Boltos Per utánalesett, amint kiment az ajtón. Ó, ha ez régebben történt
volna, mikor még használni tudta a karjait. Most azonban legyőzötten
feküdt a porondon.
Most már mindent értek, mondta neki. Maga beszélt Theodorral, és nekem
most nem szabad felvennem az utolsó kenetet, hogy fel ne épűlhessek.
Én nem beszéltem Theodorral, felelte Lassen lelkész. Szállj magadba,
Per, ezt tanácsolom neked, mint a lelked gondozója. Mit gondoltál ki már
megint? Azt akarod, hogy a jelenlegi lelkiállapodban feloldozzalak téged
a bűntől? Azt nem teszem.
Nem, nem… mondta Per.
És úgy érezte, hogy nem elég éles már a foga, – nem haraphat vele a
Lassen combjába…
Mikor Lassen lelkész visszatért a szállodába, elmondta, hogy a
beteglátogatás nem volt különösképpen kellemes a számára. Pedig nagy
pillanat lehetett volna igaz megtérés és bűnbánat után, a béna ember
enyhülést érzett volna, a lelkében pedig templomi nyugalom és csend
költöznék, sajnos azonban…
És vasárnap Lassen lelkész a templomban prédikált, az Olaf-rend ott
fityegett a mellén. A hívők zsufolásig megtöltötték a templomot, és a
prédikáció csodálatos hatást váltott ki. Bár nagy tudós volt és ismert
minden szellemi irányzatot, ám ezzel ő nem hivalkodott: az egyház Jézus
menyasszonya és ő annak egyszerű szolgája csupán, azért mondta hát
szószerint:
Amit hallotok, barátaim, az csak az én szavam csengése: de gondoljatok
Isten hangjára, amint szólva-szólt a csipkebokorból!
Egyébként elég népies volt az előadása, helyenként egy kis tájszólással
keverte, de nagyrésze tisztán érthető volt. Az egész parókia népe
megjelent a templomban, csak éppen a pap hiányzott. Rasch ügyvéd is a
hívők sorában ült.
Lassen lelkész szerette az aranymondásokat és a tantételeket, akár maga
fogalmazta őket, akár pedig valami családi lapból olvasta. Hat ilyen
aranymondása a következőképpen hangzott:
Nem lesz azzal gyöngébb az ember, ha másokra támaszkodik, ugyanannyi az,
mintha önmagára támaszkodnék, csak éppen bízni kell Istenben. Ha egy
messzelátó lencséjében foltok vannak, akkor felhőket látunk a tiszta
derüs égen is. Cselekedd a jót a jóért, és ne gondolj azzal, hogy mi
következik belőle. A jóság szikla a tengerben, a jótékonyság egy
vándorló homokpart. A kőszívet nem olvasztja meg semmi, de Isten malmai
könnyen megőrlik. A tehetség önfegyelem nélkül olyan, mint a palota, ha
nincsen teteje.
A prédikáció után Landmarck lelkészné a leányaival eljött a szállodába,
hogy köszönetet mondjon Lassen lelkésznek a predikációért. Ez a
prédikáció élmény volt mindenki számára! Lassen a lelkész után
kérdezősködött.
A lelkésznek most nagy az elfoglaltsága, felelte Landmarckné, de
üdvözletét küldi.
Papának nagyon sok most a dolga, mondta az egyik Landmarck kisasszony,
és udvariasan bókolt.
Most éppen egy cséplőgép tervrajzán dolgozik, mondta a húga, és ő is
bókolt.
Mind a két fiatal hölgy megszemlélhette az Olaf-rendet, sőt még kezébe
is vehette. A lelkészné és Lassen egy-kettőre megegyeztek abban, hogy
egy kultúrember csak az ország déli részében élhet.
Ugy van, mondta Lassen, viszontlátásra Kristianiában. A hölgyek
okvetlenül keressenek fel, nézzék meg a könyvtáramat és a régiségeimet…
7.
