Azt hiszem Lorontoban volt, valahol Triest mellett, ahol e gyönyörű
nyári este az urak kikötöttek, a Flavia-villa verandája alatt. Odafönn,
a lilaszinű akác illatában, néhány vendég az emésztéstől elborultan
csoportosult az isteni háziasszony körül, aki egy ezüstszürke ruha
peplumszerű ráncai alatt rejtegette néhány hónapos szerelmi terhét, és
megejtett női lényének nedves tekintetével nézett ki az Adriára, ahol az
urak méla bárkáit mintegy ezüst fáklyákkal aggatta tele a hold.
Bizonytalan időközökben, egy szivarszippantás s néhány csöpp kávé
között, az urak beszélgettek. Mások felvont szemöldökkel figyeltek, mint
akik elkészülnek arra, hogy valamelyes véleményt mondjanak. Szó volt
pedig, ha bevallhatjuk, a mindennapi élet ama naiv és közönséges
jelenségeiről, melyeket a korlátolt érzés s fölfogás hömpölyget holmi
primitiv agyvelőkben. Vagyis szó volt bizonyos véletlenekről, csodás s
fantasztikus véletlenekről és a többi… homályos előérzésekről,
megsejtésekről, babonás ösztönökről s mindarról, ami ezzel jár nagy
isten, micsoda?! Egy öntudatlan kézmozdulat, néhány könnyelmü szó, egy
ostoba esti séta, akaratlan találkozás, néhány sor irás, amit a szél
csap az ember elé s más efféle zord s bolond dolog, ami a lét gyönyörű
plaszticitását valami képtelen és becstelen zürzavarnak mutatná.
– Egy reggel, – beszélte Felsner tengerésztiszt, aki Triesztben volt
hajón – a főherceg-admirális váratlanul ott terem a toronyüteg alatt s
valósággal belémbotlik, amint menne föl a lépcsőn. A fejét az orromnak
szegve, mordul egyet s már harapna is, de az arcom ragyogott és kéklett
mint a kerti glória. Az ördög tudja mért beretválkoztam meg korábban e
reggel. Ma talán már vizen se volnék. Holott fregatta-kapitány vagyok.
Az egész életemet ami eldöntötte, egy buta angol beretva volt.
– Csalódik, – felelt egy sápadt fiatal ember a futóakác lila fürtje
alatt s aki eddig egy szót se szólt.
A tengerésztiszt rámeredt egy pillanatra s mind nézték az ifjút
meglepetve.
– Csalódom? – kérdezte Felsner és hirtelen elnevette magát. – Hát bánom
is én, – tette hozzá a tengertjárók zengő nyugalmával, – hát bánom is,
ha csalódom. Ami még hátra van, ami van, ki tudja! Néhány korty víz,
talán több a kelleténél s ami megakad a garatomon, valami nagy bál
odakünn az oceánon, ha ugyan szegény osztrák tengerész kijut oda valaha!
Vagy talán mikor épen csónakon uszkálunk! Ezt gondolja fiatal ember?
– Oh én nem gondolok semmit, – felelt elbátortalanodva, de olyan
sajátságosan megviselt, lágy és omló hangon, hogy alig tünt beszédnek,
amint elveszett a térben.
– Mégis, – rebegte a háziasszony – mégis csak hadd halljam, – de a szava
elakadt az epedésben. A meztelen karja megvillant az ezüst-szürke
selymek alatt. Mind látták, hogy odaér a fiú kezéhez, remegő mozgásának
oly érzéki s egyben oly mennyeien tiszta gyöngédségével, hogy ez
egyszerű kézmozdulatában egész női lényét, egész titkos anyaságát adta.
– No lám, – szólott az osztrák tiszt az ifjúhoz fordulva – ha ilyen
szépen kérik, ilyen finoman mint egy költemény, mondhatnám. Ön is
mondjon el nekünk valamit az életből, valamit az életből kérem, valami
történetkefélét. Nyilván van Önnek raktáron, akarom mondani a szivében,
ami a legfinomabb magazin, igazi lőporraktár, hiszen olyan érdekes
fiatal ember, gondolom művész is, trubadur, nagybőgőművész, (oh
bocsánat, holmi rossz katona-vicc) tudom jól hegedüs, a javából s aki
bejárta a világot s aki hegedült a legszebb szemeknek a nagy
hangversenytermekben mindenütt a külföldön.
– Hát persze, – bólintgatták az urak jelentős szemöldökkel s a kéklő
verenda alatt morajlott a tenger.
– Hát persze, – folytatta Felsner – a nagy esték és minden és a nők
rózsaszinű tüllben, akik várhatták a kis kapunál, _sortie des artistes_,
gondolom így mondják Havre-ben, mert többször hajóztam ott, tehát a nők
fiatal ember s az a nagy kerítő-véletlen – és Ön nyilván a legjobban
tudja, micsoda véletlenek vannak, már nem is az én sheffieldi
beretvámról beszélek, tragikus véletlenekről beszélek, az ember nem is
gondolta, nem is sejtette, nem is álmodta, oh az ember, az ember, mit
tudja az ember!
S egy titkos tekintetével, igazi katonatiszti szempillantásával, egy
csöppet perfid szempillantásával oly jelentősen és bravurral
hunyorgatott a háziasszony serkedő anyasága felé, hogy felesleges és
röpködő szóáradatát egy izzó valóság emléke kisérte azok szivében,
akikhez beszélni akart. A nő ezüstben és az ifjú, akaratlan összenéztek.
Heves és erőszakos szerelmi örömükben az új lét felvirágzása csakugyan
merő véletlen volt. Úgy ébredtek rá a nyár első reggelén mint
gyümölcsére a fa, egy néma parancsszóra, öntudatlanul.