De Baardsen mosolygott és azt felelte:
Hallgasson gyermekem, magam vagyok az oka. Én akartam így.
Szomorú nap volt ez. Odakint fagyott és Baardsennek jeget hoztak a
sebére, de az egész társulatot őszinte kétségbeesés fogta el a
szerencsétlenség miatt. Baardsen azt mondta:
Könnyen a halálomat is okozhatta volna, de nincsen semmi belső vérzés,
mindössze egy szúrt seb az egész, lysollal meggyógyítom.
Clara kisasszony azonban vígasztalhatatlan volt és folyvást önmagát
okolta, mind azt hajtogatta, hogy nem kellett volna olyan erősen
szúrnia.
Inkább az a baj, hogy nem talált elég jól, felelte Baardsen.
Legközelebb, ha szabad kérnem, célozzon egy kissé jobban oldalt.
Maga még ilyenkor is tud tréfálni?
Nem tréfálok!
Csakugyan azt akarta, hogy megöljem?
Igen, mondta Baardsen.
De miért? Nem értem.
A maga kezétől akartam meghalni.
Mindezt az egész társulat füle hallatára mondta és a hölgyek, Lydia és
Sybille – attól tartottak, hogy a beteg már félrebeszél.
Csakugyan, ez szomorú nap volt!
De mikor leszállt az este, Clara kisasszony fölvette a köpenyét és a
sárcipőjét és elment. Néhány órahosszat szótlan és csöndes volt, mintha
valamit forgatna a fejecskéjében, azután elment a Segelfossi Ujság
szerkesztőségébe. A szerkesztő úr éppen azzal foglalkozott, hogy a saját
ujságját olvasta. A lány arra kérte, hogy a szerencsétlenséget, ezt az
igazi tragédiát sürgönyözze meg egyéb lapoknak is és a szerkesztő úrnak
nem volt ellene kifogása, hogy megelőzze a kollégáit ezzel a
szenzációval annál kevésbbé, mert a fiatal hölgy maga akarta megfizetni
a táviratot.
Sajnos, Baardsen még mindig fekszik a nyilt sebével, máskülönben ő maga
táviratozott volna, mondta Clara kisasszony. Szerelmi bánat az ok. És a
nevemet is ki kell írni, ezt most már nem lehet elkerülni és neki
különben sem árt. Kétségkívül öngyilkossági kisérlet volt. Egy tőrrel,
tegye hozzá kérem. És azt is tegye hozzá, hogy én ártatlan vagyok. Isten
a tanum, hogy az vagyok és van még remény, hogy fölépüljön, azt is írja
bele, kérem…
De bármint volt is a dolog, Clara kisasszony a táviratot nem Segelfoss
állomásáról adta föl, talán nem is volt rá ideje. Elvitte a táviratot
magával a hajón, a legközelebbi állomásig. Elutazása előtt még egyszer
felment Baardsenhez és érdeklődött az egészsége iránt, minthogy pedig a
lány még mindig levert hangulatban volt, mint azelőtt, a beteg
tréfálkozott vele és azt mondta:
Szegénykém, – persze, ha az ember nappal meggyilkol valakit, akkor este
már semmi hasznát se tudja venni. De utazzék csak el nyugodt szívvel,
Clara kisasszony, én majd meggyógyulok, fájdalom…
Erre a tréfára Clara kisasszony nagyon felvidult, sőt boldog lett, mert
azért alapjában véve jó szíve volt.
6.
Hát már a Larsen szálloda is szerzett magának lobogót? Látszik ugyan,
hogy nem vadonatúj, de azért nagyszerűen lengedez a szélben, ez a
Theodor egyik zászlaja, Lars Manuelsen csak kölcsönkérte. Most az ő
fiának, Lassen tiszteletesnek a kedvéért tűzte ki az oromra. Mert nagy
nap ez a mai.
