Én nem csak úgy egyszerűen hívtalak téged, hanem nagyon fontos volt
nekem, hogy eljőjj. Könyörögtem neked, hogy jőjj el hozzám.
Milyen szerencsétlen vagyok! Végül még én leszek az oka, hogy a
partitúra nem készült el.
A fiatalember is mosolygott, hogy viszonozza a hidegséget.
Végre is nincsen rá szükségem, hogy annyira függjek valakitől. Eddig
például senkitől se függtem.
Nem, kétségkivül nem, mondta a lány, és kissé túlozta a megértést,
fölkelt és odalépett az ablakhoz, mintha a függönyön akarna igazítani
valamit. Ugy-e, azóta már csináltál néhány nagyszerű dolgot?
A fiatalember ismét mosolygott.
Nem emlékszel már, hogy Grieg zseniálisnak nevezte a dolgaimat?
De igen, arról beszélek.
Akármi volt is az oka, kétségtelen, hogy Willatz ma este más volt, mint
rendesen. Máskor, ha négyszem közt voltak, mindig finom és szívhezszóló
szavakkal beszélt a művészetéről, most pedig csak mulatott rajta. Máskor
tombolt féltékenységében, most meg úgy ült itt, mint egy fadarab.
Különben, mondta a lány és kinyújtózkodott, hogy elérjen valamit a
függönyön, közben azonban a karja alól is a fiatalembert nézte,
különben, ha azt akarod, hogy a zsenialitásod napfényre kerüljön, akkor
jövőre is temetkezz magadba és hallgass mélységesen mindenki előtt.
Ez a szúrás talált, a fiatalember egész testében összerázkódott, úgy
látszik, ma alapos csatája lesz ezzel a lánnyal! De mintha csak szentül
föltette volna magában, hogy ma nem engedi maga fölé kerekedni, ismét
mosolygott és a gondolataiba merülten ült a helyén, a karbafont kezeit
nézte és mosolygott.
Az nem is lehet vitás, amit Grieg mondott, folytatta a lány, de te azért
tehetsz, amit akarsz. Anton különben még mindig itt van, – azt tudod?
Igen, felelte a fiatalember.
A lány villámgyorsan hátat fordított az ablaknak.
Szóval tudod?
Ó, hogy izgatta a fiatalember nyugalma! Willatz pedig csöndesen felelt:
Ez nem lephetett meg Mariane, az arcodon nem is látom semmi nyomát, hogy
meglepne. Persze, hogy tudom, hogy Anton itt van, hát mit tesz az?
Mindig tudtam, hogy miért állsz az ablaknál, és mért szeretnéd, ha
megnézném, hogy ti mit csináltok.
Ez is talált. A lány csaknem teljesen behúnyta a szemét. De a következő
másodpercben már ismét megtalálta a fölényét. Szeretett volna sziszegni,
vagy ismét egy villát felkapni, de ezt a hajlandóságát most ügyesen véka
alá rejtette. Az utolsó cselfogása nyilván nem használt.
Nem tudom, hogy mit akarsz ezzel, mondta a lány. Mondd csak, nem
játszhatnál el egyszer egy egész darabot? Mért mindig csak egy kis
részt?
Ments föl ma ettől! Még nem készültem el vele, utasította el a kérést
Willatz.
Felmentelek egyszer s mindenkorra, mondta a lány és a hangjából őszinte
sértődés csengett ki. Egyszer s mindenkorra.
Hogy ezek ketten milyen furcsa csatákat vívtak egymással! Willatz, ez a
faember is engesztelhetetlenül állt ott a lánnyal szemben és úgy
kérdezte:
Tehát most te nem akarod többé?
Nem, felelte a lány, és egy pillanatig úgy állt a helyén, mint a
megtestesült akarat. Most látom csak, hogy egy szalmaszál volt, ami
bennünket összekötött.
És hallgattak mindaketten.
Ugye? kérdezte Mariane.
Mi ketten is vettünk már részt ünnepélyeken, mondta Willatz.
Ezzel azonban akaratlanul is kimutatta a foga fehérjét. Egy óvatlan
pillanat elég volt, hogy féltékenysége rést találjon és megnyilatkozzék,
Vajjon észrevette-e a lány?
Add át Antonnak az üdvözletemet! mondta, hogy ezt a kudarcát ismét
jóvátegye. Mikor utazik el?
Mariane persze rajtakapta a hibán és most csak kurtán válaszolt:
Addig nem utazhatik, amíg a hajója meg nem érkezik.
