Florina nem sütötte le a szemét, sőt ellenkezőleg, dac és
elhatározottság tükröződött az arcán. Már régóta szakított a
gyapjúkendővel a szája körül, nem is lett volna már semmi értelme,
lemondott a fogfájásról és a hányásról, a kendő csak terhére volt,
azonkívül pedig az ügyvéd határozottan követelte, hogy vegye le. És most
itt állt az irodában. Ki akarják hallgatni? Ám legyen. Rajta!
És Theodor kezdte meg elsőnek a beszédet:
A mai posta megérkezett, mondta, mert alaposan le akarta tárgyalni az
ügyet. Levelet kaptam az én Didriksen barátomtól. Emlékszel még rá
Florina, a Didriksen & Hybrecht képviselőjére?
Mit akar tőlem az úr? kérdezte Florina hevesen.
Te írtál a menyasszonyának, Rachel kisasszonynak.
Florinát elöntötte a méreg:
Talán kimélnem kellett volna a kisasszonyt?
A kisasszony most szakított vele, mondta Theodor.
No, akkor sok szerencsét!
Most mondok neked valamit, felelte Theodor. Itt tartom a kezemben az én
Didriksen barátom levelét. Te nem úgy viselkedtél vele, ahogy
gentleman-ek közt illik, de én mégis úgy érzem, hogy a leghelyesebb, ha
szépen járok el veled szemben és kifizetek neked egy jelentősebb
összeget. Végtére is mindig jó vevőm voltál és személyesen semmi bajunk
se volt egymással.
És mennyit szánt ő nekem?
No, hogy mennyit? Az mellékes. Én mindenesetre kerek összeget: ezer
koronát fizetek ki neked.
Florina egész testében megvonaglik, ez felülmúlja a legvérmesebb
várakozását is, és megkérdezi:
És ezt ki tudja fizetni, Theodor úr?
Nem a te dolgod, hogy mit tudok és mit nem. A magam felelősségére
cselekszem. Ezer koronát kapsz nyugta ellenében. Julius és Nils, ti
lesztek a tanúk.
Julius most kérdezősködni kezdett. Nem átallotta bárkinek a dolgába is
beleütni az orrát, különösen, hogy itt csak a Florina szolgálóról van
szó. De csak a legszükségesebb válaszokat kapta, mert Florina kurtán
leintette:
Mindez nem a te dolgod, Julius.
Theodor aztán egy világosan érthető nyugtát tett az asztalra, volt rajta
kelet és aláírás. A nyugta értelmében felhatalmazás alapján 1000, azaz
ezer koronát kap nevezett Florina, melynek fejében a jövőben minden
követeléséről lemond Didriksen úrral, a Didriksen & Hybrecht cég
utazójával szemben.
Időközben azonban Florina egy kicsit megforgatta a fejében a dolgot és
most már vonakodott aláírni a nyugtát. Az összeg kicsiny, tulajdonképen
még egy ezrest kellene kapnia, mert annakidején ennyit követelt. És járt
a szája, nem lehetett elállítani. Az ilyen utazó úr ne bánjon úgy egy
szegény lánnyal, ahogy éppen eszébe jut.
Theodor követelésére aztán mégis aláírta a nyugtát, de nem minden morgás
nélkül. Julius kezében vezetni kellett a tollat, mert éppen a nevét
tudta a legrosszabbul leírni, mint mondta. Nils varga pedig ott állt,
mint egy csontváz és fölöslegesen nagyra írta alá a nevét.
Azt akarod, hogy azonnal fizessem ki az összeget, vagy pedig meghagyod
nálam? kérdezte Theodor.
Florina azt gondolta magában, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy
túzok és mingyárt elkérte az összeget.
És minthogy Theodor éppen most kapta meg a szállított halrakományáért az
egész évi összeget, könnyen kinyithatott egy tűzmentes szekrényt és
kivehetett egy ezerkoronást valamelyik bankjegykötegből, a kötegen meg
se látszott, hogy kivették azt a bankjegyet. A nézőknek még a lélegzetük
is elállt, Nils varga pedig halkan és félkegyelműen nevetett magában.
Tessék, nézd meg alaposan! mondta Theodor Florinának.
És most boldog volt Theodor, úgy állt ott, mintha ősi kardjára
támaszkodnék. A véletlen kényszerítette, hogy megmutassa a pénzét,
nagyot csalódott volna, ha Florina elutasítja az ajánlatát. Most már nem
is volt szüksége a Didriksen pénzére, bár egy kis idővel ezelőtt még
nagyon jó segítség volt a számára. Ez volt, úgy látszik a sors rohanó
útja, és mintha minden Theodor szája íze szerint igazodnék.
Persze, hogy levelet kapott az ifjú Didriksen úrtól. A könnyűvérű lovag
már megint nagyon léhának látszott, alighanem valami lakomáról jött,
mikor megírta: Az a lány, – ejnye, hogy is hívták csak, – az a
segelfossi lány… no, az Isten áldja meg, de csakugyan pletykázott rólam
Ráchelnek, bizonyosan emlékszik még Rachelre, a konzul leányára? Azért
kérem, fizessen csak ki most egyezer koronát annak a segelfossi lánynak,
ez egy komisz teremtés, és Rachel felbontotta miatta az eljegyzésünket.
Szóval, fizessen ki annyit, amennyit megengedhetőnek tart. A mester azt
mondja, – hiszen tudja, a mester, – ő még változatlanul az én igen
kedves barátom és egy hihetetlenül okos fickó, – szóval, a mester azt
mondja, hogy csak a felét adjuk annak, amennyit kér, de én azt akarom,
hogy kapja meg az ezret az a kis szörnyeteg, megérdemli, és én még
többet is adnék neki, mindent, amim csak van. Rachel szakított velem, de
a legkedvezőbb pillanatban, éppen akkor, amikor – eljegyeztem magam. El
se gondolhatja, hogy milyen elragadó hölgy ez a jelenlegi, már évek óta
szeretem, de csak most egyezett bele, valószínűleg azért, mert egy
másikhoz akartam kötni a sorsomat. A neve? Hogy is hívják csak? –
Hybrecht kisasszony, a cégtársunk lánya és tizennyolc esztendős.