Lars Manuelsen ellen az ősszel nem indítottak semmi eljárást lopás
miatt, de a szarka lépésről-lépésre mindig a nyomában volt és
kiáltozott, az emberek pedig alig valamivel voltak csak jobbak, ők is
csaknem kiáltoztak. A legrosszabb azonban a Segelfossi Ujság cikke volt,
mert ez a cikk még Lassen tiszteletesnek is a szeme elé került, és ebben
a szemben megjelent az őseredeti paraszt kifejezés: a félelem és a
gyávaság kifejezése. A cikk olyan pontosan rámutatott az ő apjára, hogy
minden tévedést kizárt. No, ez ugyan szép dolog, az ilyen apától még
kitelik, hogy derékon töri ketté a fia karrierjét. És a lelkész úrnak
nem maradt más mit tennie, rá kellett szánnia magát a hosszú útra,
eljönni a fővárosból és megkisérelni, hogy rendbehozza a dolgokat.
És megérkezett. Magas, csontos ember volt, a haja hosszú, szakállat nem
viselt és mindig nagyon komolynak mutatkozott. Észak tiszteletére már
melegen öltözött. Kiszállt a partra, találkozott az apjával, üdvözölte,
fölfedezte Juliust, köszönt neki is és tovább beszélt a poggyászáról,
hogy itt meg itt helyezte el. A lelkész a szállodába ment az apjával,
Julius pedig nyomon követte őket. A lelkész nehéz küzdelmeket vív az
egyik sárcipőjével, amelynek talpa sehogyan se akar megmaradni a helyén,
a másik azonban híven követi, mint egy kutya.
Aztán bemegy Lassen a szobába és ott találja az anyját.
Jónapot, anyám! Isten áldása lebegjen a házatok fölött!
Anyjának a nagy meghatottságtól még a szava is elállt, csak az
örömkönnyek gördültek végig az öreg arcán. Ó, ez a jószívű öregasszony
nagyon nyomorúságos életet folytatott a semmiházi ura oldalán, és a
rossz gyermekei mellett. Most végre hazajött a híres fia! Jelentős óra
ez, szívében a rajongás bontogatja szárnyát és öreg tekintetébe gyermeki
öröm költözik, éppen úgy tett, mint két emberöltő előtt, ha egy
rézpitykét ajándékoztak neki.
No, itt láthatod, hogyan élünk mi, egyszerű emberek, mondta Julius.
Bizonyosan arra várt, hogy a bátyja valami kedves választ fog adni, de
Lassen csak biccentett a fejével. No lám, úgylátszik, nem volt
megelégedve, nincs éppen kegyes hangulatban és meg is mondta, mielőtt
még az anyja behozhatta volna a kávét:
Mit kell rólatok hallanom? Olvastam a Segelfossi Ujság-ot. Julius,
igazán több eszed lehetett volna…
Mint hogy?… kérdezte Julius.
… mint hogy fényes nappal lopott ételekkel traktálod az útasokat, mondta
a tudós bátya és egyáltalán nem igyekezett mérsékelni az indulatát.
Ami azt illeti, apa felelős azért, amit tesz, mondta Julius minden
teketória nélkül.
Apa? No, ez csinos dolog! Hogy valaki az apját vádolja!
Juliusban most fölébredt a szélhámos, de az ő szemtelenségének mindig
volt valami komoly alapja is, és most egyáltalán nem igyekezett fékezni
a mosdatlan száját.
Én mingyárt mondtam apának: ezt nem kellett volna tenned, ha egyszer
olyan fiad van, mint L. Lassen, mondtam neki, kérdezd csak meg, hogy
igaz-e.
Igen, én már öreg ember vagyok, mondta Lars Manuelsen a gyermekeinek,
igazítsd el te a dolgokat, aki többre vitted, ez az első gondolatom.
Készítettél már kávét Lassennek, anyjuk?
Az öregasszony felriadt a rajongó elragadtatásból és zavarodottan
sietett ki a szobából.
Ez a história minden tekintetben kínos nekem, mondta L. Lassen. És most
kénytelen voltam félbeszakítani a tanulmányaimat és abbahagyni a
munkámat, hogy ezt a hosszú utat ide megtegyem. Igazán semmi értelme
sincs az egésznek.
Igaz-e, hogy doktor lettél? kérdezte Julius, hogy végre berekessze a
kellemetlen témát.
