Nem parancsol helyet foglalni? kérdezte végül is Holmengraa úr és egy
székre mutatott.
Egy nagyon sajnálatos ügyben teszem tiszteletemet, mondta a lelkész.
Ez határozottan ügyetlen bevezetés volt és maga is észrevette, hogy nem
a maga előnyére beszél, de valahogy mégis csak megmagyarázta a dolgot és
nagyon kellemesen lepte meg, hogy Holmengraa úr tudni sem akart a
lopásról, nem, fogalma sincs a dologról, nem is hallott róla,
pletykabeszéddel pedig egyáltalán nem törődik.
De a Segelfossi Ujság is megírta, mondta a lelkész.
Úgy? mondta Holmengra úr kurtán. Én nem olvasom ezt az újságot.
Nagyszerűen ment a dolog, jobban men is mehetett volna!
Mikor L. Lassen a Segelfossi Ujság szerkesztőségébe érkezett, Kopperud,
a szerkesztő és szedő ugyancsak nem akart tudni a lopásügyről.
Nem, ez csak tévedés lehet, mondta. Ha talán hoztunk is róla valami kis
hírecskét, azt bizonyosan nem én írtam…
Istenien ment a dolog!
Ellenben a legközelebbi számunkban hozunk egy kis cikket a lelkész
úrról, mondta a szerkesztő. Itt a kefelenyomat, talán lenne szíves
átolvasni.
És a lelkész átolvasta. Úgy, tehát itt Segelfossban is mint leendő
államtanácsost emlegették őt!
Ki írta ezt a cikket?
A szerkesztő így felelt:
Tulajdonképpen nem lenne szabad megmondanom, de ha ilyen úrral állok
szemben, mint ön… Rasch ügyvéd írta…
Az a szerencsés gondolat, hogy Lassen tiszteletest megtették
államtanácsos-jelöltnek, mindennél jobban hatott és hatása elért,
úgylátszik, egészen Segelfossig, sőt a stréber Rasch ügyvéd füléig is. A
lelkész úgy tett, mintha közömbösen nézné ezt a bámulatosan csúszómászó
kreatúrát, a szíve azonban ujjongott örömében. A híres lelkész eljött
közénk Segelfossba, – ez volt a cikkben, – és megszállt a Larsen
szállodában.
Hozzáteheti kérem, hogy tudományos kutatóúton vagyok, Finmarkenbe
utazom, és hogy a könyvtáramat kétezer kötetre becsülik, valójában
azonban közel van a háromezerhez és állandóan gyarapodásban van. Kérem,
igazítsa ezt helyre! mondta a szerkesztőnek.
Igen, minden úgy ment, mint a karikacsapás. Most már csak a Sjura, a
szarka van hátra! gondolta és könnyedén mosolygott. Most már nem lett
volna hozzá szive, hogy korholja az övéit, azért mindenkihez nagyon
szíves volt, amikor hazatért. Az apja megkérdezte:
Nos, mit mondott Holmengraa?
Hogy mit mondott? Természetes, hogy irántam nem volt barátságtalan.
No, még csak azt próbálta volna meg! fenyegetőzött Lars Manuelsen. Akkor
én is megkérdeztem volna, hogy mit akar Daverdanától.
A fiú azonban nem hallotta ezt, vagy nem akarta hallani, nyugodt volt és
nyájas. A ház előtt néhány segelfossi gyerek ácsorgott és orrát az
ablaküvegre nyomta. Lars Manuelsen el akarta kergetni őket.
Hagyd csak! mondta a lelkész. A kicsikék talán majd felnőtt korukban is
emlékeznek még rá, hogy saját szemükkel láttak engem.
Ó, igen! mondta az öregasszony és rajongón rázta meg a fejét.
Egy-két nap mulva L. Lassen valóban felszólítást kapott a község
lelkészétől, hogy prédikáljon.
Helyesebb lett volna ha Landmarck lelkész maga jön el, ahelyett, hogy az
egyházfit küldi az üzenettel, gondolta magában Lassen lelkész.
Ugyanakkor jutott el hozzá az a kérés is, hogy menjen el beteglátogatóba
a boltos Perhez.
A boltos Per, gondolta magában L. Lassen, arra az emberre egyszer már
megpróbáltam hatni, de eredménytelenül. Ma sem térhetek ki ez elől a
felszólítás elől.
Bizony, az öreg Per már a végét járta. Nem szimulált többé, hanem
komolyan haldoklott. Pedig kellemetlen vendég volt a halál. Per tudni se
akart róla, ó, mélyen belegyökerezett undort érzett a meghalás iránt.
Még mindig mellényestül feküdt az ágyban, pedig abból már tíz éves bűz
áradt, még mindig hangosan káromkodott, de a szeme már nem fokozta a
káromkodás hatását, nem volt elég erős többé, nem volt benne halálos
méreg, csak üveges volt az a szem és üres. De meghalni? Már annyira
volt, hogy érezte a víz földízét, bár a tél még csak most kezdődött, –
de rajta, az egész testén, végigvillámlott egy reménysugár: most már
hamarosan beáll a tavasz és ő majd fölkel és valami rendes dologba kezd.
