Úgy van, mondta a főnök. És mentek tovább és beszélgettek egymással. A
segédkikötőmester szembejön velük, már megint rosszat sejtett, fut,
ahogy a lábától telik, de amint kettesben találja őket, lassan elmegy
mellettük és köszön.
Mindezideig a főnök nagyon tartózkodóan viselkedett, most azonban
egyszerre úgy érzi, hogy nagy hálával tartozik a távirásznak és ennek a
legszívélyesebb módon kifejezést is ad.
Nagyon is jól értettem, hogy mit jelent a kereszt, mondta. Ha létrejön
az üzlet, egy hajómmal kevesebb van. Nagyszerű hajó volt, olyan árut
vitt, ami a gyémántnál is többet ér. Ha pedig nem lehetett megkötni az
üzletet, akkor tovább megy a hajó az áruval. Így van ez. De alighanem
megkötötték azt az üzletet, különben ma egy másik táviratot kaptam
volna.
Aztán egyéb dolgokról beszélgettek és közben mind tovább haladtak az
úton, egészen jól meg lehetett különböztetni a sárkányfejeket Rasch
ügyvéd házán, és elmentek egy kert előtt is. Holmengraa úr mind
beszédesebb lett, Baardsen észrevette, hogy többet beszél a kelleténél
és hogy már nem nagyon mérlegeli a szavait. Holmengraa úr háza is
egyszerre feltünt a sötétben.
Leülünk egy kicsit, mondta a malomtulajdonos.
És beszédes maradt továbbra is, szigetekről regélt, ahol színesbőrű
lányok élnek, egyre-másra lelkesedett, rajongó szavakkal illetett régi
és közismert dolgokat, néhány egyéni mondását rövid időközökben többször
is elismételte, bár azok értelmét Baardsen sokkal jobban ki tudta volna
fejezni, így valahogy: Nem úgy van-e, amint mondom, hogy a szerelem csak
múló betegség. Igyekezni kell kilábolni belőle és megtalálni önmagunkat.
Nem gondolja?
A malomtulajdonos nem volt iszákos, se pedig valami kéjenc, az élete
szabálytalanságai nem voltak beteges természetűek. Átmeneti tipus volt,
néha kijött a sodrából és ha leszállt az este, – trubadúr lett belőle.
Baardsennek lassankint kínos lett a fecsegése, de akkor a
malomtulajdonos hirtelen egy üveget húzott ki a mellső zsebéből és
megkínálta a távirászt…
A szárazföldi tengerész kínálta az italt, Baardsen ugyan már kevés
dolgon lepődött meg, de erre még ő is azt mondta: Nem.
Elsápadt és felállt. Talán nem akarta megbántani a malomtulajdonost,
mert hozzátette:
Köszönöm szépen, de nekem ma még munkám van otthon és ilyenkor nem
szabad innom! Egész más, ha ön maga iszik meg egy pohárkával, áldomást a
nagy üzletre!
Igen, mondta a malomtulajdonos, és felállt ő is. Igen, nagyon helyes,
egy pohárkával a jó üzletre! Nagyszerű bor ez, magammal vittem, mert
készültem valahová és szerettem volna együtt inni valakivel.
Félek, hogy tartóztatom, ön bizonyosan fáradt és szeretne már lefeküdni,
mondta Baardsen.
Nem, nem vagyok fáradt, mondta, ivott egy kortyot az üvegből, aztán
ismét a zsebébe rejtette.
Akkor hát – jó éjszakát!
Baardsen mélyen és udvariasan köszönt a kalapjával, aztán elment.
Furcsa ember, gondolta a főnök úr, mikor magára maradt. Tehát jó
éjszakát, mondta hangosan, bár nem vagyok fáradt és nem akarok még
aludni.
Később Baardsen mégegyszer kimegy az éjszakába, a síri csöndbe… Még egy
órácskát elfilozofál és gondolkozik az emberi léten, – az ördög érti az
egészet! És aztán mégegyszer arra néz, a segédkikötőmester lakásának az
irányába. De mi az? Hiszen ott áll a malomtulajdonos! A főnök úr, –
immár harmadszor. Éppen most fogja a kulcsot és nyitja vele az ajtót.
3.
Ugyanazon az estén, mikor Rasch ügyvéd és a felesége kerti ünnepélyt
rendeztek, a Sjura szarka pokoli lármát csapott Holmengraa úrék házában.
Sjura ugyanis azt akarja, hogy este, ha ő már aludni tér az ágra, béke
és csönd legyen körülötte mindenütt. Ha azonban nem hagyják nyugodni,
akkor csivikelni kezd és ezúton értesíti a többi szarkát: lármázzanak ők
is, amint a torkukon kifér és ilyen módon aztán fülsiketítő lárma
keletkezett.
Vajjon miért csörög a szarka odaát? gondolja magában Irgensné, mert ő is
ott van a kerti ünnepélyen.
Igen, most végre megrendezte az ügyvéd a kerti ünnepélyt, az őszi
ünnepélyt – és ott van egész Segelfoss. Baardsen távirász ugyan
hiányzik, mert az utóbbi években nem tett a háznál egyetlen látogatást
sem és így szóba se jöhetett, hogy őt is meghivják. Egyébként azonban
senkiről se feledkeztek meg és a munkások valamennyien eljöttek egy
teára meg vajaskenyérre.
Ha pedig Willatz Holmsen megérkezik, tanítja Rasch ügyvéd a feleségét,
nyugodtan ülsz tovább a székeden, amíg ide nem ér, és nem fogadod őt
ünnepélyesen. Nézz csak mindig rám és figyeld, hogyan csinálom én, akkor
tökéletesen biztosan fogsz mozogni. Ha pedig Willatz Holmsen indulni
készül, eszem ágában sincs, hogy visszatartsam.
Mert Rasch ügyvéd úr kénytelen volt némi társadalmi formákra oktatni a
feleségét, az asszonynak semmi érzéke sem volt az ilyen finomságok
iránt. De mi lenne, ha csakugyan mindenben utánozta volna őt és a
zsebkendőt a ruhája ujjában hordta volna, mint az ügyvéd úr, vagy Muus
doktor? Nem, az lehetetlen. Az ügyvéd úr lassanként belefáradt, hogy az
asszony minden társadalmi fogyatékossága fölött őrködjék és csak akkor
utasította rendre, ha már valami nagyon is szembeötlő ügyetlenséget
követett el.
Nézd csak, Christine, nem kell a tányért ferdén tartani, hogy az utolsó
csöpp levest is kikanalazza az ember, gondolj már egyszer erre is! Finom
ember nem tesz ilyesmit!
Raschné talán rosszul ítélt, mikor úgy érezte, hogy az ura elnyomja,
ennek igazán nem volt semmi alapja, ha helyesen fogta volna fel a
dolgot, még hálásnak is kellett volna lennie. De az asszony persze
hálátlan volt.
