Aztán, később, amikor csakugyan sírva fakadtam az illatos hajában,
enyhén megvigasztalt.
– No nem baj, ne búsulj aranyos… – mondotta. – Az út még messze van
odáig, mikor e gyilkosságért vezekelned kell. S talán épen a nap fog
sütni rád e percben.
A bűn, minden bűnök, az öreg úr megfojtása s azon is túl az összes
bűnök, az összes bűnök, a torkomat fojtogatták. Oh, gyönyörű életem, mi
volt ez, micsoda rothadás! Apró megtévelygések, apró hibák s lényegtelen
megbotlások, holmi hazudozások emléke, jelentéktelen mulasztások, melyek
nyomtalan tünnek tova a más ember szivében, micsoda féktelen hullámzást
keltettek föl bennem, mi mindent, szent isten, a nagy gazságok, a súlyos
infámiák öntudatát a véremig ható, mérges hömpölygéssel. Holott csak
kivételes érzékenységem hajszálnyi ingalebbenése volt, az ok nélkül való
s megfejthetetlen szenvedésben.
– Hát megöltem, jó, de hát miért is tettem volna? – kérdeztem a nő
hajába fúlva.
– Óh drágaságom, együgyű kincsem, miért? – felelt borzongva az örömtől,
hogy tovább füzi e képzetet, – miért? Ez éjszaka nem érte meg neked a
rőfnyi zsinórt, mondd, szivem? Ki másnak lehetett érdeke kihűteni az
öreget, mint neked, aki itt fekszel velem s habzsolod a hajamat? Ki van
még más, aki úgy szeret mint te s a gyönyör izébe a halál zamatját
keveri? S aztán, hogy el ne felejtsd: azzal, hogy megölted, ime szabad
vagyok, gazdag, oh istenem minden az enyém! S még a tiéd is lehetek, ha
ugyan – s a hangja egy ásításba fúlt.
– Ha ugyan mi? – kérdeztem.
– Ha ugyan el nem fognak reggelre, aranyos.
– Nyilván elfognak zengő opálom. De micsoda bizonyiték?
– Óh semmi, csekélység, – felelte Floria. – A tiz körmöd véres, nézd!
S a lámpát megemelte.
– A válladat sebeztem meg szerelmem.
– Ki hiszi el ezt? – felelte elborulva s még egyszer, mohón, az ajkát
nyújtotta föl.
Így mult az éjjel s már-már derengett, mikor végre elpihent melettem. Az
ablakra meredő szemmel, kimerülten és agyongyötörve, a fényt vártam, a
reggelt, hogy kiosonjak innét. Az álom kisértett. Felriadva, távoli
hangok zaját hallottam a folyosón, gyors léptek ritmusát, közeledve. S
amint a fény már átszürődött a függönyökön, a véres körmömet
pillantottam meg.
Kiszökve az ágyból, a falak mentén a szomszéd szoba ajtajához értem. A
zár engedett, a küszöbön voltam. Elakadt lélegzettel a második ajtó
kilincsére tettem a kezem s megborzongtam az ércfelület hideg érintésén.
De az ajtó megnyilt. S rögtön láttam az öreg embert, békén és kopaszon
az ágyban, a falnak fordultan kigömbölyödött háttal. S titán-hortyogása
bősz morgásokkal vegyest, bezengte a csendet.