Ez éjszaka, a kéklő mécses fényén, a karomban volt, egész testében
kinyulva, mint egy isteni zsiráf.
– Nem hallasz semmit? – kérdezte hirtelen.
– Óh semmit, – feleltem azzal a mennyei közönnyel, amit a mámor ad. S
opálos fehérségét még hevesebben öleltem magamhoz.
– Óh aranyos, hogy eltudsz merülni az örömben – folytatta, az ajkával az
ajkamon. – Hogy nem hallsz, nem látsz, – tette hozzá azon a vontatott s
szintelen hangon, mely félig alszik már. – Holott odabenn van az öreg
ember, érted, az öreg ember a szomszéd szobában. Óh valaki benyitott
hozzá bizton, mert hallom az ajtót, vagy csak én hallom így, mit
gondolsz?
– Álmodol édes, – rebegtem.
– Óh igazán? – kérdezte s ásított.
Holott e percben magam is hallottam, vajjon mit is hallottam, micsoda
távoli ajtót, holott itt volt a közelben, micsoda halk lépteket a
szomszéd szobában, a szőnyeget surolva, mi mindent még az ittas
érzékeimen át, e nagyszerű kábulatban, mely mindent feloldott,
eltompított s eltorlaszolt előlem.
– Mégsem álmodom, – rebegte Floria – dehogy is álmodom, aranyos. Mert
világosan hallom az egész nagy küzdelmet odaát, rövid és éles
zamatokkal, apró vonaglásokkal s bariton hörgésekkel, amint ölik az
uramat. Mint egy emberi forgatag, nem-e különös, nem-e nagyszerű? Óh,
csak ne múlna el, csak tartana még, ugy-e aranyos, csak sokáig volna
még!
A hangja elhalt a remegő figyelgetésben. Mi volt ez? Csakugyan történt
itt valami, e küszöbön túl, a szomszéd szobában, melyet kettős ajtók
zártak el? Hát történt… De mit is törődöm vele? A nagy valóság, izzó
karokkal itt ölelt magához a Floria opál teste mellett, a mécses kéklő
fényén. Itt éltem csak s itt voltam lekötve s eltemetve a gyönyörben.
Azontúl mit is kergethetett a szél, mit sodorhatott a végzet, micsoda
tömör tragédiákat, vajjon rám tartoznak-e? S mégis valami homályos
sejtésem támadt, valami ösztönszerű nyugtalanságom, amint Flória elakadt
lélegzettel figyelt s elbódult fejemet gyötörgette apró hegyes
körmeivel. Ittasan, apró sóhajokkal, melyek rövidke sikolyoknak
hangzottak, hozzám simult egészen. A testének remek vonalzása valami
sajátságos szoborszerűség érzését keltette bennem, s nem tudom miért
volt az, hogy minél szebbnek, minél vonzóbbnak s imádandóbbnak találtam,
annál jobban éreztem benne a sima bűnt s a gyalázatot.
– Valaki járt odabenn a szomszéd szobában, – szólottam már-már
megriadva.
S felültem az ágyban.
De a karja utánam nyult, az egész hosszú fehér karja.
– No lám, hát te is hallottad végre, – mondotta boldogan.
– Mi történt? – kérdeztem mind növekvő rémülettel.
– Oh félsz aranyos? – felelte, – no lám, micsoda gyermek. Nem vagyok
elég szép neked?
Az egész feje, a lázas hajakkal, az ölembe dőlt. A szemek rámmeredtek.
– Oh, dehogy nem, – dadogtam – a szépséged oly meggyötört, oly feldúlt s
ez nagyszerű!
– No ugy-e? – kacagta a mellemnek szorulva.
– De az öreg ember nem mozdul odabenn, – folytattam eliszonyodva.
A száját megnyitva, hallgatott egy percig, mosolygón és elámulva.
– Csakugyan, – mondotta, – nem mozdul, magam is épen erre gondoltam.
Holott máskor oly nyugtalan alvása szokott lenni s olykor kopogtat is az
ajtón. Talán meghalt, oh biztos, vége van. S arra is gondoltam, hogy
talán épen te végeztél vele.
– Én? – hebegtem.
– Egy röpke zsinórral a nyakán, – folytatta elepedve.
És elragadtatva nézett, az elbűvölt szeme nedves tekintetével.
– Oh aranyos! – kiáltotta magánkivül s izzón levont magához.
Rettenetes percek voltak. Mivé lehettünk, s mi volt a formánk ez
olthatatlan rémületben? Valami kettős felhőzet, durva s alaktalan,
valami sajátságos súly, lágy és hajlékony, frenetikus hústömbök egymásba
sodródva, a küzködő végtagok kigyószerű zürzavarával, vagy ennél is
több, ijjesztőbb, rettenetesebb, valami fantasztikus építkezés ingatag
kupolái, amint az árnyékunkat láttam a falon.
– Ha te fojtottad meg, ha neked köszönhetem, – lihegte a fülembe
perzselő leheletével, – úgy hát valld be, mondd meg, minek tagadnád,
aranyos? A bűnödet üvöltsd bele a hajamba, hogy csak én halljam, én
halljam jól és senki más… A vágy elragadt ugy-e, a végső csúcsokig s
mindaz, amit elsírtál az este, gyönyörű dolgok mind… szilaj szeretők
között, mindaz ami lehetséges, óh istenem, be boldog vagyok!… Te voltál
ugy-e, aki besurrantál hozzá, aki megfojtottad egy zsinórral a nyakán?
Valld be, mondd, te voltál! Oly rút vagy így, megbélyegezve, oly
förtelmes s nagyszerű, véres karmokkal meztelen oroszlánom! Mondd, hogy
te fojtottad meg, drága szerelmem, mondd, hogy te!
– Én! – hörögtem.
Elragadtatva, egy rettenetes sikoltása hangzott, mély és rekedt, mint a
medvemorgás. Förtelmes és zengő sikoly, a fulladásig vibráló s heves,
amelyen gyönyörködő lelke szinte meghasadva úgy pendült meg az egész
lénye gyökeréig mint az örvény, ha beletorkol a szél.