Csakhogy a halál bátran dolgozott a lerontásán és titkon aláásta az
egészségét, csak a szeme körül hagyott sötétszínű karikákat, egyébként
hamuszürkére varázsolta az egész aszott arcot.
Nem akarod a papot elhívatni, mielőtt meghalsz? kérdezte az asszony.
Ostoba tehén! felelte Per.
Ez a „mielőtt meghalsz“ tapintatlanság és kíméletlenség volt a beteg
emberrel szemben és így az öreg Per visszaútasította a papot, bár
szívesen látta volna már. Tény azonban, hogy az öreg Pert legkonokabbá
és legmakacsabbá a felesége tudta tenni, annak megvolt már arra a saját,
külön módszere, hogy dühbe hozza a férjét és mégis úgy tegyen, mintha
egyáltalán nem történt volna semmi. Másrészt igaz, hogy az ember hálával
tartozott volna neki, amiért időnként mégis megnézte, hogy mit csinál és
rögtön letörülte az orrát, ha sírt, mert bizony már olyan volt, mint a
kis gyerek, maga semmit se tudott véghez vinni a kezével, csak akkor, ha
már egészen kikelt magából. Csakugyan, az öreg Pernek inkább
méltányolnia kellett volna, hogy az asszony egyáltalán bemerészkedik
hozzá, mert ez már nem volt egészen veszélytelen dolog. Azért ostoba
tehénnek nevezni egy asszonyt, mégis csak túlságos gorombaság volt ebben
a pillanatban.
És ki viselje majd a ruháidat? kérdezte tovább az asszony.
Te! üvöltötte Per és őrjöngött. Szakítsd el őket egészségben.
Tulajdonképen még sok volt benne az élet és ezért érezte
méltatlanságnak, hogy meg kell halnia s igyekezett tőle telhetőleg
kitólni a szörnyű pillanatot. Groteszk arccal feküdt az ágyon, olyan
csúnya volt, mint a történelemelőtti idők ősembere, egészen összelapult,
mintha most jött volna ki egy nagy tojásból és csak feküdt, feküdt az
ágyán és gondolkozott rajta, hogy nem kelhetne-e föl? Mióta dr. Muus
utoljára meglátogatta, az öreg Pert gyakran foglalkoztatta az a
gondolat, hogy csakugyan árt-e neki a friss levegő. Mindinkább
visszafejlődött az állati állapothoz, már megtanulta, hogy élvezettel
lehelje be a bűzt, most azonban azt akarta, hogy nyissák ki az ajtót és
hagyják is úgy egy darabig. Hihetelen fáradtsággal sikerült is neki a
botjával kilökni az ajtót. Egy órahosszat szívta be a friss levegőt, de
nem kapott tőle mégsem erőre.
Mi volna, ha még tovább menne a levegőzésben? Valóságos levegőínyenc
lett, az élvezőképessége ilyen különös formákat talált ki: most már
léghuzatot akart teremteni a szobában és az ablakot, sőt még a kályha
ajtaját is ki akarta nyitni. Fölállt, de természetesen azonnal
visszarogyott.
Persze, persze, gondolta magában, vigyázatlan dolog, ha az ember két
lábra akar állni, mikor az egyik lába halott.
Nagynehezen sikerül neki ismét elfoglalnia az ágyát, leül a szélére és
hol az egyik, hol a másik oldalán igyekszik tovább erőlködni, olyan
volt, mintha egy kő akarna önmagától elindúlni. Mikor szerencsésen
visszafeküdt az ágyba, a béna tagjait szinte vonszolja maga után és azok
most szörnyű összevisszaságban fekszenek, anélkül, hogy megtalálnák a
természetes helyzetüket.
Most itt volna az ideje, hogy az öreg Per adja be a derekát, de szó se
róla, egy tapodtat se hátrál, csak lassan vonul vissza és a halál minden
talpalatnyi tért csak küzdelemmel hódíthat meg benne. Figyelmesen és
konokul tanulmányozza, hogyan kellene önmagát mozgásra birnia, valaminek
történnie kell. Végre is nem fekhetik így mozdulatlanul, ebbe nem
nyugodhatik bele. Harcba száll ő a lehetetlenséggel, még a felsőbb
hatalmakkal is, ha kell, bizony. Túlfeszíti az erejét, agyában birkózik
a halállal, le akarja gyűrni, fölébe akar kerekedni, küzködik, élő
kezével megragadja a holt kezét, megrázza és kiabál vele, hogy majd
móresre tanítja! Megfogja a béna lábát, felemeli és kilöki az ágyból. De
a halál meg fárasztó játszótárs, elgyöngíti az embert, az öreg Per nem
bírja már a tusakodást, küzdeni, újra össze kell szednie a tagjait.
Hol voltatok? kérdi a lábától meg a kezétől és jajveszékel. De mielőtt
megbocsátaná végtagjainak a távollétüket, a fogát csikorgatja és úgy
követeli, hogy éledjenek fel. Akkor majd visszafogadja őket, mondja
nekik.
Egy kődarab hisztériája volt ez.