Mi van a poggyászommal? felelte a bátyja. Elhozza már valaki?
Mingyárt ideszállítom, mondja az apa és érthető örömmel siet ki az
ajtón.
A lelkész most az öccse felé igazítja be a szemüvegét és megkérdezi:
És te tűröd, hogy az öreg apád cipekedjék a poggyásszal?
Julius fölnevetett, de nem jókedvében:
Azt hiszem, megbolondultál egy kicsit, mondja.
Nekem mondtad ezt?
Igen, neked! Nincs annyi eszed, mint egy taligakeréknek.
Az öregasszony behozza a kávét.
No, meglátjuk ízlik-e neked a mi kávécskánk, mondja.
Igen, anyám, köszönöm szépen. És remélem, hogy ehhez a bűnös lopási
históriához semmi közöd, mondja a nagyember-fia. De neked, Julius, nincs
semmi mentséged.
A Sjura az oka mindennek, mondja az öregasszony, hogy békét teremtsen.
Mindig mondtam Larsnak, hagyd békén a Sjurát, különben megbosszulja
magát valamennyiünkön, mondtam neki. De az öreg mégis leszakította a
fészket és megtalálta benne az éléskamra kulcsát, ebből támadt az egész
szerencsétlenség.
Mindennap fellobogózzátok a szállodát? kérdezte a lelkész.
Fellobogózni? Nincs is nekem zászlóm, felelte Julius.
Az öreg miattad húzta fel a lobogót, magyarázza az öregasszony. Átment
az üzletbe és kölcsönkért onnan egy zászlót, felelte Julius.
Erre nem lett volna szükség, mondta a lelkész.
Kiitta a kávéját és közben megérkezett az apa is a poggyásszal. Julius
pedig azt mondta:
Ha meg akarsz mosakodni, mint az utasok szoktak, akkor gyere velem!
És a lelkész elment vele. Néhány magas lépcsőn vezetett föl az út és a
lelkész meg is jegyezte:
Irtó magas lépcsők ezek.
A szoba se volt eléggé rendes, valami disznó kereskedelmi utazó aludt az
ágyban és leköpte a falat is.
Ezt bizonyára Enersen tette, mondta Julius, egyik reggel részegen jött
haza.
Az apjuk egy-egy kofferrel mindkét kezében ott jött kettejük mögött és
azt mondta:
Majd az anyjukom lemossa a falat.
Ejnye, ejnye, apa, te itt cipekedel azzal a poggyásszal, te meg, Julius,
üres kezekkel sétálsz itt mellette! mondta a lelkész.
De Julius már nem volt szelid hangulatban, ó, a legkevésbé sem! Pauline,
a Holmsen kastélyban, előző este végleg elútasította, most pedig itt van
ez a nagyképű bátyja és talán majd eszébe se jut, hogy kiegyenlítse a
számláját.
Miért nem hozod magad a retyerutyádat? mondja neki.
Julius! Julius! mondja az apa békítően.
Mit küldött már neked Lars valaha? kérdi Julius haragosan. Egy parókát
meg egy vásári jelentést!
A lelkész elnéző akart lenni ennyi műveletlenséggel szemben és csöndesen
mondta:
Amit kerestem, mind a saját tanulmányaimra fordítottam. És most sikerült
végre elérnem valami poziciót.
Igaz, hogy doktor lettél? kérdezte Julius másodízben. Vagy az is csak
olyan fecsegés?
A tiszteletes így felelt:
Ez megint olyasmi, amit te nem értesz. Én doktor vagyok, az igaz, de nem
orvos. A saját tudományomban kaptam meg a doktori címet. – Hallod-e, nem
kaphatnék friss vizet ebbe az üvegbe? Hiszen félig tele van állott
vízzel. Azt is mondd meg, van-e az ágyban rúgós matrac?
Igen, felelte Julius, de aztán nagyot köp a kályha lapjára és azt
mondja: Egyébként lefekhetsz abba az ágyba, vagy sem, nekem az mindegy,
annyit azonban mondhatok neked, hogy laktak itt már sokkal finomabb urak
is, mint te, és olyanok, akiknek sokkal telibb volt a zsebük, mint a
tiéd. A boltos Theodor is itt étkezett sokáig, pedig az igazán finom
ember és hidd el, több pénze van, mint neked meg nekem együttesen.