Megmutatom majd a fényképét, ha odajövök. Később aztán írt nekem Ráchel
még egy levelet, de az nem másította meg az én szilárd elhatározásomat.
Nagyon boldog vagyok és minthogy az a segelfossi kis boszorkány is
közrejátszott a boldogságomban, nagyon kérem, fejezze ki az én nevemben
is a köszönetét. Én Ráchelt elfelejteni nem fogom, de látom, hogy az
csak pillanatnyi, futó, szerelmes hangulat volt, a sors igazi
útmutatásával nem dacolhat senki. Hybrecht kisasszonynak Helene a neve,
a szeme kék és tizennyolc esztendős. Kérem, adja át annak a lánynak a
köszönetemet, ön pedig fogadja legmélyebb hálámat, amiért olyan
szeretetreméltóan vállalkozott rá, hogy ezt a szerencsétlen ügyet
rendbehozza. A viszontlátásra!
Theodor barátsága az ifjú Didriksennel kitünő hatással volt a fiatal
kereskedőre. Kissé különc és könnyelmű ember volt, de pompás, adakozó,
szivélyes, – Theodor tehát lemondott arról, hogy akármelyik féltől is
proviziót szedjen, és még ugyanazon a napon visszaküldte Florina
nyugtáját a megmaradt pénzzel együtt. Apja temetésének a napja volt ez.
Ugyanaz a nap, amikor Julius, a szállodás, végre belátta, hogy
Florinából milyen értékes asszony lehetne és elhatározta, hogy közeledik
is hozzá.
A nagy események után Segelfoss lassankint visszanyerte nyugalmi
állapotát. Arról volt szó, hogy a malom tavasszal ismét megnyitja az
üzemet, de egyelőre még csak tél volt, sok ember számára hideg és
kegyetlen idő. A boltos Theodor ezekben a napokban több
szeretetreméltóságot mutatott, mint akárki is remélhette, sugárzott
belőle a meleg kedély, sokat fuvarozott Lofoten felé és így juttatta
keresethez az embereket.
Holmengraa úr bukásának a hatását még sokáig lehetett érezni, és Theodor
most már nem volt olyan rövidlátó, hogy gáncsolta volna a
malomtulajdonost, most, hogy a malom beszüntette az üzemet, most
látszott csak meg, hogy a pénz a városban szívódott fel, és Theodor
egyelőre senkivel se csinálhatott üzletet. Egyáltalán nem volt kivel
üzletet kötni. Úgylátszik, Holmengraa úr tartott mindent a kezében. A
fényképész kínjában meghalt a kis padlásszobájában, Nils varga a boltos
Per temetésén szerezte meg az utolsó kétkoronását, a Segelfossi Ujság
pedig elvesztette az előfizetőit. Ekkor Theodor segített itt-ott, ahol
lehetett, megmutatta, hogy nincs kőböl a szíve, de mindez nem sokat
lendített a dolgokon, Segelfoss aludt, a közlekedés megszűnt, sőt már
arról is beszéltek az emberek, hogy a távirász-hivatalban egy emberrel
kell beérni, ez is csak átmenet ahhoz, hogy majd véglegesen megszüntetik
az itteni fiókot. Addig is, – Baardsenre semmiesetre sincs szükség.
Ami azonban Nils vargát illeti, ő már csak árnyéka volt önmagának,
olyan, mint a kisértet, és most már a szinházak minden drámai készsége
se tudta volna kirázni az apátiájából. Lyukas gyári cipőjében könnyedén
és lesoványodottan járt föl-alá az utakon és hihetetlenül sovány volt. A
szegény fickót ijesztővé és egyúttal komikussá tette a mézédes arca, aki
látta, azt hitte, hogy állandóan tréfán jár az esze, de a tréfából
valami borzalmas dolog sült ki mindig, szinte az őrülethez járt közel.
Ma szertefoszlott az utolsó reménye is, ott volt Rasch ügyvédnél, még
pedig ezúttal is az irodán ment keresztül, hogy Rasch ügyvédné észre ne
vegye, az irodában pedig megkérdezte az ügyvédet, hogy nem tart-e bazárt
a segelfossi jótékonysági egyesület. Az volt a válasz, hogy nem, az idők
nem alkalmasak bazárok rendezésére. Nem, hát persze, hogy nem, felelte
Nils varga, de látszott rajta, hogy az utolsó reménye pattant szét, mint
a szappanbuborék.
Bement az üzletbe és vásárolt néhány apró kétszersültet, senki fián úgy
meg nem látszott az éhség, mint őrajta.
Adjatok néhány kétszersültet a délutáni kávém mellé, mondja.
Mikor pedig fizetni akar, előveszi ötször egymásután ugyanazt az öt őrés
pénzdarabot és sokáig keresgél az erszényében, mintha nehezen sikerülne
megtalálni benne az aprópénzt. És mosolygott, amikor elment. Különben a
mosoly mindig könnyen támadt nála. Most úgy mosolygott, ahogy csak
zavarában tette.
Néhány nap mulva Baardsen is eljött a varga szobájába, élelmiszert és
pálinkát hozott magával, és valami nagyszerű hangulatot, – úgy bizony!
Éppen erre jártam, mondta, és meg akartalak nézni egy kicsit, mondta.
Itt van ez a holmi, kóstold csak meg!
Nils varga már az ágyban feküdt, – fájnak a tagjaim, mondta és azért nem
ég a tűz a kályhában. De azért ezer örömmel kóstolta meg a finom
falatokat és egy pohár pálinkát is örömest ivott hozzá. Baardsen úgy
bánt vele, mint egy orvos és azt mondta neki:
Ne ebből a kolbászból egyél most, mert ettől csak megszomjazol, hanem
egyél vajaskenyeret! Szép tőled, hogy velem tartasz, mert én messze
jártam, és mindezt elemózsiának vittem el magammal.