Csakugyan nem. És mikor jön a hajó? Különben mindegy. Add át az
üdvözletemet és mondd meg, hogy nagyon sok dolgom volt ezekben a
napokban, mondta Willatz és egy kotta után nyúlt.
Mi ez? Honnan kaptad ezt? érdeklődött Mariane egy aranyozott markolatú
kard iránt.
Az apám kardja. Mindig ugyanott lógott, mondta Willatz.
Bocsánat!
Aztán mintegy véletlenül ismét kinézett az ablakon és felkiáltott:
No nézd csak, már megint itt van… És egy lépést se tesz keztyű nélkül!
No, Isten veled!
Ezzel Mariane kiszaladt a szobából és még csak az ajtót se csukta be
rendesen maga után.
Igy tehát nem volt mit tenni: Willatznak kellett fölkelnie, hogy
becsukja az ajtót. Közben önkéntelenül is kipillantott az ablakon. No
nézd csak – ez az Anton! De hiszen nem is volt rajta keztyű! Ezt Mariane
csak úgy kitalálta. Lám: csalás, hazugság az egész vonalon!
Ezek után Willatz persze nem dolgozhatott tovább, ezt igazán
lehetetlenségnek érezte, énekelni se tudott, hiszen nem örökölte az
édesanyja hangját. Tulajdonképen elég unalmas fiú ő, ha tud is rajzolni
meg festeni, – akárcsak az anyja, – és szépen, előkelően tud öltözködni,
mint az apja, de egyébhez aztán nem is ért, úgy látszik. De azért –
Antonra legyen ő féltékeny? Nem, bocsánat, ez igazán legfeljebb nevetni
való!
No, az út ismét szabad volt és ő kimehetett.
Úgy látszik azonban, hogy a sors könyvében még több esemény volt mára
megírva az ő számára.
Konrád, a volt napszámos és csavargó, most itt áll az úton és köszön,
Aslak, a pajtása pedig egy kövön ül, de Willatz jöttére felugrik és
ugyancsak köszön. Konrád egy ideig áhitatosan szemlélte az ereket a
kezén, és mikor ezzel szépecskén végzett, kezet nyujt. Ekkor Willatz
homlokán hirtelen mélyebb ráncok mutatkoztak, mint eddig az egész nap
folyamán.
Csak meg akartam köszönni uraságodnak… – mondta Konrád.
Ezt már Willatz nem állhatta és ezért közbevágott:
Nincs nekem mit köszönnöd, ezt jegyezd meg jövőre. Még mit akarsz?
Konrád megérezte, hogy nem lesz ajánlatos szaporítani a szót és azért
azt mondta:
Csak azt szerettük volna megtudni, nem kaphatnánk-e munkát…?
Willatz végignézte az emberét tetőtől-talpig, ha valakit így
végignézett, olyan volt, mint az apja.
Munkát?
Igen… Én és Aslak.
Willatz most Aslakon is végignézett. Ezt az ember fenyítette meg egyszer
és megfizetett érte a szerencsétlen fickónak és az emberiségnek
egyszerre volt jótevője, adott neki egy pofont és ezzel elintézte az
ügyet.
Az erdőben fát vághattok, már ki is jelöltem őket, mondta Willatz.
Igenis, egyezett bele Aslak, tehát fát akar vágatni uraságod? De vajjon,
nem lesz-e még korán?
Willatz nem bocsátkozott semmiféle további tárgyalásba, csak gyorsan
biccentett a fejével és azt mondta:
Menjetek le a gazdaságba és jelentkezzetek Martin béresnél!
És azzal továbbhaladt az úton.
Ez nem is volt olyan ostoba dolog, sőt ellenkezőleg, nagyon jókor jött,
legalább felmenthette Holmengraa urat minden további fáradság alól. Az
igaz, hogy még nem volt itt a favágás ideje, de a nagy gazdaságban két
ember számára csak akad valami munka addig is. Nagyon örült ennek az
ügyes elintézésnek és elhatározta, hogy nyomban beállít Holmengraa úrhoz
és közli vele ezt az új intézkedését.
Holmengraa úr szelíden és barátságosan hallgatta végig.
Úgy? No igen, favágókat nem nehéz találni. Csak szállíttassa ki az
erdőből a törzseket, amíg a szánút még jó, – és akkor a fa annyit ér,
mint a készpénz.
