Aztán megjelent a Segelfossi Ujság. Vezércikket hozott Holmengraa úr
bukásáról, határozott és „legjobb forrásokból“ származó nyilatkozatok
alapján.
„Már régen láttuk az eljövetelét, de nem akartuk elárulni“, írta a lap.
„A nemezis végre utolért egy üzletet, amelynek nem volt szilárd alapja
és amelyet csak a lisztárak folytonos emelésével lehetett fentartani!
A cikk nagyon hosszú volt, a műveltség és a stílus mesterműve, mindenki
tudta, hogy Segelfossban csak egy ember tud így bánni a szóval.
„Borzongással gondolunk arra, hogy a munkások télvíz idején kenyér
nélkül maradnak“, írta az illető, „és nem tudunk letenni arról a
reményről, hogy továbbra is működésben tartják a malmot, még ha az
egyelőre veszteséggel járna is. Tudomásunk van róla, hogy bizonyos
oldalról, ahol szem előtt tartják Segelfoss városának jólétét, a malom
igazi tulajdonosaihoz fordultak azzal a kéréssel, hogy a malomüzemet
továbbra is tartsák fenn, és ha az urak ezt a szükségességet nem akarják
belátni, akkor majd meg lehet rá találni a módot, hogy rákényszerítsék
őket. A munkások sokan vannak és a követelésük jogos.“
A lap egy másik cikkét bizonyára Kopperud, a lap szerkesztője s szedője
írta, azon nem látszott meg semmi műveltség, de az is Segelfoss és
környéke szája íze szerint való volt.
„Mi célja van mindennek?“ írta. „Azon magatartás után, amit Holmengraa
malomtulajdonos a jubileuma alkalmával tanúsított, a munkások most
hosszú éveken át robotoltak egy újabb jubileum felé és ez most el fog
maradni. Akkor a malomtulajdonos ötezer koronát adományozott, most
pedig, mikor ismét küszöbön áll a jubileuma, nyugodtan csődöt mond. E
mögött szándékosság rejtőzik, és ha itt valakit megcsalnak, hát
bizonyosan a munkásságot fogják ismét megcsalni. Ezt jegyezzétek meg,
rabszolgák!“
És a bérrabszolgák megjegyezték ezt, sőt még többet is. Most már szabad
volt a kezük, szabad volt a nyelvük, általában élvezhették a
szabadságot. Mind megtámadhatták a királyt, a Segelfossi Ujság egyetlen
szóval se kelt a védelmére, a munkások őt is elátkozták, mint sok mást.
Miért is jött ide tulajdonképen? Állítólag gyógyulás céljából,
fenyőlevegőt szívni. Mintha bizony Mexikóban nem akadna fenyves! Vagy
mintha az egész világon csak Segelfossban lehetne fenyőerdőt találni!
Hát mit akart itt valójában? Ameddig a proletár hatalmas étvágya
kielégült, addig jó volt minden, a malomtulajdonos tudott lisztet adni
az embereknek, lehetőleg buzalisztet, olcsón, sőt csaknem ingyen. Akkor
kezdődött az elégedetlenség, mikor fizetséget kért érte és amikor munkát
követelt a bérért. Hogy a kalandorsága, a mértéktelensége korrumpálta a
községet, azért nem hibáztatták, az emberek torka tátongott, egyre
többet és többet kiván. A király készpénzt adott, a pénznek kisebb lett
az értéke, pénzdarabok csörögtek a zsebekben, a király bőkezűen adta, a
nagyszerű király! De a fogalmak megzavarodtak, más szellem költözött a
házakba, a királlyal együtt ideköltözött fölösleg is, azt pedig a
közönséges ember nem bírta ésszel, se jellemmel.
Most egyszerre megszűnt mindez. Mit jelentsen ez? Hát már nem lehet
többé konzervet, óraláncot és szivart vásárolni? Egyre lehetetlenebbé
válik a munkás élete, a tőkések elprédálják a tőkéjüket és a munkás
kenyér nélkül marad. „Borzongással gondolunk a télre!“ Sokan keservesen
panaszkodtak. Ők lovakat szereztek, hogy fuvarozzanak a malom számára,
most egyszerre semmi szükség a lovaikra.
Mit tegyünk?
Már elszoktak a komolyabb munkától, irtóztak attól, hogy ismét előlről
kezdjék, inkább elcsavarogtak, összegyűltek Theodor söntésasztalánál és
buzgón vitatták Rasch ügyvéd választási reménységeit, valamint a
nyelvjárás dolgát, mert most Norvégiában ez volt a legfontosabb kérdés.
Megkérdezték, hogy hát Theodor nem venné-e meg a lovaikat?
Dehogynem, árúért.
Theodor megvett és eladott mindent, a lovak az ő birtokába kerültek,
egyiket ide, másikat oda küldte a gőzhajókon. Theodor volt az az ember,
aki most közbeléphetett, és mindenki segíthetett valamennyiükön. A bolt
tette, hogy az emberek még sem éheztek. Hiszen egy ló árából sokáig
lehet enni. Ujév felé pedig eljött a lofotoni halászat, nyáron meg csak
majd ellesznek valahogy. De Holmengraa urat vigye el az ördög!
Igy nem szabad beszélned! mondta Theodor hirtelen.
Nono.
De nem ám, mégis csak Holmengraa úr csinált várost Segelfossból, nem
pedig te, vagy az ügyvéd.