Baardsen begyújtott a kályhába és végül is rávette a vargát, hogy keljen
fel és főzzön kávét.
Hohó, fog az menni, mindennek nagyszerűen kell menni, öreg Nils!
Bizony, Baardsen úr, ha maga itt van, akkor úgy látszik, mintha minden
nagyszerűen menne!
És csakugyan nagyszerűen ment, de milyen áron! Minden tisztes polgár
ember szemében – hátrafelé volt az. Nils vargát nem lehetett már
egyetlen jó étkezéssel és egy pohárka pálinkával talpraállítani, arra
már nagyon is leromlott, Baardsen pedig keveset törődött azzal, hogy
milyen úton is jár életében. Neki egy út se volt fontos, már leszokott a
válogatásról, és tűrte, hogy a napok múljanak, amint akarnak. Minden
órája töprengésben telt el, szívesen tett egy kevés jót a szegény
foltozó vargával, ivott, játszott a csellóján, és furcsa beszédet
folytatott, emberi agy alig értette azokat, – minden értelmes embernek
el kellett fordulni tőle.
Pedig volt-e valaha fölényesebb, nagyobbstílű, ördöngősebb fickó a
romlás szélén, mint ő?
Ha pillanatnyilag nem lennék olyan átkozott pénzzavarban, mondta Nils
vargának, akkor kijavíttatnám a trondhjemi székesegyház tornyát.
Egyáltalán nem úgy nézem, mintha pénzzavarban volna, Baardsen úr,
felelte a varga jóllakottan, és egy kicsit már ittasan.
Baardsen nem evett semmit, ellenben annál többet ivott. Pedig nem
gyöngeségből vagy megadásból ivott, mint aki nem birja tovább az élet
súlyát, sem pedig kétségbeesésből, hogy eltöltse a napjait, – nem,
Baardsen nem állt a romlás szélén! Egyáltalán nem. Biztos volt a
dolgában és úgy ítélt, hogy minden úgy van jól, amint történik. Ha
keveset evett, csak azért tette, mert el akarta kerülni az éhséget meg a
csömört is, éppen kellemesen akarta érezni magát: jobbat nem is kívánt.
A két távirásznál volt valami házvezetőnőféle, egy asszony, aki megfőzte
az ebédjüket, de annak hamarosan el kellett hagyni a helyét, mert nem
kapott semmit, amiből főzhessen. És Gottfred most a szállodában
étkezett, Baardsen pedig alig evett valamit. Gottfred segíteni akart és
meghívta, hogy étkezzék vele a szállodában. Baardsen azonban megköszönte
és azt mondta:
Nem, annak nem volna értelme, barátom!
Az egész nehéz időn át Gottfred mindig hűségesen segítette, akkor is,
amikor Baardsen betegen feküdt a szúrt sebével, meg később is, mikor a
kasszahiány napvilágra derült és őt elbocsátották a távirda
szolgálatából. Baardsent meghatotta ennyi jóság és minden kis
segítségért külön mondott köszönetet, de az életén nem változtatott.
Valami örökletes hajlandóság vitte a megsemmisülés felé, már a
születésétől fogva. Vajjon nem volt-e családja? Nem voltak-e rokonai?
Egy átutazó azt mondta egyszer, hogy fölismeri benne egy hatalmas
kereskedőcsalád elveszett fiát. Talán ebből a családból való volt, talán
nem. Végtelenül közömbös tudott lenni a maga és a más pénze iránt
egyformán, kezdetben talán bízott benne, hogy a családja majd főllép az
érdekében, aztán hozzászokott a felelőtlenséghez, és nem törődött többé
semmivel. Mikor azonban szorúlt a kapca, sehol se keresett segítséget és
nem is kapott, sőt inkább arra kérte a felügyelőt, hogy fizethesse
vissza a pénztárhiányt havi levonásokban. Segítség? Ó, nem, hiszen ő úgy
él, mintha nem volna senkije, de Gottfred nem tehetett mást, azonnal
fedezte helyette a hiányt.
Igy űlt most ott a vargánál és nagyszerű szavakkal ecsetelte a régi
rómaiak szokását. Ha egy régi római azt gyanította, hogy elvesztette az
uralkodó kegyét, felnyitotta az ütőerét, vagy pedig addig bőjtölt, amíg
csak el nem költözött belőle a lélek. Finoman és udvariasan kell
viselkedni a felsőbb hatalommal szemben, minden egyéb csak paraszti
kötözködés.
Gondold csak el, ha nagyurak elé oda kellene éllnunk, hogy
kihallgassanak, és védekeznünk kellene a halál ellen, – kell az
ördögnek! Hiszen száz év mulva úgysem emlékezik ránk senki.
Vajjon úgy gondolta-e a távirász, hogy ez a beszéd majd szórakoztatja a
vargát? Nem volt ittasabb, mint rendesen és tudta jól, hogy mit mond.
Vagy pedig jónak látta, hogy megnyugtassa a vargát és arra intse, hogy
adja meg magát a sorsának, ha már kikerülni úgysem lehet.
Hát még mennyivel udvariasabbnak kell lenni Isten iránt és mennyivel
előzékenyebbnek! mondta. Nekünk, Nils barátom, már nem mulatság részt
venni az élet vásárában és holmi haszonra tenni szert. Végre is: mit
kezdünk mi a haszonnal? Nem törődünk az egésszel, hadd törődjenek vele a
többiek. Mi ügyet se vetünk az ilyesmire, hadd tegyék a többiek az
életük céljává. Most vagyunk a jó úton, nem ülünk a világproblémák
kellős közepében, mint valami hatalmas világító fáklyák, hanem úgy
ülünk, mint sötét foltok a sötétségben. Finom ember lett belőled, az
arcod nem kellemetlen, csinos apró barázdák támadtak rajta, és nem ül az
ábrázatodon semmi pökhendiség, olyan vagy, mint a liszt. Azért van ez,
mert nem táplálkoztál bőségesen, az indus bölcsek is azért koplalnak,
hogy a belsejük tiszta és fehér legyen és így aztán meglátják az
üdvösséget. Nyugodt lehetsz, Nils, mi ketten, te meg én, a jó úton
járunk.
