Az ajtóban mégegyszer megfordult és újra megkérdezte az előljárót, hogy
csakugyan kapott-e ilyen táviratot.
Nem, hanem vettem, felelte az előljáró és mind a ketten nevettek.
Egyébként – bármilyen zavart és jókedvű volt is Mariane kisasszony és
bármilyen szívesen utazott volna is el rögtön, a postahajó csak két nap
múlva érkezett meg. Ez idő alatt a lány több táviratot küldött és kapott
és a ruháit meg egyéb holmijait böröndbe csomagolta. Az apja segített
neki. Holmengraa úr hallgatag volt és boldog, bizonyosan amiatt való
elégedettségében, hogy a gyémánt-barlang nemsokára elkészül és
használatba is veheti.
Egyszerre csak nagy hajó érkezett a kikötőbe. Holmengraa úr lengette a
lobogót, a hajó egyenesen a hajóhídnál kötött ki, tehát Holmengraa úrhoz
jött. Most aztán igazán nem tudtak eligazolni az emberek: megint
gabonaszállító hajó? Hát mégse bukott meg Holmengraa úr? Holmengraa úr
csak bólintott és azt mondta, már régen várja ezt a hajót, és most
eljött. Akkor valami csoda történhetett. Egy hajó nem hozhatott gabonát
egy csődbejutott embernek. Meg nem is lehetett rárakni egy tűzálló
pincét sem.
Holmengraa úr és a lánya felmentek a hajóra és sokáig ott maradtak. Amíg
a hajón voltak a vendégek, a gőzöst ünnepélyesen fellobogózták, mikor
pedig ismét partraszálltak, velük ment a kapitány is. Magas termetü
ember volt, sárga arcbőrű, nyilván idegen földről származott, karonfogta
Marianet és idegen nyelven beszélt vele, amibe itt-ott belekeverte a
segelfossi dialektus egy-két szavát is. Ezen aztán nevetett mindenki.
Mariane és Holmengraa úr Felixnek szólították a kapitányt.
Tehát az ifjú Felix visszatért Segelfossba, látogatóba, egy-két órára,
inkognitóban. Úgy van, megérkezett. Csodálkozott mindenen, hiszen egész
várost látott maga előtt, az embereket elfelejtette és csak a nevekre
emlékezett.
Julius? kérdezte. Gotfred? kérdezte. Willatz. Pauline, boltos Per? Kié
az a nagy üzlet? Theodoré? Nem emlékszem rá.
Aztán Holmengraa úr is csomagolni kezdett, és a böröndjeit meg ládáit a
sagvikai Bertellel és Ole Johannal felküldte a hajóra. Mariane
kisasszony Frondhjemben akart találkozni a vőlegényével és az apja
elkísérte.
Azt hiszem, visszajön, mondta Ole Johan.
Persze, hogy visszajön. Hiszen nem mondták, hogy mi legyen a pincével,
mondta Bertel.
Azt mondják, hogy nem jön vissza.
Ki mondta?
Állítólag az ügyvéd.
A két ember böröndöket és ládákat cipelt és ahányszor feljutnak a
hajóra, Ole Johan mindenfelé kérdezősködik, de a legénységtől csak
érthetetlen szavak áradatát kapja válaszul. A kapitány maga kint van a
szárazföldön Holmengraa úrnál vagy pedig a környéken sétál és nézelődik.
Az emberek itt-ott találkoznak vele. Beszél hozzájuk, nevet, egy-két
segelfossi szót mond, egyébként azonban tohuvabohu a beszéde. Ez
bizonyosan ősnorvég. Megkérdezték Kopperud szerkesztőt, ő is azt mondta,
hogy ez bizonyára ősnorvég.
