Józsi volt a nagy borjú szegény, de micsoda nagy borjú, nagy állat, nagy
kamasz és minden, és angyali kék szeme volt, mint éppen a borjúnak a
jászolban és valami titkos és zengő tragikum volt körülötte, – az ő
élete, a sorsa, az ifjúsága, ami mind benne fénylett a homályban.
Miért volt ebben a finom házban, a kékselyem szalonban, együtt a
többiekkel, a Rózával és a Lolikával, akik szűzleányok voltak és az öreg
Beckerrel, lágy és meleg úr, aki a szűzleányok apja volt s aki továbbá a
családfő volt. Özvegy és lirai és igen tekintélyes a maga kerületében,
az öreg édes Becker, ahogy körülötte mondták, hajdan gyakran szeretett a
tűzhelyétől távol eső nőket, mit tudom én micsoda nőket, nem is illik
ezt kutatni.
A nagy borju itt volt, itt élt, itt virult a gyönyörű leányok körül,
holott nem volt sem cseléd, sem úr, csak egy nagy, rózsaszinü ifjúság
volt, egy csöppet elborult és bánatos olykor, amikor a két leány
közrefogta, vallatta, pofozta mulatságból.
Oh bájos és heves délutánok a fehér leányszoba mélyén, ahol a nagy
tavaszi ablak világított, tele virággal. A guvernáns is itt volt
valahol, kis sovány angol nő, egy szögletben, valami selyemmel a térdén:
egy szál szoknya volantjával, amit foldozgatott s nem is figyelt nagyon,
nem is értette még a hazai beszédet s talán csak gondolta: hej, haj,
magyar leányok. Holott az ifjabbik lány, a Róza, aki bizony már a
franciákat olvasta, inkább gyöngéd és álmatag leány volt, de a másik, a
nyulánkabb és hattyuszerű, aki semmit sem olvasott, azonkivül, hogy már
majdnem tizenhatéves volt és tele volt indulatokkal, napfénnyel és
jázminillattal, bizony egy csöppet kegyetlen is volt, makacs és cudarka,
villogó fogakkal. Amint a tenyere elcsattant a fiú arcán, ok nélkül,
zenés szeszélyből, ösztönből, ki tudja, mind fölnéztek, a Róza s a
guvernáns is, aki varrt. Az élet, az ifjúság, a friss hús csengése volt
s valami titkos s izzó erő az érzékek legmélyén.
– Nem baj, – rebegte a nagy borjú, az arca pirját ragyogtatva, mint egy
szétfeslett rózsát. S aki jobban figyelte, láthatta, hogy gyönyörködik
is.
– De baj! De baj! – kacagta vissza Lolika, a selyemfátylait lobogtatva a
meztelen karja fölött. – De bizony baj, hogy itt vagy, hogy itt lézengsz
és bámulsz bele a világba, a szemembe, ha nézlek, a számba, ha eszem s
nézed a lábamat, ha járok. Mért nem mégy dolgozni, mért nem segítsz
apának a gyárban, a munkásoknak mért nem segítsz vinni a ládákat, nagy
borjú?
Csak hallgatott, még gyönyörködött, élvezte a leány hangját, a
kacagását, amelyben mintegy gyöngyök peregtek.
Aztán csendesen felelt:
– Oh nem is hallom mit mond, a szavakat nem. Csak a muzsikát hallom és a
kezét érzem az arcomon. És nem is hiszem, hogy lehetnék még boldogabb
életemben.
– Igazán? – kérdezte az ifjabbik leány, vonzódó meglepődéssel.
De Loli nem engedett.
– Voltaképen nem is ismerlek téged, nem is ismerünk téged, – folytatta
imádandóan cudar szemekkel. – Állj ide elém, hogy jól lássalak téged,
hogy jól megfigyelhesselek téged. Állj ide, mint egy mártir, akit
kínoznak, te borjú. Rögtön fogsz felelni: ki vagy te?
A fiú térdreesett. Az ablak vörös virága a szőke fejét tüzdelte tele a
szirmok vérző tömegével. A napfény mint egy gyöngyházfelületen, eláradt
a homlokán. A szeme kék nedvekben fénylett. S a szája megnyilt,
eltikkadva.
– Mit mondjak? – kérdezte aztán. – Mit feleljek? Olyan különös az, hogy
beszélnem kelljen, mikor minden fölösleges. Hiszen tudja, hogy én mit
mondhatnék. És nem is merem elképzelni, hogy tudja.
– Óh, zsivány! – sóhajtozott a leány s a fiú hajába markolt. – Azt
mondjad, amit kérdezek. Ki vagy te?
– Józsi vagyok, – rebegte megadással.
– Józsi? Hát aztán? Más is van, aki Józsi.