Aztán elutazott Lassen lelkész, folytatta az útját észak felé, hogy a
lästadianismust a helyszínén tanulmányozza. Bizonyára szívbéli örömmel
hagyta maga mögött szülőhazáját, ezt a kis Segelfoss várost, hiába,
éreznie kellett, hogy nem való olyan emberek közé, mint Lars Manuelsen,
Julius Larsen és a boltos Per, el is határozta, hogy többé vissza nem
tér.
Isten veled anyám! mondta. Ne sírj, jó dolgom van nekem Kristianiában!
Julius természetesen egy őrét se látott a bátyjától és nem is csinált
titkot belőle, hogy nevezett bátyja két könyvet is elvitt magával, ezek
ott voltak a szállodában és ő csak néhány koronáért lett volna hajlandó
megválni tőlük.
Én nem akarom megvádolni, mondta Julius, de nem becsülöm őt semmire,
nem, egy csöppet sem!
No lám, Julius nem tudta megérteni a bátyját, pedig az híres volt és
nagy férfiú, és úgylátszik, Daverdana sem volt különb nála.
Úgy, Lars tehát nem is kérdezősködött utánam? A nevemet sem említette?
No, szerencsés utat! mondta Daverdana.
Könnyen beszélt, mert már célhoz ért, megvolt az otthona, zsákokat varrt
a malomnak, tehát maga is keresett, szép vörös volt a haja és tetszett a
férfiaknak.
De aztán eljött egy nap, amikor senkise varrt többé zsákot a malomnak.
Tovább már nem lehetett halasztani, egyszer végeszakadt ennek is.
Mariane kisasszony egyszer utólérte az apját, amint az úton sietett és
azt mondta neki:
Utánad jöttem, hogy megmutassam magam az embereknek.
Milyen csinos kalapot vettél! mondta az apja és mosolygott.
Tetszik neked? De drága is ám a kalap.
Igen, drága, de nagy és szép.
Ma áll a malom? kérdezte a lány.
Igen, véletlenül, felelte az apja. A sagvikai Bertel és Ole Johan valami
más munkát kaptak.
Odaát ásnak a dombon, mi lesz az, pince, vagy kút?
Gyémántbarlangnak készűl, mondja az apja s megint olyan titokzatos, mint
már sokszor. De te, kedves Mariane, menj most szépen haza és ne törődj a
barlanggal.
Tudod, apám, mikor Felix meg én még kicsik voltunk, éppen ezen a helyen
mindig ölbekaptál bennünket, mert itt nagyon puha a talaj és a karodon
vittél, mondta a lány.
Igen, igen, és nekem úgy rémlik, hogy annak még nincs is olyan sok éve,
de nemsokára már ti vihettek engemet a karotokon.
Múlik az idő, mondta Mariane.
Igen, múlik az idő, kicsi bölcsem, felelte az apja és mosolygott.
Martin béres jön az úton, már megint vadászni járt, és elejtett
foglyokkal a vállán tért vissza az erdőből.
Ezeket a foglyokat Holmengraa úréknál kell leadnom, mondja és leveszi a
kalapját.
Willatz Holmsen úr mondta?
Igen.
Ha írsz neki, Mariane, köszönd meg ezt is.
És minthogy már régóta ismeri a malomtulajdonost, s tehát bátran
beszélhet vele, Martin béres meg is kérdezi:
Lars Manuelsent nem fogják börtönbe csukni a lopásért?
Mariane nem felel egy szót sem, de Holmengraa úr megkérdezi:
Mit gondolsz, a hadnagy úr megtette volna?
És Martin béres kénytelen volt így felelni:
Ó, a hadnagy úr bizonyosan szökni hagyta volna, mert nagyon is
csekélylelte volna a tolvajt.
No látod! mondja Holmengraa úr.
Mariane mély gondolatokba merülten ballagott haza. Hiába ravaszkodott,
nem tudta rábírni az apját, hogy megnyissa előtte a szívét, hasztalanul
próbálkozott meg vele minden módon. Még azt sem érte el, hogy a
kalapjára valami megjegyzést tegyen, egy szemrebbenéssel sem árulta el
magát. Pedig nem volt ám az új és drága kalap, hanem régi, lehetett már
két éves is, Mariane most alakította át. Cselfogás volt az egész, azt
akarta, hogy az apja kifogásolja a kalapot, de nem tette! Ó, neki
magának is máson járt most az esze, nem a kalapon.
