Beszéltem erről az ön hozzátartozóival és ők úgy gondolták,… az ön apja
úgy gondolta, hogy háromezret…
Érdekes dolog: Florina az imént ismét a fiatal Didriksen urat vetette a
felszínre az emlékezetében, – vajjon ő hogyan cselekednék ebben a
helyzetben?
Megadom a háromezret, mondta Theodor.
Az ügyvéd ezt személyes győzelmének tekintette és nyomban rámondta:
No lám, hiszen önnel lehet okosan beszélni. Mégse volt hiába, hogy
pártatlanul megismertettem önnel az egész helyzetet.
És az ügyvéd már megint visszanyerte minden önbizalmát s a kulcsai is
vídáman csörögtek.
Maga nem ismertetett meg velem semmit, mondta Theodor és nyugodtan mehet
az útjára, még pedig minél előbb, annál jobb.
Igen, mondta az ügyvéd és egészen elképpedt. Csakugyan az lesz a
legokosabb, ha az ön hozzátartozói most ezen az alapon tárgyalnak
tovább. Végre is a könyvek együtt vannak, a számlákat ki kell
egyenlíteni, az én kis járandóságomat is ki kell utalni. Aztán pedig fel
kell osztani a bolt értékét, egyrészét a szüleinek, más részét a
nővéreinek. Ön ugyebár, lemond az örökségéről?
Természetesen.
Nagyon helyes, ezt akartam csak tisztázni. Ha az árúkat összeírják és
felbecsülik, felajánlom a segítségemet. Rendben vagyunk így?
Ne fecsegjen má annyit, mondta Theodor. Én megadok a családomnak
mindent, ami jár, sőt még annál többet is, a maga segítségére pedig
semmi szükségem sincsen.
5.
Könnyen megeshetik, hogy valaki aranygombokat visel a mellényén és még
se tud egy operát komponálni. Willatz Holmsen most aranygombokat viselt
a mellényén.
Minden szeszélyt végigpróbált már! Ha egy napon megállt volna
munkaközben és felsorolja magában minden felhasznált ötletét, amellyel a
kellő hangulatba igyekezett ringatni magát: alkalmasint nagyon
elcsodálkozott volna. Nagy sétákat tett és bezárkózott egészen, sok bort
ivott és bőjttel kínozta magát, kereste az embereket, majd ismét kerülte
őket, dolgozott nappal és dolgozott éjszaka, már csak a munkának élt és
csak a munkában élt. És a kétségbeejtő terméketlenséghez csatlakozott
még egy másik kín is: a mardosó, szűntelen féltékenység.
Kérem, jőjjön ebédelni! mondta Pauline és ránézett a sötétkék szemével.
Köszönöm, mondta Willatz és még a fejét se fordította arra. Dolgozott.
Természetesen jól zongorázott, hiszen már kora gyermekkorától kezdve
folytonosan tanult és tökéletesbítette magát, meg különben is
karácsonykor született s a szerencse gyermeke volt. Mindez azonban nem
használt, sőt inkább még csak rontott a dolgán. Nem, nem kellett volna
az idén Segelfossba jönnie. Má a legkezdetén elhibázta a dolgot.
Mingyárt az első fogadtatás másként ütött ki, mint ahogyan ő elképzelte
volna, arra számított, hogy valamelyes feltűnést fog kelteni, kíváncsi
tömeg nyüzsög majd a kikötőben, végre is híres ember volt ő az
országban, egy zeneművész. És hogy történt valójában? A kikötőben csak a
szülei házvezetőnője várta, a kedves Christine asszony. Segelfoss már
híresebb utasokat is látott, mint ő. Globetrotter angolokat és Bonaparte
herceget, mikor a Spitzbergákra útazott. Egyszer egy miniszter is
megfordult a partokon, nagyon fontoskodott, úgy tett, mintha nagyon a
lelkén viselné a nép életét és sorsát, mikor pedig ismét a hajóra
szállt, az a stréber Rasch ügyvéd éljent kiáltatott rá. Willatz Holmsen
ellenben a legnagyobb csöndben vonult be Segelfossba. Hányszor
megfordúlt már a fejében, hogy ismét elútazik, de azért mindig itt
maradt valahogy. Lassanként mintha gyökeret vert volna.
Anton Coldevin természetesen már rég hazaútazott. Holmengraa úréknál
nyugodtan folyik az élet, gyakran látni, amint Mariane az apjával a
malomba megy és onnét ismét haza. Törökös, piros kabát van rajta. Lehet,
hogy Anton hamarosan visszatér hozzá. No, szerencsés útat!
Szörnyű idő ez és veszedelmes! Willatz agyagot szerzett be és kezdett
szobrokat faragni, – mi minden nem jutott itt az eszébe! Valami szárnyas
alakot tervezett, díszül egy hajó oldalára, nagyszerű lett volna!
Hamarosan kiderült, hogy a mintázást nem felejtette el még teljesen, sőt
még ügyesebb volt, mint gyermekkorában, mikor Angliában tanulta. De
azért nehéz dolog volt ilyen hajódíszt faragni. Azért Willatz
rajzolgatni kezdett, ecsetet és tubust szedett elő, – miért is ne? Az
édesanyja is kitűnően rajzolt és Willatz tőle tanulta meg. Aztán megint
elpazarolta az idejét, saját maga varrt fel aranygombokat a mellényére
és viselte őket a saját maga tiszteletére, meg az apja emlékére, mert az
apjától kapta őket. Mindenesete kellemes érzés volt aranygombokat
viselni a mellén és Willatz viselte is, még a szobában is, a
téglaégetőben, sőt még akkor is, ha a favágóihoz ment ki az erdőbe.
Aslak és Konrad vágták a fát az erdőben és köszöntek, ha Willatz arra
ment. Erről ugyan bízvást megfeledkezhettek volna! Willatz nem sokat
beszélt velük, de a komoly szürke szemével kitartóan nézte a munkájukat
és megmondta a véleményét. Tudja Isten, mi késztette ezeket a
legényeket, hogy éppen Willatz Holmsennél keressenek munkát, vajjon nem
akartak-e ártani neki vagy bosszút állni rajta valamiért? De mikor már
egy ideje nála voltak, megtetszett nekik a környezet, előbb levágták a
fát az erdőben, aztán még mindig megmaradtak a helyükön, míg újabb
munkát kaptak a birtokon Most már nem a boltban vásároltak be, aszerint,
hogy mennyi volt a pénzük, nem, most már meg volt a rendes kosztjuk, jó
ágyuk és tiszta fehérneműjük, szemmelláthatólag megszedték magukat és
szinte megállapodott emberek lettek.