Mindez nagyon helyes volt, de Willatzot mégis úgy érte, mint a
villámcsapás: tehát tavasz előtt nem lát pénzt! De, hogy is mondták csak
neki? Nem azt mondták-e, hogy a faüzlet nagyon kényelmes és a már
megjelölt fatörzsekért annyi pénzt kaphat az ember, amennyit akar? Vagy
Holmengraa úr külön kérésre vár? Akkor ugyan várhat sokáig.
Nem szerezhetné-e meg nekünk azt az örömet, hogy itt marad estére?
kérdezte Holmengraa úr. Igazán nagyon kedves lenne, mert Mariane és én
egészen elhagyottak vagyunk. Igaz, az utóbbi napokban Anton Coldevin
igyekezett szórakoztatni egy párszor, de azért mégis…
Nem, ezt nem lehetett! Willatz azt nem tehette, ha még úgy a szíve
szerint való lett volna is.
Visszament ugyanazon az úton, de most még valamit át kellett élnie: a
híd közelében volt egy nyárfasor, egészen az út szélén, Willatz jól
ismerte a helyet, mielőtt Berlinbe utazott, itt váltott búcsucsókot
Marianeval, – most pedig Mariane és Anton álltak ugyanott. Mi van ebben?
Semmi! Anton előre bejelentette, hogy az aranyhalat el fogja kaparintani
előle. A párocska talán már akkor is ott volt, mikor Willatz jöttében
arra haladt. Ha legalább biztosan tudná, hogy nem mormogott maga elé
hangosan, mint az utóbbi időben akárhányszor!
Ott térdel Anton. Térdel. Hajadonfővel van, bizonyosan szerelmet vall
neki, Mariane szabadulni akarna, de ő átöleli a szoknyáját, milyen
nevetséges helyzet, megöleli a lány lábait. Vajjon most, így kéri-e meg
a kezét? Már több mint nevetséges ez a kép, mindaketten egyszerre
beszéltek. Willatz a mozdulataikból láthatta, hogy csak egymással
törődnek, a folyó zúgása pedig megakadályozta, hogy meghallják, ha jön
valaki. Teljes biztonságban tudták magukat.
Willatz egy pillanatig arra gondolt, hogy sarkonfordul, már hátrált is
egy lépést, de ekkor megpillantotta őt Mariane. Hevesen mondott egy-két
szót. Anton felugrott és mereven nézett előre. A két ifjú tekintete
tanácstalanul és értelmetlenül kapcsolódott egybe, mintha két ismeretlen
világ találkozott volna egy másodpercre. Anton aztán felemelte a
kalapját, elköszönt Marianetől és bement az erdőbe.
Vajjon menekülni akart-e? Ezt alig lehetett föltenni róla. Úgy lesz az,
hogy Mariane végleg elutasította.
A lány előjött a nyárfák közül és kilépett az útra, a keble hevesen
emelkedett. Bár kínos zavarban volt és viaskodott magával, hogy
visszatartsa a könnyeit, mégis uralkodott magán annyira, hogy Willatzot
mosollyal az arcán üdvözölje. Tűzrőlpattant lány volt ez a Mariane, a
leglehetetlenebb feladatokat is meg tudta oldani. És most is rögtön
folyékonyan kezdett beszélni:
Te bizonyosan láttál mindent. No, mindegy, akkor úgy se lehet már
segíteni rajta. De mégis elviselhetetlen az nekem, hogy láttad. Megőrült
ez a fiú. No most mondd, sikerült egy kicsit dolgoznod? Látod, még itt
fekszik a botja, én bizonyosan nem fogom fölemelni. Mit csináltál a
papánál?
Előveszi a zsebkendőjét, aztán tovább folytatja:
Persze most megint sikerült meghülnöm, már kezdődik is a nátha. Még a
szemem is könnyezik. Láttál már ilyet, – ilyen egy-kettőre meghülni? De
mondd csak, hát tettem én valami rosszat? Vagy valami illetlent? Hát nem
láttad, hogy ő… Én mozdulni se tudtam…
Isten veled! mondta a fiú és elindult.
Egyetlenegyszer se fordult meg, – Willatz Holmsent még senkise kapta
azon, hogy hátrafordította volna a fejét.
Mikor megérkezett a téglaégetőhöz és be akart menni, hirtelen
fölfedezte, hogy Mariane két lépéssel a háta mögött áll. Willatz egész
testében összerázkódott, a lány hangtalan, síma járása tette lehetővé,
hogy észrevétlenül kövesse idáig.