A lelkész úgy tett, mintha nem hallaná ezeket a durva és műveletlen
beszédeket, és mosakodni kezdett. Megmosta a kezét és az arcát, de nem
mosta meg a nyakát és a fülét, aztán elővett egy kefét és lekefélte a
haját, gallért és kézelőt váltott és egy csapásra rendesebb formája
lett. Az járt az eszében, hogy milyen különösek is a sors útjai: az
egyszerű halászból, aki az evezőpad mellől indúlt ki, lelkész lett,
tudós, az Olaf-rend lovagja, doctor philosophiae, püspöki tanácsos, sőt
már rajta van az udvari lelkészek listáján, is, ha egy póttagra volna
szükség és az államtanácsosok listáján, ha egy hely felszabadulna, –
csakugyan, Isten útjai kiszámíthatatlanok! És most itt van, hogy
megmentse a tolvaj apját, mert az írt neki és a segítségéért könyörgött!
Természetes, hogy a lelkész nem tehetett sokkal többet, mint hogy
mutatkozik a városban és a tekintélyével támogatja a családját. Ha ma
nem is, de holnap okvetlenül elmegy Holmengraa úrhoz és az újság
szerkesztőségébe. Ma azonban nem akart egyebet, mint bőségesen enni és
jót aludni. Kiveszi a reverendát a kofferjéből és felakasztja. A
reverendán ott függ az Olaf-rend is, – hátha szükség lesz rá.
Lars, az egykori halászfiú, mindenkin túltesz törhetetlen akaratával és
vas kitartásával, mert ez a két nagyszerű tulajdonság megvan benne.
Kezei is vannak, de azokkal mihez fogjon? Azok munkára teremtődtek,
nehéz munkára, ezért szokatlanul nagycsontúak, szinte már túlzás, hogy
valakinek ekkora csontjai legyenek, de a paraszti kezei sápadtak és
betegesek a tétlenség miatt, és rendkívül logikátlan jelenségek, egész
életében se tudta még használni őket semmire. A becsvágya már nem
szárnyalt magasabbra, megelégedett az eddig elért poziciójával, ő az
adminisztrációját, az intézését szomjazta mindannak, amit mások alkottak
meg és verekedtek ki. Ezt a célt sikerült is elérnie, és neki nincsen
kétsége aziránt, hogy a cél megérte a hosszú törtetést. A fejében az
iskolai ismeretek óriás halmaza gyűlt össze, úgy rakta őket egymásra,
mint ősei a rézgarasokat a zsebük mélyén és most már sokat tud, most már
tudós férfiú. Nem volt olyan természetű ember, aki a mindennapi élet
lelki nyomorában jól érezhesse magát, hanem igyekezett mind több és több
könyvműveltséget elsajátítani. Ez volt az ő missziója a földön.
Most itt ül az elpetyhüdt izmaival és a fáradt agyvelejével, – ebben még
ott zúgnak az ifjúság és az első férfikor iskolai tanulmányainak
emlékei, de most már tekintélyes férfiú, meg lehet kérdezni a véleményét
mindenféléről és ő válaszol is, olvasott a dolgokról és tudja, hogy
lehet megtalálni a könyvekben, valami szajkószerű van minden tudásában.