Mikor hazaért, ott ült már az ura-i előljáró és az apja után
érdeklődött.
Mi ujság? kérdezte a lány.
Semmi, Mariane kisasszony, egyáltalán semmi. Csak szerettem volna vele
néhány szót váltani, mivel történetesen épp erre vitt az utam.
És a következő napokban furcsa emberek mutatkoztak Segelfossban, városi
urak, de nem kereskedelmi utazók. A szállodában vettek ki lakást, és
Holmengraa úrnak oda kellett menni hozzájuk, hogy tárgyaljon velük.
Rasch ügyvéd is ott ült köztük egész terjedelmében, hasonlóképpen az
ura-i előljáró, de ő mindig szabadulni igyekezett közülök. Az urak zárt
ajtók mögött tárgyaltak.
A malom még mindig állt és Holmengraa úr ezt állandóan azzal okolta meg,
hogy más munkára használja a két munkavezetőt. És csakugyan: a sagvikai
Bertel és Ole Johan valami titokzatos barlangot ástak, a barlang tűzálló
volt, és egy különös szerkezet védte a beomlás és betörés ellen.
Belűlről pedig vastagon kifalazták.
Mit gondolsz, mit akar ebben tartani? kérdezi Ole Johan, mert nagyon
kíváncsi természetű volt. Hiszen azt mondják, nincs is már rejtegetni
valója.
Ki mondta?
Hallottam. Az üzletben beszéltek.
Sagvikai Bertel a kenyéradó gazdája pártját fogja, mindig megvolt ez a
tulajdonsága, úgylátszik már vele született, azért így válaszolt:
No, egy kicsit még mindig több megőriznivalója lesz, mint amennyiről
lent az üzletben tudnak.
Azt beszélik, hogy néhány nagyságos úr érkezett délről, és azok mindent
összeírnak, a legnagyobb darabtól a legkisebbig. Holmengraa úr egész
tulajdonát, mondta Ole Johan.
Összeír ám az öregapád, felelte Bertel szokott talpraesettségével.
Igen, az üzletben már sejtettek valamit, Theodornak nagyon finom orra
volt, mindent kiszimatolt, és úgy érezte, hogy már nincs rá ok, hogy
védje a Holmengraa-házat a gyanú ellen. Mariane kisasszony olyan
szívtelen és kegyetlen volt vele, talán most majd leereszkedik hozzá, ha
ő lesz a helyzet magaslatán.
Talán… De Theodor mégse volt egészen biztos a dolgában, Mariane egy nap
úgy viselkedett, mint a másikon, díszes köpenyt viselt és hatalmas
kalapot. És mit szólt vajjon a dolgok új fordulatához? Úgylátszik, már
semmise lepte meg, talán sejtette az apja helyzetét, hiszen ravasz volt
és okos, lehetséges, hogy elolvasta a leveleit és a táviratait is. És
vajjon mért sürgette a nyáron is, hogy minél előbb összekerüljenek
Willatz Holmsennel, ha nem azért, hogy megelőzze a bukást és a
katasztrófát?
Egy dolog azonban nagyon megzavarhatta Mariane kisasszonyt. Baardsent, a
távirda főnökét, a napokban mentették fel hivatalától és éppen ezért
most több ideje volt, hogy az utakon kószáljon. Ezzel a Baardsennel
gyakran találkoztak útkörben, és a távirász mindannyiszor úgy
köszöntötte a malomtulajdonost, mint egy királyt. Hát ennek mi a
magyarázata? Hiszen ha volt, aki ismerte az apja helyzetét és a
távíratait, és látta, amit Felix írt Mexikóból, az éppen Baardsen
lehetett. Ez pedig mélyen és tisztelettudón köszöntötte a
malomtulajdonost, pontosan úgy, mint azelőtt. Mégse ment volna tönkre az
apám? töprengett Mariane. Vagy Baardsen a bukása után is méltónak
találta a tiszteletére?
