Jó, jó, jó, maradjunk csak amellett, amit mondtam.
Az előljárónak azonban még így is sikerült bizonyos fokig békét szerezni
a két fél közt, mielőtt még eltávozott volna és elérte azt, hogy a
nővérek és Rasch ügyvéd a bevétel bizonyos százalékát törlesztés fejében
szolgáltassák be Theodor kezéhez. Akárhogy oldották meg azonban: ez csak
egy utólsó injekció volt, – az üzletre már kimondták a halálos ítéletet.
Az előljáró szokása szerint Holmengraa úrhoz ment. Ezt ma annál is
inkább megtehette, mert előttevaló nap egy levélkét kapott Holmengraa
kisasszonytól, hogy az szeretne vele beszélni, és mihelyt azon a tájon
jár, jöjjön el hozzájuk okvetlenül, ne várassa őt már olyan végtelen
sokáig az előljáró úr!
Mariane azonnal a dologra tért. Nyilván nagyon meg volt elégedve
magával, mert mosolygott.
Előljáró úr, kaptam egy levelet, akarja látni a borítékát? Mi van ide
írva?
Ezer korona.
Igen, ez a pénz tegnap érkezett, és úgy van a dolog, hogy maga ezt az
összeget húsz évre kölcsön kapja. Látja, itt a bankjegy, az ezerkoronás,
ezt húsz esztendőre odakölcsönzöm magának és maga akkor kétezret ad
vissza nekem. Megértette, előljáró úr?
Nem, az előljáró nem értette meg.
Ez a pénz az enyém. Megmutathatom a levelet, abban érkezett a pénz. Egy
hatalmas cégtől kaptam, amellyel én titokban kötöttem valami üzletet,
azért nem mondhatom meg magának a levelet. Most pedig már mindent
elmondtam, amit akartam, begyakoroltam már jó előre, mikor láttam, hogy
jön, és olyan rövidre fogtam, ahogy csak tudom. Mert nagyon kínos lenne
nekem sokáig beszélni erről a dologról, mondta Mariane kisasszony.
Nem élek én már húsz esztendeig, jelentette ki az előljáró.
Dehogy nem, mondta egyszerűen Mariane kisasszony.
Az előljáró valami köszönetfélét mormogott, hogy tagadhatatlan… de
mégis… egy ilyen hatalmas összeg… ekkora segítség…
Ebben a pillanatban Holmengraa úr leküldött a lányáért és ezzel
kiszabadította a kínos helyzetből. Lehet az is, hogy már előre így
beszélték meg, mert az öreg gyakran kezére járt a lányának az ilyenféle
játékaiban.
Ó, a papa, a ravaszdi, – szeretném tudni, hogy mivel akar kínozni már
megint! mondta a lány.
Gyorsan ment, szinte siklott az ajtóig és csak onnan köszönt vissza:
Isten vele, előljáró úr! bocsássa meg, hogy most itt kellett hagynom. És
jöjjön vissza minél előbb, ígérje meg!
És az előljáró elindult lefelé a dombról, a zsebében az ő nagy
kincsével, és mindenféle megfordúlt a fejében, és számolt jobbra,
számolt balra, – végül is nem adta el a lovát. Egy ilyen lovat nem ad el
az ember, az ilyen ló megfizethetetlen. De egy ezer koronás bankjeggyel
mégse toppanhat be az ügyvédhez, az rögtön tudná, hogy nem egyenes úton
jutott hozzá, a bankjegy elárulná, egyszerűen kompromittálná őt. Azért
bement a Theodor boltjába és felválttatta a bankjegyet.
Ugyan hol járt maga időközben? kérdezte Theodor és nagyot csodálkozott.
Az ő világos esze egy pillanat alatt kitalált mindent, de mert megvolt
rá az oka, hogy ne szóljon semmit a Holmengraa-család jótéteményeiről,
hirtelen elhallgatott és csak annyit mondott:
Különben ehez semmi közöm. Egy ezerkoronást akar felváltani? Nagyon
szívesen. Kettőt is, ha tetszik.
Theodornak széles jókedve volt.
Nagy dolgok történtek azalatt az óra alatt, míg maga nem volt itt,
mesélte az előljárónak. Az apám megtudta, hogyan állnak a dolgok és
újabb szélütést kapott. Sajnos, tette hozzá Theodor. Éppen most küldtem
a doktorért.