Csinos asszony volt egyébként, kissé már hervadt virág, becsületes és
egy kicsit ostoba, úgy hogy nem mindig tudta, mit beszél. Leánykorában
jókedvű volt és szeretett volna férjhez menni, mint asszony pedig
nehézkes lett, érzékeny és szürkehajú… A kikötőmester… ó, úgy látszik,
nem egymásnak teremtette őket az Isten! Ma este a kikötőmester itt volt
a dalárdájával és mikor kinn a kertben énekelni kezdtek, az asszonynak
föl kellett szaladnia a hálószobába, hogy elrejtse könnyeit. Hogy az
Isten áldja meg érte! És ki tudja, vajjon nem neki énekelt-e, első
szerelmének, Christine Salvesennek? Csak Irgensné hosszas nógatására
nyujtotta Rasch ügyvédnek a kezét, valószinüleg ez volt az Isten
rendelése és most már két gyermeke is volt, messze földön nem találni
párjukat, – legfeljebb Willatz Holmsen vehette volna fel velük a
versenyt, Willatz Holmsen, mikor még gyarmek volt.
És most Willatz el se jött erre az estélyre. Nem, mióta Anton Coldevin
ismét elutazott, Willatz már megint a maga ura volt és azóta
szorgalmasan dolgozott. Irt is neki egy levelezőlapot, – kedves
Christine asszony! – megköszönte a meghívást és kérte, hogy a férjének
is adja át üdvözletét, de őnála otthon most éppen ég a munka és
ugyancsak össze kell szednie magát, ha idejére el akar készülni vele,
ezért nem is mer eljönni az ünnepélyre.
Jó, jó, mondta erre az ügyvéd úr, de doktor Muus eljött, Holmengraa úr
és a lánya is jelenvannak, meg aztán Landmarckné is eljött a leányaival!
És az ügyvéd úr még sokakat fölsorolhatott volna: az ura-i előljárót, a
Segelfossi Ujság szerkesztőjét és egyben szedőjét, Henriksen udvari
szállítót, a boltos Per két leányát, vagyis a Jensen kisasszonyokat,
ezeknek ugyancsak felvitte az Isten a dolgukat. De bátyjuk, a boltos
Theodor nem jelent meg, mert nem volt jó viszonyban az ügyvéddel.
A vendégek künn gyülekeztek a kertben. A nyár már jól előrehaladt, de
azért még mindig enyhe és szép volt az idő, nem volt szükség felöltőre,
persze Florina mégis felhúzta a sárgaselyem kiskabátot, bár föl kellett
szolgálnia benne, egyébként azonban mindenki jól érezte magát kabát
nélkül is. És a kert, vagy a park, ha úgy tetszik, – teljes pompájában
virult a virágágyaival, bokraival és más gyönyörűségeivel. Minden volt
itt, semmi se hiányzott, a szökőkútban fölfelé ívelt a vízsugár, zöld
volt a pázsit, ápoltak az utak és az ünnep napjára még sok minden újat
vásároltak be, sok fapadot és kerek asztalt és az asztaloknak bádog volt
a teteje, ha valamit rátettek, hatalmasat dördült mindannyiszor.
Igen, itt a kertben játszódott le a tulajdonképeni ünnepély, itt
örökítette meg az új fényképész az egész díszes vendégkoszorút, még
nappal, amíg világos volt és aztán itt maradtak a vendégek, késő
éjszakáig. De a finom és előkelő vendégek később a verandán foglaltak
helyet, sőt még a szobába is beültek, puncsot ittak, össze-összeütötték
a poharukat és úgy multoztak. Nagyon kellemes volt az ünnepély és doktor
Muus bizonyára valamennyiük véleményét juttatta szóhoz, mikor poharat
emelt és köszöntőt mondott a kertre és Rasch ügyvéd házára. De milyen
szép is volt, amint doktor Muus kiállt és beszélt és uralta az egész
társaságot! Egyetlen zavaró a nyomorék füle volt rajta, de egész arcán
ragyogott a szellemesség és a szemüveg úgy ült az orrán, mint egy japán
tudósén… Ma esti beszéde egyébként szimbólikus jelentésű volt, mert a
doktor Délnorvégiában kapott állást és közvetlenül az elutazása előtt
állott. Dícsérte a kertet és a parkot, azt mondta, hogy még csak a
pacsirták hiányoznak belőle. Hiszen valamivel délebbre sincsenek még
pacsirták, de ő, minthogy szándéka oda áttenni a szállását, mégis csak
közelebb kerül a pacsirtákhoz… Üdv mindenkinek, aki szintén követi majd
délre! Hálás köszönet! mondta Rasch ügyvéd. Hálás köszönet, mondta
Landmarckné is, sőt még a zsebkendőjét is kihúzta, azzal integetett a
doktornak és azt kiáltotta: brávó! A kikötőmester pedig összegyüjtötte
az embereit a veranda előtt, az énekesek krákogtak és a torkukat
köszörülték, aztán belekezdtek a dalba:
„Az ifjúság szép tavaszán
S a forró nyárnak évszakán…“
Most Rasch ügyvéden volt a sor. A kulcscsomó csörgött a zsebében, most
még kövérebbnek és elhízottabbnak látszott, de határozottan és
értelmesen beszélt. Pacsirtái, mondta, nincsenek, nem, egyelőre még
nincsenek. De egyébként sok mindent bvezetett már itt Segelfossban és
ezzel bizonyos mértékig példával járt elő másoknak. Mi volt ez a hely,
mielőtt ő ideérkezett? Puszta mező. És micsoda most? Ápolt park, ahol
szökőkút csobog és ritka külföldi fák virágzanak, az ő keze alatt
kivirágzott a mező, egy modern villa emelkedett ki a földből, olyan,
aminőket délen építenek és most már néhány vasöntődével tárgyal két
művészi szobor ügyében, amelyeket a kert díszéül szánt. De ez még nem
minden, ő, az ügyvéd, egy magasabb célt követett ezzel az
összejövetellel, most, mikor annyi befolyásos férfi és hölgy van itt
együtt, azt ajánlja, hogy alapítsanak egy jótékonysági egyletet
Segelfossban, – elnökül választhatnak, akit akarnak. Egyben megköszöni
kedves vendégeinek szíves megjelenésüket, igen, mindegyiknek külön-külön
megköszöni a maga és felesége nevében és emeli poharát házának
pótolhattalan barátjára, aki most távozni készül innen, doktor Muus
egészségére!
Hurrá és brávó és a dalárda uj énekbe kezd.
De ezzel még nem mindenki számára fejeződött be az estély. Holmengraa úr
és a leánya elmentek és az ura-i előljáró is elkísérte Holmengraa
kisasszonyt, a kedves barátnőjét. De nem ment el a doktor, és nem ment
el Landmarckné sem a lányaival, ezek a vendégek ott maradtak késő
éjszakáig és tovább szórakoztak.