Mindenkinek meg van a maga gondja. Willatz csak járkált az
aranygombjaival, dolgozott, mint egy rabszolga, közben pedig
lesoványodott a szomorúságtól és a gyötrődéstől.
Ki fog derülni, hogy nem tudott túlemelkedni a középszerűségen, gondolta
néha.
De hősiesen viselte a sorsát, bátran, mint ahogyan egy igazi Holmsenhez
illik. Mindegy, ha ennek az állapotnak sohase is lesz vége, ha ez a
középszerűség tapad is rajta, át is ment már a vérébe talán, – Willatz
nem adta fel a harcot. Még csak az kellett volna! Künn a gazdaságban úgy
tett, mintha érdeklődnék a jószág meg a baromfiak után. Elvégre az
gyöngeségnek számított volna, ha egy zenedarab miatt minden más dolgát
egyszerűen a sutba hajítaná. Gyakran elnézte a kakast, ezt az isteni
csataállatot, amint egy-egy kést visel a két lábán. No nézd csak, mint
teszi a szépet, hogy csapkod a szárnyával, szaladgál a tyúk mögött, a
saját mellét tépdesi, majd pedig csaknem felbotlik és ügyetlennek teszi
magát, mint egy bohóc! De hamarosan ő lesz ismét az úr és úgy megy át az
udvaron, mint egy fiatal Isten. Ilyen a kakas! Úgy tesz, mint akinek
virág van a gomblyukában és azzal büszkélkedik.
Willatznak is lehetne egy virága: rózsa vagy szegfű. De ő csak
vissza-visszatért a téglaégetőbe és játszott, őrjöngött, fújt, mint egy
paripa. Vajjon sohase jön fel felszínre az a sok minden, ami a lelkét
nyomja? Mi tölti most ki a napjait? Csupa semmiség. Néha egy-egy kés
akad a kezébe, de sohasem az igazi kard, a hangok áradata, de nem az
emberi harmónia. Csinos dolog, de semmi értéke sincsen! Háromszor
egymásután odamegy a tükörhöz és úgy szemléli magát, hogy biztos legyen
a dolgában: igen, van már ősz haj a fején, néhány szürke hajszál! Ilyen
fiatal években az apjának még nem szürkült a haja. És Anton Coldevinnek
sincs egy szál ősz haja sem. Egyébként – sok szerencsét az útjára, ha
visszatér.
Kérem, jőjjön az asztalhoz!
Köszönöm, egy kis idő múlva. Nem, nem jövök, hagyj magamra!
De mi ez? Százszor és százszor megcsalta már, – de most itt volt! A
hullámok a hátukra kapták. Este volt, de a szeme előtt mintha most kelne
a nap, aranyköntöst öltött az ég és alatta forrón ízzott a föld háta. A
hullámok, a hullámok! Sokáig vártunk, de nem panaszkodhatunk, egyáltalán
nem szabad panaszkodnunk és ülni, könnyel a szemünkben és remegni. Nem,
ezt nem szabad…
Színültig telt a lelke és most kicsordul belőle, ami fojtogatja és csak
úgy ömlik az ihlet, ömlik… Úgy ül a helyén, mint egy vak ember, mintha
mindent kívülről nyújtanának neki és ő ír, ír, csak ír… Néha megüt
egy-egy akkordot a zongorán, aztán csak ír tovább, maga is dúdolja, amit
ír, a torka elszorul, de csak ír, ír, ír tovább. És így megy egyik
óráról a másikra, tűnnek az órák, ó, ezek az órák a hullámok hátán! Már
megint egy cantate lesz belőle, egy dal, vagy egy tánc? Nem, ez már az
opera! Jóságos Isten, a mestermű! Itt van a lélek nagy kitörése, amilyet
még nem élt meg soha. Talán jó is volt, hogy olyan sokáig
tombolt-toporzékolt benne a féltékenység.
Hajnalra jár az idő, a lámpák már mind kiégtek, ő pedig végigtántorog a
szobán és kioltja őket végleg. Aztán lezuhan a díványra, arcát a karjára
fekteti és úgy szunnyad el.
Jó reggelt! Nem akar reggelizni?
Nem, köszönöm, menj csak, majd jövök később.
Még nincs vége, hála Isten, – még nincs vége. Amint az éjszaka munkájára
néz, a lelke új szárnyalásba kezd. És újra a karjába kapja a hangulat,
hangok szállnak felé, egy ismeretlen zengő világból, eljönnek hozzá,
mintha egy szigetről szálltak volna ide, körülzúgják, szinte elnyelik, –
mint a hullámok! Ma is úgy van, mint tegnap, özönlenek a hullámok,
féktelenül, hatalmasan, összeszorítják a mellét, a könnyei gazdagon
folynak alá, leveti magát a földre és ír, mintha imádkoznék, – a
hullámok pedig folynak, rohannak, özönlenek, megy a munka, megy, megy…
Kérem nem enne mégis valamit?
Köszönöm, tedd csak oda!
Néhány nap alatt legyőzött minden nehézséget és befejezte a munkáját.
Most egészen magának élt, ezekben a napokban, hihetetlen magaslatokban
lebegett a föld felett, csak önmagát fogyasztotta, szinte elemésztette
magát. Hellyel-közzel aludt egy kissé, néha evett is, de szórakozottan,
szinte öntudatlanúl költötte el, amit elébe tettek, – a lelkében pedig
összetört közben minden kormányt és költészetté varázsolta a világot.
Igy ment ez néhány napig, aztán lassan, lassan tovahömpölyögtek a
hullámok…
Annyi terméketlenség és megaláztatás után, átmenet nélkül, az alkotásnak
ez a gyönyörűsége! Ő pedig felfogta mind a hullámokat és egységet
alkotott belőlük a lelkében.
A szüleinek sok volt a szolgájuk, nekik segítettek reggel az öltözésnél,
– az ifjú Willatznak nem volt szüksége semmi segítségre, ő a ruháiban
aludt. Pedig senki, soha nem aludt még jobban, mint a művész, ha egy
kielégítő nap után a saját karjain elszunnyadt.
Nemsokára elutazom, mondta, de ezt ne tudja meg senki, csak te és Martin
béres.
Pauline nem is ismert senkit, akinek elmondhatná. Csak nézett rá az
édes, kis ijedt arcával és a szeme elsötétedett:
Ó, hát csakugyan el akar utazni ismét!
Martin béresnek kiadta az útasítást, hogy Aslak és Konrad egész télen át
követ törjenek. Tavasszal építeni akart, hozzáépíteni az istállóhoz, meg
egy pavillont a kertben, – hatalmas tervek! Milyen gazdag is volt az
ifjú Willatz Holmsen.
