– Jöjjön drága gyermek, aranyos, – szólott egy homályos nő felém
fordulva a Continental verandáján és intett a napernyőjével.
Régi ismerősöm, vagy útszéli ismeretlen, szerelmi primadonna, nagy,
sovány nő, amint az első látásra megéreztem, oh máskor, a jobb időkben,
_aux jours anciens_, ahogy Verlaine dalolja, oh máskor nyilván röpültem
volna, felpezsdülve és rajongón! Oh máskor, persze… mindenki tudja azt
micsoda kegyetlen varázsa van a távoli örömnek, letünt és kiélt idők
gyönyörének a kietlen jelenben.
Egy oszlopnak támaszkodva, alig mertem megmozdúlni.
Párisi kirándulásom ezúttal kétségbeesett jellegű volt. A nagy utak
előttem, ahol a vonatom végiggurult, a nyilt és mintegy fesledező tájak
körülöttem a télutó nyomorában, vagy holmi ingatag tavaszban, az egész
nagy koldúsvilág, a kopasz fák sivár és ellenséges ág-szuronyzatokkal,
szürkés mocsarakkal és elhagyatott tanyákkal, úgyszólván külső és
mesteri képe volt a lelkem tiszta kietlenségének.
Mögöttem gyönyörűen le volt tarolva minden, letarolva, ami még nem is
jelenti azt, hogy minden fel volt dúlva és legázolva bennem. Elernyedt
életkedvem, meglazúlt ösztöneim valami keserű izbe fulasztották bele
mintegy a létem gyökerét és permanens rémüldözéseim aggódva tértek ki
minden kinálkozások, alkalmak és igérgetések elől, az újabb csalódások
és fájdalmak baljóslatu előérzetében. Már élni is alig mertem és
elbágyadt csillagzatom, végkép kialvófélben, csak a homályt hintette
rám.
– Nem megyek, – dadogtam, csakugyan mint egy gyermek, makacsul az öreg
fejemmel.
De a homályos nő felállott és meglendűlt a selymekben.
Amint jött felém, a fejét könnyedén előreszegve és a lakktopánok
megvillanásával, rögtön megismertem s egy önkénytelen sóhajtásban,
mintegy magamhoz csendítettem, mint egy távoli ezüstharangot hajdani
időkből. Floria Tosca volt, csekélység! az égi test, egy csöppet
lesápadva és kiélve ő is szegény, kifüstölve mint egy nagyszerű pipa,
ámbra és tubarózsa tónusokkal az arcnak lágy és meggyötört elevenjén. A
szemek alatt, egészen enyhe és rejtett kéklések, mint nyilt vallomás az
izzó vágyat panaszolták, amint még mindig hitt, óh rendkivüli nő, amint
még mindig hitt a gyönyörben, a szerencsétlen! Az alakja kinyúlt és oly
könnyedén vonzó volt a minden hajlásra képes vonalzatával.
– Üljünk le ide, csöndesen egymás mellé, – mondotta, a kezem után
nyúlva.
S a mozdulatának oly édes omlatagságával vont le magához a szomszéd
székre, hogy ösztönszerű tartózkodásom eltikkadva engedett föl valami
megmagyarázhatatlan szédületben. Mintegy hozzáomlottam, feloldódva az
ismeretlen keserűségben. Mint egy bús víz dől a másikba. Mint az élet
egész nagy szennyébe, észrevétlenül.
– Lássa, aranyos, – mondotta – én nem fordulok el magától, és a bús
látszatok el nem térítenek, hogy fel ne szedjem egy irgalmas
tekintetemmel, mint ahogy egy lehullott és eltaposott rongyra nézek. Még
mindig jó vagyok, higyje el, holott maga megse ismert, azaz hogy rögtön
megismert, mihelyt a szememet látta.
– Oh a szemét, persze, – feleltem megremegve, – hogyan is felejtsem el?
Gyakran láttam olyan közelről, hogy már közelebbről nem is lehet s az én
pillám érintette a maga pilláját, emlékszik?
Csak egy könnyed fejbólintása volt: emlékszem.
– Ezt sohasem fogom elfelejteni, – tettem hozzá az érzékeim rabságában.
– Én sem, – felelte.
Mindez olyan ostoba volt. És csak folytattam:
– Oh maga sem, maga sem, hogy higyjem ezt – és nevettem.
És nevettem és nevettem, amiért e nő emlékében rég el voltam kopva s
amit adtam s amit kínlódtam s amit gyönyörködtem, az egész ifjú
gladiátortestem, a két karom mint a márvány s a szám mint a piros téboly
és minden ami lihegett köztünk rég elapadt s el volt felejtve e
rendkivüli gazhölgy lelkében.
Lehullott és eltaposott féreg, amint elmerengett rajtam bizonytalan
könyörülettel, hidegen s mégis oly megejtőn, a fensőbbsége lesújtó
varázsával, olyannak tünt mint valami öreg, nagyszerű erdő, amelyben
eltévedt s lerongyolódott az ember. Miért jött felém, miért szedett fel
újra, miért zárt magába az emlékek bántó zúgásával? Micsoda kiváncsiság,
mit tudom én micsoda rút szánalmak s diadalok mulattathatták, holott
magam is csak megenyhülhettem, hogy ime ő is elvirúlt a harcban. Micsoda
titkos vágyak, lehetséges, hogy még egyszer magába öleljen a
meggyalázott szerelmek ama késő órájában, mikor a kéjt a kín kavarja
föl, elnyomorodott zokogással. Óh ez a kín, a köny, a nagy sírás és
minden, szent isten mégis vonzott és perzselt és elkábított, az avúlt
arc, az egész nagy test feldúlva s megsebezve, hogy még egyszer az enyém
legyen! Már-már el is fakadtam sírva, eltorzúlt arcommal a vágyban. S
amint megértette, enyhén és készséggel visszanézett reám és sokáig
hallgatott. Gyönyörű csend volt ez, a néma elkészültség, a szótlan
megegyezés a kéjre.