Bocsáss meg! mondta a lány, mert látta, hogy megijeszti.
Menj most haza, kérlelte Willatz. Ne állj meg itt, hanem menj egyenest
haza!
A nátha eltünt, a zsebkendő is eltünt, – a lány visszafojtotta a
könnyeit.
Persze, hogy hazamegyek, de nem volnál kegyes elismerni, hogy egészen
érthetetlen a viselkedésed? Hát tehetek én arról, ha erővel lefogott?
Ezt csakugyan nem lehetett vitatni és józan ésszel mindenki kénytelen
volt igazat adni a lánynak, Willatz tehát hallgatott egy darabig. De ők
ketten nem most először mérték össze az erejüket, alaposan értettek
egymás kínzásához és azért rövidesen megtalálta a folytatást:
Arra persze nem gondoltál, hogy valamikor ott jegyeztük el egymást.
A lány adós maradt a válasszal.
Nagyon csalódtam volna, ha erre a kérdésre mással is tudtál volna
felelni, mint hallgatással.
Nem mehetnénk be? kérdezte a lány.
Dehogyis nem. És neked csak intened kell, és akkor mi is letérdelünk és
aztán – mulatunk magunkban. Persze, hogy bemehetünk. Mit csinál most a
szegény Anton? Elképzelheted, milyen pompásan mulatna, ha mindaketten
most bemennénk a szobába, és ott helyet foglanánk, nem gondolod?
Nem, ez egy csöppet se volna mulatságos neki. Ő akar engem, meg is
mondta nekem és nem ma mondta először. De én azt feleltem neki, hogy én
nem akarom őt, mert nem vagyok már szabad.
Erről nem tudok. Hát mi nem szabad tenálad?
Az, amit szívnek neveznek.
No, ne mondd! Csakugyan nem szabad a szíved? Pedig te felszabadítod és
lekötöd tetszésed szerint. És, – ha úgy vesszük, – jogodban is áll, hogy
a magad tulajdonával úgy rendelkezzél, ahogy jólesik.
Nem mehetnénk be hozzád?
Miután azonban Antonnak se használt, hogy letérdelt eléd és a lábaidnál
hevert, – szerénytelenség lenne, ha én… de hiszen mind egyféle ragadozók
vagyunk! Talán ugyanolyan kilátástalan dolog lenne az én számomra is. És
ha én itt most egy óra hosszat erőlködném és kérnélek, és könyörögnék
neked azért, amit te a szívednek mondasz: vajjon mennék azzal valamire?
De most már igazán elhallgass! Magad is megbánod még, hogy ilyen
kiállhatatlan voltál.
Nem volna-e okosabb, ha mindezek helyett hangosat nevetnénk és azt
mondanám, hogy köszönöm szépen, és hogy Isten veled? Nos, akkor mi
lenne?
Ó, ez az átkozott nátha, már megint könnyezik a szemem! mondta Mariane
és ismét elővette a zsebkendőjét.
A fiú bizonyosan észrevette, hogy a lányt csak úgy rázza a titkos
zokogás és hogy milyen hősiesen nyeli a könnyeit. Ez csakugyan derék
dolog volt.
Eredj csak haza! mondta neki.
Igen, most már megyek, mondta a lány és lassan elindult.
Egészen bizonyos, hogy lenyelte a könnyeit, mert nem ültek ki a szemén,
senkise látta őt még könnyel a szemében. Haragosan és elkeseredetten
fordította vissza a fejét és hátrakiáltott:
Ha pedig majd ősszel külföldre utazol ezzel az operával, – szerencsés
utat!
Ez egy pillanatra megint elhallgattatta a férfit. Aztán hirtelen
feltalálta magát:
Juttasd eszembe, mielőtt még elmész, hogy holnap virágot küldjek neked.
Nagyszerűen tudták gyötörni egymást ezzel a sok bántó szóval és azzal a
vadsággal, amit máskülönben csak a háborúban, vagy az országutak
banditáinál lehet föllelni, – és mindezt még jegyességük idején! Igy
legalább nem kellett félniök, hogy később majd rosszabb lesz köztük a
viszony, rosszabb már nem is lehetett. És így kerülték el azt a
kellemetlenséget, hogy a házasságukba csupa édeskés emléket vigyenek a
jegyességük idejéből. Fölényes kis szerelmespár voltak ők ketten.
