácindák alatt, kimagasodva s egyedül, csak a nagy tér volt
mögötte, az egész nagy éjszaka a csillagok ezüstkincsével és a tenger,
ahol a holdfényes naszádok mintha épen csak őt várták volna. Egy
pillanatra megfordult, kinézett, ki tudja, micsoda vágyak hevében,
micsoda titkos elepedésben ez isteni éjjelért. Aztán, hirtelen,
visszakapta a fejét, mintegy rettenetes titkok elől, melyeknek nincsen
megfejtésök. És közeledve, rögtön beszélt is a maga sajátságos hangján,
bánatos és meggyötört csengéssel.
– Oh hogyne, – mondotta, – valamit az életből, oh, oh, valami kis
történetkefélét, – mondotta a szavak apró pengetésével, mintha a
hegedűjét hangolná, – egyszer, régen, megjelentem a marseillesi
kikötőben, útban Toulon és Nizza felé s ebből igen különös dolog
fejlődött s még ma is itt van az ize a torkomban. Én nem tudom mi a
véletlen s egyéb ilyen kiszámíthatatlan összecsengés az életben, mert én
megtanultam a muzsikában, hogy minden rejtélyes, a legegyszerűbb
harmonia is rejtélyes és már az is valami kifürkészhetetlen titok, hogy
kétszer kettő négy.
– Oh gyönyörü szerelmem, – rebegte az ezüstös nő elragadtatva, – de
mikor volt maga útban Toulon felé a marseillesi kikötőben?
– Oh mikor, az nem is lényeges. A magamfajta ember jön-megy a világban s
talán épen Nizzában hangversenyeztem s mindenki a vonómba őrült, főleg
az agg nagyhercegnők, akik hazaloptak magukhoz az autón, mint egy
bálványt, mint egy zenei jaguárt, holott a Tartiniktől holtrafáradtan s
agyongyötrött idegzettel csak az undoromat élvezhették, ragyogó hetérák,
milyenek százszámra vannak még Jázon idejéből, a földközi tengeren.
Voltaképen nem is tudom, mért beszélem el ezt, – tette hozzá a
háziasszony elborult tekintete előtt, – csak épen, hogy jelezzek egy
távoli hangulatot, mely úgy tele volt aggatva undorral, kétségbeeséssel
s egyéb lelki fekéllyel, mint egy elpusztult kert rothadt gyümölcsökkel.
A lényeg az, hogy hajnaltájt, egy padon, egyedül a roppant víz előtt
mely kelet felől rózsaszinű fodrokban hömpölygött felém, magam is, mint
mondani szokás, rózsaszinű ábrándokat szövögettem dicső jelenem
gyalázata fölé és póz nélkül, szavamra, minthogy amúgy sem látta senki,
az életem távoli horizontjait lihegtem vissza, a magam emberi hajnalát a
tengeri reggel ébredéséhez. Mi is gyötört? Mit is akartam? Mire
gondoltam? Nem tudom. Nyilván arra, amit megvalósíthatatlanul
visszasajnál a szivünk, a dolgok és emberek hirtelen ébredő és idők
multán való felismerésében. Távoli örömök, mit tudtam akkor! És távoli
helyek, ahol jobb volna lenni és mindig másutt volt jobb és mindig
másutt volna jobb, talán! És már-már sírtam a tenyeremre hanyatló
homlokommal, mikor a festő Bensdorf jött a hátam mögött és csendesen
leült mellém.
– Mi lelt? – kérdezte.
A hangjára, a csendben, megrázkódtam. Hát lehet ilyet kérdezni! Mi lelt?
Istenem, hát lehet?! A magam érzésvilága, az egész lelkem feldúlva és
megszaggatva, oly messze esett e kérdés banalitásától, hogy merőben
értelmetlennek tünt. Minden szó, minden beszéd lerongyosodva hömpölygött
tova érzésemben. Csak a zajt hallottam belőle, valami kínzó és
gyönyörűséges megnémulásban válasz helyett. A nagy kéj nyújtja olykor
ezt az állapotot. Mégis, a hajnalban, amint átfújt a szél, csendesen
összeszedtem magam az utolsó könynyemet pergetve.
– Mért sírsz? – kérdezte a kitünő ember.
– Csak sírok, – feleltem, – csak sírok, mert olykor sírni is kell, nem?
Csak azért sírok, mert hogy az olyan semmi, hogy én itt sírok a tenger
partján magamban.
– No lám, – felelt nevetve, – ritkán hallottam világosabb dolgot. Mit
mondjak még? Azért is hal meg az ember, mert az olyan semmi, hogy élt.
És kedvesen a kezemhez ért. Régi pajtásom, a kitünő Bensdorf szőke és
kék és dúsgazdag s hogy itt ült mellettem a parton és a padon s hogy
finom szakállát lengette a szél a rózsaszinű hajnalban, bizony meg se
lepődtem. Minden fogékonyságom eltespedt a magam bánatában. Kiváncsiság
és érdeklődés nélkül, alig viszonoztam a kézszorítását. Rettenetesen
fáradt voltam. S szemben velem, odalenn a láthatár mélyén, véres rózsáit
áztatta a nap, a kigyulladt vizekben.
– Láttam a nevedet a plakátokon, – folytatta a kitünő ember – és
mindenütt kerestelek. Le se feküdtem az éjjel, nehogy elvágtass
reggelre. Csakhogy itt vagy, mégha sírva is, mindegy, csakhogy itt vagy.
Ime a reggel! A nagy fény, nézd csak!
S egy nagyot lélekzett, epedőn, az általános ragyogásban, a nagyszerű
festő.
– Most rögtön indulhatunk, ha akarod, a nagy fényben, nézd csak! Jössz
velem, ugy-e, már hogyne jönnél, te gyönyörü! Megyünk a Flóri elébe, aki
jön, valahonnan nagyon messziről, nem is tudom honnan olyan messziről,
csak jön!
– A Flóri? – kérdeztem.
Bensdorf nevetett. Már akkor mentünk is, egymásnak lendülve,
karonfogódzva, egészen egyedül a reggelben, egészen egyedül s már-már
vidáman a téren át, utcákon át, hol minden aludt még, a ház-sorok, a
boltsorok a lebocsátott redőnyök alatt s csak mi ketten voltunk ébren.
És távoli virágok illatoztak.
– A Flóri elébe! – kiáltotta Bensdorf, a karomat szorongatva.
Elkábulva jöttem s oly boldogan, hogy a társam zavaros öröméből,
homályos vendéglátásából nem értek semmit, nem tudok semmit s csak jövök
előre és szaladok, mint pórázon az eb, a gazdája mellett.