Amikor a finom kis Bexhile végre kikerült a hampsteadi kórházból, én a
kapunál várakoztam reá. Egy szál rózsát nyujtottam át neki s gyöngéden
megcsókoltam.
– Rosszul tetted, – mondottam enyhe nehezteléssel. – Ha meghaltál volna,
nagyon busultam volna. És sokat kellett volna sirnom.
– Igen, – felelt szórakozottan és látszólag másra gondolt. Mert igy
folytatta:
– Most az a fő, hogy rögtön gyerünk a parkba. Sürgősen látni akarok egy
leányt, egy szőke leányt, aki sovány – Hard Sylviát, aki már rég nekem
igérkezett. Ha jön a kocsiján, oh! oh! a tilburyján, gyorsan felülök
mellé a bakra s rögtön elhajtatok vele oda, ahol jó.
A parkban egy padon ültünk, a fogatokat kémleltük, a lovakat mustráltuk
s a nőket, akik ragyogtak. S vártuk Sylviát, oh! oh! a tilburyján.
– Amig jön – szólottam – talán beszélgetnék?
– Igen.
– De miről beszélgessünk? – kérdeztem tétován.
– Amiről akarsz. Mindegy.
– No jó.
Előbb egy nagyot lélegzettem. Egy percet vártam is még. Aztán igy
folytattam:
– Hát szivem Bexhile, látod, én is Etonban nevelkedtem s már hétéves
koromban gyönyörű cilindert viseltem s egy gyöngéd manicure háromszor
hetenkint csiszolta a körmömet. Ez isteni nőtől sok minden finomat
tanultam. Még sem tudom e percben, vajjon illik-e megkérdeznem tőled,
miért is akartál öngyilkossá lenni?
– Oh csekélység, egészen lényegtelen, – felelt hanyagul, mint ahogy a
párduc ásít, – rögtön elmondom, csekélység. Azaz, hogy inkább ostobaság,
egy különös bohóság. Egy hóbort. Egy melankólia.
– Ez az, – mondtam érdeklődve. – Látod éppen ez az, – tettem hozzá
hangsulyozva. – Ez az, amit nem értek. Analitikus elme létemre engedd
meg, hogy összegezzem vagy részletezzem a dolgokat. Életed szerzője:
Lord Bexhile, a legvidámabb semmittevő Angliában. A Négyesfogatok
Club-jának elnöke, elsőrendű golf-játszó, emberlenéző s gyöngéd
állatbarát. A nagy csaholásokat, a hires pack-ja tömör csaholását jobb
szereti mintha a Tannhauserben az összes karok énekelnek. Soha semmiféle
szomorúságra oka nem volt: egynémely vadászati vagy sport-iráson kivül
semmiféle könyvet nem olvasott s a drámairodalom dolgában is csak amaz
ifjú s ruganyos hölgyeket ismerte, akiket a „chorus-girl“ elnevezés
illet. Egyszóval úr, Lord Bexhile. S egyszer a királynéval is táncolt.
– Úgy van, – felelte már-már mulattatva. – Az atyámat kitünően
föstötted. Szinte szagolhatom őt.
– Még nem fejeztem be, – siettem megjegyezni. – Most jön a
következtetés. Tehát Lord Bexhile, – rendben van. Az ő vére a tied. Az ő
szelleme a te szellemed, – ha merem mondani – a szive, a lelke, a
derüje, az életfelfogása, a pénze is, a tied. Ő nem más, mint te az idők
perspektivájában; s te vagy ő, ez világos. Már most, hogyan jön ide
kérlek, egy melankólia?
– Az anyámat elfelejted, – felelt a finom fiu csendesen. – Elfelejted.
Lady Bexhile a legkitünőbb s egyben a legbánatosabb galamblövész
Essexben. A negyvenedik szürke madárnál, amelyet szárnyon puffant,
mindig kijelenti, hogy meghasad a szive.
– Szó sincs róla, – feleltem – ez igen finom szenzibilitásra vall.
Remegő női gyöngédségre vall. Ezzel szemben tudjuk, hogy Lady Bexhile
úgy éli át e földi életet, mint ahogyan a gyöngébb zongorázó a
szövevényes Chopin-etüdöket játszsza: egyszerüen kihagyva vagy ellapozva
a nehéz részeket. Emlékszem, egyszer vendége voltam a Majesty
páholyában. Macbeth-et adták. Soha nő oly kitünően nem mulatott, mint
Lady Bexhile ez este. A szeme ragyogott s könyezett a bolondos
élvezettől. A legzordabb jelenéseknél majd megpukkadt nevettében.
– Igaz, az anyám oly gyönyörüen tud kacagni, – felelt gyöngéden s
elmerengve. – A kertünkben megállanak a madarak a fákon s hallgatják.
– Mindebből nem tudom kihozni a melankóliát, – mondottam határozottan.
– Apai részről, anyai részről nem is lehet, képtelenség. Téves út.
Ostoba és korlátolt, mint minden kutatási módszer és okfejtési mánia. A
lényeg bennem van. És én lehetek igen szomorú ember teljesen függetlenül
attól, hogy szülőim révén terheltségképpen, micsoda bolondos csörgősipka
van a fejemre huzva.
– Te nem vagy szomorú ember, – tiltakoztam.
– Voltam.
– Sohase voltál, – mondottam még erélyesebben.