Legalább is reméljük, helyeselt a varga.
Hiába küldött volna akármit neked a fiad Amerikából, te azért egy
szikrát se változtattál volna a sorsodon.
Nem azt magam is hiszem. És talán az Ulriknak se volt olyan jó sora.
Ha délről megérkezett a postahajó, mondta ismét Baardsen, akkor jőjj el
hozzám a táviróba. Nem felejted el?
Odamenjek? A távirdafőnök úrhoz?
Igen, van okom hinni, hogy szívesen foglak látni, mondta Baardsen a maga
titokzatos beszédmódján, aztán eltávozott. De otthagyta a sárcipőit.
Nils varga pedig egyszeribe visszanyerte a mozgékonyságát, kiállt a
lépcsőre a ház előtt és hosszasan utánakiáltozott Baardsennek a sárcipők
miatt. A távirász csak legyintett a kezével és visszaszólt, hogy már nem
akarja őket hordani többé, a sárcipők szűkek és szorítják a lábát.
Dobd őket a kályhába!
Aztán hazaballagott a táviróba.
Tökéletesen belátta az egész helyzetét, – elkészűlt, megbukott az élet
játékában, ezt már egyszer tisztán meg kellett állapítania. Elérkezett a
gondolkozásában arra a magaslatra, ahonnan élet és halál egyenlő
értékűek és ettől könnyű lett a lelke. Még rövid idővel ezelőtt az élet
oldalára billent a mérleg, de állandó töprengése közben közömbösre vált
a számára, akármit hoz a sors. Nem volt mit megbánnia. Nem érezte
szükségét, hogy megvádoljon egy hatalmas családot, és ezzel kisebbítse a
maga bűnét. Mert neki nem is volt bűne. Hiszen ki ellen vétett? És mit
követett el? A táviróhivatal pénztárában födözni kellett a hiányt, –
egyébről nem volt szó. Bűn?! Szó sincs róla, a bűn tévedés is, de ő még
csak nem is tévedett, nagyszerűen élte a maga életét ott a távíróban,
kedvére való élet volt, nem is csinálhatta volna jobban. Most már olyan
lett, mint a páncél, nem árthat neki semmi, nem érheti többé baj.
Fenékig élvezte a világ javait, azok tették kellemessé az életét,
csakugyan kivette a részét minden gyönyörűségből, ezt tudta tisztán. És
ha ivott is, nem azért cselekedte, hogy javítson a sorsán, hanem azért,
hogy továbbra is jó dolga legyen. Most elégedett volt, olyan volt a
felfogása, mint azé, aki célhoz ért. Hiszen mi más volt az övé, mint a
teste, meg a ruhái!? Nos, hát, – vége… Most már jöhet a katasztrófa,
tessék, róla vissza fog pattanni minden…
Mikor megérkezett a postahajó, Baardsen egy sárga utalványt kapott, azon
kiváltott egy pénzeslevelet és a pénzt odaadta Nils vargának. Már
másodszor ez az ámítás, nagyszerűsködés, furcsa mámor, Isten tudja,
micsoda: – de volt ennek értelme?
Igen, Nils varga eljött a táviróba, rajta volt a sárcipő, a sárcipő jó
és meleg, mondta. Gyöngének látszott és nyomorgónak, meghatott volt, a
szeme is nedves, akárhogy küzdött ellene, gyakran krákogott, hogy
férfiasabbnak lássék. A pénz egészen leverte a lábáról és egy székbe
roskadt anélkül, hogy hellyel kínálták volna.
Willatz Holmsen küldte, mondta Baardsen, Willatz úr most nászúton van és
szívesen küldi neked ezt a csekélységet.
A varga összezsugorodott a széken és tanácstalan volt, mint egy kis
gyerek
De a pénz nem nekem szól, én tudom… tiltakozott.
Ekkor Baardsen vidáman nevetett, hogy segítsen a vargán, és azt mondta
neki:
Willatz Holmsen úgy kívánja, hogy ebből a pénzből kényelmesen eléldegélj
tavaszig. Ha aztán a pénz maradványából Amerikába akarsz utazni, azt is
megteheted. Mindenesetre keserűség nélkül távozz el az életből, ha majd
egyszer rádkerül a sor… Csakugyan ezt írja? Igen, igen… Ezek a Holmsen
urak… Az apja is olyan volt, mint a fia!… Ó, és ezt írja?
Nils varga most fedezte csak fel, hogy már leűlt. Felugrott a helyéről
és megköszönte, csak úgy áradt belőle a köszönet, reszketve hajolt meg
többször egymásután és egész arcát hasogatta az elfojtott zokogás. Mikor
elment, már egy szót se tudott szólni.
Ez sem éri meg a kikeletet, mondta Baardsen.
Ezt ugyan hamarább meggondolhatta volna Baardsen, ha nem akarta, hogy
minden értelmes ember a fejét csóválja. Ellátni egy haldoklót minden
jóval, adni neki sárcipőt, meg pénzt, egyszóval: felszerelni egy egész
életre, – hogy aztán menjen haza és haljon meg! És mindezt valaki a
nászútjáról juttassa neki!
Csakhogy Segelfossban voltak elegen, okosabbak, mint Baardsen. Amint
híre járt, hogy milyen gazdag ember lett a Nils vargából, egyik a másik
után jött hozzá, és pénzt akart kölcsönkérni tőle.
Lehetetlen, hogy mindezt föléld még a télen, mondták neki és a lofoteni
halászat után majd visszaadjuk neked.
Nils vargának nem volt kőből a szíve, és különben is már jobban érezte
magát, gyakran jóllakott, ruhát szerzett, meg kávét, – ő tehát
kölcsönzött, eleinte óvatosan, aztán mindig szívesebben és szívesebben,
lassankint már kedve telt benne, hogy milyen nagy ember ő, most már
határozottan tetszett neki a dolog, az emberek udvariasak és alázatosak
voltak vele szemben és néhány hét mulva már ő volt a város legnagyobb
jóltevője. A gazdagsága szétfoszlott, mint a buborék.