Pauline csak nézte, nézte, amint kiment a kikötőbe, hogy ott hajóra
szálljon. Aztán bezárkózott a szobájába és ivott a vizespoharából. Aztán
pedig szeretettel megsímogatott egy szöget, ezen a szögön lógott mindig
az Ő kalapja. Lezárta a szobákat a téglaégetőben és visszatért a
gazdaságba, hogy ismét kezébe vegye a háztartást meg a felügyeletet a
szolgálók felett és a tejeladást, a harminc tehén tejét, mert a kis
Pauline nagyon szorgalmas lány volt.
Willatz pedig elhagyta a szárazföldet és nem is emlékezett vissza rá,
előkelő volt és hallgatag, és új keztyű volt a kezén. Olyan
észrevétlenül utazott el, mint ahogyan érkezett is, semmi csődület,
semmi hurrá. Véletlenül éppen akkor szálltak ki a színészek, ők délre
akartak utazni és itt tartottak állomást. Lydia a primadonna és Sybille
kisasszony, meg Max művész úr a többiekkel együtt Segelfossban ismét
partra szálltak és így ők vontak magukra minden érdeklődést.
Theodor fogadta a társulatot a kikötőben és a Larsen-szállodába
kalauzolta a művészeket.
Önök sok változást fognak tapasztalni utolsó ittlétük óta, mondta és
azonnal elmesélte, hogy ő az űzlet egyedüli tulajdonosa és hogy már
mindent összevásárolt.
A színészek túlzott figyelemmel hallgatták és úgy tettek, mintha a
színháztulajdonos ügyes-bajos dolgait nagyon is a szívükön hordanák.
Sybille Engel kisasszony minden apró részletet megkérdezett:
És a nővérei ilyen módon hajlék nélkül maradtak?
A nővéreim? Nem, azok ismét visszamentek az állásukba. Én magam pedig
néhány hétig vendéglőben étkeztem és aztán beköltöztem a házamba. Mert
most már minden az enyém.
No, nézd csak, most már minden az övé! kiáltotta a kisasszony.
De úgylátszik, elragadtatásában már kissé túl is ment a határon, mert
Max úr csípősen jegyezte meg:
Vigyázz Sybille, mert ismét kificamítod a lábad.
Clara kisasszony, a zongorista, a művésznő, Baardsen iránt érdeklődött.
Igaz is – hol van most Baardsen úr? Talán nem akart mutatkozni a
kikötőben az elegáns utasok közt? A szállodában azonban nyomban
megjelent és felkereste Clara kisasszonyt. Boldog viszontlátás, a meleg
barátság felújul, útleírások hátsó Norvégiáról, élmények, vidám kalandok
a gőzhajó fedélzetén és a vendégfogadókban, művészi sikerek a
városokban. „Túl a kert falán“ szép, régi darab, svédből fordították,
jól begyakorolták és új dalbetétekkel gazdagították. Max úr mestere a
költésnek. „Túl a kert falán“ azonban komoly darab is, a szerető szívek
nem lesznek egymáséi, nem, a hősnő leszúrja a hőst, megöli és éppen ez
tetszett annyira Clara kisasszonynak, hogy kijelentette: ő bizony
fütyülne arra, hogy végül egymáséi legyenek. Ő maga is gazdagon mehetett
volna férjhez, de…
Maga nem játszik a darabban?
Természetesen játszom. Még pedig a főszerepet. De nemcsak játszom, hanem
énekelek is, és magam kísérem gitárral az énekemet. Ezt senki más meg
nem tudja tenni és éppen azért senki se kapott olyan pompás kritikákat,
mint én, – látja kérem, itt vannak, ha meg akarja nézni őket.
Természetesen Segelfossban is be kell ütnie a dolognak, hiszen a múlt
nyáron is olyan nagyszerűen sikerült. Magának is ez a véleménye,
Baardsen úr?
Különc Baardsen, ostoba Baardsen, mit is várhatott Clara kisasszonytól?
Csodálatos, az utolsó alkalommal volt még valami akarata a lánynak,
bosszúságában elhatározta, hogy búcsút mond a művészetnek, ahol úgy se
fejlődhetett belőle valódi nagyság, – most pedig vége volt a
bosszúságnak, kiszúrták a szemét azzal, hogy valami obszkúrus
énekes-vígjátékban, – szerepet adtak neki. Énekes-vígjáték, – hát tud
Clara kisasszony énekelni?
Ó, majd csak megy valahogyan, mondta a férfi.
Kell is mennie, mi lenne belőlünk különben? felelte Clara kisasszony és
nevetett. Pénzünk már nincs! Sokat kerestünk ugyan, de nagy időközökben.
Ha egyszer-másszor pénzhez jutottunk, nyomban elvásároltuk az egészet,
hidegre fordult az idő és nekünk kabátra volt szükségünk. Nekem pedig
egy reggeli pongyola is kellett, akarja látni? Ilyen széles selyemzsinór
van a dereka körül…
Baardsen azt mondta rá:
Willatz Holmsen nemrégen utazott el a hajón. Azt mondják, a legutóbbi
időben éjjel-nappal komponált.
Úgy… mondta Clara kisasszony. Különben nem érdeklődöm már a zene iránt,
belátom, hogy ez engem egy lépéssel se vinne előre, most már csak a
színművészet iránt érdeklődöm. Hallja-e Baardsen úr, az ugye csak tréfa
volt, amit tavaly nyáron mondott a színészekről? No feleljen!
Már nem is emlékszem az egészre. De nem lehetetlen, hogy tavaly nyáron
gúnyolódtam egy kissé az úgynevezett színművészet fölött.
Istenkém, milyen utálatos maga! Bocsássa meg, hogy ezt kell mondanom.
Hol vannak a többiek? kérdezte Baardsen.
Elmentek a színházba, Jensen úr meg akarja mutatni nekik a gramofont és
a zongorát. Fel akarja talán keresni a többieket?
Na és maga, mint zongoraművésznő, egyáltalán nem tartja érdemesnek, hogy
kipróbálja a zongorát?
Nem, amint hallotta. De várjon csak, ha felöltöztem, akkor eljöhetek
magával. De jöhetek-e ilyen sárcipőben?
Hát mi baja van ennek a sárcipőnek?
Már nem elég új és nem elég fényes, legfőbb ideje, hogy másikat vegyek.