Az ügyvéd lakásában csakugyan lehetett is szórakozni. Nem volt itt holmi
modern csecse-becse, szecessziós stílus, négyszögű lámpák és ifjú festők
képei, itt a legszolidabb polgári szellem uralkodott, a háziúr örökölte
az izlését, belevésődött az a családba sok hosszú hivatalnok-nemzedéken
át és ki tudott tenni magáért! Volt ott egy üvegajtós könyvszekrény és
minthogy a nagy költők már mind meghaltak, egyetlen élőnek a műve se
volt a könyvszekrényben, csak nagy költők voltak benne. És gyönyörű
szőnyegek a földön, géppel hímzett négyszögű gobelinek a falon, kis
asztalkán két hatalmas album feküdt, Rasch ügyvéd rokonainak és
barátainak fényképeivel és itt feküdtek még Rasch úr és felesége
esküvőjéről az üdvözlő táviratok, bekötötték őket egy könyvbe és a
dátumot arany betűkkel nyomták a tetejére! Az étagère roskadozott
antikutánzatú gyetyartatók, meg a számos kagyló, és szép díszkövek,
üvegpalackok és mindenféle karácsonyi ajándékok, a tintatartók és
porcellánfigurák terhe alatt. De Rasch ügyvéd azért nem mindenben
követte a családi hagyományt. Ő is, mint doktor Muus, elsajátította
kissé a modern idők szellemét, amennyire azt valódi izléssel, – a
veleszületett izléssel – össze lehetett egyeztetni. Így például doktor
Muus, mikor utoljára volt a városban, a hajón néhány kereskedelmi
utazóval ült együtt. A társalgásuk és a nézeteik ugyan nem feleltek meg
neki, de a kést-villát feltünően új módon és nagyon tetszetősen
kezelték, úgy tartották, mint valami tollszárat. A modern időknek ezt az
ujjmutatását doktor Muus is magáévá tette, egy kevés gyakorlat kellett
csak, és mind nagyobb ügyességet fejtett már ki, hogy a húst a
tányérjában mintegy tollszárral vágja el. Nem sok időbe telt és az
ügyvéd is utánozni kezdte, megtanulta a kés új fogását, persze a
feleségét sokáig kellett oktatnia, ez az asszony semmit se lesett el
magától. Doktor Muus nem örült különösképen, mikor észrevette, hogy az
ügyvéd keze folytatja az ő művészetét és csak a jó Isten tudja, hogy
miféle családból való lehet, aki ennyit eszik és ilyen vastag ujjai
vannak! Az ügyvéd panaszkodott, hogy érzékeny a gyomra, de ez minden
bizonnyal csak komédia volt, doktor Muusnak viszont csakugyan gyönge
volt a gyomra, ez a nemzetség kifinomulását jelentette az elődök hosszú
sorát át.
Milyen szépen énekelt a dalárda! mondta Raschné a Landmarck hölgyeknek,
csakhogy valami beszélgetésbe kezdjen.
Gondolja? No igen, persze, felelte Landmarckné. Mi, déliek ugyan egészen
másfajta énekhez szoktunk.
No, csak úgy gondoltam, hiszen erre mifelénk ez is nagyon istenes volt.
Én ugyan édeskeveset értek hozzá.
Téged csakugyan könnyen ki lehet elégíteni, kedves Christine, mondta a
férje. De egy dolognak igazán örülök, hogy megalapítottuk a segelfossi
jótékonysági egyletet. Ennek csakugyan szívből örülök.
A doktor minden időben jól értett hozzá, – úgy van, minden időben, hogy
megadja a kellő választ. Ismét poharat emelt és sok szerencsét kívánt
barátjának az elnöki álláshoz.
No igen, felelte az ügyvéd közömbösen, az ember feláldozza magát a
felebarátaiért. Most azonban egy bazárt kell létesíteni és pénzt kell
szerezni. Ez az első dolog. És nagyon szeretném, ha számíthatnék az ifjú
Landmarck kisasszonyokra.
Ez a Holmengraa kisasszony nem nagyon rokonszenves, mondta az egyik
Landmarck lány.
Tudja Isten, – igazán nem! bólintott rá a másik.
Szerintem ezt nem is igen lehet várni tőle, végtére is nem olyan
családból való, amelyben kulturált nemzedékek követik egymást,
jelentette ki doktor Muus.
Meg aztán egészen sárga a bőre! Nem rossz gyomortól van ez, doktor úr?
Jaj, csak rossz gyomorról ne beszéljenek! kiáltott az ügyvéd.
A doktor azonban nem hallotta a közbeszólást és így felelt:
Nem, ez öröklött dolog. Föltétlenül öröklött. Akinek van egy kevés
tudományos fogalma a fajokról, annak ez iránt nem is lehet kétsége.
Holmengraa kisasszonynak indián vér folyik az ereiben, az ilyet úgy
hívjuk, hogy quinteron.
Milyen érdekes, egy indián nő! kiáltott az egyik Landmarck-lány.
Ó, hogy lehet valaki indián! mondta a másik Landmarck lány.
Nekem csak az előljáró okoz gondot, mondja az ügyvéd, mintha csak a
saját gondolatait mondaná ki hangosan. Egy szép napon majd kitör a
botrány. Attól félek, hogy kénytelen leszek kurtán-furcsán elbánni vele.
Csakugyan annyira a viszonyain felül költekezik? kérdezi a doktor.
Dehogy is, ahhoz nincs is elég esze, feleli az ügyvéd bosszúsan. Sok
pénzt kereshetne az, de nem tudja, hogy fogjon hozzá, és még mikor
magától adódik valami a kezébe, akkor sem ért hozzá, hogy megtartsa.
Lám, most is azért, mert mi, tehetősek, mind öt koronát jegyeztünk a
segelfossi jótékonysági alapra, neki is ugyanannyit kellett adni. Pedig
ez meghaladja az erejét, ha ötven őrét adott volna, az is elég lenne
tőle.
Nem látom a távirászt ma este. Az sehová se jár? kérdi az egyik
Landmarck-lány.
Nem, a távirász nem jár sehova, mondta az ügyvéd. Nem hívhatom meg ide
azt az embert, ha egyszer sehol se tesz látogatást. Vannak bizonyos
formák, amelyekhez minden művelt embernek ragaszkodnia kell, különben
megszűnik minden társadalmi rend.
Az utolsó dal igazán csinos volt, mondta hirtelen Raschné. Nem gondolja,
Landmarckné asszony?
Az ügyvéd mosolygón és végtelen fölénnyel adja meg nejének a választ:
Éppen az a kedves benned, Christine, hogy olyan könnyen megelégszel.
Landmarckné megszólal:
És ez az ifjú Holmsen a „kastélyban“ mint errefelé mondják… nagyon
csinos lakóház, de kastélynak igazán nem kastély! Itt fönn északon,
úgylátszik, nem sok kastélyt látnak. Azt mondják, hogy a tulajdonosa
most megint itthon telepedett meg.
Igen, azt mondják, felelte a doktor, mintha nem is tudná bizonyosan és
mintha nem is volna érdemes erről bizonyosat tudni.
De ma este nem volt itt, úgy-e?
Nem, ő se tartja tiszteletben az udvarias formákat, felelte az ügyvéd.
Én a feleségem kedvéért mégis meghívtam, – hiszen az ember mindig
szívesen hoz áldozatot a szeretteiért, – végre is Christine kora
gyerekkorától kezdve jól ismeri. Az eredmény pedig az volt, hogy el se
jött.
De hiszen lemondott és kimentette az elmaradását, vetette közbe az
asszony. Irt egy nagyon udvarias levelet.
No, még csak az kellett volna, hogy ne is válaszoljon udvariasan és
tisztelettel, ha én olyan szíves vagyok hozzá, hogy meghívom.
Nem tudom, mi az oka, de némely emberrel szemben sehogyan se tudok
felmelegedni, mondta doktor Muus. Az ifjú Willatznak az apjával se
tudtam baráti viszonyba kerülni, furcsa volt nekem ez a Holmsen, aki
mindhalálig hadnagy maradt. Úgylátszik, azt hitte, hogy velem szemben
adhatja az előkelőt, de bennem persze emberére talált!
Florina szobalány belépett és azt mondta:
Kérem, itt van egy távirat, azon a helyen találtam, ahol a
malomtulajdonos ült.