– Hát persze, más is van.
– Kitépem a hajad, ha nem beszélsz.
– Marad még.
– Beszélj.
– Mit beszéljek?
– Valjál.
– Mit valjak?
– Miféle Józsi vagy?
– Hát tudom én? Semmiféle. Csak éppen, hogy Józsi vagyok. Valamiféle.
Nyilván vagyok valamiféle.
– Valamiféle! Hát beszéd ez? – dadogta a fiú üstökét rázva, mint a
harangot. – Hát beszéd ez? – ismételte. – Hát megtudok én ebből valamit?
Hát tudom én, mit akarsz te itt, nálunk? Hát tudom én, mért vagy itt?
És nekilendülve, a fehér keze, az öt ujja kéjesen elmerült a hajakban s
kinyult, mint a csáp, mind nagyobb hajcsomók után. Izzón s elkeseredve,
a fiú kinját leste, gyönyörködve a szemébe mélyedt, mintegy rejtett s
távoli fények után. De tulonnan semmi sem derengett. Megadással s egy
csöppet gyötrődve is, a megtépászott fej könnyedén követte az isteni
leánykéz mozgását s kinzó játékának lágyan átengedte magát, mint egy
ragyogó labda. Óh, nagy borjú, nagy állat, nagy kamasz és minden, az
angyali kék szemével csak az öröme könyeit sirta s egyébként mit is
mondhatott volna, mit is vallhatott volna, mit is beszélhetett volna,
szent isten, micsoda titkokat távoli északákból, ahol elröpült, magányos
porszem, tovasodródott, mint semmiféle, mint valamiféle, szegény, kis
Józsi, aki lesz.
No lám, nem tudott mondani semmit, holott akart, próbált s nem tudott
mondani semmit, legalább semmi ujat. Egykorú volt az idősebb leánnyal,
talán egy-két hónappal idősebb is nála. S csak arról emlékezett, amit a
leányok is tudtak és békén ismételgette, amit már elbeszélt, de
hányszor! Egészen gyerek volt, nyilván szőke és ostoba, hogyan
emlékezzék! Mégis, persze, minthogy itt van, ide kellett, hogy hozták,
egy régi este idehozták, mikor Beckerné már nem élt bizony… Addig, hol
is volt, hol is lakott, valami messzi kis utcában, ahol régi, nagy
udvarok voltak s egy mohos kút, ahol zengett a víz s púpos kőkockák az
udvarban, a kút körül. S egy öreg asszony őrizte, egy öreg asszony, egy
öreg seprűvel, amelyik utánalendült olykor, szent nyomorod, gyermekkor!
Aztán, hát aztán – de bizony többet nem tudott. Még ezt se lett volna
szabad, mert az öreg édes Becker egyáltalán megtiltotta, hogy a
leányoknak regéljen. De a leányok lefogták, a kisebbik elandalogva, az
idősebb marcangolón, a hattyúszerű Loli. Oh, gyönyörű tavaszi délutánok
a virágos ablak mentén, a napfény és üde pofonok csengése, egy puha
leánykéz, mely művészi kinzásokat tudott s egyszerre csak elernyedt,
kinyúlt s a felkúszált hajkoronából hirtelen aláomlott a homlok sikjára
s a szemek fölé, gyöngéden, lágyan, felejtőn, mint a bársony.
– No nézd csak, ha szeretsz, Józsi, no, nézd csak…
Akkor, elkábulva, a lágy formák, az elsikló kéz az arcán, még jobban
gyötörték. Meghajszolva, emlékezni próbált, lihegőn, hogy elmondjon
mindent. Távoli homályok előtt, elmosódott gyermekévek mögött elepedve
idézgette, amit meg nem érthetett, amit nem is ismerhetett s ami oly
messziről zengte át tiszta gyermek lelkületét. Egy fényképet
említgetett, egy szegény kis sápadt fényképet, afféle külvárosi mű,
megsárgult s fesledező s amit az öreg asszony előkotort vasárnap s
vizsgált, vizsgált, vajjon mit is vizsgált? Az elmosódott vonásokat, a
kihalt szemeket, az egész arc gyöngéd és bánatos oválját titkos
hunyorgatással, sunyi hasonlítgatással az ő üde és ragyogó
kölyökvoltához mérte, a kék szeméhez, mely figyelt. Akkor, egyszer,
valami durva ösztön az öreg nőnek lendítette, s egy-kettő, mint a
vadmacska, a fényképet kikapta a kezéből. A szeme rámeredt, nekidőlt,
mint a fény a végtelennek. Oly különös volt, mert semmi sem volt,
kevesebb annál amit remélt s mégis több mindannál, amit el tudott
képzelni. Egy fiatal, egyszerű, szerény kis leányarc, megviselt és
odaadó, mint egy Mária-kép a templomokban, szegény és szent és
nagyszerű, valami, ami minden nő fölött van, valami kimondhatatlan!