Biztosítom, hogy az emberek egészen más szemmel néznek ám, mióta
Tromsőben elegáns ruhákat vásároltam. Ellenben, Baardsen úr, a maga
kalapja egyszerűen botrányos. Bocsásson meg, hogy ezt mondom.
Baardsen mosolygott:
Ha az új kalapjaim közül vettem volna föl valamelyiket, akkor nem mertem
volna mutatkozni többé a régi kalapom előtt.
Maga nem visel felöltőt?
Nem.
Hát, szó ami szó, távirdafőnök úr, maga egy kicsit jobban is
öltözkedhetnék.
Kedves kisasszony, olyan elegáns úgy se lehet az ember, mint a főpincér
a nagy szállodákban.
Most már biztosan a többiek jönnek vissza, mondta Clara kisasszony és
ismét letörölte a sárcipőjét. A kedves kis hölgyike attól félt, hogy
megbántotta a távírászt. Ezért odament hozzá, gombolgatta a kabátját, és
vidáman csicsergett.
Édes Istenkém, milyen szép nagyra nőtt maga. A válláig se érek már,
idenézzen! Csak tudnám, miért ássa el itt magát Segelfossban? Mennyi
ideje van már itt? No látja, így kell egy nyakkendőnek állni, nézze meg
egy tükörben! Nem, mégsem a többiek jöttek vissza. Akkor, úgy-e, mégis
odamegyünk? Hallja-e, Baardsen úr, nem akarna egyszer igazán kedves
lenni hozzám? Láttam, hogy magának van egy olyan furcsa tőre, ha szúrnak
vele, visszaesik a markolatába. Nem ajándékozná nekem?
De igen, a legnagyobb örömmel,
Köszönöm. Maga a legaranyosabb ember a világon! Hogy én mit akarok azzal
a tőrrel? Nekem le kell szúrni valakit a darabban és nagyszerű lenne, ha
teljes lendülettel kezelhetném a tőrt. Ó, a „Túl a kert falán“ nagyon
mélyértelmű darab!
És Clara kisasszony egy melódiát kezdett dúdolni, és fogta a gitárját és
énekelt. Mikor elhallgatott, azt mondta:
Ezt egyik se tudja a többi közül! Hogy tetszik magának, Baardsen úr?
Hallgatás.
Nem vonom kétségbe, hogy jobban játszik, mint ahogy énekel, mondta
nagysokára Baardsen. Sőt, azt se vonom kétségbe, hogy ezt maga is jól
tudja. Maga önmagát csalja meg.
Már megint olyan utálatos! Nem is kell nekem a maga tőre. De mondja, –
hát csakugyan szánalmasan énekelek? No, legalább higyjen benne, hogy
szép az énekem, – hallja, higyjen benne, pesze, hogy nem tudok énekelni,
de ne mondja meg senki másnak, ígérje meg nekem! Különben újra elveszik
tőlem a szerepet, pedig az egy nagyszerű szerep.
Ekkor végre megérkezett a többi színész, és ismét volt nagy üdvözlés,
örültek a viszontlátásnak. És Sybille kisasszony ugyanolyan
érdeklődéssel kérdezte ki a távirászt ügyes-bajos dolgai felől, mint a
milyen érdeklődést mutatott a Theodor ügyei iránt:
Hogy érzi magát? Milyen szép, hogy ismét viszontlátjuk egymást!
Az igazgató Baardsent aziránt kérdezte meg, hogy milyen reményekkel
nézhetnek az előadások elé. Hogy vajjon van-e kilátás arra, hogy kétszer
is előadhatnak egy darabot, persze elsőrangú előadásban?
Baardsen nagyon megzavarodott, mert a segelfossi színházi viszonyokat
senkise ismerte kevésbé, mint ő. Mindenesetre, mondta, a művészek olyan
jól megalapozták itt a hírüket, hogy csak a legjobb reménnyel
indulhatnak neki a vállalkozásnak.
Lydia asszony, a primadonna, elővette a varródobozát és azt mondta:
Bocsássanak meg, de itt repedés van, azt be kell varrnom! Kinyitotta a
dobozt és a varróeszközök közt néhány kétkoronás került napvilágra.
Úristen, milyen gazdag vagy! kiáltotta a társulat pénztárosa, jó hogy
tudjuk!
Megkérdezzem, hogy honnan veszed azt a sok pénzt Lydia? mondta Clara
kisasszony.
Igen, kérdezd csak meg! bíztatta őt Max művész úr.
A primadonna megvető pillantással mérte végig Clara kisasszonyt és a
zavar legkisebb nyoma se mutatkozott az arcán, amikor válaszolt:
Várj csak, amíg te is ilyen fizetést kapsz szívecském, akkor majd neked
is lesz mindig néhány felesleges tízkoronásod!
A többiek megértően néztek össze, ismerték már Lydia asszonynak ezt a
fogását, ha idegenek is voltak jelen. De Clara kisasszony nem elégedett
meg azzal, hogy jelentősen bólint, hanem értésére is akarta adni a
primadonnának, amit gondolt, – minden tartózkodás nélkül egy
hangjegylapot tartott az orra alá és azt mondta:
Idenézz, még ezeket az ártatlan hangjegyeket se ismered, hangod pedig
nem volt soha!
Gyerekek ne verekedjetek! intett a direktor.
Sybille kisasszony nem nagyon törődött az egész dologgal, neki
körülbelül mindegy lehetett: volt-e veszekedés, vagy sem. Ez a hölgy
egyáltalán csak önmagával törődött. Boldog volt, ha feltünően
öltözködhetett, kicsinosíthatta és kifesthette magát, most két
sirálytollat talált útközben a színház felé és azokat a hajába tűzte.
A távirdafőnök szegényebben távozott a szállodából, mint ahogy odajött.
Odafelé még sietett, mint egy fiatal kamasz és a szívében még ott égett
az utolsó nyári szerelem könnyű izgalma. De most már nem volt fiatal
kamasz, nem volt tüzesfejű ifjonc többé, hol volt már az a boldogító,
mámorító állapot? És az agya azonnal elkezdett dolgozni, mintha csak
egyensúlyba akart volna kerülni, néha magas stílusban, mint például:
Micsoda nyomorult élet! Milyen megaláztatás!