A doktori értekezése néhány tizenhatodik századbeli norvég lelkészről
szól és a dán Magazinból, a norvég állami levéltárból és a Diplomatarium
Norvegicumból írta össze, meg a norvég „Magazinból“ – tette volna hozzá,
mert mint kutató nagyon pedáns volt. A kedvenc munkája egy értekezés a
nagy Nomen Nescioról, amelyben sok értékes tudományos felfedezés
foglaltatott, többek közt az, hogy a hős nem 1512-ben, hanem 1513-ban
hagyta el a hazáját, hogy más partokon próbáljon szerencsét, továbbá,
hogy két évvel azelőtt, mielőtt még a jelzett célból kivándorolt volna,
– egy a kutatók szeme előtt eddig felfedezetlenül maradt jogi vitát
folytatott a hamburgi tanács egyik tagjával, – ez volt a tizennegyedik
pöre. Ebben a műben tökéletesen kiélte magát az ifjú Lars és minthogy
már régen tagja volt a Tudományos Társaságnak, természetszerűleg ki
kellett nevezni az Olaf-rend lovagjává is, most legalább volt valaki. Ó,
ha arra gondolt, hogy diákkorában hatalmas ezüstlánc fityegett az óráján
és azzal díszelgett, mosolyognia kellett, – most már az Olaf-rend lógott
a mellén és ki érhetett volna fel vele? És az ilyen férfiú északon lenne
lelkész? Vagy csak gondolhat is egyáltalán arra, hogy az országnak ebből
a részéből származik? A látóköre mind szélesebb, az ambiciója mind
mohóbb lett, mindig több tiszteletet, nagyobb állásokat kívánt,
lassankint már mellőzésről panaszkodott, amiért az újságok nem
foglalkoztak vele eleget, és az állam se tette meg érte, – amit tehetett
volna. Így múlt el néhány év a feje fölött.
Aztán egyszerre, – érdekes volt, hogy milyen kiszámíthatatlanul
következett be, – egyszerre csak elnyerte az elismerést, úgy hogy
összhangban volt az érdemeivel, püspökjelöltnek nevezték, a lapokban
több cikk jelent meg a közönség köréből, és azokban mint a jövő
kultuszminisztere szerepelt. Ki mérhette volna magát hozzá?
Úgy van, az idő majd elvégzi a dolgát, csak az idő hozhat meg mindent,
neki csak várnia kell. És az ifjú Lars mind bátrabb lett, és kedve
támadt, hogy szabadgondolkozónak mutatkozzék, magáévá tette a hetvenes
évek népszerű alapeszméit, de a norvég orthodox mozgalom
vezetőférfiaival is összeköttetésben állt és fölötte szeretetreméltónak
mutatkozott irántuk. Ezt megtehette, ő, a híres ember, és egyénileg is
jól állt neki, a halászfiúnak, aki az evezőpad mellől indúlt el. A
szemétdombon született és mocsokban dolgozott. Egy tudós se törődött a
testi tisztasággal és a ruházkodással, Herakleitos se volt valami finom
ember.
Szóval minden kedvezően alakúlt az ifjú Lars számára. Meglehetős
reménységgel nézhetett a legközelebb esedékes püspök-halál elébe, közben
szüntelenül folytatta a tanulmányait és mind nagyobb jártasságot
sajátított el a könyvek, okiratok, és régi pergamentek körül, – múlt az
idő és az ő népi magatartása szállóigévé lett, hallotta, hogy széleskörű
akció indul a régiségek felkutatására, tehát ő is szaktekintély lett
konyhaberendezések, ónedények és ezüstkannák dolgában. Most már
széleskörű kultúrát sajátított el, népieset és tudományosat egyaránt.
És ekkor mint a bomba csapott be ez az átkozott história az apjával!
Csakugyan döntő jelentőségű lesz-e a karriérjére?
Mikor az anyja az ebédhez hívta, közömbös arccal emelkedett fel a
helyéről. Enni… no, igen, persze, azt is kell, de hát nem az az
egyetlen, amire feltétlenül szüksége van az embernek. A ravasz róka, még
mielőtt partraszállt, jó beebédelt a fedélzeten, azért nem is volt
étvágya. De azért ebéd közben földöntúlian viselkedett és azt mondta:
Igen, ez már aztán ebéd, anyám, adj még egy tányér levest!
Aztán ebéd után elmondta az asztali áldást, – az volt csak az érdekes
látvány! Mint egy hatalmas grand danois-kutya, ha betanították, hogy a
hátulsó lábaira üljön és a mellső lábaival pitizzen. Mikor az imádsággal
végzett, megparancsolta, hogy hívják be az apját és Juliust.
Azok bejöttek.