Újabb szélütést kapott?
Igen, sajnos, felelte Theodor. És az ügyvédet is várom, talán még ma
eljön, és kénytelen lesz mindenben engedni, megadni magát kényre-kedvre
és úgy könyörögni. Végre is mit tehet? Minden utat elrekesztettem előle!
Úgy? Maga tehát azt hiszi, hogy nem jön el és nem fog engedni?
Csak arra gondoltam, hogy ez legalább is szokatlan dolog lenne nála.
No, majd teszünk róla, hogy hozzászokjék egy kicsit! jelentette ki
Theodor. Az ördögbe is, egy ilyen hordóhasú tolakodjék ide és akarjon
kereskedni én mellettem! Mit is akartam mondani, előljáró úr. Ugye,
megkapjuk az engedélyt a színházra? Éppen most írják nekem a művészek,
hogy ismét el akarnak jönni hozzánk.
Egészen bizonyos, hogy játszhatnak majd. Tehát eljönnek megint?
Itt tartanak majd állomást útközben dél felé. Ezúttal új darabot hoznak;
az a címe: „Túl a nagy kert falán“. Sok énekszám van benne, azért
megkérdezték, hogy van-e zongorám. Persze, hogy lesz zongorám.
Theodor percről-percre növekedett a jelentőségében. Ez az utolsó óra,
mintha egy fejjel megnövesztette volna. Egy ezerkoronást váltani? Nagyon
szívesen, kettőt is, ha tetszik? Zongorára van szükség? Ó, neki már
régen készenlétben van egy zongorája és ha kedve volna, akár egy
másodikat is felajánlhatna. Most azonnal munkásokat vesz majd fel, hogy
hozzák rendbe a színházhoz vezető utat, nehogy Sybille Engel kisasszony
mégegyszer kificamítsa a lábát. Nils vargához is elküld, és megüzeni
neki, hogy ismét megkeresheti a maga két koronáját.
Júliusnak meg a többieknek adj majd egy kortyot, ha bezárjátok a boltot!
kiáltotta az iroda ajtaján keresztül Kornélius inasnak.
Csakúgy égett itt minden, igazi nagyüzem volt ez az üzlet! És milyen
kellemes és bátorító tudat volt minden segelfossi lakos számára, hogy
volt itt egy fiatalember, akiben ennyi lángoló ambíció és törtető akarat
lakik.
És Nils vargának talán nem volt szüksége egy kis bátorításra? Ó, de még
mennyire! A jó Rasch ügyvédné természetesen nem feledkezett meg róla
eddig sem, hanem gyakran küldött haza vele egy-egy piciny gyermekcipőt,
hatalmas csomagban és hozatott érte egy-egy – seprűt. De Nils varga
ettől se lett kövérebb nem lehetett rajta észrevenni semmit, sőt
ellenkezőleg, napról-napra jobban összeaszott és meggörnyedt. Raschné
már az ifjú Willatzot is rávette, hogy írjon egy levelet Mr. Nelsonnak
Amerikába, de nem érkezett rá válasz.
Ulrich talán már útban is van hazafelé, találgatta Nils varga.
Sokáig bízott benne, hogy lesz egy bazár Segelfossban. Olyan szívesen
tartózkodott volna itt, mint egy gyerek, és Istenhez fohászkodott, hogy
jöjjön létre a bazár, de a dologból nem lett semmi. Megfelelő helyiség
hiányán megbukott az egész bazárügy. Az ügyvéd nem vehette a lelkére,
hogy erre a célra Theodortól, ettől a vizesnyolcastól és parvenűtől
kibérelje a színházat, különben se gondolja senki, hogy az a helyiség
már színház, nem, csak csónakház az.
A segelfossi jótékonysági egyesület pedig nem bérel ki egy csónakházat a
bazárja számára, kedves jó Nils!
Nem, nem, hát persze, hogy nem! mondta Nils varga és szomorúan
mosolygott és mindenben osztotta az ügyvéd felfogását.
De ezzel nem keresett semmit.
Az előljáró pedig hazament. Azaz először az ügyvédhez kopogtatott be és
ott megfizette az adósságát.
No látja, mégis csak sokat ér, ha valakit szigorúan fognak! mondta az
ügyvéd. Most aztán jöhet a revizió?