A távirat Holmengraa úrnak szólt és már felnyitották: Puerto Rico ekkor
és ekkor, – kétszázhúszezer egy hajóért, – a „Bagoly“-ért – válasz
legkésőbb eddig és eddig az óráig. – Felix.
Felix a malomtulajdonos fia, – magyarázta az ügyvéd. De hogy veszthetett
el egy ilyen fontos táviratot! Florina, vidd fel azonnal Holmengraa
úrnak!
A hatalmas összeg egy pillanatra mindenkinek elállította a szavát, olyan
volt egészen, mintha csak az asztal közepére hullott volna a pénz. De
aztán lassanként megeredt a szavuk: Kétszázhúszezer. Isten mentsen az
ilyenféle üzletektől, az ilyen összegektől, aminőkkel ez az ember
dolgozik!
Még az ügyvéd is leverten mondta:
Az az ember maga se tudja, hogy milyen gazdag!
És a sok kis ember belepillantott egy másodpercre valami másféle
nagyszerűségbe, mint aminő az ő reményeik előtt valaha megvillant és
most egy kis időre volt szükségük, amíg ujra vissza tudtak zökkenni a
rendes kerékvágásba. Holmengraa, a csodák embere elvesztett egy
táviratot, Florina most viszi utána, de vajjon nem szándékosan hagyta el
azt a táviratot?
Landmarck lelkészné csak a saját gondolatmenetét követte még mindig és
azt mondta:
Felix, – szép név, úgy-e lányok?
Csakugyan, a lányoknak is tetszett ez a név.
Sose fog hazajönni? kérdezték.
Haza? Hiszen otthon van, mondta doktor Muus magából kikelten. A
törzsénél, fűzte hozzá.
A parkból nevetés és szerelmi suttogás, meg könnyű sikoltások
hallatszottak. Egészen későre tehát még nem járhatott az éjszaka.
Amint azonban a suttogás és a sikoltozás folyvást ismétlődött és
sehogyan se akart vége szakadni, doktor Muus nem állhatta meg, hogy meg
ne kérdezze az ügyvédet:
Mondja csak, kérem, ezek a maga választói, hogy ilyen kímélettel kell
lennie irántuk?
Ez talált. Az ügyvéd egy pillanatig úgy tett, mintha leleplezték volna,
aztán azt mondta:
Az a nézetem, hogyha mi megtaláljuk a magunk szórakozását, hadd találják
meg a munkások is az övéket.
Helyes a szó, bölcs kádi és aranyba lehetne foglalni, felelte a doktor,
és ezzel ismét kiköszörülte a csorbát.
Valamennyien föltétlenül magára szavazunk, mert megérdemelte. Csak félre
ne értse a szavaimat.
Kétség se fér hozzá, hogy azok odkünn több élvezetből is kivették a
részüket, mint a teából és a vajaskenyérből, mondta az ügyvéd
kiengesztelődött hangon. Már egész este figyelem őket. No, de most
aztán…
Fölállt a helyéről és a verandáról kikáltott a sötétségbe, hogy mindenki
hagyja el a parkot és menjen haza. De hozzátette:
Köszönöm, hogy eljöttetek!
Bizony, bölcs kádi, nem kellett volna a kerti ünnepélyt ilyen késő
nyáridőben megrendezni. Bár még szelíd volt az idő és csöndes, de már
nagyon is sötét volt, jó alkalom, egy és más dologra és a növényeknek
bizony volt mit szenvedniök, a pázsitot is több helyütt feldúlták a
szép, homokos útak egészen összeomlottak. És mikor megjelent a
Segelfossi Ujság, egy vezércikk volt benne, mely szerint Rasch ügyvéd
nem fogja többé megnyitni a parkját semmiféle népünnepély számára. Ez
nagyon szomorú dolog, írta az ujság, mert az ügyvéd úr és a nép mindig a
legjobb viszonyban voltak, de most íme, a nép maga dúlta fel a szép
viszonyt. Az ünnepély után a növények nagy részét letaposva találták és
a bokrok közül nem kevesebb, mint tizennyolc női fésű került elő,
egyikükön piros gyöngy volt. Nem lehet vitás, hogy ez igen csúnya dolog,
– írja az újság – és véleményük szerint az emberek nem róhatják le
másként hálájukat Rasch ügyvédnek, mint úgy, hogy a választáson őt
jelölik. Szavazzon mindenki Rasch ügyvédre!
Tehát az ügyvédet jelöljük??
De a bölcs kádinak nem lett volna szabad olyan sokáig habozni az
ünnepéllyel, mert az esték már sötétek voltak, és sötétben sok minden
megeshetik. Miért is jajveszékelt a szarka olyan kétségbeesetten? Nem
csekélyebb okból, minthogy betörtek Holmnegraa úrhoz. Míg ő és az övéi
az ünnepélyen voltak és magárahagyták a házat. Betörtek az élelmiszer
kamrába, nagyarányú lopás történt, húst, szalonnát és sajtot, vajat és
füstölt lazacot loptak el, meg mindenféle édességet befőttes üvegekben,
hatalmas húsdarabokat, csaknem mindenből valamit. Ezt akarta Sjura
tudtára adni mindenkinek!
Amint Irgensné hazajött, azonnal odament a szekrényhez, ahol a kulcsokat
tartogatta és megnézte, hogy megvan-e valamennyi kulcsa? Irgensné
tökéletes gazdasszony volt és talán meg is sejtett valamit, talán nem,
bizonyos, hogy addig nem volt nyugta, míg az elveszett kis
éléskamra-kulcs hiányzott. Fogott tehát egy gyertyát és kiment a
kamrába. Azonnal észrevette, hogy mi történt és a kiáltozásra
összecsődítette az egész házat, odajött az előljáró is, minthogy éppen a
közelben tartózkodott és most az előljáró fogta a kezébe a gyertyát,
mindent pontosan megvizsgált és összegyüjtött minden nyomozási adatot,
de ilyet, sajnos, keveset talált. Ha esetleg voltak is lábnyomok az
udvaron, azok már elvegyültek más lábnyomokkal és a tolvaj nem hagyott
hátra semmiféle ismertetőjelet. Annyit azonban az előljáró azonnal
felfedezett, – látták a többiek is, – hogy a kamra ajtaján felnyitották
a lakatot, a Yale-lakatot, pedig egész idő alatt érintetlenül lógott az
ajtón, most azonban a kulcslyuk körül a rozsdában friss nyomok
mutatkoztak. A lakat a legtökéletesebb rendben volt, tehát csak kulccsal
nyithatták ki és csukhatták be aztán ujra.
Ó, bár hozott volna Holmengraa úr egy másikat a városból, kiáltotta
Irgensné és sírt és jajgatott. De az én hibám az egész, mondta és még
jobban sirt és még jobban jajgatott. Nem lett volna szabad egy
pillanatra se kiengednem a kezemből a kulcsot és még éjszaka is magamnál
kellett volna tartanom.
Nagy zűrzavar keletkezett, csak Holmengraa úr fogadta hidegvérűen a
dolgot és annyi volt az egész mondanivalója, hogy némi szárított húst
majd csak beszereznek ujra.
Gyerünk, menjünk be mindnyájan! Jőjjön, előljáró úr!