Aztán ismét közönségesebb stílusban:
Szép Clara, te szebben játszol, mint ahogyan énekelsz és magad is tudod,
hogy úgy énekelsz, mint a szél a kulcslyukon! Csakugyan kíváncsi vagy
rá, hogy van-e róla határozott nézetem? Nos, szép Clara, nincsen
határozott nézetem, de van egy általános nézetem, és nemcsak erről,
hanem rólad és a többiekről mindről, és bizonyítsd be nekem, hogy ez a
nézetem nem állja meg a helyét. Csepűrágók vagytok valamennyien és azok
is maradtok a sírig! Hogy ilyeneknek is kell lenni? Jó, legyen. Végtére
kell lenni olyanoknak is, akik fülig úsznak az adósságban? Jó, legyen. A
ti mesterségetek ledönti a nemi különbség korlátját és úgy viselkedtek
és beszéltek, mint akik tökéletesen egyenrangúak, holott nem vagytok
egyenrangúak, mindez csak mesterkedés és eltévelyedés: a kecskét
elválasztják a kecskebaktól, de Sybille kisasszonynak nincs neme. Max
művész úr pedig, úgy látszik, összesíti magában mind a két nemet. Ő,
szegény, egy hasznavehetetlen fickó, aki férfiruhában jár. De hát te mi
vagy?
Szép Clara, te az imént begomboltad a kabátomat és lefújtad róla a port,
de mindennek nincs semmi jelentősége, hiszen te már megszoktad, hogy
minden férfinak kell valamit nyujtani is a szíves indulatáért, te pedig
elvártad, hogy én, mint a multkor – akarjak tőled valamit. Egyetlen árva
mozdulatodban se volt visszautasítás, de hol a csordúltan túlpezsdülő
élet, a szenvedély gyöngyöző habja? Vagy azt hiszed, az már az élet
teteje, ha egyenlőnek tartod magad Max művész úrral és arcátlan a
beszéded, és ugyanolyan könnyelműen viselkedel, mint ő? Tévedsz, mindez
csak meddő tehetségtelenség. Nem születtél te gyönyörűségre, csak
alakoskodol. Szép Clara, én elfordulok tőled, mert tehetségtelen vagy,
eldoblak magamtól, mert eljátszottad minden játékodat. Mikor az uccán
jársz, nem azért teszed, hogy eljuss valahova, hanem azért, hogy a
lábacskáidat mutogasd és kikérhesd a szakértők véleményét, vajjon jól
rakod-e őket egymás elé. És tüntetsz a könnyelműségeddel, pedig nem is
vagy könnyelmű, és minden igazi férfiban csak csalódást fogsz kelteni. A
gyönyörűség nem kívánkozik a vásárra, a gyönyörűség szent, a csók és az
ölelés semmi vonatkozásban sincs az uccával.
Miért tartanak az emberek szemérmetlennek titeket színészeket? Mert az
emberek állatok. Nem vagytok ti szemérmetlenek, csak remegtek a
szégyentől, mert tudjátok, hogy tehetségtelenek vagytok. Ha mímelitek is
folyvást a szenvedélyes szerelmet, ez csak a művészet kedvéért történik,
és személyes szempontból is csak az aznapi előadás érdekében. Látjátok,
ezért ég a szégyen az arcotokon, mint ahogy való és kell is! Ti,
hölgyikék, úgy tesztek, mintha mélyen lefelé kellene nézni, ha a
háztartástokba akartok vetni egy pillantást, és közömbösséget színleltek
a csekély tisztelettel szemben, ami osztályrészetekül jutott. Egyáltalán
nem vagytok anyák, vagy ha igen, rossz anyák vagytok, nem tudtok
nevelni, vagy csak nagyon tökéletlenül, – és mindennap mélyebben
sülyedtek el a saját tehetségtelenségtek szégyenmocsarába. Ez az
igazság! A színészek jobban röstelkednek, mint az embercsorda egyedei.
Mert a jószágnak nincsenek képességei, de viszont nem is szégyenli magát
semmiért.
Szép Clara, keressek mentségeket a számodra? Úgye, magasan hordjuk a
fejünket, pedig nincs is rá szükségünk! Hallottatok róla, hogy ez is
művészi magatartás, és hozzátartozik a színjátszáshoz. De ki az apád és
ki az anyád? Ti színészek, vajjon üldözött és megtévedt emberektől
származtok talán? Ritkán vagytok szépek és korán megcsúnyultok.
Raffinált öltözéssel igyekeztek helyrehozni a testeteken, amit a
természet elrontott, a cicoma uralkodóvá lesz. Venus pedig leszáll a
piedesztálról. Venus! Bocsássa meg az istennő, amiért idézni merem! Mert
vajjon komédiásnő volt-e Venus istenasszony? Nem szökött volna-e meg a
festett deszkáról, ha könnyűvérű léhaságokat kellett volna előadnia a
színházi csürhének? Vagy mikor nyúlt ő akármiféle műfogásokhoz? Soha.
Venus szent asszony volt.
Azért hát én feloldozlak, Szép Clara! Te egy vándortrupp tagja vagy,
nektek olcsó vendéglőkben kell élni, és nem szabad túllépni az előre
megállapított jegyárakat, de azért úgy tesztek, mintha fényes üzletet
csináltatok volna, és mintha a szabadjegyek körül a tömérdek visszaélés
csakis a ti gavallérságotokon múlnék; minden ember előtt és minden
szatócsboltban meg kell játszanotok a gazdagságot. – Szívesen megvettem
volna ezt a selyemfűzőt, de nem tetszik a színe! – Kérem, tegye nekem
félre ezt a nyestprémet, holnapután kapjuk csak meg a gázsit. –
Nyomorúságos élet!…
De vajjon érdemeltek-e egy jobbat? Tanultatok valamit? Valamennyire
kitanított az élet, valamennyire talán az iskola és még inkább a
nevelés, egy vásári csepűrágó legalább égő szalmát tud enni és tőrt
dobálni. Valahogyan odacsöppentetek a színházhoz, vagy minden ok nélkül,
vagy olyanfajta okból, mint talentum, nyilt természet, vagy szükség.
Tehetség? Tehetség arra, hogy mutogassátok magatokat és színházasdit
játszatok. Az ókorban, a fáraók, vagy a nagymogulok idejében
rabszolgáknak való foglalkozás volt ez, manapság már kiválóság, nem
olyan hétköznapi dolog, mint a tanultság, vagy jó nevelés, bizonyos
városokban és vidékeken viszont egyszerűen fertőzésnek számít, – se
Isten, se ember meg nem tudja szabni a határát.
Aztán eléritek a célotokat, a háromfalu házat. El tudod-e igazán
gondolni, szép Clara, hogy milyen ez a ház?