Segelfossba ismét némi pénz futott be, és mindez a pénz lassankint az
üzletbe vándorolt. Egy kissé minden a régi jó napokra emlékeztetett,
mikor még működött a malom emlékéből. Vajjon mi lett a
malomtulajdonossal? Aligha tudta már folytatni az alapításait, és
bizonyosan egészen tönkrement valamerre.
De az általános vélemény mégis úgy szólt, hogy Holmengraa úrnak sokkal
többje volt, mint amennyiről tudtak az emberek. Hogy ő tönkrement volna,
ő? Egy ilyen ember! Hiszen a talaj nehéz hajóját tudta előparancsolni,
mikor az esküvőt űlték meg. Nem holtbizonyos ugyan, hogy a tulajdon
hajója lett légyen, az is meglehet, hogy csak bérelt hajó volt és néhány
órás kerülőt tett csupán. Theodor szívesen elhitette magáról, hogy sokat
tud a Holmengraa úr bukásáról, és most körülvették az emberek és
ünnepélyesen kikérdezték, hogy vajjon mi volt a célja a titokzatos
pincének? Ez a pince ott kisértett az emberek fejében, pedig lehet, hogy
a megvert király ámító, csalárd játéka volt csupán, szerény kísérlet,
hogy még egyszer természetfölötti lénynek lássék, üres nagyzolás… talán…
De vajjon azt tervezi-e, hogy itthagyja a pincét? mondták az emberek.
Pedig van valami benne… beszélték mások.
Tudhatom én azt? felelte Theodor. És ha tudnám, akkor se szólnék semmit.
Adj egy kis kétszersültet, mondta Nils varga, de ejnye, úgy látom,
nincsen nálam az erszényem.
Úgy lesz az, hogy nincs is semmi az erszényedben, mondta Theodor.
Mindent kölcsönkértek tőlem, – persze, hogy van még pénzem, de nem
kellemes dolog, hogy mindent elkértek.
Egy férfi félrehúzza Nils vargát. Ő az az ember, aki annyi zselatint
vásárol, a fensíkról jön, a hegyek közül és még nem tudja, hogy Nils
vargának már ismét szegényes a sora, ő még pénzt akar kölcsönkérni.
Félhangon tárgyalnak egymásközt.
Akkor hát kénytelen leszek segíteni rajtad, mondta végtére Nils.
Mert nagyon jólesett neki, ha nagy férfiú és jótevő lehetett.
Az üzletben ismét a pincéről beszélgetnek.
Vajjon mi célja volt Holmengraa úrnak ezzel a kincseskamrával, ha nem
vihette magával a hajóra és nem útazhatott el vele?
De egyébként is, mondta Theodor, egyébként is ki tud róla, hogy mi lehet
abban a pincében? Van legalább lakat rajta?
Ole Johan is ott van és azt mondja, nem, nincsen rajta lakat.
Akkor valami titkos fiók van benn a falban. Lehetséges, hogy csak egy
egészen láthatatlan nyílás. Ilyesmiről gyakran olvashat az ember.
Ole Johan maga csinálta a pincét és azt mondja, hogy abban ugyan nincs
titkos fiók. Lars Manuelsen is jelen van, hanyagul és hallgatagon figyel
oda, aztán rámondja:
Én mégis azt hiszem, hogy kell valahol egy titkos fióknak lenni.
Nem kaphatnék egy kis kétszersültet? kérdezi Nils varga. De az
erszényemet otthon felejtettem.
Adj neki egy kis kétszersültet, mondja Theodor a segédjének. Mérd csak
le nyugodtan, mondja, mert az ő szíve sincs kőből. Csakhogy nem sok
kedvem van ám neked hitelbe adni, Nils.
Furcsa beszéd ez. Még a hegyilakó, az utolsó ember, aki kölcsönözni akar
tőle, az is oda figyel, félrehívja a vargát és mégegyszer megkérdezi
tőle, hogy vajjon megkaphatja-e a pénzt.
Azt hiszem, segítenem kell rajtad, mondja Nils varga.
És múlnak a napok, nyugodt és szomorú Segelfoss élete, csak a boltban
történik néha egy és más, itt gyűlnek össze az emberek és elmondják, ami
a lelküket nyomja, még lobog a láng a kályhában és fényes a világítás,
Theodor az egyetlen pénzes ember, megteheti, hogy sok lámpát égessen.
Meg aztán hatalmas helyiség is az üzlet, Theodor tudta jól, hogy mit
csinál, amikor az üzletet a régi bolt tőszomszédságába építette, egy
szép napon kifűrészeltette a választófalat és így hatalmas, nagy
üzlethelyisége lett.
Mit gondoltok, mibe került ez nekem? kérdezte Theodor mindenkitől.
Nagyszerű ember ez a boltos Theodor. A város nehéz időket él, de Theodor
vígasztalás mindenki számára, mert ő hihetetlenül találékony és
fáradhatatlan, újra meg újra az emberek emlékezetébe idézi magát.
Szereti a fényűzést, de nincs komoly ízlése, nem tud jól válogatni és
nem tudja megfelelő helyen alkalmazni a dolgokat, de mégis örömét leli a
nagyzolásban. Most senki sincs a vegyeskereskedésben és ő zacskókat
csinál, Theodor kisebb-nagyobb négyszögű gyári zacskókat tart raktáron
és a zacskókon ott a neve. Mikor már minden zacskóról olvasni lehetett a
nevét és ilyen módon még híresebb lett, az az ötlete támadt, hogy a neve
mellé odabiggyeszti az üzletnek egy kis képét is.
Az én üzletházam illusztrált fényképe, szokta mondani.