Azonban míg ott ácsorogtak, odajött Martin béres a kastélyból, megütötte
a fülét, hogy lopásról beszélnek, és azt mondja hangosan, hogy mindenki
meghallja:
Ezt Lars Manuelsen tette.
Hallgatás.
Azt gondolod? kérdi az előljáró.
Igen, azt gondolom!
Martin béresen meglátszik, hogy esze ágában sincsen kímélni Lars
Nanuelsent.
Láttad?
Igen, találkoztam vele, mikor a zsákmányát cipelte. És Ole Johan is
találkozott vele, meg a félvér Petterünk. Mindahárman találkoztunk vele,
mert együtt mentünk.
Hol találkoztatok vele?
Itt! mondja Martin béres és néhány lépéssel átmegy az ucca másik felére.
Az előjáró magasra emeli a gyertyát és a fényét Holmengraa úr arcára
vetíti, de nem szól semmit. Holmengraa úr se szól egy szót sem.
Mit kerestetek itt olyan későn? kérdezi az előljáró.
És Martin béres így válaszol:
Nem akartunk mi lopni. Mi Willatz Holmsen alkalmazásában vagyunk a
segelfossi birtokon. A dolog így történt: Hallottuk, hogy a szarka
szörnyű módon kiabál és akkor azt mondta az Ole Johan, – történetesen
nálunk volt és ő mindig mindent tudni akar, – gyertek, nézzük meg, hogy
mit akar a Sjura! Így jöttünk ide.
Az előljáró ismét Holmengraa úr arcába világított, de Holmengraa úr
röviden és szárazon csak ennyit mondott:
Elget álltunk és fecsegtünk már itten.
És ezzel bement a házba.
Az előljáró még néhány kérdést tett, de inkább csak azért, hogy
befejezze a kihallgatást.
Azt mondod, hogy Lars volt? Köszönöm. Megszólított benneteket, vagy ti
szóltatok hozzá?
Én azt mondtam, hogy jóestét, ő azonban csak morgott rá valamit és
sietett tovább. Többet nem beszéltünk.
És világosan fölismerted, hogy ő volt az?
Esküt teszünk rá, ha szükséges. Édes jó uram, mi ismerjük Lars
Manuelsent és a bekecse gombját, meg a parókáját. Egy cserépfazekat vitt
a hóna alatt.
Az a befőttes fazék volt, kiáltotta Irgensné. A málna! Hatalmas Isten,
ha az a fickó a kezembe került volna!
Mariane kisasszony bement a házba és magával vitte az előljárót is. Az
emberek pedig elszéledtek.
És habár Holmengraa úr később egy szóval se célzott a lopásra, vagy a
tettesre, mégis széltében-hosszában elterjedt a híre. Már nagyon sokan
tudtak róla. A Segelfossi Ujság se hallgathatta el a dolgot, és egy
fölényes jogi ismeretekről tanuskodó cikkben hozta nyilvánosságra az
eseményt, kétség se lehetett felőle, hogy a cikk a Rasch ügyvéd tollából
származik, mert csak úgy tajtékzott belőle a gyűlölet és düh.
A dologból nagy hűhó lett. A tettes azonban biztonságban érezhette
magát, mert nyilvánvaló módon titokzatos és szinte borzalmas volt az
egész história. A Larsen szálloda okvetlenül kaphatott valamit a finom
húsneműekből, mert egy csapásra különösképen jó szálloda lett belőle,
így mondta legalább néhány kereskedelmi utazó, mikor őszi cikkeivel
bejött a boltba, elmondták, mennyire meglepte őket, hogy ilyen szállodát
találnak ebben a városban és megigérték, hogy ajánlani fogják
mindenkinek. És az hogyan történhetett, hogy a Larsen-szálloda most
egyszerre kitünő füstöltlazacot és sonkát tálalhatott vendégei elé? És
honnan került elő a kitünő málnabefőtt? Vajjon nem függ össze mindez a
Holmengraa-ház legutóbbi éjszakai kalandjával? Mert mi egyéb magyarázata
lenne? Lars Manuelsen végre is Daverdana apja volt, és Julius
szálloda-tulajdonos az ő testvérbátyja, alkalmasint mindaketten nagyon
jól tudták, mit kockáztathatnak és mit nem.
Mintha felkavarták volna egész Segelfoss városát: nem volt az már az a
csöndes és ártatlan kis fészek, mint azelőtt. Hogy ártatlan?
Segelfoss a latrok barlangja lett, mondta Lars Manuelsen, meg is fogom
írni az én Lassen fiamnak.
És hogy csöndes-e? Nem, nem volt itt csöndes semmi, lejátszódott minden
nagy sorsfordulat, csak éppen kicsiben, mert a méretek kicsinyek voltak.
És most aztán elkövetkezett a boltos Theodor őszi ünnepélye is a
szigeten, a dunnalúd-telepen, amint Theodor azt már régóta a fejében
forgatta, főleg azzal a célzattal, hogy felülmúlta az ügyvéd kerti
ünnepélyét. És ha valaha felülmulhatatlan ünnepi műsort állított össze
valaki, hát minden bizonnyal Theodor volt az. Esze ágában sem vot, hogy
az egész gyönyörű napot a kietlen szigeten üsse agyon, számára az volt
az első szempont, hogy az ő neve és a cég neve sokáig fényeskedjék egész
Segelfossban, azért tartogatott egy meglepetést, – amelyet még sose
láttak, sose hallottak Segelfossban! Tüzijátékot akart rendezni!
Ó, ezt a Theodort minden hájjal megkenték ám!
A készülődés most lekötötte minden idejét. Az új üzletház is csaknem
teljesen tető alá került már, és mihelyt megszárad rajta a sok arany és
lakk, be is lehetett költözni. Most már nem volt rá érkezése, hogy maga
is a pult mögé álljon. Valaki zselatint akar vásárolni:
Adjon még öt csomagot abból a multkoriból.
Várj míg visszatérünk az ünnepélyről, felelte Theodor. Nem láttad, hogy
felhúztam a lobogót?
Miért is van kint a zászló?
Azt még idejében megtudod.
Theodor a zászlót Anton Coldevin tiszteletére tűzte fel, de egyben az
ünnep tiszteletére is. Kornélius inast két nap egyfolytában kiállította
a zászódombra, az embereknek már az oldalukat fúrta a kiváncsiság,
nemrégiben, – erre még emlékeztek, – a kereskedelmi utazónak és a
hajójának szólt a zászlólobogtatás, de most?… Itt valami egészen különös
dolognak kell bekövetkezni! A postahajó már megérkezett és Coldevin
kolléga partra is szállt már, de Theodor még mindig lobogtatta a
zászlót. No de vigyázzatok csak, ez a Theodor mindig tudta, hogy mit
csinál! Sohase tette lóvá az embereket, mindig volt valami komoly
értelme, ha ő kieszelt valamit.
A délután napos volt és szélcsöndes, öt ladik várta készen a kiránduló
ifjúságot és a parton eleven élet nyüzsgött. A malom fiaatl munkásai
közül is többen szabadságot kaptak erre a délutánra, valamennyien
elhozták a lányokat is, lehetséges, hogy Mariane kisasszony lépett közbe
a munkásság érdekében, minthogy ő is el akart menni velük. Csakugyan meg
is jelent és Anton Coldevin az ő társaságában volt. A lány nem
ellenkezett, hanem teljesítette a kérését és eljött vele.