– Sohsem fogom elfelejteni, – rebegte a két leánynak, aki hallgatta
elragadtatással. – Sohsem fogom…
S még beszélt volna, de eltikkadt a multakban, mint egy nagy, forró
pusztán a nap alatt, szomjan. Holott minden mögötte, a régi mohos kút,
amelyik a vizcsöppjeit gitározta, az udvar s a lompos kőkockák s a
lompos kis öreg asszony is, az öreg seprű s a régi égbolt, egészen
zavart és homályos emlék volt. De az arckép élt és virult a szemében,
egy gyöngéden merev tekintetében, kiszögelve és ájtatosan, a lelke
mélyén, kifejezhetetlenül. Remegőn és elborúltan nem is merte kérdezni,
kutatni, találgatni, szent isten, kicsoda? S mint egy nagy erdő zugott
benne: az anyám! az anyám! Valami nagy zengés, valami rettenetes
végtelen kábította: az anyám… egészen biztos, az én szegény, szent
anyám. És már sírt és már könyörgött és már a körmét harapdálta.
– Ne beszéljünk erről, – dadogta remegőn.
S hirtelen úgy elváltozott, úgy elsápadt, oly különös lett, feldult,
letört s angyali, hogy a kis leány elfordúlt s otthagyta magára, az
ablak előtt, a fényben.
Azontúl, másszor is, csak hagyta vallatni magát és békén türte, hogy
kinozzák és élvezte még, de hányszor, a hattyuszerű leány fehér kezét a
hajában. Egyszer hozott neki virágot azokért a néhány koronákért, amiket
az öreg, édes Becker csempészett a zsebébe. Néhány ostoba kis szegfüt,
de hát mit hozzon, ha nem virágot s alig merte átnyujtani és a keze
reszketett. Lolika elébe állott, egészen közel az arcához állott s
pofozgatta, mint egy gép, csöndesen és kéjjel.
– Még Józsi, még, csak hagyjad, hogy pofozzalak, nagyon jól esik, még!
– Még, – morogta és hirtelen felhasadt szájjal, játszi eb módjára, a
leány keze után kapott. Elkapta, de hogy! Mint egy darabját az égnek,
mint egy aranygyümölcsöt, mint egy isteni vétket és behunyt szemekkel,
egészen lágyan harapta, harapta. Egy nagyszerű perc volt, amint ittasan
a kéjes pilláját megemelve, a leány szeme elébe tüzött, meglepődve és
elragadtatással. Mégis szótlanul kiment a szobából. És az egész nap
nyugtalan volt akkor. Valami maró vonzódást érzett s valami megriadt
tartózkodást, micsoda különös borzongást, hogy a mellének dőljön, a
szőke fejének a fejével. És hogy rögtön el is taszitsa magától.
De az idő elmult fölöttük. A tavaszi délutánok megenyhültek, a
kiváncsiság elapadt s bár voltak még olykor hangos és epedő sirások
titkos szögletekben, ahol a lehetetlen vágyakozás bontogatta a maga
megsebzett galambszárnyait, mégis, az izzó tekintetek elborúltan
oldódtak le egymásról, valami lappangó vétek ösztönében. Aztán,
egyszerre csak, a leányok férjhez mentek s kivonultak, mint a bálványok,
mint menyasszonyok, mint a fehér tornyok a fehér fátylak habjában az
apai házból. S a guvernáns is elvonult, – az időm letelt – elvonult egy
lapos, kis bőrönddel, nyilván Charing Cross felé.
Már nem maradt itt senki, csak az öreg édes Becker, gyöngéd és lirai, és
a nagy borjú szegény, a kék szemével. Az ebédlőben, a lámpa alatt, ők
ketten ültek magukban, békén és megpihenve. Az öreg tekintélyes, ujságot
olvasott, Józsi elmerengett s aludt nyitott szemekkel. Tünődő lelke
gyöngéden azokat számlálgatta akik elvonultak, az egész világát röpködte
be és mindent, ami elmult. Az álmatag Róza, aki nézte, mint egy
novellahőst, mint egy talált gyermeket nyilván, s a másik, oh a másik, a
nagy fehér, aki cibálta, csipdeste, gyötörte, martirizálta, oh a másik,
akit imádott… Olykor elbolyongott feléje, csöndesen ment, mint a borjú a
maga ismeretlen tragikumában s az utcák fényében ment, a sivár házak
mentén s a lilaszin ivlámpák alatt, melyek elernyedt vonásait
telefröncsentették a fények durva pazarságával. Várta, leste Lolit, az
utcák mélyén, a terek közepén, az autóját, mely elrobogott immár
megejtett asszonyi lényével, meggyürt szemével, a nagy üvegsikok mögött.