Esténkint csak úgy nyüzsögtek az emberek a boltban. Arról beszélnek,
hogy milyen sovány lett Baardsen az utóbbi időkben, szemmelláthatóan
fogy, bizonyosan éhezik. Igen, igen, Baardsen ugyan lefogy, de
tulajdonképpen ezzel is a maga javát szolgálja, mert előkelő lett és
sápadt.
Aztán Juliusra terelődik a szó, hogy Florina szolgáló ott van a
szállodában és, hogy ő lesz ott az úrnő, és háziasszony. Julius ugyan
nem változott egy szikrát sem, de a menyasszonya ajándékozott neki egy
hosszú pipát, amin egy gyöngysor van és a pipa mindig messzire kiáll a
zsebéből és nagy mértékben növeli a szállodás tekintélyét.
Rasch ügyvéd is szóba kerül, arról beszélnek, hogy megválasztották
képviselőnek és rövidesen fel kell menni a fővárosba, a stortingba.
Programmjában a nyelvkérdés megoldása és az adók leszállítása mellett
foglalt állást.
Elbeszélgetnek mindenről.
Időnként Theodor is közbevet egy szót és mindenki figyel a
kijelentéseire, mert ő agyafúrt, mozgékony és ügyes fiatalember. És egy
napon furcsa hirdetménnyel lepte meg az embereket, az üzlet falán, ez
már magasabb kereskedelmi tudomány volt, a tőzsdei árfolyamjegyzék:
Havre, okt 25. Kávé 71½. Irányzat nyugodt. Rio Janeiro, okt. 23. Váltó
Londonra 10 9/64. Teherszállítás United States 52½. Santos, okt. 25.
Irányzat szilárd. Heti szállítás Norvégiába. –. (Nincs adat.) Szállítás
Sao Paoló belsejébe 66.000.
No, most láthatjátok a kávéárakat, mondta Theodor.
Nagyszerű! mondják az emberek és mindannyian szegények és alázatosak
voltak, csak ő volt hatalmas köztük. És ebből ki lehet számítani a
kávéárakat?
Theodor csak mosolygott, mintha játszi könnyedséggel le tudna győzni
ilyen jelentéktelen nehézségeket.
De most aztán megjelent a Segelfossi Ujság. Szegény Kopperud, szedő és
szerkesztő, most ugyancsak rossz napok jártak a kis lapocskára, az
előfizetők száma megcsappant és Rasch ügyvéd, mióta képviselővé
választották, szintén nem látta elég érdemesnek, hogy továbbra is
életben tartsa a lapocskát. Mit tehetett a szegény Kopperud? Boltos
Theodor nem nehezítette meg a dolgát, ő nem vonta vissza a hirdetéseit,
sőt a mai napon még egy új hirdetést is tétetett közzé: Irodafőnök
kerestetik, ki a könyvelésben, német és angol levelezésben jártas,
fizetés megegyezés szerint. Theodor Jensen, Segelfoss.
Ó, ez a Theodor most már a külföldön is akart üzleteket kötni. Ez volt a
teteje mindennek! Senkise volt tisztában a hatalmával, az lesz belőle,
hogy megveszi a malmot és Amerikából és a Fekete-tengerről kapja majd a
gabonát és őrölni kezd, mint Holmengraa úr.
Theodor maga azzal adta magyarázatát a hirdetésnek, hogy a nyakára nőtt
már a sok irodai munka és kénytelen lesz egy írógépet is beszerezni. No,
lám, Holmengraa úr kikötőmestere állás nélkül volt és Theodor jól tudta,
hogy ennek az embernek a reménytelen szerelme is itt él és ezért a
kikötőmester aligha lesz hajlandó elhagyni Segelfosst. De hogy csak
egyszerűen magához hívassa és csöndben alkalmazza őt, az Theodornak nem
volt ínyére, ő azt akarta, hogy Segelfosson túl is elterjedjen a híre,
hogy hirdetés is jelenjen meg az ujságban, hadd tudják meg az emberek,
hogy az ő cégének egy nyelvtudással rendelkező irodafőnök kell. Eleinte
minden lehető és lehetséges alkalommal felhúzta a lobogót, de akkor még
kis ember volt ő, amikor ezt tette, valóságos gyerekcsínyek voltak ahhoz
képest, hogy most külföldön akar üzleteket kötni. A kikötőmester
jelentkezett az állásért és Theodor alkalmazta őt. Rövid tárgyalás után,
minden kicsinyes okoskodás nélkül, elegánsan, mint egy nagy úr. Csak
éppen – mérsékelt kezdőfizetés mellett.
Ole Johannak azt mondta:
Nem tudnád elhozni nekem sagvikai Bertelt valami ásatási munkára?
És ezt úgy mondta, mintha valami nagyon egyszerű dolog lenne, pedig már
a tél közepe volt és a talaj keményen befagyott.
Nem volna okosabb várni ezzel a munkával tavaszig? felelte Ole Johan.
Ezzel ne törődj, ha én télen akarom elvégeztetni a munkát, mondta
Theodor. Arról van szó, hogy az apám sírjára keresztet kellene állítani.
Nem akarom, hogy sírkő nélkül feküdjék odakünn.
Ole Johan erre készséggel ráállt a munkára.
A sírkő megérkezett. Hatalmas öntöttvas kereszt, aranybetűkkel. Az
évszámok is rajta voltak és egy kis aranyozott angyal mind a négy ágán.
Nagyszerű volt. Az egész szegényes kis temetőben csak a földbirtokos
Holmsenéknek voltak ilyen előkelő sírhelyeik, különben mindenütt csak
festett fakereszteket és egyszerű halmokat lehetett látni és most a
boltos Theodor öntöttvas kereszttel vesz részt a versenyben. De ezzel
nem elégedett meg, Theodor még rácsot is csináltatott a sír körül. Ez
már megint a teteje volt mindennek.
Ole Johan és sagvikai Bertel derekasan megdolgozhattak a pénzért, a
temetőben tüzet kellett gyujtaniuk, felolvasztani a talajt, de Theodor
nem kímélte a pénzt, a munkát be kellett fejezni.