Amióta Lassan lelkész Segelfossban járt, az ősnorvég mozgalom nagyot
lendült, hiszen sokat nyomott a latban, hogy egy híres és tudós lelkész
állást foglalt az ősnorvég nyelv mellett, sőt Isten igéjét is ősnorvég
nyelven hirdette. Holmengraa úrnak valamennyi munkása kenyér nélkül volt
ugyan, de ősnorvég nyelven beszéltek, sőt bámulatba ejtették egymást a
haladásukkal és ime, itt jön egy nagy hajóskapitány messze idegenből, és
ősnorvég nyelven beszél! A kapitány elment a boltba is, körülnézett ott
és vásárolt egyetmást és szakadatlanul ezen az érthetetlen nyelven
beszélt. Tévedni nem lehetett. Mindenkinek tetszett, amit mondott,
hiszen ez volt az anyanyelvük, szívbéli üzenet az ősnorvég időkből. A
munkátlanok bólogattak a kapitány felé és igyekeztek utánozni. Rövid idő
alatt sok mindenre megtanította volna őket. Csak az a kár, hogy olyan
hamar elutazott.
Másnap kora hajnalban Holmengraa úr meg a lánya a kapitánnyal együtt
hajóra szálltak. Ennek hamar híre járt, és a kenyerüket vesztett
munkások ezt gondolták magukban:
Meg akar szökni? No, majd meglátjuk!
A kikötőben nyüzsögtek az emberek, Irgensné a hajóig kísérte gazdáit,
ott állt és sírt, bár egész halom pénzt kapott és gondoskodás történt
róla. Nyilván azért sírt, mert jó gazdát veszített el. A kikötő-mester,
meg a segédje, ünneplőruhában mentek oda, de tisztelettudóan a háttérbe
húzódtak. A sagvikai Bertel és Ole Johan a megszokott módon üdvözölték a
malomtulajdonost és Bertel megkérdezte:
Mi lesz a pincével? Vigyázzunk rá, amíg vissza tetszik jönni?
Holmengraa úr egy pillanatig gondolkozott, aztán így felelt:
A pincével? No, most, hogy itt van a hajó, már nincs szükségem többé a
pincére.
Vastag borítékot adott Bertelnek és ugyanolyat adott Johannak is, aztán
azt mondta, hogy ne nyissák ki addig, amíg ő el nem utazott. És
megköszönte nekik, hogy hűségesen szolgálták.
Hát nem tetszik visszajönni? kérdezte Ole Johan.
Ha a lányom a birtok úrnője lesz, akkor talán visszajövök látogatóba,
felelte Holmengraa úr.
Ennek a válasznak a híre hamar elterjedt Segelfossban: Holmengraa úr nem
szökik meg, hiszen itt marad a lánya és ő maga is visszajön. Erre a
vígasztalan munkások ujjongani kezdtek, nem füttyentettek az ujjaik
között, nem követtek el semmiféle merényletet, sőt még segédkeztek is a
hajó elindításánál, és fájdalommal néztek a volt gazdájukra.
Ott állt a hajón. Sohase volt szigorú, harcos munkaadó! Szerencsés útat!
Mégis csak derék emberek voltak. De nehogy eszébe jusson ezer koronát
kiküldeni a partra, hogy szétosszák köztük, egyszerre keveselték volna
és morognának, amiért nem kétezret küldött, mert hiszen az ő verejtékük
szerezte neki ezt a sok pénzt. Megvolt a proletár természetük, az ő örök
éhségük nem olyan volt, mint az állaté, a torkuk mindig tátongott,
mindig többet és többet kívánt.
A boltos Theodor is hallotta Holmengraa úr válaszát és szúrást érzett a
szíve táján. A birtok úrnője… Ó, hiszen nem újság, nem meglepetés ez!
Hiába van az embernek cége, hiába nagy valaki a szakmájában, a végzet
mégis erősebb. Ott áll most Mariane és: Isten vele, sok szerencsét,
igen, ezt kívánom önnek!
Ole Johan, aki egy darabig eltűnt, hirtelen, mint a megvadult ló rohant
bele a tömegbe. A kíváncsi ember nem állhatta meg, hogy el ne rejtőzzék
és fel ne bontsa a borítékot. Odatotyog a sagvikai Bertelhez és azt
mondja:
Nem írás van benne, ahogyan te gondolod, hanem pénz. Bontsd fel a
borítékodat és meglátod te is.