Még nézett utána, be messze van már! Hazajött, sirdogált, a könyeit
harapdálta és minden nekiomlott, a falak, a a butorok, az egész ház, az
utca kivülről, minden. Valami nagy céltalanság, valami nagy veszteség,
valami nagy zürzavar! És két kézre fogta a torkát és szorongatta és
köhögött és hörgött, úgy szorongatta.
Olykor az öreg Becker vállon fogta:
– Mi lelt? – kérdezte enyhén.
Józsi nem felelt. A fejét csöndesen fölemelte, a súlyos fejét titkos
martiromságban. S a lámpába nézett, a fénybe, elepedve. Akkor, az
ujságja alól, az öreg tekintélyes elmerengett rajta, loppal nézegette s
amint feloldódott e nyájas szemlélgetésben, az ujságját elejtve nézte,
szabadon, nyiltan, gyönyörködve és bólintgatott a fejével, mintegy
távoli melódiákra. Csakugyan úgy tünt, hogy túl lát a fiu arcán, túl
rajta, micsoda éjszakákba vagy hajnalokba inkább, régi örömök régi
emlékek csöndes és zengő rajzásába, mint a virágok, amelyek nyilnak a
szinek csengésében. És csak bólintgatott a fejével s egészen ellágyult,
elborúlt, öreg lirai, forró öreg ember és kicsattant:
– Nagy borjú!
Mégis jobbnak vélte, ha elhallgat, ha nem megy tovább, ha a szive
zengését beállítja. S már tompábban folytatta:
– Mért nem öltözködöl jobban? Mért nem próbálsz dolgozni az irodában,
nálam? Mért nem mégy szinházba egyszer, például, a Királyba, ahol a
legszebb szinésznők vannak és a „János vitéz“-t játszák?!
Mért, mért, ki tudja! Csak a vállát vonogatta s unottan nyúlt az öreg
ember huszkoronásai után. Aztán fölkelt, elment, végigkószált egy csomó
utcán, hazakerült, aludt és reggel arra ébredt, hogy az öreg Becker
örökre elaludt és már hideg az ágyában, az ellankadt szivével. Még
délelőtt, fehéren és feketén ki is terítették és a két leánya férjestül
odacsődült a ravatal mellé és gyönyörüen sírt elváltozott arccal,
megnyúlva a fájdalomban s csöpögve, mint egy gyertya.
Bús és napfényes reggel volt, mikor Józsi is ment a halottas kocsi után,
elveszve s bánatosan a többiek között, szegény nagy borjú, nagy állat s
még mindig nagy kamasz és minden s ment, ment, csak ment az öreg Becker
fekete öltönyében, melyet a szegény elhunyt utolszor viselt volt s ott
hagyott egy széken, az utolsó éjszaka, az utolsó ágya mellett. A többi
ruháját is, igaz, mind Józsi örökölte, semmiféle, valamiféle Józsi, az
egész uri garderobe-ot, sőt néhány ezer forintot is kapott az első
komoly ezreket rögtön s a többit részletekben s azonfelül havonta talán
kétszáz koronákat örök időkön által.
Akkor, némileg a gyász után, a két leány megint előfogta a fiut s az
arcának dőlt remegőn, forró és néma kutatgatásban. A hajdani délutánok
izzó emléke kisértett s a kis guvernáns, aki varrt. De fehér szüziségök
tovatünésén, elomlott lányalakjok mögött heves és mohó asszonykák
lihegtek s a hajdani kép üde meztelenségét, a kinzó ujjakat mint a
csápok, csillogó gyürük fedték. S mint hajdan, most is hirtelen
megenyhültek, de más-más irányokban már: jobb is nem tudni a valót s nem
kutatni, ami kellemetlen.
– Hadd menjen, – sugta az ifjabbik nő. És Loli is küldözgette:
– Majd a héten, egyszer, elhivlak ebédre.
De Józsi megállott a küszöbön. Oh isteni fiu, a kék szemével, az ingatag
mozdulatával, amint a zsebében kutatott s valami zöldselyem pihenőben
egy rubintos ékszert vett elő.
– Az ezer forintomért vettem, – hebegte elsápadva s nyujtogatta Loli
felé.
Emez közeledett, felbigygyesztett ajkkal, titkon gyönyörködve. Valami
nagy melegség, akaratlan, megcsapta a szivét, hajdani leánylelke még
egyszer felderengett. S míg pofon legyintette a fiut, már-már szájon
csókolta volna, de hirtelen elfordult, megriadva.