Mert nálunk is úgy kell lennie, mint más temetőkben, mondta.
És most a szegény anyjának ugyancsak volt dolga mindig kinyitni a
rácsot, aztán ismét bezárni maga mögött és ápolni a sírt. Ezt a kis
helyet elzárhatta minden más nő elől, majdnem olyan volt, mint a
csapódeszka az üzletben, távoltartotta a tömeget és kellemes volt látni
ezt az elhatározottságot. Ole Johan feleségének is javára szolgált a
sírkőemelés. Persze, így télvíz idején rosszul állt virágok és zöld
növények tekintetében, de néhány kagyló is megtette és egy-két fukszia-
és gerániumtövet azért csak lehetett keríteni valahonnan. Boltos Perné
minden szombaton feldíszítette a sírt, a hét közepén elhibázott dolog
lett volna, mert akkor a vasárnapi temetőlátogatók már mindent hervadtan
és keményrefagyottan találnának. De a sírkő és a rács különböző
könnyelműségekre csábítottak, özvegy boltos Perné valósággal megfertőzte
a szomszédasszonyokat a maga sírkultuszával. Az emberek sorra jöttek
Theodorhoz és sírköveket rendeltek a halottaik számára. Egyik nem akart
elmaradni a másik mögött, mind több ember jelentkezett, valóságos nemes
verseny fejlődött ki, – de valamennyien a lofoteni halászat után akartak
fizetni. Az üzlet nagyszerűen beütött, Theodornak illusztrált
katalógusokat kellett hozatnia vasöntődékből és sírkőraktárakból. A
kövek valamivel előkelőbbnek látszottak és lassankint kiszorították az
öntöttvasat, lehetett márvány és gránitköveket is kapni, csiszoltat és
nyerset minden színben, csak válogatni kellett. És voltak keresztalakú
és piramis, kőlap és oszlop és obeliszk, volt mindenféle forma. És be
lehetett vésetni bibliai idézeteket vagy más odaillő szöveget: „A
viszontlátásra!“ „Nyugodj békében!“, „Az örök világosság fényeskedjék
neki!“ Mindenki maga választhatott. És ha már mindenkinek sikerült
valamelyik mellett dönteni a saját ízlése és vagyoni állapota szerint,
akkor Theodor megrendelte a sírkövet.
Ez alapjában nagyon nemes és tisztes dolog volt, de lassankint valóságos
kárhozattá vált, hiszen senkinek se lehetett kifogása az ellen, hogy
Lars Manuelsen és a felesége sírköveket rendeltek a két kis gyerekük
sírjára, pedig azok már húsz évvel ezelőtt haltak meg, de az özvegy
boltos Pernének is volt két kis gyereke a föld alatt, már most azok ne
kapjanak rácsot? Már be sem lehetett látni ennek a versenynek a végét,
és alig feküdtek olyan rokonok a temetőben, hogy a sírjuk fölé követ ne
emeltek volna. Mindez nem történhetett súrlódások nélkül, noha például,
mikor a Marcilie szolgáló apja kiválasztott egy szép helyet egy büszke
obeliszk számára, hirtelen megjelent a vältai Nils egy kis gránitkővel
és azt állította, hogy éppen azon a helyen az ő apját temették el.
Így múltak a napok.
Theodor a tél folyamán jelentős üzleteket csinált a sírkövekkel és ezért
nagyon jó hangulatban volt állandóan. Egy este Baardsennek is
felajánlott egy sírkövet. Persze tréfa volt az egész és Baardsen nem is
vette rossznéven, hanem kedvesen rámosolygott a kereskedőre. Baardsen
általában már mértéktelenül sápadt és sovány lett és csakugyan úgy
festett, mint akinek rövid idő alatt szüksége lehet egy sírkőre, csak a
szeme ragyogott egészen különösen. Dohányt mostanában már ritkán
vásárolt, mindössze néhány kétszersültet szokott beszerezni ugyanabból a
fajtából, amiből Nils varga tengette az életét. Mikor a kétszersültet
megkapta, fizetett és távozott.
Egyik napról a másikra kemény fagy állt be, Baardsennek pedig vékony
volt a ruhája, de azért minden sietség nélkül ment az úton, mintha a
hidegnek nem volna ereje ellene, csak úgy ment lassan, lépésről-lépésre,
talán már a lába se vitte gyorsabban.
Ma bement a táviróhivatalba. Ott már sötét volt és Gottfred nyilván
vacsorázni ment. A két távirász a mai napon leszámolt és Baardsen
letörlesztette az adóssága utolsó részletét. Most a sötétben elővette a
csellóját és aztán ismét elment vele, átment a segelfossi kastélyba és
ott Paulinet kereste fel. Szerencsétlen jelenet következett mostan.
Baardsen átadta Paulinenek a csellót és megmondta, hogy az Willatz
Holmsen számára való, majd ha az visszajön.
Minden üzenet nélkül adjam át? kérdezte Pauline.
Igen, mondta Baardsen.
Különös cselekedet!
Világos dolog, hogy a csellót nem valami kényszer folytán adták oda.
Willatz Holmsenről nem volt feltehető, hogy zálog ellenében adott volna
valami összeget Nils vargának. És Baardsent se lehetett azzal
gyanúsítani, hogy eladta a csellóját, sőt ellenkezőleg, ha akarta,
elajándékozta és pedig olyan helyre ajándékozta, ahol jó dolga lesz a
hangszernek.
Öreg csellóm… Isten veled…!
De nagyon különös cselekedet volt.
Maga milyen rossz bőrben van! kiáltott hirtelen Pauline.
Igen, felelte Baardsen és egy székbe rogyott. Szúrások… suttogta és
levegő után kapkodott.
Pauline ijedtében gyorsan Martin bérest akarta odahozni, Baardsen
azonban azt nyögte:
Ne… nem kell… elmulik… hamarosan… egy kis szúrás az egész!
És rövid idő mulva csakugyan levette a melléről az összeszorított kezét
és újra egy kis lélegzethez jutott.