A minap elutasította a papot, pusztán azért, mert az asszony mindig
fölkeltette a makacsságát. Mikor azonban meghallotta, hogy Lassen
megérkezett, Lars Manuelsennek és Katónak a Lars fia, – eszébejutott,
hogy tőle kér segítséget. Jó tréfa volt ez, mégis kapott lelkészt,
anélkül, hogy a felesége ajánlotta papot hívatta volna el. Ezzel még
ugratja is a feleségét, az ostoba tehenet! És mikor Lassen megérkezett,
az öreg Per egy darabig barátságosan és alázatosan viselkedett, és azt
mondta, hogy fel akarja venni az utolsó kenetet. A pap hasonló
szívélyességgel beszélt, sőt, hogy tökéletesen megértesse magát ezzel a
szenvedő lélekkel, paraszti nyelven szólt hozzá és ebben tőle telhetőleg
igyekezett jól kifejezni magát. Nagyszerűen ment a dolog, Per
felélénkült, barátságosan nevetett, azt mondta: mulatságos dolog ilyen
kómikus szavakat hallani, de különben komolynak kell lenniök, mert
hiszen ő a halálra készül és fel akarja venni az utolsó kenetet.
Az utolsó kenet, – ez a gondolat megrögződött benne, bizonyosan attól
várt javulást. Hiszen a bor, meg a kenyér csodatáplálék, attól talán
jobban lesz. Mikor pedig meghallotta, hogy a pap ezuttal nem adhat se
bort, se kenyeret, mert hiszen csak kutatóúton van Finmarken felé, az
öreg Per nagyon csalódott.
De majd beszélek neked és előkészítelek az utolsó vacsorára, mondta
Lassen, és akkor majd a helybeli tiszteletes úr megteríti számodra az Úr
asztalát.
Könnyű volt belátni, hogy ez nem tetszik az öreg Pernek, mert hiszen
akkor mégis a felesége akarata teljesedik. Lassen lelkésznek pedig nem
lehetett ellenére, ha őneki adnak elsőbbséget és azért minden
tehetségével gondozásába kellett vennie ezt a veszendő lelket.
Van valami a szíveden, barátom? kérdezte Lassen.
Nem, olvastam valamicskét a zsoltáros könyvből. Nem akartam, hogy a
többiek észrevegyék, de mindig itt tartom a könyvet a párnám alatt. És
különben is gyakran gondoltam az Istenre, de azért nem imádkozom.
Úgy, nem imádkozol?
Nem, azt hiszem, hogy nem teszem. Ez nincs rendjén?
Boltos Per eszerint nem tudta, hogy elég óvatosan kezelte-e az Istent.
Bánt ő ablaküveggel, ivópohárral, kávéstányérral, mikor eladta őket, de
Isten talán még törékenyebb…
Ha most itt volnának a kristianiai könyveim, kölcsönöznék egyet és az
megtanítana az imádkozásra, mondta Lassen lelkész.
Úgy, tehát sok könyve van a tiszteletes úrnak?
Ó, ezerszámra vannak könyveim, hatalmas könyvtár, a padlótól a
menyezetig. Igen, akkor kölcsönözhetnék egyet neked is.
Az öreg Per tovább folytatta a számadást: elsorolta ami kevés jót tett
már az életében: meg akarta hiúsítani a tánctermet és megtölteni
gyufával. Ez lehűtötte volna a hús forró vágyát.
A lelkész mosolygott.
Ezt se tettem helyesen?
Kedves jó Perem, ez csak egy ötlet, mint mondani szokás, egy naiv
jogcím. Nem nevezhetem se jónak, se rossznak.
Úgy, ez tehát nem jó?
És a boltos Pernek most eszébe jutottak a hattyúk, milyen vadul
kiáltoztak és mennyire megrémítették őt, szörnyű madarak, de ő még sem
átkozta el őket.
A lelkész gondolkodott egy darabig, hogy ne tartsa-e fenn állandó
használatra a beteg rémületét, de aztán szakított ezzel a gondolattal.
A hattyúk, Isten szépséges fehér teremtményei! mondta. Róluk írta
Brorson a gyönyörű hattyú-dalait.
Gyakorlati eredménye azonban nem lett a látogatásnak, semmi gyónás,
semmi beismerés, semmi bűnbánat. Furcsa dolog: a haldokló erényének
tudja be, hogy nem káromolta a hattyúkat! Lassen lelkész a ruhájára
nézett és azt mondta:
Tulajdonképpen mi nyomja a lelkedet, Per, hogy értem küldtél?
Fel akartam venni az utolsó kenetet.
A lelkész a fejét csóválta.
Ugy látom, hogy most nem tudlak eléggé előkészíteni az úrvacsorára. Nem
vagy olyan lelkiállapotban. Először töredelmesen meg kell bánnod a te
nagy bűneidet.
Na, éppenséggel olyan nagy bűneim… felelte az öeg Per szerényen.
Elszomorítasz engem és aggodalmat keltesz a lelkemben, mondta a lelkész.
Őszintén aggódom miattad. Mit képzelsz, hová kerülsz, ha most meghalsz?
És tudod-e mit fogsz ott tenni?