– Dehogy nem. Sőt! Akkor nagyon szomorú voltam, mikor magamra
durrantottam. Egy reggel volt ez, egy nyári reggel a napfényben. A
vállam csak úgy ontotta a vért, mintha valami jófajta málna-szörppel
nyakon öntöttek volna. Az én vérem, az én finom, illatos vérem. Az igen
különös nedü. És az is igen különös érzés, mikor az ember meg akar
halni, a nők dacára, a hajlékony és mohó nők dacára, akik még lekötnék
az embert.
– Tehát egy nő. A nő!
– Nem. Egy férfi.
Megremegve hallgattam egy percig. Valami zord és izzó titok lappangása
volt. Felzaklatott képzeletem sivár, heves s elriasztó képeket sodort a
szegény vergődő emberi vágy lázas éjjelében. S a lombos uton előttünk,
vidáman és ünnepélyes ügetésben a diszes fogatok valami tébolyt
hömpölygettek a lázas kalaptollak s lobogó ruhák szineiben.
Bexhile a kezemet érintette.
– Emlékszel arra a nevezetes éjszakára – kérdezte – amikor Hard Sylviát
ünnepeltük? A leány akkor lett tizenhatéves. A szinház hátsó kapujánál
vártunk rá, egy sötét utcán, egy egész sor motorkocsin. Amint kijött
vagy kisiklott, a szoknyáját könnyedén megemelve, hogy egy gázlámpa
mentén halványkék bokája felett, a lába hajlatáig láttunk, – emlékszel,
egy percig habozott még s mi zajosan hivogattuk. Egyenest hozzám szökött
fel, az én kocsimra, nyilván ösztönszerüleg. Én voltam Lord és Lady
Bexhile gyermeke, a legkülömb, a legvidámabb, a leggazdagabb a
társaságban. Az asztalnál is mellém került s a lakktopános lábával
gyöngéden rugdalt engem. „Te leszel az első“ – sugta a fülembe. És
sajnálkozva eltünődött: „Kár, hogy a mamám rögtön itt lesz értem“. Már
derengett ekkor. „Hát holnap“ mondotta bucsuzáskor. És mindent
elvégeztünk egy néma tekintetben.
– Még sokáig mulattunk akkor éjjel – vetettem közbe ostobán. – Rosley,
halkan, a nagynénjéről beszélt, aki egy skót kastélyban lakott, dús
fehér hajzattal mint a Mont-Blanc, s akit olykor felkeresett titokban,
mert imádta szerelemmel. Mások, többen, a pezsgőt már whiskyvel
keverték, te is. És az asztaldisz skarlát rózsáiból koszorút fontál a
fejedre.
– És felállottam akkor és meg is indultam! A lelkem tele volt
dicsőséggel. Amiért epekedtem, ami vágyódásom volt, amit akartam, az
arany kagyló, az egész álom – mind itt volt előttem. Az ideált a
tenyeremben gyürögettem, mint egy selyem zsebkendőt. Hard Sylvia az
enyém. A tizenhat éves gyönyör elbüvölt s elkábított. Az ifjuság
virágzásából valami könnyed s édes harmatot éreztem az ajkamon s távoli
illatokat, amint rózsakoszorusan végigjöttem az utcán, a magányos
szürkületben. A lét öröme, az izzó reménykedés, mint egy nagy, vad kürt
átharsogta minden porcikámat. Egy padra szédültem le a Temze partján. És
bámultam a vizet, amint világosodott. De a rózsákat a fejemről
lassankint elhordozgatta a hajnali szél. És akkor jött az ember.
– Micsoda ember? – kérdeztem megejtve.
– Egy ember. Valami sötét ember. Egy aszkéta. Egy próféta. Egy térítő.
Egy papforma. Egy rettenetes ember.
– A „Salvation Army“ embere?
– A kiküldött gazember. Oh az, aki a halálraszánt férget az életbe
tereli vissza. Aki kémlel s szaglász az éjszakában s a reggelekben, a
folyó partján, ahol az örvény nyilik, s aki a zord bucsuzót megállítja,
a nagy ugrót lefogja, az öngyilkos vágyat megakasztja. Aki meggyőz,
lebeszél, tanácsol, buzdít, vigasztal, megvált. Legott a kiküldött belém
kötött.
– De hiszen te nem akartál meghalni!
– Én élni akartam.
– Szerencsétlen!
– A szavamat elvágta, a hangomat elfojtotta, mint egy nagy pók, gyöngéd
mérgezéssel. A lihegő tiltakozásomat leszólta: „Ön tagad“! S korholt,
gyötört és ontotta belém a mérget, a fülemhez hajolt s sugta: vétek! S
oly izzón sugta, oly tiltólag, oly vonzón, hogy eltikkadva megkivántam,
mint egy aranybarackot. Az életem virágzásán átgázolt s átsiránkozott
bús bölcselkedéssel, a mámorom édes hangulatán, a fátylakon, melyek a
lét nyomorát takarták könyörtelen végighasított valami sivár józanság
fejszecsapásával, a lelkem elé sodorta a nagy küzdések freneziáját és
hadart, elmerült, térített s lelkesített, a súlyos igát rázta meg,
amelyet nekem is hordanom kell s a nagy kapun rúgott egyet, mely a
rémületbe nyilt. Mindent letarolt, mindent szétszaggatott, s végül
otthagyta a Lord és Lady Bexhile gyermekét a padon, mint egy koldúst,
lerongyosodva. Még sírtam is ott a napba meredve, mely a folyón túl
ébredt, mint egy bibornokarc s a maga sápadt világlását végigontotta az
ébredő gyárak kőtömegén, a végtelen partok minden nyomorán. S még
egyszer a rózsák után néztem, melyeket ki tudja, hol kergetett már a
szél e rettenetes virradatban. És akkor volt, hogy magamra lőttem.