A nátha és a zsebkendő ismét eltünt. Mariane úgy megy az úton, mint
ahogyan mindig szokott, most már tud gondolkodni és beszélni is.
Egy károgó szarkaraj egy férfit követ nyomon, Lars Manuelsen jön az úton
kétoldalt gombolt bekecsében, mindenik oldalán nyolc-nyolc gomb és
minthogy egy nagy embernek az apja, úgy képzeli, hogy bárkit megállíthat
az útjában, így tehát megállíthatja Marianet is:
Ha én az ön apjának volnék, sorba lelövöldözném ezeket az átkozott
szarkákat! mondja neki.
A Sjura tehát még mindig nem hagyja békében? kérdezte Mariane.
Nem. A szarkák lépten-nyomon mögöttem vannak. Nagy kereszt ez rajtam, az
emberek már világ csúfját csinálnak belőlem, ezt pedig nem akarom türni.
Pedig ezek a maguk szarkái.
Nem kellett volna kikezdened Sjurával, Lars úr.
Már ugyan mért nem? Ezer menykő, sorra elemészteném valamennyit!
Vigyázz, azt mondják, hogy a szarka bosszút áll.
Máris megbosszulta magát eléggé. Kígyót-békát kiáltanak rám az emberek,
én pedig nem tudok segíteni magamon. Azzal gyanusítanak, hogy betörtem a
kisasszonyék házába, pedig hát bizonyítsák ezt be nekem! No, de most már
írtam az én Lassen fiamnak, hogy jőjjön és szabadítson ki engem ebből a
helyzetből.
No, és el is jön a Lars?
Lassen az az ember, aki eljön, ha itt lesz az ideje.
Mariane most Antonnal találkozott. A fiú már elhozta a botját és most
itt várakozik rá. Minden szava egy-egy csipkedő célzás.
Nos, rendben van a dolog az aranyemberrel?
Nem, nincsen még rendben, de most arra szeretném megkérni, hogy többé ne
keverjen engem ilyen kellemetlenségbe.
Alázatosan bocsánatot kérek.
Ezt a bocsánatot a maga jövő viselkedésétől teszem függővé.
Majd igyekszem megjavulni. Engedje meg, hogy továbbra is bízzam a
jóindulatában.
Még egy udvarias köszöntés és Anton elindul az úton a kikötőhíd felé, a
szállodájába. Amint azonban fedezék mögé ért és bizonyos volt róla, hogy
Mariane nem követi a szemével, – megfordult, átment a folyóhoz és a
folyó mentén fölment a téglaégetőig. Minden ceremónia nélkül felrántotta
az ajtót és belépett a Willatz szobájába.
Jónapot, mondta neki. Itt vagyok. Akarsz tőlem valamit?
Nem, felelte Willatz. Legfeljebb arra kérnélek, hogy ne gyere ide és ne
zavarj.
Ne akard hamis vágányra terelni a dolgot, mondta Anton elkeseredetten.
Ez úgyse sikerül neked.
A gorombaságaid nem érnek fel hozzám és különben sem érdekelnek, felelte
a másik.
Anton alig tudott már uralkodni az izgalmán.
Nem fogsz lerázni engem akkor se, ha a kettőnk közül valamelyik a fűbe
harap.
Hát ebben van valami, felelte Willatz és igyekezett latba vetni minden
fölényét és önuralmát. Azért hozzátette: Aztán majd lefekhetsz benn egy
szófára és kialszod magad.
Ostoba fecsegés! Tudod jól, hogy nem szoktam meg a boxolást, az amolyan
angol húscsépelés, de vívni még tudok.
Én pedig nem ismerem a te francia kötőtűidet.
Dehát nem tudunk-e lőni mindaketten?
Willatz hangosan nevetett és azt mondta:
Nevetséges vagy, egyszerűen nevetséges! De most már mindegy, – hoztál
magaddal valami lövőszerszámot?
Én nem. De úgy látom, itt a falon lóg néhány revolver. Egyébként hat
hüvelyk hoszú jószágok.
Nyolc hüvelyk, javította ki Willatz ártatlanul. És türelmes szóval még
tovább is időzött a revolverek kérdésénél: Nézd csak meg őket, mondta,
fényes és veszedelmes jószágok.
Anton azonban mind dühösebb és izgatottabb lett.
Könnyen meglehet, hogy hasznavehetetlenné tetted őket, mert vártál
engem.
