Különben is késő volt már.
Az idő múlása, az omlatag és beteges éjfél, a kihalt hoteltornác,
ahonnan a zenészek elsompolyogtak már, a csönd a mélyben és az elepedt
pálmalevelek tikkadt hajlongásban, mintegy hozzáformálódtak e kései
vágyhoz, hangtalan s buzdító sugallatokkal. Minden oly bágyadt,
rendetlen, elhagyatott volt; a kialvó lámpák, az elnyütt pamlagok, az
összes tárgyak, az egész terem körülöttünk, afféle szalon-tornác,
mintegy meglazulva a nappali élet fegyelmében, a maga megbomlott
erkölcsiségével kisértett és a vétket hömpölygette.
– Hát mindegy – rebegtem a nő kezét megragadva, – most már haljunk meg
és éljünk még egy órát. Úgy vagyok itt maga előtt, ahogy megkínzott s
legázolt és lássa attól szenvedek a legjobban, hogy maga kell nekem.
– Ha a meztelen vállamon megrázkódna sirva, az volna ám csak édes, –
rebegte Floria. És sok minden más, amit csak én tudok, – folytatta –
amit csak én tudok, higyje el, az életből s a szerelemből. Szeretni jó,
de ki tudja azt mit jelent szeretni?! Valami irtóztató titok van itt a
zseni számára, hogy no rajta! fejtse meg! Nagyszerű mozgások s valami
heroikus szárnycsapás, mint a sas keringője odafönn, a végtelen
zamatjával, ritmusával, mit tudom én, holott mégis tudom, csak beszélni
nem tudok róla. A testem forró és fagyos. Olyan különös este van, nem
igaz? De amiért csak a testemről beszéltem, csak a ritmusról beszéltem,
ne higyje, hogy a lelkemnek nincsen muzsikája. Oh, az én lelkem! – tette
hozzá remegő orrcimpákkal – az én gyönyörü lelkem mint egy véres
gyümölcs, akarja?
– Hallgasson – könyörögtem.
– Miért? – kérdezte elmosolyodva. – A szavakban is annyi kéj van, no
nem? A szám ragyog a képzetek szinétől. Éppen a szavak kenik el rajta a
sokféle festéköket. Nagyszerűen érzek mindent. Mint egy festő, mindent.
Mint Albert Besnard, hogy már semmi sem marad. A végső leheletig,
megfoghatatlan szinekig s azon is túl. Az utolsó gagyogásig mindent. Én
vagyok a legfinomabb nő.
Megdölt a székén s hátrahajlott fejjel úgy kacagott zengőn, a kalap
tollai lobogásával, ijjesztőn és vonzón és a fehér foga látszott.
Megejtve, e fogakat néztem, apró, heves gyöngyszemek, a száj piros
mélyét szögelve ki a fényökkel. Langyos lehellete, üde és illatos,
valami különös melege az eleven életnek, a női szájnak, a női vágynak,
megcsapta az arcomat. Ugy élt remegőn, nagyszerűn, kacagva, a gyöngéd
keble, az egész teste hullámzásával, kibontakozva s egyedül az
éjszakában.
Egyedül, persze. Mit mondjak még e különös percekből? A gondolatomat
követve csak rettenetes vágyakra lelek, izzó formákra és képzetekre,
melyeket a magány felszított lihegő freneziákig. Semmi semmit nem
jelentett e nő bírásán kivül. Oh ami odakünn van, a mások élete s az
enyém e kollektiv nyomoruságban, a holnap, a jövő és minden sallang ami
még rámtapadhat és minden konfuzió, amiben még résztvehetek, de hát
mirevaló s egyáltalán miért kellene az, hogy még tovább éljek? Valami
gócpont volt itt, a végső cél, a végzetem diadala, hát ime ezért volt,
istennek hála, hogy születtem. A csillagzatom homálya az arcomat égette.
Szerelmi átöröklések, ha bevallhatom, bűnös és megrontott vérek
ritmikája, a befejezés s a megoldás tragikumához hömpölygettek el, mint
az opálkavicsot a tengerszélek hullámfodrozása. Oh lenni az örömben,
akarhattam-e mást? A rémületem mind nőtt, valami kimondhatatlan
reménységben. A hajnali kivégzés tudata, az utolsó megismerés
szemtől-szemben a sorssal, nyújthatja ezt a mámort. A perceket
számláltam, a zengő kongásokat, amint az óra ütött a mélyben, az
elhagyatott bútorokon túl. A lelkem, a szám, a fejem megtelt
keserűséggel e szédítő áhitozásban. A nő térdét láttam a konturok heves
kiválásával. A fogai még egyre fénylettek. A keze, türelmetlen
omlatagsággal a gyűrűk fényét csillogtatta, a füle is kivált s kivirúlt
a magányos brilliáns szikrázása fölött, megvilágítva, mint egy kagyló,
áttetsző, drága, mesteri! Csak az kínzott, amit mondhatnék e fülnek,
amit belőlem meghallhatna s felszíhatna magába. Amint szerettem, amint
kivántam, az érzések százféle részletezésével, ő ép úgy jött felém,
százféle apró érzékével, külön-külön minden vágyamhoz a maga vágyával,
mintha az egész teste fel volna osztva s feldarabolva a kéjek apró
rekeszeire. Oly pazar volt minden e számítgatásban, oly szép, oly rút,
oly üde és elvirúlt és oly múlékony minden, mint egy első pillanat egy
nyári reggelen és egy utolsó perc az agoniában.