De vajjon minden ellenvetés nélkül-e? Szó sincs róla! Anton még azelőtt
való nap este érkezett, a Larsen-szállodában vett lakást és azonnal
fölkereste a lányt. Hogy vajjon eljön-e holnap az ünnepélyre, a
dunnalúd-telepre?
Jóságos Isten, hát megőrült? kérdezte a lány.
A fiatalember így válaszolt:
Úgy veszem észre, hogy az én szerény indítványom és a maga végtelen
fölháborodása nincsenek arányban egymással.
Azt hiszi, hogy ezt vártam volna magától?
Megígértem, hogy visszatérek, hát eljöttem.
És a lány önkénytelenül elcsodálkozott és éreznie kellett, hogy ebben az
emberben van tetterő és mozgékonyság. Nem töltötte az életét hiábavaló
töprengéssel, hanem amit mondott, azt csakugyan meg is valósította.
Három napig utazott és most itt van.
Majd holnap megadom a választ, mondta a lány.
Köszönöm, felelte a férfi. És ígérje meg, hogy az éjszaka nem fogja a
dolgot a káromra eldönteni!
No nézd csak, ez a Coldevin nem esett a fejelágyára.
Másnap reggel aztán sikerült megegyezni és mind a ketten elindultak az
ünnepélyre. Boltos Theodor eléjük ment és már messziről üdvözölte őket.
Ó, Theodor remegett az örömtől és izgalomtól és természetesen igyekezett
totumfac lenni, úgy érzi, hogy most már joga van kissé szabadabban
beszélni, és mikor Mariane köszönt neki, Theodor így szól:
Jónapot kívánok, és engedje meg, hogy szívből üdvözöljem!
Nagyon udvarias volt és hálás, sőt megtiszteltetést emlegetett
állandóan.
Mikor a ladikok eleveztek a partról, Theodor már beváltotta első
meglepetését az egész város környéke számára: üdvlövést adatott le! Még
pedig nem közönséges vadászpuskákkal lődöztek a levegőbe, hanem Theodor
a hegyekben különböző helyütt apró aknákat ásatott és azokat dinamittal
töltette meg. Ezeket süttette el most. A föld megremegett. Az emberek
kiáltoztak: hurrá!
Mintha csak király utazna, mondta Mariane.
Igen… vagy a királynő! felelte Anton és meghajolt.
Még tíz ilyen lövést adatok le, ha majd visszatérünk, magyarázta Theodor
és a kalapja után nyúlt. No lám, most leveszi a gramofon tetejét és a
kürtök rázendítenek a himnuszra: God save the King.
The Queen! mondja rá Anton és ismét meghajol.
Theodor pedig ujra a kalapjához nyúl.
Szegény Theodor, hogy neki is ott kellett lennie! De vajjon szegény-e? Ó
nem, most már arannyal lehetett felmérni. Jobbra-balra szaladgál és
affektált ötletei voltak, zavarában azt gondolta, hogy most bátor
világfinak kel mutatkoznia, ez a próba azonban nagyon rosszul sikerült,
csupa félszegség derült a napvilágra. Theodornak minden más téren
megvolt a maga súlya, de mint világfi nevetséges volt, – tizenkettő ment
ilyenből egy tucatra.
Ilyen üdvlövések, ez a zene és ilyen kirándulás, – gondolta Theodor és
egy pillanatig se kételkedett benne, hogy egész Segelfoss csak őt lesi
és – szétpukkad az irigységtől. Egy egész ladikot megtöltetett étellel
és itallal, ezt a ladikot Julius szállodatulajdonos, a pék és Nils varga
vezették, hármukra hárult a felszolgálás gondja.
Még egy ladik jön utánunk, jegyezte meg Mariane kisasszony.
Az a mi élelmiszerszállítmányunk, sietett a magyarázattal Theodor és
ismét a kalapjához nyult.
Theodor ugyanis állandóan a kalapjához nyúlt és úgy tartotta rajta a
kezét, mint egy szalutáló katona. Ez csak úgy hirtelen jutott eszébe és
egészen önállóan, de nagyszerű ötletnek találta! Később az est folyamán
egy másik ilyen nagyszerű ötlete is támadt: mikor a felszolgálóknak
harsány hangon valami utasítást adott, hozzátette, – mintha csak levélen
írná alá magát, – Theodor Jensen! Új, csíkos ruha volt rajta és úgy
érezte, hogy egyszerűen ellenállhatatlan. A lábán pedig volt egy pár
cipő, – Isten tudja, hogy Kinából, vagy Bécsből hozatta-e.
Bécsből, mondta Theodor.
A cipő hegyes volt és egész végig lyukgatott, a közepén
sárgabársony-betét, szinte különálló, még csak kis ezüst csöngetyűk
hiányoztak róla.
Az ünnepély nagyszerűen kezdődött, a jókedv, vidám dal és napfény
jegyében. A lányokon valami nagyon furcsa ötlött szembe: úgyszólván
egyikükön se volt fésü. De azért mindannyian jókedvűek voltak,
egyszerűen úgy tettek, mintha a fésü tökéletesen divatját multa volna.
És mindvégig ilyen is maradt a hangulat. A tenger nyugodt volt, mint egy
hatalmas bádoglemez, ha rátűz a nap. A környékről még több ladik
csatlakozott hozzájuk, és ők mindenkit szívesen láttak.
Hangos lövéseket hallottunk, mondták a jövevények.
Ó igen, mondta Theodor.
Most már csakugyan hatalmas embertömeg volt együtt és igazán helyénvaló
volt, hogy egy egész ladik élelmiszert hoztak magukkal.
Egyszerre csak egy új hatalmas halászladik jött velük szembe, Utvärből
jött és minthogy szép tiszta volt, frissen olajozott, még a nap is
rásütött, olyannak látszott, mint egy aranyos mellezetű kicsi hajó. Ezen
ültek a hölgyek, akik Henriksennél laktak Utvärben.
Nagy menydörgést és lövöldözést hallottunk, mondták ők is.
Kitünő! mondta Theodor és a kalapjához nyult. Mi egy kis ünnepélyt
tartunk, kérem forduljanak vissza és tartsanak velünk, kiváló
tisztelettel Theodor Jensen.
És jöttek ők is, mint ahogy mindenki jött, a házigazda ellenállhatatlan
volt.
Értesíteni kellett volna Willatzot, szólt Mariane Antonhoz. Talán eljött
volna.
Én nem is merek jelentkezni Willatznál, mert már az utolsó alkalommal is
nagyon terhére voltam, felelte Anton. Azért csak incognito tartózkodom
itt.
Miért nem hozta el a nővéreit is, Theodor? kérdezte Mariane.
Theodor ezúttal elfeledkezett róla, hogy a kalapjához nyúljon.
A nővéreimet? Nem, Holmengraa kisasszony, az én nővéreim abban
sántikálnak, hogy engem kidobjanak a házból, pedig ezzel csak önmagukat
teszik tönkre, engem nem. Nemsokára meglesz a saját cégem.
És Theodor részletesen elmagyarázott mindent, most már nem is vigyázott
a szavára, mert ebben a tárgykörben teljesen biztosnak érezte magát.
Végezetül kijelentette, hogy most már étkezni se jár haza, hanem a
szállodába, – mindezt a nővére miatt.