Akkor is csak azért tettem volna, hogy kárt ne tégy magadban. Most
pedig, te őrült fickó, megtudom végre, hogy mi az ördög hozott ide
hozzám?
Ez még eddig nem jutott az eszedbe? kiáltott Anton és őrjöngött. Meg
foglak fenyíteni, mint egy kölyköt.
Willatz arcára halálos sápadtság ült ki. Lassan felkelt a helyéről és
azt mondta:
Ha nem ismernélek olyan jól, talán még komolyan is tudnálak venni.
Igen, meg foglak fenyíteni, amiért leskelődöl és kémkedel, kiáltotta
Anton és ő is felugrott a helyéről, mert már teljesen elvesztette az
önuralmát: Úgy látszik, nincs bőr a képeden, a nyomomba lopódzol és
kémkedsz utánam…
És ekkor megtörtént. Willatz furcsa ember volt, hihetetlen felsőbbséggel
tudott beszélni, vagy hallgatni; ha akarta megszólalt, ha nem akarta,
akkor nem, ahogy neki tetszett, ha akart odavágott, ha nem akart, nem
tette, ahogy neki tetszett, – most pedig azt tette, hogy odavágott. És
nagyon is jól talált. De Anton csak egy pillanatig maradt a földön,
azonnal talpraugrott, őrjöngő szemekkel meredt Willatzra, és a foga
közül sziszegte:
Húscséplő masina!
Aztán felkapta a botját és vaktában elhajította, az egyik etazsérről egy
üveg hullt a földre, mielőtt még a bot megtalálta a nyugalmi állapotát.
Anton gyorsan körülnéz, keres még néhány elhajítható tárgyat, egy
régimódi pisztoly akad a kezeügyébe, de lemond róla, hogy azt is
elhajítsa, mert látja, hogy máris talált, sőt annyira szerencsés volt,
hogy néhány vércsöppet csalt ki a barátja arcából. Leteszi tehát a
pisztolyt, és még mindig remeg az izgalomtól, amikor megszólal:
Látod, én még egy húscséplő gépet is kímélek. E nélkül a seb nélkül is
elég csúnya voltál már. Csak azt az üveget sajnálom, te megérdemelted a
sorsodat. Mennyibe kerül az az üveg?
Nem kapott választ, sziszegett csupa megvetésében és levegő után
kapkodott, annyira összeszorította a torkát a vágy, hogy gúnyolódjék és
megalázza ezt az embert a megvetésével.
Merde! mondta és elsietett.
De aztán még egyszer visszafordult és hozzátette:
Nemsokára itt lesz, persze, a hölgyed is. Biztosra veszem, hogy
iderendelted, legyen valaki, aki összevarrhassa a sebeidet. Vigyen el az
ördög!
És elindult a folyó mentén, hogy kikerülje Marianet, mert a lány most
jön lassan lefelé. Anton még mindig remegett a felindulástól,
temperamentum – az sok szorult ebbe a fiúba, de könnyen eljárt a szája
és hamar kitört belőle a gyűlölet sziszegése, sehogyan se tudott
mértéket tartani!
Most mihez kezdjen, míg befut a postahajó? Temetkezzék a szállodájába?
Egy pillanatig arra gondolt, hogy a boltos Theodornál is eltölthetne egy
órácskát, de ezzel a gondolattal hamarosan szakított és mégis csak
visszatért a szállodába.
Nem sokat ért volna vele, ha most be is megy a boltba. Éppen hatalmas
összevisszaság, fejetlen zűrzavar kellős közepébe érkezett volna. Ládák
és bálák közé, ahol lázas csomagolás folyt, harsány vezényszavak
röpködtek a levegőben: Theodor ma költözött be az új helyiségbe. Sokan
ajánlották fel neki a segítségüket, köztük Julius is.
Persze mindenki úgy vélte, hogy az új üzlethelyiség nevetségesen nagy,
Theodor álmai azonban szemmelláthatóan túlnőttek minden mértéken, ő már
előrelátta azt a napot, amikor ezt az új üzlethelyiséget is meg kell
majd nagyobbítani. Annyi bizonyos, hogy hihetetlen mennyiségű árut
halmozott már fel és helyiségre csakugyan szüksége volt.