Remélem, hogy ezuttal is ki fogom állni baj nélkül, felelte az előljáró.
Na, úgy látszik, maga egy csapásra gazdag ember lett, mondta az ügyvéd,
mert szemmelláthatóan sértette az áldozata bizakodó hangulata. De akkor
már hamarább is rendbehozhatta volna a szénáját.
Rajta leszek, hogy többé semmivel se maradjak adósa, – ez a legkomolyabb
elhatározásom, jelentette ki az előljáró.
Az előljáró végre átlátta, hogy ilyen úton nem kereshet többé és
vigyáznia kell, hogy rendben tartsa a kasszáját. Legfőbb ideje volt.
Azért nagyon határozott és eltökélt ember módjára indult el a szálloda
felé, hogy Juliustól huszonnégy órán belül behajtsa az árverési
illetéket. Amint azonban az ajtóig ért, megnézte az óráját és úgy látta,
hogy ma már késő bemenni a szállodába. Azért inkább hazafelé tartott,
csak még útközben Nils vargához állított be. Még egy kísérletet tett,
hogy a vargát munkára ösztönözze. De ezzel újra csak kudarcot vallott.
Hiszen magamnak se csinálok már cipőt, mondta Nils, és megmutatta az
előljárónak, hogy az ő lábán is bolti cipő van.
Ez még a legutolsó bevásárlásaiból származott, amikor nyáron az égből
leesett mesés pénzből vásárolt össze magának mindenfélét. A cipő ugyan
már több helyütt repedezni kezdett és a talpa is vékony volt, mint a
papíros, de azért könnyű és kellemes nyári cipő volt, – ha őszre járt is
az idő. És Nils varga úgy tudott futni benne, mint a szél.
Van még több ilyen cipő a boltban, mondta az előljárónak.
De ezek a cipők nekem nem megfelelőek, Nils.
Egy szó, mint száz, felelte Nils, éppen most kaptam hírt a boltos
Theodortól, hogy lesz megint színház, más pedig nem is vállalhatná a
belépőjegyeket, meg az egész elszámolást.
Mit kapsz egy ilyen estéért? kérdezte az előljáró.
Két koronát, mondta Nils gondolkozás nélkül.
Az előljáró útközben találkozott a doktor gigjével és megemelte a
kalapját.
Jónapot, előljáró úr! fogadta a doktor a köszönést és megállította a
kocsit. Megragadom az alkalmat, hogy öntől is elbúcsúzzam, mert a
legközelebbi napokban utazom. Hálás köszönet a jóságáért, előljáró úr és
kérem, üdvözölje a nevemben az otthonvalókat is. Igen, most már nagy
nehezen elértem volna idáig, de elmondhatom, hogy megtettem a
kötelességemet és leszolgáltam a magam idejét északon. Nem lustálkodtam,
nem loptam a napot és még most, úgyszólván az utazás küszöbén is, meg
kell látogatnom egy beteget. Éppen most hivattak a boltos Perhez, az
öreg Jensen kereskedőhöz, sajnálatraméltó ember, régóta beteg. Én
megtettem mindent, amire csak a tudomány lehetőséget nyújt. A szegény
embernek az a baja, amit, mi orvosok, hemiplegiának nevezünk, megbénult
az egyik oldala. Most kapok éppen értesítést, hogy valami új komplikáció
állt be, addig nem nyilatkozhatom róla reszletesen, míg a dolgot
alaposan meg nem vizsgáltam. Minden valószínűség szerint egy cerebrális
bénulásról van szó. Nos, Isten önnel, előljáró úr! Elképzelheti, milyen
kellemes lesz ismét délen élni és Krisztiániában, ahol a családommal is
együtt lehetek. Higyje meg, hogy éveken át csak ez a remény adott belém
erőt. Most, hála Istennek, hatalmas anyagot dolgoztam fel és a
tapasztalataimmal most a szűkebb hazám hasznára lehetek…
A doktor továbbhajtott, megérkezett a boltba, felment az emeletre, az
orrát elfintorította a rossz levegő miatt és megparancsolta, hogy
nyissanak ki egy ablakot. Levette a felöltőjét, a kezét dörzsölte, aztán
megvizsgálta a beteget. Az öreg Per csakugyan beteg volt, de újabb
szélütés nem érte. Nem, ezt nem is tűrte volna el. Mindössze az történt,
hogy valami nagyon megrendítette a lelkét és azért borzalmasan
üvöltözött. Minden valószínűség szerint az üzlet kudarca ejtette ennyire
kétségbe és homályosította el egy pillanatra az értelmét. Egy ilyen
ragyogó bosszú-tervvel nem lehet úgy felhagyni, hogy némi megrázkódtatás
ne érje az embert.