Régi barátjához, az ura-i előljáróhoz fordult és azt mondta:
Miért mondta nekem, hogy nem történik semmi, mikor annyi minden történt?
Akkor még nem is tudtam semmit, mondta az előljáró, kaptam egy
táviratot, de nem tudtam az értelmét.
Most aztán mindent tudott a lány.
Mi tagadás többé: tönkrementek tökéletesen, a malomtulajdonos csődbe
került, a játékos feltette az utolsó garasát és elvesztette azt is. Így
járt tehát Holmengraa úr, aki egykoron eljött Segelfossba, hogy ott
lelje meg a sorsát, ő és vele még sok más emberét. Az ismeretlen
mélységből bukkant elő, király volt ő, és miatta olyan rejtély itt az
élet, amilyen.
Nem jajgatott, a szavát se lehetett hallani. Azelőtt, ha valami
vesztesége volt, vagy valami csapás érte, legalább leihatta magát, mint
valami matróz, és káromkodhatott. Most azonban nagyobbnak mutatkozott,
egy csodálatos pincét ásatott ki, azt akarta megtölteni valamivel, és
mosolygott és szeretereméltó volt, mintha megtehetné, hogy most
lefekszik és négy napig egyfolytában alszik, aztán pedig gazdagon és
nagyszerű viszonyok közt ébred fel újra. Csodálatos ember volt ez a
Holmengraa! De Rasch ügyvéd bámulattal vette észre, hogy a
malomtulajdonos mingyárt, mikor először találkozott az idegen városi
urakkal, titokban lehúzta az ujjáról a titokzatos gyűrűjét, a
szabadkőműves gyűrűt és a zsebébe dugta. Vajjon miért? Az egyik idegen
úrnak az ujján is volt ilyen szabadkőműves gyűrű, de az nem húzta le.
Talán nem akart dicsekedni a magas rangjával a malomtulajdonos, most,
mikor megbukott? Vagy talán nem is volt szabadkőműves? Rasch ügyvéd
kezdett lassan kételkedni benne.
Igen, Rasch ügyvédben sorra ébredtek a kétségek egy bizonyos Puerto
Ricoból érkezett táviratot illetően is, amelyet egy bizonyos Félix adott
fel egy bizonyos hajóeladás és egy hallatlanul nagy összeg ügyében. Nem
puszta ámítás volt-e az egész? Ha a dolgok mélyét nézzük, egy ilyen
származású és ennyire hiányos műveltségű úriembertől aligha lehetett
jobbat várni, gondolta Rasch ügyvéd.
De hogyan következett be mindez? Hogy alakult így a Holmengraa úr sorsa?
És mi okozta a bukását? Ezt csak ő maga tudhatta. A gazdagsága talán
sohase volt különösképen nagy, de mindig értett hozzá, hogy hazatérjen
és csillogtasson mindent, amit megszerzett. Ez volt a hiba a dologban és
talán ez volt a jó is. És sikerült is tündökölnie, talán túlságosan is,
ugyannyira, hogy a telkeire kölcsönt kellett fölvennie, és lassankint
már a raktárhelyiségekre, a kikötőre, a házára, igen, egyik kölcsönt a
másik után vette fel, elzálogosított mindent és felhasznált erre a célra
még gépeket, talán még szerszámokat is. Már jó néhány évvel ezelőtt is
csődben volt, akkor azonban sikerült feltartóztatni a katasztrófát, ezt
nagyszerűen csinálta, fölényesen, zseniálisan! Persze, ha erre az időre
beszüntette volna az üzemet, akkor a hitelezők egy csapásra rárontottak
volna, így talán megmentette volna a vagyona nagy részét, de mi lett
volna akkor a mesével? Mindennap felügyelni egy malomra meg a
munkásaira, – bizony nevetséges munka volt. És Holmengraa úr nem
szerette a szabályos egyformaságot, a munka nem adott neki kielégülést,
ha nem csilloghatott, akkor tehetetlennek érezte magát. Tehát
csillogott.