Majd ha elutazott, felelte Bertel.
Baardsen közeledik, nagy lassúsággal, vékony ruhában, a lehetetlen
Baardsen… Nem vezetője többé a táviróállomásnak, hanem segédtávirásza a
kis Gottfred keze alatt. De éppen olyan termetes és éppen úgy ringatja a
vállát, mint azelőtt, megbánás nélkül, keserűség nélkül. Köszön a
fedélzeten álló uraságoknak. A kalapját karhosszúságnyira leemeli, senki
se tud úgy köszönni egy ócska kalappal, mint ez a Baardsen. És az uraság
éppenolyan mélyen viszonozta a köszönést, Holmengraa úr megköszöni a
távirásznak a sok munkát, amivel őt szolgálta. Baardsen mégegyszer
mélyen megemeli a kalapját és visszahúzódik.
Erre Holmengraa úr megszólítja Theodort. Buzdítja a fiatal kereskedőt,
hogy legyen továbbra is szorgalmas és azt mondja neki:
Üdvözlöm az apádat meg az édes anyádat.
Mariane is feléje bólint. Ebben a pillanatban elsiklik a hajó a
hajóhídtól, és egyszerre meghatottság fogja el Theodort. A hatalmas hajó
egyre nagyobb távolságot mér maga és a szárazföld közé, ez volt Mariane
utolsó üdvözlete. Egész életre szóló búcsú volt ez, Theodor nem tudta
miért, de valahogy elállt a lélekzete.
Meghalt az apád, szólalt meg mellette egy hang. Julius mondta ezt.
Theodor mintha más világból tért volna vissza.
Mit mondasz?
Az apád. Éppen most halt meg. A boltból jövök.
Meghalt az apám?
Igen.
Theodor egy csapásra ismét a maga világában van, nem látja többé a
hajót, nem ézi a megmagyarázhatatlan meghatottságot, hazasiet és
fölkeresi az anyját.
Bizony, meghalt az apád, mondja az asszony és zokog. Ma reggel már olyan
rosszul volt, hogy egyetlen szót se tudott mondani. Rosszul vagy, Per?
kérdeztem, de nem felelt. És most halott.
Lám, lám, mondja Theodor.
Tulajdonképen nem is várta ezt a hirtelen halálesetet, de hiszen nem is
jött az olyan korán, Isten végre megkönyörült az édesapján. Több
gondolat száguldott át Theodor agyán, a koporsó, a temetés, a
sírkereszt. Bement a boltba és kiválasztott egy gyászfátyolt a
kalapjára. Ne tegyen gyászszallagot a karjára is? De melyik karjára? Ki
tudja ezt megmondani neki? Talán mind a kettőre? Kopperud szerkesztő
bizonyosan tudta, hogy mi a helyes ilyenkor, de Theodor nem volt vele
jóban, sőt éppen ellenkezőleg. Vagy talán a fényképész tudta? Theodor
oda küldte a boltosinast, hogy kérdezze meg. De a fényképész se tudott
felvilágosítást adni. Theodor pedáns volt az ilyen dolgokban és nem
akart hibát elkövetni. Persze, Baardsen tudta. És ne használjon-e fekete
szegélyű levélpapírt, mint ahogy más városokban szokás?
Személyesen kereste fel Baardsent és mikor visszatért, félárbócra
eresztette a lobogót.
Ne lengessem a lobogót a színházon is? kérdezte, aztán kiadta a
parancsot, hogy a színházon is eresszék félárbócra a lobogót. Ezzel
elvégezte a legelső és legfontosabb teendőket. Theodor a gyászban, a
családi gyászban is szorgalmas volt. Elintézett mindent, bejelentette a
halálesetet a sekrestyésnél, a papnál és az előljárónál, megrendelte a
sírt és intézkedett a péknél, hogy süssön kalácsot. De hát miért lett
olyan friss és eleven? Illő titokban tartotta a dolgot, de hát
tulajdonképen sokat nyert ő az apja halálán, ez is olyan eset volt,
amikor megkapta az árát, anélkül, hogy árut kellett volna szállítania
érte.