A nap gyorsan lehanyatlott és gyönyörű volt a naplemente, ez az alkonyi
pír már nemcsak arany és vér, a nap szinte belesülyed a tengerbe, valami
hangtalan mennydörgéssel. Az egyik fénykéve peremén két sirály ül a
vizen, hatalmas sirályok nézik a lemenő napot és a mellük, mint a
ragyogó bíborselyem, vörösen izzik a haldokló sugarakban. Fejüket és a
szemüket a ladikok felé fordítják, de azért nem repülnek föl.
Mariane egészen a gondolataiba mélyedt és úgy mondja:
Milyen titokzatos teremtések ezek a sirályok! Csak élnek a maguk
világában és ott bizonyosan nagyon tekintélyes madarak. Ha pedig
elhullnak, az alighanem nagy veszteség a madárvilágra!
Nagyszerű szavak voltak ezek, megtalálták az utat Theodor szívébe és a
boltos csodálatosan szeretetreméltónak találta őket. Egyébként hozott
magával egy kis ajándékot is Mariane kisasszony részére, amiért olyan
bájos és kedves volt, hogy ma velük tartott. Ó, mindössze csak egy 35
koronás kis zsebkendőt, az utazó azt mondta róla, hogy egy hercegnőnek
lehet ajándékozni. Csak most úgy kellett intézni a dolgot, hogy Mariane
kisasszony a tulajdon zsebkendőjét elveszítse az est folyamán.
Hamarosan ott leszünk? kérdezte Anton.
Igen, odamegyünk, ahol a lobogót látja.
Tehát itt is kitűzette a lobogót?
De ez még nem minden. Ha sötét lesz, akkor majd fáklyákat és lampiónokat
gyujtunk.
Kiderült, hogy Theodor előreküldte az embereit, és azok megtettek minden
előkészületet. A társaság partraszáll és felmegy a kunyhóhoz, azt
kövekből és gerendákból tákolták össze és az ünnepélyes alkalomra színes
vásznakkal aggatták tele. A kunyhót mindenki megcsodálja. Azonnal egy
kis szíverősítő érkezik: bor és kalács.
És míg a szakácsok és a felszolgálók tüzet raknak és terítenek, Theodor
körülvezeti a vendégeit a dunnalúd-telepen.
Törzsvendég itt és ismert mindent.
Valamikor a mienk volt ez a dunnalúd-telep, gondolják az utväri hölgyek.
És ez csakugyan igaz is volt. Egy napon azonban az utväri Henriksen nagy
és súlyos adósságokba sodródott és a sziget a boltos Theodor kezére
jutott, mert mindennek a világon az a sorsa, hogy egyik kézből a másikba
kerül.
A szigeten most nem lakik senki, a madarak is elköltöztek már, üresek a
fészkek és várják, hogy a lakóik visszatérjenek esztendőre. Egy-egy
vöröslábú madár még osztrigára vadászott a part mentén és a sirályok
ringatóztak a hullámokon a sziget körül.
A kép majdnem mindenütt ugyanaz volt és így hamarosan végezni lehetett a
sétával. Szerencsére már alkonyodott, a kunyhóban meggyujtották a
fáklyákat és a lampionokat. Most derült ki, hogy három ember határozott
utasítás szerint kezelte az élelmiszerkészleteket és ugyancsak derekasan
megállta a helyét. A pék annakidején még az öreg boltos Per üzletében
elitta a maga sütödéjét, azért ma este csak a kenyeret és a süteményeket
bízták rá. De Julius szállodás az italokról gondoskodott. Most borokat
és finom poharakat készített elő, hosszú asztalokat teríttetett, a
kunyhó előtt pedig pezsgőlimonádét kevert.
Theodor megmutatta az embereknek az etiketteket.
Bizony, érti ám a módját ez a Theodor, suttogták egymás közt a fiatalok.
Csak mikor már együtt volt az enni-innivaló, akkor vált el, hogy milyen
pompásan kitett magáért a Larsen-szálloda! És az emberek itták a
pezsgőlimonádét és ettek hozzá vajaskenyeret, füstötlazaccal és
sonkával, aztán a málnabefőtt került sorra, az emberek már előre annyit
halottak ezekről a nyalánkságokról, hogy a könnyük is kicsordult
nevettükben.
Csak fejbe ne vágjanak érte! mondták és egyelőre nagyon finomak maradtak
a célzásaikban.
De később, mikor már a bor jobban megindította a nyelvüket, merészebbek
lettek és azt mondták:
Csak a dutyiba ne zárjanak érte bennünket!
Juliust a munkája a kunyhó belsejéhez kötötte, úgy hogy ezek a
rosszindulatú tréfák nem jutottak a fülébe, ő szolgált fel a
vendégeknek, ahányan csak helyet foglaltak odabenn, megkínálta őket
Theodor legfinomabb konzerveivel, hideg szárnyassal és lekvárral hozzá,
felszolgált háromféle módon elkészített tojást és kétszersültet
áfonyabefőttel, sört és vörösbort és a szárnyashoz még egy kosár pezsgőt
is. Julius mindezt maga ókumlálta ki a szakácskönyvből, részben pedig a
kereskedelmi utazóknál érdeklődött utána.
Ó, micsoda ünnepély volt az! És ha az emberek a Rasch ügyvéd kerti
ünnepélyére gondoltak, csak a gyámoltalanság akadályozta meg őket, hogy
megvetően ne nyilatkozzanak róla.
Theodornak minden kedvezett. A pezsgőlimonádé számára éppen kissé hűvös
volt az idő, mostanában hullatták a bokrok is a levelüket. A lányok
nagyon csinosak voltak, úgy érezték, hogy ki kell használni az időt és
még az ősz előtt utoljára felizzott a vérük, a fiúk mindannyiszor
eloltották a fáklyákat, ahányszor csak Nils varga meggyujtotta őket,
mert olyan kellemes volt így a félhomályban. Aztán ment egyik pár a
másik után, minthogy pedig kissé hűvös volt, kénytelenek voltak leülni,
szinte gyökeret vertek egyhelyben és szorosan összehúzódtak, hogy ne
fázzanak. Az égen sorra felragyogtak a csillagok és számtalan ponton
megvillant a sötét szigeten egy-egy szivarnak a tüze.
Nils varga már megint nagyon sovány volt és a külseje is nyomorúságos,
tavasszal keresett utoljára, amikor jegyszedő volt a színházban és azóta
csak most jutott keresethez, mint őr és fáklyagyujtogató a szigeten. És
most ezek a bolondos emberek megakadályozzák, hogy a munkáját
lelkiismeretesen végezze. Be is megy a kunyhóba, hogy bepanaszolja őket:
Mindig kioltják nekem a fáklyákat. Én sorra meggyujtogatom őket, ők meg
eloltják.
Theodor kimegy vele, hogy elhallgattassa és maga vizsgálja meg a dolgot.
Hiszen nincs itt senki, mondja Theodor. De azért csak gyujtsd meg
mégegyszer.
Julius is kijön a kunyhóból és odasúgja Theodornak:
Megvan a zsebkendő!
Minden úgy megy, mint a karikacsapás, Theodor ismét felhúzza a gramofont
és egy mazurkát játszik, hogy az össze-vissza kószálókat is összegyüjtse
egy táncra a mező közepén.
Az se hozza ki a sodrából, hogy a pék megragadta az alkalmat, kiürítette
az egyik borosüveget fenékig, és most már elég alaposan becsípett.