Biztosra vehetem, hogy nem valami lopott ételt tettetek elém? kérdezte a
tiszteletes.
A két öreg zavartan hallgatott, csak Julius adta meg a választ:
Ha nem vetted biztosra, akkor nem kellett volna megenned.
A tiszteletes azonban nyilván nem szándékozott ilyen olcsón kiengedni a
kezéből a két bűnöst, igaz, hogy a vérei voltak, de azért mégis csak
tolvaj és orgazda, – az igazságnak nem volt szabad útját állni.
Veled nem tárgyalok, Julius, mondta a tiszteletes, mindössze is azt
szeretném a tudtodra adni, hogy ha a földi büntetés elől meg is
menekülhetsz, a mennyei igazságszolgáltatás sújtó keze el fog érni.
Az öregasszony oldalt hajtotta a fejét és összekulcsolta a kezét. Julius
azonban nem ismert tekintélyt, hanem megkérdezte, hogy hát akkor miért
hívták be.
Te pedig, atyám, szállj magadba, mondta a tiszteletes. Az Uristen nem
ver bottal és megeshetik, hogy már késő lenne a magadbaszállás, senkise
tudhatja a napot és az órát, amikor…
De Julius most ismét elrontotta az egész hatást, mert közbeszólt:
Az emberek tudni szeretnék, hogy fogsz-e prédikálni a templomban?
És bátyja, a nagyember, elhallgatott, Julius igazán nem találhatott
volna ki okosabbat, hogy elhallgattassa. Lassan várta és remélte, hogy
fel fogják szólítani a prédikációra, azért is hozta el magával az
ornátusát és az Olaf-rendet. A híres prédikátor a szószéken, – igen ez
volt a legerősebb fegyver, ezzel egy csapással leüthette a kósza
mende-mondát!
Ki kérdezi, hogy prédikálok-e?
Az emberek. Többen kérdezték már.
Erre majd visszatérünk később, mondta a lelkész. Egyelőre azt a bűnös és
becstelen viselkedést tettem szóvá, mellyel vádoltattok és amelyet még
az újságok se hagyhattak említés nélkül.
Ez a Sjura bosszúja! suttogta az öreg asszony, a jelenlevőkre nézett és
a szemében babonás meggyőződés csillogott.
Az apa nagynehezen szóhoz jutott és azt mondta a fiának:
Én öreg ember vagyok és mindenben tudatlan, és nem ismerem a
tudományokat, meg az ilyesmiket, de azért mégis szeretném tudni,
kívánatosnak tartod-e, hogy szarkafészkek legyenek egy udvarban, vagy
pedig az ilyen fészek közönséges és semmitérő dolog, az ilyen fészek,
ide hallgassatok, akkor majd meghalljátok, szólt a többiekhez.
Ne bántsd a Sjurát! Ne kezdj ki vele! figyelmeztette az öregasszony.
Ha pedig prédikálni akarsz, rágódott a saját témáján Julius, akkor csak
Ole Johannak kell szólnom, az majd körülviszi a hírt mindenütt.
Ezzel majdnem teljesen meghiusította a büntetőprédikációt. A tiszteletes
azonban szívós volt és kitartó és nyugodtan folytatta:
Az az ujságcikk engem kiragadott a munkámból és a tudományok közül és
elhozott ide, messze északra.
Ügyet se kellett volna rá vetned, mondta Julius. Itt már senkise
jártatja miatta a pofáját.
Akkor kár volt olyan jajkiáltással hozzámfordulnod, apám. Ez
lelkiismeretlen dolog, mondta a tiszteletes.
De azért kimondhatatlanul könnyebbnek érezte a lelkét, mikor azt
hallotta, hogy már megfeledkeztek az emberek az ujságcikkről.
Az apja azzal igyekezett igazolni magát, hogy Daverdana kéretlenül írta
meg a hazahívó levelet. Csakugyan úgy van, mint Julius mondja, a kutya
se törődik már azzal a cikkel.
De a Sjura még mindig üldöz, mondta Lars Manuelsen, és ha az ellen
tehetnél valamit… ha a Sjurát kiátkozhatnád…
A tiszteletes csak a fejét rázta.