A tömeg lassan elvonult a kikötőből, a nagy hajó Tóbiás királlyal és a
leányával eltűnt, túl a szürke látóhatáron, az emberek mind a boltba
özönlöttek, ott hallották új esemény hírét.
Hát elköltözött? Bizony, a jó Isten sokáig kínozta, mielőtt magához
vette!
Lars Manuelsen sajnálkozott, hogy a boltos Per nem akkor halt meg,
amikor Lassen tiszteletes Segelfossban tartózkodott. Ezt persze csak Per
kedvéért gondolta, mert akkor gyönyörű búcsúztatót kaphatott volna az
öreg.
8.
A beszéd jobb is lehetett volna. Nagy volt miatta az elégedetlenség.
Segelfoss úgy érezte, hogy más beszédet érdemelt az öreg Per. Landmarck
lelkésznek itt végre komoly beszédre nyilt alkalma, de ő nem élt vele és
egyébként se tudott prédikálni. Az egész közönség, aki csak ott volt,
mind kiváncsian fülelt: vajjon felsorolja-e a pap a boltos Per bűneit,
vagy elkerüli? De bizony elkerülte.
Landmarck lelkész kézműves volt, esztergályozott, ácsolt és kovácsolt,
volt érzéke a forma, a vonal iránt, boltos Per pedig sohase követett el
nagyszabású, jólformált bűnt, mást nem lehetett hallani róla, mint apró
cselfogásokat, becsapásokat és kapzsiságot. No, boltos Per nem volt
ilyen jelentéktelen ember, de hát Landmarck lelkész nem ismerte, ezt
érezni lehetett a beszédjén, az egész holttest közömbös volt neki.
Mindenki csalódást érzett a beszéd miatt, Theodor pedig – éber volt,
mint mindig – haragudott a papra, amiért olyan érzéktelen hangon
beszélt, és meg se hívta a halotti torra.
Ha már felkérik a beszéd elmondására, akkor ne legyen kegyeletsértő
elhúnyt személyekkel szemben, mondta Theodor. Hiszen nem mindennap
szórhat homokot ilyen koporsóra, mondta.
Igaz, híre is járt annak a koporsónak, gyönyörű volt, Trondhjemből
rendelték, rajta volt, hogy „Nyugodjál békében!“, aztán angyalok, két
egymást fogó kéz, cirádák, persze minden csillogó ezüstből. Theodor egy
darabig otthagyta a rakodóparton, hogy az emberek alaposan
gyönyörködhessenek benne, mielőtt használatba kerül. A temetés napján
nem volt ugyan ott egész Segelfoss, de Rasch ügyvéd mindenesetre elment
a végtisztességre, bizonyosan tudta, hogy mivel tartozik egy elhúnyt
kliensnek, és Theodor nagy gyászmenetet gyüjtött össze a temetőtől
hazáig, ott volt a környékről minden vevője, a község lakosai is.
Megjelent Lars Manuelsen is és most volt rajta először kabát, felöltő.
Bizony, a külseje alaposan megváltozott a ruházatával és Sjura – nos,
Sjura nem csörrent rá többé! Talán nem ismerte meg Lars Manuelt?
A halotti tor persze elsőrangú volt, meleg ételt nem szolgáltak föl,
csak kávét és mindenféle kalácsot, vajaskenyeret, szardiniát, sört meg
szőllőbort. Megint Juilus volt a vendéglátó a házigazda helyett és Nils
varga segített neki a kiszolgálásban. Nagyszerű volt az a halotti tor!
Már régen elmult, de néhány embernek meg volt az oka ráemlékezni, a
többi között Juliusnak is.
Juliust és Nils vargát ugyanis még aznap este hirtelen behívták Theodor
irodájába. Ott bent volt már a Florina szolgáló, csak ő, meg Theodor
voltak az irodában. Nagyon ünnepélyes színe volt a dolognak, egyikük se
szólt egy szót se.