Már az is furcsa volt, hogy ez az ember le tudott telepedni Segelfossban
és itt töltött egyik évet a másik után minden cél és értelem nélkül, míg
csak el nem következett reá az öregség. De miért is ne? Minden ember
maga szabja ki a sorsát és valamennyire a másokét is.
A Cordillerákról jött ember, úgylátszik, látta, mi van módjában és mi
nincs, szorosra fogta az ötletei gyeplőjét, és nem repült túlmagasan a
föld fölött. Segelfoss községnek akkor is megvolt a jelentősége, amikor
Holmengraa úr idejött: az uraság élt a birtokon akkor is, és neki
valóságos ünnep volt gazdagnak mutatkozni a birtokos házaspár előtt.
Holmengraa úr egyetlen velük kötött üzletét se bánta meg, egyetlen
ajándékát se bánta meg. A hadnagy, meg a felesége, úriemberek,
arisztokraták voltak. Mikor ők meghaltak, akkor szinte vége szakadt
mindennek Holmengraa úr számára, odavolt a fődolog. A közönségesség, a
tömeg előtt csillogni nem mese többé, ezt megteheti Rasch ügyvéd a
vörösszegélyű mellényében. De hát Holmengraa úrnak megvolt a malma, a
malom őrölt, tovább kellett őrölnie, a malom lett az ő ura, romlásba
őrölte, addig őrölt, amíg Holmengraa megöregedett, amíg meghajlott a
háta s szeme vizenyős lett. Ez volt a sorsa. Aztán küzdenie kellett
azért is, hogy megőrizze a pozicióját mint malomtulajdonos,
cselfogásokat kellett alkalmazni, titokzatos gyűrűket, rejtelmes
táviratokat, mindezt azért, hogy a malom meg ne álljon és az ő
rabszolgasága meg ne szűnjék. Mert mit csinált azonkívül? Semmit. Sok
apró botlása, hirtelen kicsapongásai – néha ivott és lányok után
szaladgált, – mindez csak természetes erőinek bőségéből fakadt, a
matróz: ember volt. Az üzlete, a mestersége csak az volt, hogy lisztet
őröljön.
És milyen kimondhatatlanul finoman tudott ennek az embernek az agya
dolgozni, célzásokban, szinte észrevétlenül. Kétezer juh számára való
legelő, – olyan nagyszabású, hatalmas tervnek látszott ez és milyen
hajszálfinom terv volt. Holmengraa úr babért akarta megvenni ezt a
földterületet, mert úgyse kaphatta meg. Ennek volt egy kevés köze a kis
Marianehoz és Willatz Holmsen megtudja úgyis, hogy Holmengraa úr két
nagy spekulációja a Csendes Oceánon egyelőre meghiusult.
A malom állt, de a napok múltak. A sagvikai Bertel és Ole Johan ásták és
kövezték a barlangot. Táviratozni kellett az ujságoknak, mindenki
hangosan beszélt a dologról, a külvilág mindent tudott. Mariane
kisasszony még a multkori postával ujabb izzóhangú levelet kapott Anton
Coldevintől, ma pedig távirat jött tőle, amelyben közölte, hogy tévesen
diszponált az „Aranyhal“-lal, megbukott, és ezért nem tarthatja fenn
többé tisztelettudó ajánlatát! A praktikus ember visszahúzódott és ez
ellen mit se lehetett enni. Mariane indián szemén mosolyféle suhant át,
mikor ezt olvasta. Ellenben nem mosolygott a boltos Theodor levelén.
Kissé fölényes volt ez a levél, de naiv és minden rosszindulat nélkül
való.
„Mélyen tisztelt kisasszony! Ha megengedi, hogy a lakásán felkeressem és
önnel édesapjának ügyeiről tárgyaljak, a legnagyobb tisztelettel állok
szolgálatára. B. válaszát várva, maradtam
alázatos tisztelője: Theodor Jensen.“
„Kedves Theodor“, írta a lány válaszul, „ami elkerülhetetlen, azt úgysem
akadályozhatja meg, de a szeretetreméltó sorait nagyon köszönöm.