A színjáték egész ideje alatt fecsegés folyik, és az emberek hadonásznak
a karjukkal, holott egy finom ember nem fecseg és nem hadonászik, az
életnek csak nagyon ritka pillanatában kerül erre a sor. A
legfinomabbát, a benső legbelsejét nem hozhatod a napvilágra soha, hiába
gondolod el százszor, el kell hallgatnod. És mikor hallod, hogy nevet a
színház csőcseléke, biztosra veheted, hogy mondjuk, a lábaddal sikerült
ügyesen reszketni, amint egy rendes, négyfalú házban senkise nevetne,
hanem amire mindenki kissé zavartan elnézné. Vagy pedig ülj be magányos
szemlélőnek a nézőtérre, nézd végig, amint egy másik csepűrágó kelleti a
tagjait, és mondd meg nekem, hogy tudsz-e nevetni rajta? A fényes
világítás, az embertömeg és a zene hatalmas gyülekezőhellyé teszik a
színházat, ezért szinte nélkülözhetetlen időtöltés ez is a felnőtt ember
számára. Ez az alapja az affektált meghatódásnak, ezért kell mímelned
mások előtt, mintha értenél valamit a művészethez…
És értesz-e vajjon a művészethez? Mi volna, ha egyszerűen érvénytelennek
nyilvánítanák minden tudásodat? Már jönnek is a kritikusok! Nézd csak
őket, amint bevonulnak! Az ő kezükben van a döntés, nekik kell vezetni
ezt a gyülevész csőcseléket, ők hivatottak megállapítani, hogy Sybille
kisasszony jól tüsszentett-e és Max művész úr ásítása megfelelt-e a
művészet minden követelményének. Aztán összedugják az öregurak a fejüket
és írásban öntik ki a lelküket erről a szörnyen fontos problémáról. És
az egyik azt mondja, hogy igen, a másik meg azt mondja, hogy nem, és
mindezt csak a szakértelem teszi.
A felvonás közben a büffébe megyünk. Szükségünk van rá, gyöngének
érezzük magunkat, későre is jár az idő. És néznek bennünket és mi is
bámulunk másokat. A csürhe meghajlik a csürhe előtt, ma este, mint
tegnap este, kölcsönösen megszemléljük a ruhákat és kilessük a
legeltérőbb nézeteket. Nos, mi lesz a darabbal? Megbukik, vagy megállja
a helyét?
A fáraó meg a nagymogul tirannusok voltak de meggyőződésből, a színház
csőcseléke ugyancsak tirannus, de a naivitása teszi azzá. És a csőcselék
ír a Segelfossi Ujságba, hogy aztán gyönyörűséggel olvashassa.
Az úgynevezett színművészet nem más, mint alakoskodás recept szerint.
Egy átmeneti forma, és nem a költői mű tökéletesbítésére találták ki,
hanem ez emészti fel a költészetet. A színművészet az ő legnagyobb
diadalait szakértő mesteremberek tákolmányaival aratta, ügyes kis
csinálmányokkal, és azzal igyekszik igazolni az élete jogát, hogy lelket
önt ezekbe a nyomorúságos kis fércművekbe, vagyis elmélyed és magyaráz
ott, ahol nincs is semmi elmélyedni, vagy magyarázni való. A
színművészet a bohózatban találta meg az egyetlen megoldható feladatát:
azzal legalább sírásra indítja a csőcseléket, mert ez máskülönben csak
ül és majd szétreped a nevetéstől. Egyetértünk ebben? Vagy már van
nézeted arról, hogy az én nézetem nem állja meg a helyét? Szép Clara,
mondd el, ami a lelkedet nyomja!
Clara kisasszony erre azt felelhette volna, hogyha Baardsen azonos azzal
a Baardsennel, a Baardsen-cég fiával, aki nem vitte semmire, – akkor
minden válasz fölösleges. Megpróbálkozott ő már a színészettel is, de
nem mutatkozott semmi tehetsége, színdarabokat is írt, és meg is bukott
velük. Bizony, Clara kisasszony nyugodtan játszhatott tovább és
hasonlóképpen a truppja is.
De, fájdalom, Segelfoss nem volt többé melegágya a művészetnek és biztos
talaj a vándortársulatok számára. Ugyan hogy férhetett ez az ember
fejébe, hiszen a művészek ugyanazok voltak, és „Túl a kert falán“ olyan
gyönyörű darab volt! Csak néhány szál néző lézengett árván a Theodor
színházában, az is hangosan beszélgetett, gúnyos megjegyzéseket röpített
egymás felé a nagy termen át, kényelmesen helyet lehetett találni a
nézőtéren, akár egy egész padot is lefoglalhatott valaki egymaga. Az
előadás végén pedig mindenki hangosan beszélt és az emberek azt mondták,
hogy ez a legborzalmasabb tákolmány, amit valaha láttak és bosszusan
távoztak.
Mi volt ennek a nyitja? A társulat közzétette hirdetését az ujságban, a
szerkesztő írt is róla egy cikket, Theodor felhúzta a lobogót mind az
üzletére, mind a színházra, Nils varga pontosan ott űlt a helyén és
adogatta el a beléptijegyeket és a társulat is kitett magáért. Mindenütt
mutatkoztak, ahol csak lehetett, az uraknak félrecsapták fejükön a
kalapot, a hölgyek pedig az új köpenyeiket mutogatták. És azért mégis, –
lehetséges, hogy Segelfoss nem bírt meg két színházi estét egy
esztendőben? Vagy ez a másik színdarab talán nem volt elég alkalmas? A
vége kétségkivül szomorú volt, a hőse tetőtől talpig kiváló ember, de a
kedvese valami félreértés folytán leszúrta, és erre felzúgott a
segelfossi ifjúság és a pártját fogta. Ezúttal nem ült ott Rasch ügyvéd,
se doktor Muus, hogy kordában tartsa a fiatalokat, az se használt, hogy
a szerető nő, mikor tettét véghezvitte, megrázóan jajgatott és amint
énekelt, a könnyek végigcsorogtak az arcán, – a kamaszok úgy érezték,
hogy becsapták őket, mert nem azért fizettek, hogy ilyen szomorú
vereségnek legyenek a tanui.
Másnap Baardsen távírász elment a szállodába és az egész társaságot
nagyon leverten találta együtt. Csak Max művész volt egy kissé vidámabb,
de azért, mert ő volt a legszemtelenebb.
Tartsunk egy kis áldomást! mondta Baardsen.
Akiknek a zsebébe vágott az előadás kudarca, szomorúan mosolyogtak erre
az ajánlatra, a többiek azonban, akiknek a vállára nem hárult semmi
felelősség, helyeseltek és tapsoltak. És mikor Baardsen eltávozott és
rövidesen visszatért, borral a hölgyek és whiskyvel az urak számára, nem
sok időbe telt és mindannyian együtt már kevesebb felelősséget éreztek.