Lám, a boltos Theodor az utóbbi napokban megváltoztatta a nézetét és
átpártolt az ellenséghez. Azt mondta, hogy levelet kapott Holmengraa
kisasszonytól és annak alapján most már mindent más megvilágításban lát.
Ó, ez a levél! Ez a két sora: Kedves Theodor… Híve Mariane Holmengraa!
Az ifjú Theodornak csak ennyire volt szüksége, hogy megváltozzék. A
lányt úgyse kaphatja meg, arra az nagyon is előkelő, de nem utasított
vissza többé, fölényesen, elégtételt kapott: a lány írt neki. Százszor
is elolvasta a levelet, bezárkózott vele, megcsókolta, felhúzta előtte a
gramofont, búcsúbeszédet mondott fölötte és könnyeket ontott. Ilyen volt
az ifjú Theodor, nem is volt rossz ember, inkább jóindulatú. Persze,
kérkedett a levelével, hiszen ostoba is lett volna; ha nem teszi.
Mindenkinek értésére adta, hogy Holmengraa úr bukásának körülményeit
senki sem ismeri olyan jól, mint ő.
Ez titok, és te nem érthetsz belőle semmit, mondta Lars Manelsennek.
Nem is akarom érteni.
Nemsokára kész lesz a pincéje és abban sok drágaság meg kincs számára
van hely.
Akkor aztán ne feledkezzék meg róla, hogy mivel tartozik Daverdanának a
sok bántalomért, mondta Lars Manuelsen, mert hát elsősorban a család
érdekeit tartotta szem előtt.
Lehetséges, hogy Holmengraa úr kincseket akart elásni? Az emberek
kezdtek kételkedni benne. De hát ki tudott eligazodni ezen a királyon?
Hiszen még itt volt, nem beszélt és nem panaszkodott. A malom állt
ugyan, de a pince egyre tűzállóbb és biztosabb lett, és má-már készen is
volt.
Mi lesz most itten?
Az ura-i előljáró majdnem minden nap elment Holmengraa úr házába és úgy
járt-kelt ott, mint a ház barátja. Talán ő volt a másik fél bizalmi
embere is és ő leltározta az ingóságot. A jelenléte nagy jótétemény
volt, Mariane kisasszony, meg ő, még a legnehezebb órákban is mindig
évődtek egymással. Az öreg előljáró megszabadult minden adósságától, a
pénztárával és az emberekkel szemben egyaránt, és mindenkinek ő volt a
bizalmasa, most meg egyenesen Willatz Holmsentől kapott táviratot.
Táviratot kaptam ma, Willatz Holmsen hazajön, mondta az előljáró mintegy
mellékesen.
Ki jön? kérdezte Mariane.
De a lány már hozzászokott az ilyen fodulatokhoz, nyugodtan maradt a
székén és tovább beszélt.
Ide hallgasson, előljáró úr, ha kiderül, hogy mi szegények vagyunk,
akkor én már nem kellek senkinek. Vagy talán Lassen lelkész tart számot
rám? Esetleg még a boltos Theodor is? De ha ő nem, akkor talán Lassen.
Mit gondol?
Hiszen már jön ő, felelte gyorsan az előljáró, ifjú Willatz már útban
van.
Úgy. Igen, már szállítják az erdőből a kidöntött fákat. Igazán kapott
táviratot Willatztól?
Igen és azt feleltem neki, hogy már szorgalmasan dolgoznak az erdőben, –
mondta az előljáró és mosolygott.
Szabad látnom a táviratot?
Lám, Willatz Holmsen valóban hallatott magáról! Expressz távirat volt,
vörös cédula rajta: sürgős! De hát mi volt sürgős? Marianet
feltartóztatni, ha esetleg el akarna utazni, megkérni, hogy utazzék
azonnal délre, és fogadja el őt, úgy, amint van, bár az opera még nem
készült el egészen.
Mariane kedves barátja, vizsgáld meg te a terepet, van-e reményem, ezt
ne mutasd meg neki.
Hosszú, izgatott távirat volt, heves, esztelen és szerelmes. Nem
lovagiasság és nagylelkűség vezeti, – csak mert volna ilyet sejttetni a
lánnyal! – az attól való rettegés, hogy a lány eltűnhetik, és soha többé
eléje nem kerül.
„Éppen északra utazom, nem azért, hogy elébe menjek, hanem mert az
itteni két szobámat kitakarítják a visszatérésemig. Választ
Trondhjembe.“
Mit feleljek neki? kérlezte az előljáró.
Egy ilyen táviratot nem is lett volna szabad megmutatnia, felelte a lány
és biborvörös lett. Csak nevessen, de én meg fogom mondani neki.
Hát találkozik vele? kérdezte az előljáró nagy komolyan.
A lány azonban szélsebesen a tükör előtt termett, két kezével
lesímította a haját, hogy jól fessen.
Hogy találkozom-e vele? Mutassa csak azt a táviratot? Nincs benne, hogy
Trondhjemben akar velem találkozni?
Egy ilyen táviratot nem is szabad megmutatnom, mondta az előljáró.
Azt kérdezi, hogy mit válaszoljon? Majd én magam felelek, mondta
Mariane.
Az előljáró a fejét rázta.
Hiszen nem tudja, hogy mennyi fatörzset szállítottak már el.