Az öreg Per tehát nem volt a halálán, de annál izgatottabbnak látszott.
A bolt, a bolt! nyögte. És az az ostoba tehén!
Igen, igen, majd adok valami altatót! mondta a doktor, hogy
megnyugtassa.
Némi brómkáliumot mért le a lehető legpontossabb pedantériával, úgy
tett, mintha az orvosságnak egy fölösleges atómja már halált okozhatna.
Ezt ma este vegye be a beteg, mondta Jensen kisasszonynak. És most,
kérem, hozzon egy evőkanalat, hogy annak a nagyságát is láthassam. Igen,
ez megfelel. Most pedig először én magam adom be az orvosságot, hogy
láthassák, hogyan kell majd beadniuk ma este.
Mikor a doktor elkészült odafenn és lejött a lépcsőn, Theodor már ott
állt és várta az eredményt.
Nem, bénulásról szó sincs, mondta a doktor, de a betegnek nyugalomra van
szüksége. Ha rosszabbodás állna be az állapotában, értesítsen azonnal.
És doktor Muus méltóságos léptekkel ment le a kocsijához.
Theodor magára maradt. Az apja betegsége egy kissé megtörte és
lecsöndesítette, azért nagyon nyugodt volt, mikor visszament az üzletbe
és Kornelius inasnak kiadta az előbbi parancsainak az ellenkezőjét.
Mégse járja, hogy az emberek itt igyanak ma, mikor az apám rosszul van,
mondta.
Talán a halálán van? kérdezte Kornelius.
Theodor így válaszolt:
A betegnek nyugalomra van szüksége. Egyébként még sohase hallottam, hogy
egy betegnek ne lett volna nyugalomra szüksége.
Bizony Theodor már nem volt a délelőtti hangulatban, bár ha nem adott
volna az emberek nyelvére, legszívesebben felhúzta volna a grammofont és
jóideig a koronázási indulót játszotta volna rajta. De a levertsége nem
tartott sokáig, Rasch ügyvédtől üzenet érkezett és nem más hozta, mint
Florina szobalány.
Tudja, hogy hol tartózkodik Didriksen? kérdezte a lány, hogy elsősorban
a saját ügyeit intézze el.
Didriksen? Mit akarsz tőle?
Már régen írtam neki és még mindig nem kaptam semmi választ. Most tehát
szeretném tudni, hogy hol van.
Ugyan minek? Hiszen a pénz itt van készenlétben, mondtam már neked, hogy
megkapod, mihelyt itt lesz az ideje.
Igen, de nekem nincs kedvem tovább várni. Ezt mondja meg neki és adja át
az üdvözletemet.
Ettől ugyan óvakodni fogok.
Hallgatás.
Florinában, úgylátszik, semmi szemérem nincsen, mert azt mondja:
No jó, akkor majd írok a menyasszonyának, hiszen tudom, hogy hívják.
Hallgass el, Florina, amíg szépen mondom! felelte Theodor emelt hangon.
Ha ez a finom hölgy egy szót megtud az egész históriából, akkor alaposan
meg fogod adni az árát.
Nem félek magától! kiáltotta Florina és dühösen nézett Theodorra.
Ez volt a legszörnyűbb, amit a boltos Theodornak az arcába lehetett
vágni. Ezt nem állhatta meg, akkor kitört belőle az ősi közönségesség.
Úgy kidoblak, hogy a lábad se éri a földet! kiáltotta és belesápadt a
nagy felháborodásba.
Florina észrevette, hogy most már véresen komoly a dolog és azt mondta:
Az ügyvéd úr megbízásából jöttem. Azt kérdezteti, hogy nem hajlandó-e ma
eljönni az irodájába?
Theodor egyideig gondolkodott.
Az ügyvédtől? Hogy nem akarok-e elmenni hozzá? Nem!
Ez volt az üzenet.