És mi történt közben a régi üzlettel, a Jensen kisasszonyok és Rasch
ügyvéd üzletével? Az bizony ott állt, az új üzlet tőszomszédságában,
Theodor nem akarta tönkretenni őket, – a családja a feje tetejére
állhatott felőle. Aztán meg az volt a dologban, hogy Theodornak magának
is volt még pénze benn a régi üzletben és addig az ő követelésére volt
fedezet az egész régi üzlet, míg csak részesedését ki nem fizették,
tehát alapos oka volt, hogy az üzletnek békét hagyjon. Ez azonban így
nem mehetett sokáig. Micsoda idők! A kereskedelmi útazók semmit sem
adtak el a Jensen kisasszonyoknak, hanem mindent csak Theodornak.
Természetes, hogy felkeresték a hölgyeket és a legnagyobb udvariassággal
adták le náluk is a névjegyüket, de ennél tovább már nem merészkedtek,
eladni pedig csak az ifjú Jensen úrnak adtak el, mert az már régi
vevőjük volt és nekik üzleti elvük, hogy ugyanazon a helyen nem adnak el
két konkurrensnek. A Jensen kisasszonyok sértődötten fordultak el és
felhúzták az orrukat.
Ó, kérem, sose aggódjék miattunk, mi minden szükséges árút könnyen
beszerzünk, hiszen készpénzért vásárolunk.
A hölgyekben ugyan sok volt a vállalkozó szellem, de nem volt annyira a
kisujjukban a kereskedés minden csínja-bínja, fortélya, mint Theodornak,
gyakran felhúzták az orrukat és nem volt meg bennük a kellő
szivélyesség, hogy utólag ismét jóvá tudják tenni a hibát.
Ha például valamelyik segelfossi lány eljött a Jensen kisasszonyokhoz és
az ingvásznakban válogatott, azonnal azt felelték neki:
Mi magunk se használunk finomabb vásznat a fehérneműnkhöz, hát neked ne
lenne elég finom ez a vászon?
Bezzeg Theodor azonnal tudta, hogy ez így nincsen rendjén, ő százszor
okosabban csinálta, kis könyvecskéket adott ki a szolidabb lányok
számára, ha biztos alkalmazásban voltak, és az egyik lány büszkén
mondhatta a másiknak:
Theodor tegnap felajánlotta nekem, hogy írassam fel a bevásárlásaimat
egy könyvbe, és havonkint egyenlítsem ki. „Igy aztán megy majd minden a
maga rendjén, Palästina kisasszony!“ mondta.
És a Theodor Jensen boltja csakugyan érdekes látványosság volt A nagy
ablakokon hatalmas üvegtáblák, világos falak és rézrudas üvegszekrények.
Mit gondolsz, mibe került ez mind? kérdezte fűtől-fától Theodor.
És mindezt ő maga tervezte ki, arra a mintára, ahogyan más városokban
már megvolt, – azaz, Baardsen távirászban kitünő segítőtársa akadt. Ez a
különös remete és éjszakai lepke mindig sok érdeklődést mutatott a
Theodor ambiciói iránt, – az „ifjúi erények“ miatt, mint ő mondta, – és
gyakran szolgált neki kitünő tanáccsal.
Tartsa mindig csillogó tisztán a rézrudakat, – mondta például, mert ha
azt nem tudja, akkor bátran kidobhatja akár az üvegszekrényeket is!
És Theodornak gyakran jutott az eszébe, hogy a dunnaludtelepi csodát is
Baardsen agya tervelte ki, pedig ennek a furcsa embernek még ruhája sem
volt, hogy legalább maga is megjelenhetett volna az ünnepélyen.
Hej, az az ünnepély a dunnalúdtelepen, még mindig beszéltek róla az
emberek.
Mit gondolsz, mibe került mindez? kérdezte Theodor mindenkitől.
Aztán valami összeget nevezett meg, nehéz százasokat, hatalmas halom
pénzt. Nem kellett félnie, hogy valaki ellenőrzi, hiszen ki ismeri
Segelfossban a tűzijátékok árait?
De legalább magatok is láttátok, hogy milyen szépek voltak a rakéták a
sötét ég alatt, mondta Theodor.