Csak addig tartana ez az áldomás, míg megérkezik a hajó és elvisz
bennünket erről a barátságtalan helyről, mondta a direktor.
De a hajó nem jön előbb, csak holnap este, mondta rá a pénztáros.
És órák multak el, vidám órák. Baardsen, a mentőangyal még több italt is
hozott, alighanem a boltos Theodor üzletéből, mert hisz az ő cége
számára mostanában már nem volt lehetetlenség.
A pénztárosból ki is kivánkozott:
Inkább a zsebünkben lenne ehelyett a pénz!
Az úgyse volna elég! mondta rá egy másik, és csak mi húznók a
rövidebbet.
A direktorban azonban több volt a józanság és ő azt mondta:
Úgy kell intéznünk a dolgunkat, hogy máskor is eljöhessünk Segelfossba.
Nem, soha többé ide be nem tesszük a lábunkat, kiáltozták minden
oldalról.
De igen, visszajövünk még ide, hogy a távirdafőnök urat viszontlássuk!
kiáltották mások.
Éljen Baardsen! hangzott mindenünnen.
Baardsen változatlanul gavalléros volt és nyugodt, mint egy atya a
gyermekeivel szemben, vagy mint az isteni gondviselés. Mikor egy új
üveget tett az asztalra, azt mondta:
Most hadd álljanak üvegek mindenütt, a léghuzam ellen védlek meg titeket
az üvegekkel.
Ó, ez a Baardsen, micsoda jókedvű, ördöngős fickó volt. Akkor se lehetne
mulatságosabb, ha kagylókkal és papagájtollakkal díszítené a fejét.
Most hadd álljanak üvegek mindenütt, a léghuzam Lydia asszonynak eszébe
jutott a betegsége és valami csöppeket keresett elő, Sybille kisasszony
szintén zavartalanul szedte a vasat, de csak úgy áradt belőlük a
barátság. Lassen lelkésznek a faliképére csókokat dobáltak,
ráköszöntötték a poharaikat, egymással is koccintottak és megbocsátottak
egymásnak mindenféle sértést hosszú időre visszamenőleg.
Baardsen odaült Clara kisasszony mellé, mintha ennek ez volna a rendje,
és mintha csak arra várt volna, hogy végre együtt lehessenek. Ez
teljesen kihozta a sodrából Max művész urat, csakúgy tombolt a
féltékenységtől. No, lám, ez a Max művész úr nem volt normális, egy
férfit se viselt el a közelében, féltékeny volt, mint egy eunuch,
mindenkire. Most is hangosan mondta, hogy a távirász még egy fejjel
rövidebb lehet ma, ha idejében el nem hordja az irháját.
Clara kisasszony felkiáltott:
– Menj innen, Max, nem birom azt az utálatos békakezedet!
Te mondod ezt? kérdezte Max fenyegető hangon.
Mindnyájan ezt mondjuk, csattant fel Lydia asszony és Sybille kisasszony
egyszerre.
Ekkor Max művész úr felállt a helyéről, sápadt lett, mint a halál és
kiment a szobából.
Egy szónak is száz a vége, mindent nagyszerűen rendeztek el és
nagyszerűen is sikerült keresztülvinni.
Baardsen ennivalót hozatott a társaságnak és mikor azt elfogyasztották,
tovább folytatták az ivást. Baardsen rendületlenül megmaradt
ugyanolyannak. Minden egyes mondása különös volt és emelkedett, és Clara
kisasszonyt csodálatba ejtette számos finom és érzelmes megjegyzésével,
ilyeneket mondott például:
Viszket az ajkam és kivánkozik a magáé után, bele kell harapnom, hogy
meg tudjam zabolázni. És maga, Clara kisasszony? A szerelemben, ha
nincsen haladás, az már maga is visszaesést jelent – így hangzik az örök
szerelem ősi törvénye.
Egy levelet hoztak, tintával és tollal írták, Max művész úr küldte. Azt
kérdezi, hogy visszatérhet-e a társasághoz. Baardsen kivette a zsebéből
a ceruzáját és meg akarta válaszolni a levelet.
Jaj, csak ne ceruzával! tiltakozott Sybille kisasszony. Max nagyon ad az
ilyesmire.
Egy ceruza nem is jó: egy tintaceruza?
Tintaceruza, – nagyszerű! nevetett a pénztáros. És felelje neki, kérem,
azt, hogy el fogjuk tűrni a jelenlétét, ha visszajön!
Nem, az nem jó, ellenkezett Sybille kisasszony, őt ez nem tartja vissza.
Úgy értettem, hogy Max úr nagyon ad az ilyesmire… jegyezte meg Baardsen.
Írja, kérem, hogy már nem vagyok itt, mondta Clara kisasszony.
Azt hiszed, hogy téged nem tud majd nélkülözni? mondta a másik két hölgy
és veszekedni kezdett a férfifölött, akit csak az imént dobtak ki a
társaságból.
És Max művész úr csakugyan be is jött az ajtón, meghajolt és
megkérdezte, hogy szabad-e.
Természetesen! kiáltották mindannyian össze-vissza.
Igen, Clara, de te az imént elűztél engem.
Szóltam én hozzád? felelte Clara. Egy árva szót sem. Vannak itt még
néhányan rajtad kívül is, Max. Ülj le! Ettél már valamit?
És ettől kezdve mind emelkedettebb lett a hangulat, de az idő is mind
jobban közeledett a hajnal felé. Lydia asszony és Sybill kisasszony
vidám hancúrozás közben szedték be az orvosságot, mindegyik a másiknak
az orvosságából szedett, de sohasem érezték még az orvosságnak jobb
hatását, mint ez alkalommal. Végre is a direktor észbekapott és azt
mondta:
Úgy viselkedjetek ám, hogy még visszatérhessünk ide. Ezt az egyet
kikötöm.
És most jött a java: Lydia asszony rosszul lett. Eleinte arra gondolt,
hogy egy elegáns ájulással oldja meg a helyzetet, de aztán az utolsó
másodpercben mégis leplezetlen rosszulléttel rohant ki hanyatt-homlok az
ajtón.
A többiek pedig ottmaradtak a szobában, köztük Baardsen, emelkedett és
megelégedett hangulatban. Most már arról beszélt, hogy szeretné örökre
megőrizni Clara kisasszonyt, mint valami fínom himzést selyem alapon… És
arról beszélt, hogy el kell olvadnia a tekintetétől. A szegény Max
számára ez megint több volt a soknál és a fogát vicsorgatta feléjük.
Clara kisasszonynak újra a tőr jutott az eszébe, a varázsfegyver.