– Jöjjön, – rebegtem a füléhez hajolva.
Akkor, hirtelen, levont a szájához forrón, a szemét kimeresztve, mint a
szfinksz. De rögtön el is hárított ijedten. Valami apró, elfojtott
sikolya volt, mint egy gyönge síp, ha megszólal véletlen. Egy ember jött
a tornácon, egy magányos ember, fehéren, feketén, csendesen és
elbúsultan, egy öreg ember.
– Látja, most jön – rebegte Floria.
– Oh istenem, hát bánom én, ki jön? – feleltem remegőn.
– Nem bánja? – súgta. – Holott most jön, fehér nyakkendőben s frakkban,
egyenest a szinházból most.
– Egyenest a szinházból?
– Egyenest igen, hogy meghaljon.
Csakúgy ismételtem:
– Meghaljon! Meghaljon! Miért is ne haljon meg?
– Egy öreg ember, – mondta a nő, – gondolja meg.
– Meggondoltam.
Micsoda tréfa volt ez, micsoda képtelenség, egy magányos öreg úr, aki a
szinházból jött éjfél után, aki ment a tornácon, a lépcső felé és csak
ment és csak ment és semmivel sem törődött, holott mi itt voltunk ketten
és néztük és figyeltük, hogy ő megy, csak megy és egyenest meghalni
megy.
– Maga nem is tudja aranyos, milyen rettenetes ez – magyarázta Floria –
s egyben milyen gyönyörű!
– Oh én nem, én nem, igazán, én nem tudom s nem is akarom tudni. Jőjjön.
– Még nem! Még nem!
– Jöjjön.
– Oh rögtön aranyos, rögtön megyünk, igen, csak egy percig várjunk még,
mert most még nem lehet, még nem.
Az árny elvonult, az ember feketében. A lépcsőn is láttuk még, amint
lassan ment föl és eltünt. Micsoda rettenetes ösztönöm sugalta e
percben, hogy minden nyomoromat bevalljam Floriának, a lelkemet
kitapossam oda elébe, hogy elinduljon rajta! Féltem, hogy elvesztem?
Hogy elhárít végül, hogy nem akar, hogy nem jön? Szédüldözve, holmi vad
szavakat kerestem, vad fegyvereket a tíz újjam remegésében, hogy
lefogjam, lekössem, megtartsam magamnak. A fejemmel a keblén, mint egy
márványkapú előtt, a lénye rejtélyét kutattam s hallottam a szivét, a
szivét amint dobban, a szivét, amit akartam.
– Mert szeretem lássa, mert nem is az, amit maga gondol, de mert
szeretem, mert szeretem!
– Meglátják aranyos, hogy így van itt a fejével a mellemen, – felelte.
– Mert szeretem – folytattam – és amit mondhatnék még, amit elsírhatnék
még, minden csak az volna, hogy szeretem. Nem is tudok mit mondani, nem
is tudok, a vágyam minden szót leperzsel, valami nagy súly van a
fejemben, úgy állok itt mint egy malomkő alatt, lesújtva. Csak azt
tudom, hogy nem tudtam elfelejteni és úgy tele vagyok emlékkel, lázzal,
örömmel és irtózattal amit maga nyujtott hajdan, mint féreggel a
gyümölcs, illatosan elrothadva. És várjon csak, még van valami, még az
van, hogy mindenből kiszakadtam, minden elmult előttem, mögöttem.
Kéjesen szerencsétlen vagyok és gyalázatosan boldog vagyok, hogy semmi
rend, semmi szabály nem köt le többé és felszabadulva, vagy végkép
elzüllötten, magában ismerem föl a romlottságom aranyalmáját
elragadtatva, elragadtatva! Egy jelére, egy hangjára, egy
szempillantására kész vagyok, mit mondjak, amit akar, sőt!
– Sőt? – kérdezte ragyogón.
– Sőt, én szeretném a legjobban, ha valami vétket keverhetnék közzénk,
rettenetes zamatokat a véres fogammal, valami nagyszerű rettegést,
mondja, ami fojtogat s lerészegít, ami kerget, kinoz s az eszemet veszi.
Szilaj szeretők között mindazt, ami lehetséges: a gyönyörök mélyén az
összes titkokat s mindazt még, amit megborzongva el se merek mondani.
Mit gyújtanék föl, elképzelheti! Mit élveznék, tudja jól! De hiszen maga
szeretné a legjobban, ha egy holttest volna az ágyunk alatt, szerelmem!
– Oh képtelenség, – felelte Flória megremegve, – de szeretem, ha így
beszél. S micsoda képzelet! – tette hozzá kacagva.
– Jöjjön.
– Rögtön. Egy percig még.
– Egy percig?
– Amig az öreg ember lefekszik, aranyos. Az öreg ember, akit az imént
láttunk. Már el is felejtette? Az öreg ember, aki az uram.