Most még csak istenesen múlt el, mondta, de reggel sokkal komiszabb
volt.
Ó, de azért most se lehetett valami nagyon jól. Az ajkában nem volt
semmi vér, és mikor Pauline megkérdezte, hogy ne kísértesse-e Martinnal
a távirdáig, Baardsen azt felelte:
Majd csak hazaérek egyedül is. Jóéjszakát!
Aztán eltávozott és Pauline azt hitte, hogy csakugyan vége a rohamnak.
Az ablakon át fénykéve hullt ki a szobából és Pauline látta, hogy
Baardsen a városi úton a távirda felé baktat, egyenesen megy, aztán
eltűnik a sötétben és Pauline nem láthatta, hogy ismét heves rohamot
kapott, azalatt egészen összegörnyedt és nem tudott továbbmenni.
Körülnézett, de reménytelenül messze volt a város és a kastélyig vissza
is hosszú volt az út, csak állt ott összezsugorodottan, forgatta a fejét
minden irányban és keresett valami kiútat. De aztán, úgy látszik, mégis
csak túlságosan hideg volt, nem állhatott tovább egyhelyben, hanem
egészen kis lépésekkel, ferdén elindúlt a hóban.
Utóljára Pauline látta Baardsent. Azóta egyik nap követte a másikat, de
Baardsen nem tűnt elő többé. Kérdezősködtek és kutattak utána, hogy nem
utazott-e el valamelyik postahajóval, de senkise találkozott vele az
úton. Baardsen eltűnt. A Segelfossi Ujság még közölte ezt az eseményt
utólsó hasábjain, mielőtt még beszüntették a lapot.
Aztán a Segelfossi Ujság se volt többé.
A boltos Theodor már fölkészül a lofoteni halászatok után az új
üzletekre, és a halászyacht számára legénységet verbuvál, elsőnek a
vältai Nilset állítja a sorba, azt most már állandóan maga mellett
tartja. Ez a Nils csöndes és levert ember volt egy ideig, aminek Florina
az oka. Tavasszal nagyon csúnyán viselkedett, amikor Florinát
eltaszította magától és engedte, hogy egy idegen kereskedővel kihajózzék
a tengerre. Később ugyan ismét összekerültek, a szombatesti táncon, és
más helyütt is gyakran voltak együtt, de aztán egyszersmindenkorra vége
szakadt a dolognak: Florina gazdag lett, takarékkönyvet kapott és
hihetetlenül sok pénzt, és végül is férjhez ment Juliushoz. Most ő volt
a szálloda úrnője, – Isten veled és sok szerencsét! De vältai Nilsről
kiderült, hogy mély és alapos jellem, a szerelmét nem felejtette el
máról holnapra, hanem csak Theodor komoly közbelépésére mondott le
arról, hogy felelősségre vonja Juliust. Lassankint enyhülni kezdett a
bánata és utóbb már a Palästina leányzóhoz közeledett. Ez még talán
leginkább megfelelt neki, Palästina még a boltban is könyvre
vásárolhatott és különben is minden tekintetben megbízhatónak
mutatkozott, – ellenben Florináról csak nemrégiben hallotta, hogy
felszólította az ügyvédet, válassza el az ő vagyonát a férjeétől. Akkor
aztán a feje tetejére állhat Julius…
A hold elbújt a felhők mögé, a csillagok megfutamodtak az égről, éjszaka
van és vágni lehetne a sötétséget. Lars Manuelsen jön, jön, lefelé az
úton: hová készül ebben a vaksötétben? A segelfossi kastély felé veszi
az útját, de mikor már elég messzire haladt, ferde irányban átvág a
havon.
És nem rikácsol a szarka, sehol semmi intő jel, csönd van mindenütt.
Mert így tesz a Sjura: nem kínoz senkit se halálra, azt nem teszi, hanem
elsőízben hét hónapon keresztül és másodízben kilenc hónapon keresztül
bűntet, ez az ő szokása és most Lars Manuelsent nem először bűnteti.
Isten tudja, hogy nem Sjurának köszönheti-e, hogy ismét megtalálta a
pápaszemét, ott volt a kabátja belső zsebében, a kabátjában, amin nyolc
gomb volt és zsebek kívül és belül, mint a leggazdagabb emberén, – ott
volt a pápaszem, bizony!
Mikor Lars Manuelsen megtalálta a szemüvegét, az érzelmei is
megenyhűltek Sjura irányában, most már nem gyűlölte annyira…
És most ferde irányban baktat a havon keresztül. A pince vonzza, a
Holmengraa úr gyémántbarlangja. De vajjon mit keres ott? Nem tudta
elfelejteni, hogy valami titkos rekesz lehet a barlangban és azt akarja
most megvizsgálni.
Megtalálja az ajtót, nincs rajta lakat, kinyitja és belép. Kellemes
meleg van odabent, idáig nem jutott el a hideg. Meggyújt egy gyufát.
De a gyufát azon nyomban kiejti a kezéből, a melléből borzalom kiáltása
tör fel, de sikerül még az utolsó másodpercben visszatartania és
visszafojtja a zokogását is, és odatámolyog az ajtóhoz, kitámolyog a
pincéből, támolyog, támolyog és csak akkor tér ismét magához, mikor már
a saját háza elé ér.
Mikor felvirrad, elmegy Ole Johanhoz és azt mondja neki:
Gyere, menjünk el a Holmengraa úr pincéjébe.
Mit csináljunk ottan? kérdezi Ole Johan.
Nézzük meg, hogy nincs-e valahol egy titkos rekesz.
Jól van, Ole Johan rendkívűl kíváncsi ember, szívesen megy vele.
Nappal akartam menni, mondja Lars Manuelsen, mert nem akarok én lopni.
Nem.
Arra nekem semmi szükségem.
Elérik a pincét és Ole Johan kíváncsiságból elsőnek nyitja ki az ajtót.
De hirtelen hátrál egy lépést és felkiált:
Baardsen…!
Mi az? Mi az?