Baardsen úr, ne felejtkezzék meg holnap a tőrről! mondta.
Nem, nem fogom elfelejteni.
A direktor véget akart vetni a mulatságnak:
Mondjunk köszönetet a távirdafőnök úrnak ezekért a felejthetetlen
órákért. Tehát hálás köszönet és hurrá!
Csakhogy én még nem megyek! jelentette ki Baardsen.
Max művész úrból egy perc alatt kirobbant a féltékenység s megkérdezte:
Talán nem hallotta, hogy a direktor úr távozásra szólította fel?
Baardsen azonban nyugodtan ült tovább a helyén és egész nagyságában
kényelmesen elterpeszkedett. Úgy tett, mint aki nagyon sokat várna ettől
a helyzettől és – legalább is egy bizonyos irányban – mérsékelt
kicsapongásra számít.
Max művész úr tehetetlenül forgatta a szemét, aztán minden teketória
nélkül Baardsenhez fordult és megkérdezte:
Mi heten ülünk itt, maga egyedül van, nem adhatna nekünk jó tanácsot,
hogyan szabadulhatnánk meg magától?
De Baardsen csak ült tovább nyugodtan.
Jőjjön, sétáljunk egyet! mondta neki Clara kisasszony.
Baardsen azonnal felállt és követte a lányt.
Így végződött ez az éjszaka és egy új nap követte nyomon, egy szomorú,
fejfájós, gondokkal teli nap. A komoly élet megkövetelte a jogait, a
direktor és a pénztáros mindenért egymást okolták. A társulat nagyon
rossz helyzetbe került, üres kezekkel jöttek Segelfossba és semmiféle
tartalékuk nem volt. Ó, ezek a felöltők mennyi pénzbe kerültek! Ha innen
el lehetne szabadulni, akkor talán a legközelebbi hajó fedélzetén ingyen
kapnának helyet és úgy utaznának a legközelebbi színházig.
A direktor és a pénztáros követségbe ment a primadonnához, ezer
bocsánatot kértek és a bocsánaton kívül elkérték tőle a két tízkoronás
bankjegyet.
Szó se lehet róla! felelte a primadonna.
Az urak vártak, hogy elteljék egy kis idő és aztán még egyszer bementek
hozzá.
És mivel fizessek aztán én magam? kérdezte a primadonna. És miért
vagytok olyan költekezők, ha egyszer véletlenül pénz van a kezetekben?
Láttam, amint öt koronáért csak csupa bélyeget vettél.
De nekem mindenfelé irkálnom kell, ujságcikkeket mellékelnem és bélyeget
ragasztanom a levélre, felelte a direktor. De van még két koronám, azt
is hozzászámítom.
A primadonna erre szögreakasztotta az álláspontját:
Tessék, itt vannak a bankjegyek! mondta. Most már együtt van a pénz?
Még nem egészen, de majd megkérdezzük a többieket is, hogy nem
tudnának-e valamivel hozzájárulni.
És a két úr folytatta a küldöttségjárást.
A direktornak nagyon a lelkén feküdt, hogy a társulat seholse hagyjon
hátra adósságot és így mindenhová visszatérhessen. Micsoda nyomorúságos
élet! Ezek a nyiltszívű és tehetetlen színészek olyanok voltak, mint a
gyerekek, vagy még inkább, mint a csirkék, ha esőben összebújnak az
udvaron. Szét lehetett riasztani az egész kis falkát és azt lehetett
tenni velük, amit akart az ember: csöppet se volt nehéz leitatni őket és
grimaszokat vágatni velük. Ha azonban kellő megvilágítás érte őket,
akkor ragyogón váltak ki a sötét környezetből. Most itt ült együtt
valamennyi, foltozták a ruhájukat, bestoppolták a lyukakat, dolgozott a
tű és a cérna szegény szakadt cipőiken. Sybille kisasszony segítségére
akart lenni a truppjának, amennyire csak tőle tellett. Előzőleg Clara
kisasszonnyal dugta össze a fejét, aztán mosni kezdett és a díszes
fehérneműjét feltűnő helyre tette ki száradni, hogy a járókelők lássák,
milyen pompával és fényűzéssel utaznak a művészek.
Mikor a két követ Clara kisasszonyhoz ért, a lány minden ceremónia
nélkül kikapcsolta a blúzát és kihúzott belőle egy régimódi medaillont
és egy láncot. Szemmelláthatólag biztosra vette, hogy ezzel mindannyian
megmenekültek, mert a lánc értékesebb, mint egy királynak a lánca.
Pénzem nincs, de ezt odaadhatom! mondta büszkén.
És átadta a medaillont. Talán karácsonyra kapta egyszer otthon, valami
régenmúlt, szép karácsonyon…
Ekkor újra megjelent Baardsen távírász és magával hozta a tőrt.
Jobbra-balra kedvesen üdvözölt mindenkit. Nagyszerű napja volt és
egészen gondtalannak látszott, szemmelláthatólag már végzett magában
minden gondjával. Clara kisasszony megköszönte a tőrt, de nyilván nem
állt rá a kedve, hogy meg is mutassák neki, hogyan kell használni.
Kutyaszorítóban vagyunk, mondta, nem tudunk fizetni.
Bagatell! mondta Baardsen.
A leány elmondta, hogy milyen helyzetben vannak, a bevétel nem elég a
kiadások fedezésére és a helyzet nagyon komoly. Baardsen mosolygott és
azt mondta:
Azt a párt garast szívesen kölcsönzöm maguknak!
A lány összecsapta a kezét és elragadtatással kiáltott fel:
Istenkém, maga a világ legdrágább embere, ilyet még életemben nem
láttam. Lydia! kiáltott ki az ajtón. Mit szólsz hozzá, Baardsen megment
bennünket, Baardsen, a távírdafőnök úr!…
Baardsen előszedte a bankjegyeket, és még egy kis lakomát rendezett, –
egy babérral koszorúzott hőst sem ünnepelhettek volna nála jobban. A
hölgyek összecsókolták, az urak bókoltak neki, elmondták, hogy ezt soha
nem fogják elfeledni, hanem mindenüvé elviszik a hírét, ahová csak
jutnak! Sok bankjegy volt az, több, mint amennyire szükség volt és Clara
kisasszonynak olyan széles jókedve támadt, hogy előhozta a tőrt és azt
akarta, hogy Baardsen mutassa meg neki, hogyan kell bánni vele.
Így kell?
Baardsen kezébe vette a tőrt, beállított egy rúgót és azzal adta vissza:
Úgy ni, most szúrjon le engem!