No jó, hát nem, mondta Lars. De valami mást is szerettem volna kérdezni
tőled: A szabadkőműveseknek van egy gyűrűjük, amilyet még senki más nem
viselt, és azt mondják, hogy most Holmengraa is kapott egy olyat…
A lelkész jól ismerte az apját és tudta, hogy a vén bűnös mindenféle
pletykával igyekszik elterelni magáról a figyelmet és csakugyan nem
lehetett kordában tartani, egy perc mulva már arról beszélt, hogy a
boltos Theodor micsoda istenkáromló jeleket rajzoltatott fel az égre.
Lassen az öccséhez fordult és azt mondta:
Nem gondoltam rá komolyan, hogy itt prédikáljak, nem, erre nem
gondoltam, de ha az emberek mindenáron hallani akarnak, akkor
természetesen kötelességem egy prédikációt mondani, de erre csak a
helybeli lelkész és a kurátor szólíthat föl. Én magam nem fogok
ajánlkozni.
Persze, hogy nem! mosolygott az anyja. Még csak az kellene!
Másnap Lassen lelkész Holmengraaéknál tett látogatást. Ezzel több célja
is volt egyszerre, az első az, hogy egy üres órájában levelet küldött
Mariane kisasszonynak – kedves Mariane kisasszony, volt tanítványom! –
és most választ szeretett volna kapni rá. Belőle időközben egészen más
ember lett, mint amikor még tanította a kislányt, Mariane ugyan nem volt
túlságosan előkelő hölgy, valami különös olvasottsága, vagy feltünő
műveltsége sem volt, az ilyesmi nem maradhatott titok egy L. Lassen
előtt. Most ő maga jött el a lányhoz. De érdekes, hogy Mariane
kisasszonytól nem is félt annyira, mint a fiatal hölgy apjától, mert nem
tudta, vajjon a dúsgazdag Holmengraa úr beéri-e vele, hiszen a
malomtulajdonos maga se volt elég művelt és tanult ember, nem értett
eléggé a tudományokhoz. Marianet, a volt tanítványát, kézen akarta
fogni, hogy úgy vezesse, mintegy apai módon, könyvekről és régiségekről
akart beszélgetni vele, egy kiásott keresztelő medencéről, amilyet a
Sätervölgyben szerzett magának csere útján. Majd csak megy a dolog
valahogy, a különböző penzionátusokban több előadó lány figyelmét
sikerült már magára irányítani, most majd megpróbálkozik vele a volt
növendékével is. Igen, és aztán a tárgyra fog térni, legalább is céloz
reá, – a helyzet az, hogy ő sokra vitte életében, de mégis egyedülséget
érez. „A könyv egymagában még nem elég, Mariane, – keressen föl engem és
nézze meg a könyvtáramat, mire megint feljön a fővárosba, már ismét lesz
néhány ezer könyvem, a könyvtáram nőttön nő. De mint mondom, nem jó, ha
az ember egyedül van, és mit válaszol az én tisztelettudó levelemre?
Ma még csak arról volt szó, hogy a lány bámulatát vívja ki, holnap majd
beszél a hatalmas apával is.
De Mariane nem volt otthon, elutazott. Akkor hát mégsem az ő huncut
suttogását és halk nevetését hallotta a szomszéd szobából. – Nem, mondta
Irgensné, Mariane kisasszony elutazott.
Holmengraa úr belépett, Lassen egy pillanatig szemben állt vele és a két
férfi kölcsönösen végigmérte egymást. Lassen aztán mosolyogva
bemutatkozott – csakugyan, ez nagyszerű ötlet volt, – és azt mondta:
Meg tudom érteni, hogy nem ismert rám, Lassen vagyok, az ön egykori
házitanítója, mondta.
No lám, és egy ilyen híres és tudós ember ilyenkor utazással tölti az
idejét? mondta Holmengraa úr.
Igen, éppen úton vagyon északon és meg akartam ismét látogatni a régi
meghitt helyeket.
És továbbra is észak felé folytatja az útját? kérdezte Holmengraa úr.