Pedig hiába: Theodor nem volt már ugyanaz az ember, aki olyan boldogan
parancsolgatott a dunnalúdtelepi kiránduláson. Bár sohase tartottuk
volna meg azt az ünnepélyt! gondolta időnként. Különös keserűség kapta
el, nem volt abban semmi jó, az emlékezés elfogta szegénynek még a
lélegzetét is és kiforgatta önmagából egészen. Ó, ez a Theodor, – hiszen
egészen másfajta embernek kellett volna neki lenni, – időnként a
magányba temetkezett és megtett mindent, ami kitelt tőle, vagyis
istenesen kikáromkodta magát. A nagy emberismerősök, az emberi lélek
kutatói elcsodálkoztak volna rajta, hogy ilyen furcsa kicsinyességek
laknak ebben az agilis fiatalemberben. Ugyan mi legyen már ebből? Végre
is, egy dunnalúdtelepi kiránduláson nem szokás drága zsebkendőket
ajándékozgatni. Bezzeg Baardsen azt tanácsolta volna neki, hogy meg se
kísérelje, – egyszerűen kómikussá tette volna az egész ötletet.
Pedig mit ártott volna neki ez a zsebkendő? ismételte el magában újra
meg újra Theodor. Nem volt érzéke aziránt, hogy valaki hálásan
megköszönhet egy gombostűt, de harmincöt korona értéket már el kell
utasítania. Nem volt érzéke semmi eféle iránt és nem érzett mást, csak a
rideg visszautasítást.
Isten veled tehát és élj boldogúl! ezt kellett volna mondania most is, a
dolgot pedig elejteni, hogy elmúljon a feledés homályában. Az idő majd
begyógyít minden sebet. Ezt kellett volna tenni, de hát az embernek
annyi mindent kellene helyesen tenni és cselekedni…! Egyébként is a
híres ünepély nem járt a kellő eredménnyel. Anton Coldevin, a kolléga
úr, elutazott, anélkül, hogy mindennapos vendéggé lett volna a Theodor
házában. A Segelfossi Ujság pedig egy szóval sem emlékezett meg az
ünnepélyről. Ez bizony elég ok volt az elkeseredésre. És mindezt számba
kellett venni, hogy az ember megítélhesse Theodor viselkedését a
húgaival szemben. A fiatalember ugyanis néhány napig engedte, hogy az
üzlet csak menjen, ahogy megy, hadd adják el azt a kevés árut, amit
sikerül elsütniök, – aztán egy szép napon beállított az előljáró
kíséretében és lefoglalta a készpénzt. Holott ezen a pénzen a hölgyek és
az ügyvéd árút akartak vásárolni.
Ó, ez a fontoskodás! mondták a húgai.
Gyorsan az ügyvédért küldtek.
Majd csak kiokoskodjuk valahogy a dolgot, mondta az ügyvéd.
A készpénzt be kell vezetni a könyvbe, amint befolyik, különben az
előljáró mindent összeír, fölveszi a leltárt és zár alá helyezi az
üzletet, mondta Theodor.
Az előljáró pedig ott állt mellette és jólelkűen és nagy
lelkinyugalommal nézegette mindannyiukat, szemmelláthatóan semmi kedvet
se érzett, hogy alkudozzék, vagy pénzt keressen, ő csak közvetíteni
akart:
Igy meg így, mindenkinek valamit, hiszen ugyanabból a családból való
mind a két fél…
Család! vágott a szavába az ügyvéd. Itt ugyan nem találja meg azt az
ember, amit rendes körülmények között családon szokás érteni.
A napi kiadásokat le kell vonni a követelésből, folytatta az előljáró,
és egy méltányos törlesztési részlet…
Mindkét fél egyaránt elégedetlennek mutatkozott.
Theodor röviden csak azt felelte:
Nem.
Az ügyvéd pedig ugyanígy cselekedett.
Ez a kísérlet csak arra vezetne, hogy megbénítja az üzletmenetet,
jelentette ki, aztán azt mondta az előljárónak nagy elkeseredetten:
előljáró úr, hagyja el már ezeket a méltányos törlesztési részleteket,
én már torkig vagyok az ajánlataival, értse meg inkább, hogy a bank
huszonnégy órán belül meg akarja kapni a pénzét!
Az előljáró megértette. És bár nem kellett volna még dadognia is, mert
az nem illik felnőtt emberhez, akinek egy eladó lova is volt, és bár az
ilyesminek nincs kedvező hatása az olyan emberre, mint az ügyvéd, – az
előljáró mégse tudott többet kihozni, csak annyit, hogy:
Majd megnézem… mit tehetek… valahogy csak eligazítjuk a dolgot… végtére
is van egy lovam…
Ez az alázat ismét megjuhászitotta Rasch ügyvédet, kissé elült az
elkeseredése és már így beszélt:
Egy lova… Ugyan ki vesz most lovat, hogy egész télen át etetni kelljen?
Azt még tavasszal kellett volna eladni.