Nos, hát add át üdvözletemet az ügyvéd úrnak, és mondd meg neki, hogy ha
tőlem akar valamit, jőjjön hozzám!
Florina gúnyos arccal vette tudomásul, hogy a kisember most nagyembert
játszik. Ez már több volt a soknál, Theodor karonfogta a lányt és
kituszkolta az ajtón.
Az üdvözletét nem fogom átadni! kiáltotta a lány fenyegető hangon.
De az ügyvéd, úgylátszik, mégis fontosnak tartotta, hogy Theodort még
ezen a délutánon felkeresse, csakugyan bebotorkált az üzletbe és
bevezetőül rögtön elejtette azt a megjegyzést, hogy a mai fiatalság nem
hódol az udvariasság erényének. Theodor éppen a pult mögött állt és egy
rőföt tartott a kezében, már pedig egy jó rőf tudvalevően keményfából
készül. Egy lépést közeledett az ügyvédhez és megkérdezte, hogy akar-e
tőle valamit?
Igenis, felelte az ügyvéd, de aztán minden kertelés nélkül kibökte, hogy
bizony a régi boltnak kényre-kedvre meg kell adnia magát.
Ilyen egy-kettőre? Ejha! Theodor azonnal átlátta a kövér ember
számítását: az ügyvéd valószinűleg veszélyt szimatolt, ha csakugyan baj
lesz, ő elveszti az illetékeit! Ezen már mosolyognia kellett Theodornak,
mert ő sokkal jobban ismerte a régi boltot.
Nincs ezen mit nevetni, mondta az ügyvéd és a kulcsait csörgette.
Egyébként nem szándékom itt ácsorogni és az üzletben tárgyalni önnel,
nem gondolja, hogy jobb lenne, ha négyszemközt intéznők el a dolgot?
Nem, felelte Theodor. Magával szemben legjobb, ha mingyárt tanukról
gondoskodik az ember.
Az ügyvéd arcán gonosz mosoly suhant keresztül, amikor válaszolt:
A mai fiatalságon nagyon megérzik a jónevelés hiánya. Ön azt kívánja
tőlem a legneveletlenebb módon, hogy jőjjek el önhöz, ha tárgyalni
akarok, nem szégyelli magát? Ha nem a szüleiről és nővéreiről volna szó,
akkor ítéletnapig várhatott volna! Egyébként nincs mit mondanom önnek és
semmi dolgunk többé egymással. Miután az ön apjának az állapota
rosszabbra fordult, azt tanácsoltam neki és az ön húgainak, hogy
intézzük el a dolgot szépen magunk között. Az eredmény aztán végleges
lesz, ami írás, miegyéb akad, azt majd elintézem én magam. Az a
véleményem, hogy legjobb lenne békésen megegyezni. Természetesen, ön
átveszi a bolt egész árúkészletét.
Igen.
Még pedig megfelelő áron. Magától értetődik, hogy ezt meg kell tennie.
És aztán a boltot is megveszi.
Nem, felelte Theodor.
Hát így vagyunk?
A régi bolt egy rozoga barakk. Mint tudja, megvan a saját házam és
gondolhatja, hogy az mibe került nekem. Nem, nem, ön és a többiek
kikergettek engem a boltból, oda vissza már nem megyek többé.
Világos dolog, hogy Theodor csak a levegőbe beszélt. Egyébként miért
építette volna az új üzletet szorosan a régi boltnál? Nem az volt-e a
szándéka, hogy a két házat majd egyesíti, ha rákerül a sor?
Ellenben, kibérelhetem a régi boltot, mondta.
Erre az ügyvéd nagyon megijedt és megint az illetékeit féltette.
Nekem csak az ön családjának a sorsa fekszik a szívemen. Mi lesz most
belőlük? Ha nem sikerül jó áron túladniok a bolton, akkor nem látom,
hogy miből fognak élni azontúl.
Az én családomnak ugyanolyan sora lehetne, mint amilyen volt azelőtt.
Igen, mondta az ügyvéd. Ahogy most állnak a dolgok, magam is úgy látom,
hogy az lett volna a legjobb.
No nézd csak! A kövér ügyvéd, ez a hízott disznó, ez a hordóhasú, hogy
áll itten megalázottan, megsemmisülten!
Most már Theodor volt a nyeregben. Résztvevő hangon kérdezte: