– Nagyon érdekes történet – mondotta az osztrák tiszt az ásítását
leplezve, – holott ez nyilván csak az eleje, ugy-e bár?
De a háziasszony, ezüstszürkében, olthatatlan érdeklődéssel csüngött a
fiatal ember ajkán s epedő képzelete valami rendkívülit várt, kéjes
nézéssel a félig zárt pillák alól.
– Tovább, – mondotta alig hallhatóan.
A fiú felkapta a szót.
– Tovább, – mondotta maga is, gyötrődve s gyönyörködőn.
Valami titkos együttcsendülésük volt ez, hogy így egymás után ismételték
az egymás szavát, az egymás ajkáról. Valami érzéki harmóniájuk, amit
csak ők tudtak ketten.
De a többiek is, az összes urak, feléjök fordultak kissé elunottan.
– Hát mi lesz a Flórival? – kérdezte egy hang.
– Hát csakugyan elmentek elébe? – kérdezte egy másik.
Yzölt mosolygott és folytatta:
– Elmentünk, igen, sőt! Rohantunk, mint az ördögök a fehér országút
porában, az autón. A Bensdorf kocsija volt, zömök, súlyos, eszeveszett,
hevesen fuldokló és törhetlen tüdejű mégis, amint massziv testében
megkönnyülve, mint a fecske csapta az utat a felkavart por fergetegében,
ami a fényben aranyködnek tünt. Előttünk az izzó végtelent a tenger
ragyogta át s az olajfák mögött, egészen lenn a mélyben, egy távoli
bárka vitorlája mint a tört üveg csillogott. De Bensdorf nem mozdult.
Meggörbülve s mereven a kormánykerékre dőlt, a nyakát előreszegve. Két
vaskos keze az elnyűtt s kihajtott keztyűben olykor megremegett a
kormány acélküllőjén s észrevétlen a szabályozókhoz ért, az iramot
fokozva.
– Ki az a Flóri? – kérdeztem hirtelen.
De a hangomat elkapta a szél, a zaj, röpültünk.
– Ki az a Flóri? – kiáltottam.
A merev fej megmozdult, felémhajlott egy pillanatra. Csak a súlyát
éreztem, – vaskos emberi koponya, tömör, vibráló s szörnyeteg a
bőrsisakban, két búvárablakkal a szemek helyén, a kinyúlt és nedves orr
elevenje fölött. Az ajka is megmozdult egy széles ráncban. Valamit
mondott, valamit felelt, a Flóri! a Flóri! de nem hallottam, nem is
bántam már. De amint gurult tova a szélben, a kidülledt homlok, az egész
nagy gömbölyű fej mint egy elhajított labda, kicsapva, könnyed, röpülő,
– elrettentem! Odaát már Marseilles ágaskodott a napban. A part felől
jöttünk, ittasan. A víz, a kikötő, a hajók, az árbocok, a kihányt
gyümölcsök s a sok szines rongy s a sok szines szemét a rakodók mentén s
a halpiac vérengzőn: mind vártak violaszin aranyban s a halas kofák
skarlát kezekkel s az emberek lihegőn s durva s tömör munkásasszonyok,
haragos homlokkal s a sikoltó gyermeksereg, tarka s félig meztelen a
roppant égboltozat alatt.
– Minden él és ujjong, – mondotta Bensdorf, miközben leszállottunk a
motorról s megálltunk az utcán – és minden kavarog is valami ronda
örvényben, ez Marseille, röviden, – és ami ázik itten a napban, a kéjben
és a nyomorban, senki még le nem tudta fösteni. Ostoba panasz,
egyébként, minek lefösteni? Valami nagyszerű és kifürkészhetetlen
rothadás van a dolgok mélyén, amit lehetetlen visszaadni. A szineknek
hangjuk van itt s a hangoknak szinök. Minden meg van kenve hájjal s a
halál is mintegy zsírban kirántva, zamatos, fullasztó, mit mondjak még,
atyám uram?! A magamfajta ember, a legfinomabb ember, valamit érez ebből
a lelke titkos rezdülésével. Egy pillanatnyi mély és távoli visszhangja
vagyok e rettenetes csendülésnek. Egy röpke görcsben a mások minden
ösztönét fölérzem. Kissé fáradt is vagyok. Ha elmennénk egy korty
italra, mi? A hajó, úgy hallom, késik. Flóri nem lesz itt, csak este.
– Flóri, – ismételtem, – hát nem különös az, hogy én is várom itten és
nem különös az, hogy nem is tudom ki az?
– Oh egy nő, – felelt nevetve, – olyan egyszerű ez, egy öreg, meghurcolt
nő, a Fontén Flóri! A legfinomabb nő.
– Oh a Fontén Flóri, – ismételtem – olyan kedves és ismerős ez, nem?
Akivel meg kell ismerkedni, ha az embernek egy csöpp szerencséje van. S
most még sajnos, künn van a tengeren, a legfinomabb nő.
Egy csöppet unottan, leültem a társam mellé egy szögletbe az utcán, ahol
törpe babérbokrok mögött néhány asztal sorakozott. A fény elkábított. Az
égboltozat mély és sötét kékjén óriás felhők nyúltak el havas fehérben
mint a hegyek s oly könnyedék mégis mint a hab. Ezek is világítottak
tükörszerű sugárzással. A poharunk az asztalon, az italunk is csillogott
a megsebzett szinek vérzésével.
– Oh persze, hát a Fontén Flóri, – kezdte ismét Bensdorf, nyilvánvaló
vágyában, hogy csak róla beszélhessen, csak őt idézze, csak vele
foglalkozzon, – valamit mondanék róla, amint itt ülök és várom és még ő
künn van a nagy vizen, a legfinomabb nő. Valamit mondanék róla ami az én
életem, vagy több az életemnél, a nagy titok a létem gyökerén. Még
semmit ki nem találtam e titokból s nem is fogok kitalálni soha.
Mindössze annyit tudok, hogy önmagamat magyarázva: minden kivánságomnak
e nő a megfejtése. Nem is tudom miért vagyok másért e világon, mint
érte. Amit látok, érzek, megértek és figyelek magamban, már nem is
belőlem van és merőben elidegenedve önmagam előtt, csak e nő léte juttat
vissza magamhoz, a lelkem fájdalmas ujjongásával. El vagyok veszve
benne. Az öntudatomat, egy pillanatra való, izzó és rettenetes
öntudatomat ott találom meg ujra, ahol más ember mindent elfelejt: a
gyönyörben, érted, a tulzott gyönyörben vele, halálra zokogom magam. Már
semmit sem szégyellek, mert hiszen már itéletem sincsen. De amit
elvesztett ő is, magam is, a nő egész ifjuságát s a magam álmait is;
mindazt ami ragyogás és mámor van a nagy érzésekben, mindazt ami
szédület és téboly van a szerelemben, oly lázasan könyörgöm el még
egyszer, oly elkeseredetten rohanok utána, hogy csak zokogni tudok abban
a percben, amikor más a kéjtől jajdul fel. Küzdök szóval és küzdök
legyőzhetetlen elmulások ellen. A magam szegény emberi örömét védem meg
lihegve az általános fájdalom előtt. Szeretve, úgy küzdök a létért, úgy
küzdök, hogy mondjam, szerelmi kétségbeeséssel, mint más ember a homloka
kinjával.
Egy percig hallgatott, aztán folytatta, magyarázta:
– Flóri elmarad időnként s eltűnik, szótlan kirepül világgá. Micsoda
vágyak kergetik, micsoda gonosz ösztönök, ki tudja, tengertuli
csapszékekbe, távoli vásárokba, ahol az emberi hús mint az opál fénylik,
nagyszerű és nyugtalan bucsújárásai a vándor szerelemnek földeken túl,
keleti hajnalokban. Olykor felém hullajt néhány sornyi írást, ami úgy
száll el hozzám, mint hervadt falevél az őszi fergetegben, messziről,
gyűrött szélekkel s cudar illatokban, – oh hogy szívom fel magamba e
távoli vágy rozsdáját, a tulsó földrész levegőjét, a pálmák árnyékát,
mely megérinthette, az ujja nyomát mely elsiklott a papiron! Aztán,
egyszerre, hónapok multán, félesztendők végén, két szó, mint egy
sikoltás: „Jövök! Várj!“ Akkor várok, akkor így várom mint most, arccal
a végtelennek, a saját szivemnek, mely ki tudja honnan, ismét felém
gurul…
Amint így hallgattam, amint néztem a babérbokrok mögött a fényben,
elepedt s gyötrődő tekintetén vergődő érzésvilága a maga nyomorát szürte
át. Oly szép volt, oly különös, mintegy titkos sebekből vérző s oly
áhitatos, amint leplezett remegéssel a fájdalmát izlelte s mind növekvő
vágyán izzó képzetekbe szédült.
– Rögtön amint megérkezik, – mondotta – beülünk a kocsiba s rohanunk
vissza egyenest Nizzának. A legszebb lakásom nekem van ott, Riquier-en
túl, a völgyben. Kilenc ablakom nyilik keletre s a tengert csak akkor
látom, mikor felszáll rá a nap. A kertemben nincs csak narancsfa, tele
gyümölcscsel. És mind és mind és százával mind a sok narancs apró
aranylámpának látszik mikor hajnalban átszűri a fény. S az ágyamból
látom a narancsokat.
– S az ágyadból látod a narancsokat, ismételtem, mert ez oly ritmikusnak
tünt.
– S mi van még? – folytatta lázasan – már nem is tudom. Ami vár reám,
oly szédületes, hogy fuldoklok, ha elképzelem. Nem is tudom mikép juthat
számomra ennyi gyönyör a világon. A téboly isteni borzalmát érzem, amint
surolja az agyamat.
Ekkor megfogtam a kezét, magam is lázasan s irigykedőn.
– Honnan jön az a Fontén Flóri?
– Azt hiszem Dél-Amerikából.
– Mikor ment el?
– Talán egy esztendeje.
– Honnan indult?
– Már nem emlékszem. Egy francia kikötőből.
– Havre-ből, mi?
– Havre-ből igen, mert odavaló.
– A _Sadi-Carnot_-n indult?
– A _Sadi-Carnot_-n, nem tudom, meglehet – mondotta elsápadva, – már
igazán nem emlékszem.
– Oh én emlékszem! – feleltem feltüzelve s oly boldogan, hogy kegyetlen
lehettem – én is a _Sadi-Carnot_-n mentem s ott volt a nő, a legfinomabb
nő, micsoda véletlen! Öt nap alatt végiggurult az összes kabinokon, az
összes utasokon mind. A franciákon kezdte, mert hazafias volt s aztán az
angol gyarmatosok karján pergett tova s jött-ment az éjben ágyról-ágyra,
mint a kisértet a kéklő fedélzeten, fehér csipkékben s félig meztelen.
Egy éjszaka végre, már Port-Said előtt, a kigyulladt rév s a parti tüzek
gyémánt-miriádja előtt, leittasodva s egy végső lendületben már csak a
kormányos szeretője lehetett, ott fönn a magasban, a hídon! Ez volt az
apotheozis. S a csillagos égboltozat alatt a vörös haja lelógott a
hidról.
– A vörös haja, – rebegte. – S azontul?
– Azontul, nem tudom. Én bejöttem Egyptomba s a hajó ment tovább az
oceánnak.
– Oh istenem, – dadogta eltorzult ajakkal – oh istenem, milyen nagyszerű
ez és micsoda szégyen. Így mennek a hajók künn a tengeren s mit tudjuk
mi szegény emberek, akik itt vagyunk a földön. Legjobb volna rögtön
elkotródni innen és abbanhagyni mindent, nem?
– Csakugyan legjobb volna abbanhagyni mindent, – feleltem. – De ki
cselekszi azt, ami a legjobb, vagy a legokosabb volna? Most már csak
várjuk meg, ha itt vagyunk, csak várjuk meg.
– Csak várjuk meg, – hagyta helyben.
És hirtelen, egészen halkan:
– Te is szeretted, mondd? Te is emlékszel a szemére, a szemére a
gyönyörben, mondd?