A párocskák lassankint visszatérnek a környékről és előbb még egy kis
szíverősítőt fogyasztanak, aztán táncolni kezdenek. Csodálatos jókedve
volt mindenkinek, a fiatalság nevetett, krákogott, szivarozott, ó,
micsoda ünnepély! Ugyancsak tudja a dolgát ez a Theodor! Még az utvär-i
hölgyek is előbujtak a kunyhóból, körben forognak a fiúkkal és nem
törődnek semmivel.
Most már mindenki elhagyta a kunyhót, csak az uraságok maradtak a
magányos asztal melett: Mariane kisasszony és Anton Coldevin. Mariane az
egyik lócán félig a falnak támaszkodik és Anton azt mondja neki:
Végre egyedül!
Mariane egy szóval se válaszol, csak egy gyors pillantást vet oldalvást.
A férfi folytatja:
Micsoda pillantás! Így is csak maga tud nézni az emberre.
Igazán?
Gondolja, hogy ezúttal otthon találom az édesatyját?
Hát meg akar látogatni?
Hogyne. Megmondaná alkalomadtán édesapjának, hogy igazán szerencsém volt
az Aranyhallal? Mondja meg neki, kérem, hogy jól is intézkedtem és
szerencsém is volt.
Mariane intett a fejével. Anton közelebb húzódott hozzá és így beszélt
neki:
Volna egy kivánságom: Szeretnék magával együtt menni, egy úton és
szeretném, ha aztán utolérne az eső, és egy ernyő alatt kellene
folytatni az utunkat.
Úgy? mondta a lány. Magának tehát szerencséje volt és sok pénzt
keresett.
Igen!
Nem segíthetne akkor valakin egy kicsit?
Anton nagyon meglepődött.
Valakin? Ki az? Ismerem?
Azt nem tudom. De az bizonyos, hogy az illetőnek nagy szüksége volna
pénzre, körülbelül ezer koronára.
Hm. Igen… De egy sereg idevaló ember alighanem közelebb áll ehhez az
ügyhöz, mint én… hiszen én nem is vagyok idevaló. Egyébként
természetesen rendelkezésére állok. Van valami biztosítéka az illetőnek?
Tudok valakit, aki nem kért volna biztosítékot, névtelen ajándékra.
Anton mosolygott.
Ez annyira ellentétes minden üzleti szellemmel, hogy egyáltalában nem
állna jól nekem. Nem, én az ilyet nagyon mesterkélt dolognak tartom.
Vagy úgy? mondta a lány.
Úgy érzem, hogy az ilyesmiben mindig sok a képmutatás és az elmult
századok szelleme kísért benne.
Tudok valakit, aki nem kért volna biztosítékot, mondta Mariane.
Csakugyan! felelte Anton és azonnal tűzbe jött. Ismerem. De az nem
üzletember, az egy senki.
Aranyat ér! kiáltotta Mariane.
Letette a lábait egymás mellé a földre és most egyenesen ült a padon.
Aranyat? Szó sincs róla, – még ezüsöt sem. Az erdejét kell neki irtatni,
hogy egyáltalán megélhessen.
Ezen Mariane nagyot mosolygott, de Anton nem vette észre a beszéd
hevében:
Aranyat? Nem, van neki néhány hangszere és ollói meg keféi, és sok pár
keztyűje, mindenféle malachit és onyx műtárgya… de aranya, értéktárgya…
Szóval záloga… egészítette ki Mariane és a hosszúkás szeme egyszerre
keskeny lett, mint a kés pengéje.
Nos, igen, van-e valami záloga, valami biztosítéka?
De hát nem jó barátok maguk? kérdezte a lány és csodálkozott.
Hogyne! De nem hallotta, mikor szemtől-szembe felmondtam neki a
barátságot? Ó, még tovább is mentem talán! Ő még a mult századból
származik, művészetről és természetről, államtudományról és etikai
életről ábrándozik. Én ezt nem teszem. Én ebbe a világba tartozom,
megszerzem és kiadom a pénzt. Ezer koronát adjak egy embernek? Ha maga
parancsolja, ám legyen. De meg kell jegyeznem, hogy ezt a
gondolatmenetet elavultnak és balgának találom. Az ezer korona
természetesen így is rendelkezésére áll, amelyik pillanatban
parancsolja. Még holnap reggel táviratozom érte. Nos, nem vagyok elég
kedves? kérdezte és közelebb húzódott a Mariane lócájához.
Rendben van, tehát ezer korona, mondta a lány és ismét nagyon ravasz
volt és kacérkodott. Nem, üljön csak egy kicsit tovább, oda ni, – így,
igen, így jó lesz. Látja, én nem szívesen fordultam volna Willatzhoz,
vagy az apámhoz.
Willatzhoz? – kiáltotta Anton. Hiszen annak nincs is ezer koronája.
Nincs-e?
Nem. Adja ezt át neki az üdvözletemmel együtt!
Annak a Willatz-nak többje van, mint maga gondolja.
Willatznak? No ugyan! Szóval, hogy többje van? Hát neki jó, ha úgy van.
Egyébként be kell vallanom magának, hogy én ezt az egész Willatz-féle
modort nem értem. Legfeljebb arról lehet szó, hogy Willatz magának
telepanaszkodja a fejét és ezzel adja az ártatlant. Hát nem érzi, hogy
az orránál fogva vezeti magát? Fogadjon el egy jó tanácsot, Mariane!
Bevallom, hogy csak ezért jöttem, nem az ünnepély kedvéért, hanem csak
egyedül magáért, és most itt vagyok. És közelebb akarok jönni magához,
mert a lábai elé akarok borulni, látja? Hogy ez lehetetlen? Szerintem
nagyon is lehetséges, hallgasson csak meg engem. Előbb nem mertem volna
ezzel a szeme elé kerülni, de közben nagyon jó üzleteket csináltam az
Aranyhallal. Nézze, nekem az nem áll jól, ha szerelemről beszélek, vagy
álmatlan éjszakákról és más ilyesmiről. De azért nem kevésbé igaz, hogy
már az első segelfossi tartózkodásom ideje óta fülig szerelmes vagyok
magába és most meg kell engem hallgatnia, Mariane! Nem állítom én azt,
hogy valami különösebb érdemeim volnának, erről szó sincs, de valami
keveset mégis csak nyujthatok magának, Willatz ebben a tekintetben szóba
se jöhet. Csak kettőnkön múlik minden.
Ugyan, hogy érti ezt? Hagyjon már fel ezzel a fecsegéssel!
Kérem, ne húzódjék el! Inkább befejezem. Egy józan és reális ember tesz
magának ajánlatot, Mariane. Fogadja el a kezemet, soha senkinek még föl
nem ajánlottam.
Nem! mondta Mariane, és ne is beszéljünk többet a dologról.
Pedig csak azért tettem meg ezt a hosszú utat, hogy magát megnyerjem.
Megőrült!
Beszéljünk komolyan, Mariane. Én felajánlom magának a kezemet és ebben
még nincsen semmi őrültség. Ismerjük egymást gyerekkorunk óta, azóta
várok magára és csak nem akartam idő előtt a terhére lenni a kérésemmel.
Willatz egyáltalán nem számít az én szememben.
De az enyémben igen!
Ugyan! Tudja jól, hogy az lehetetlenség. Még ha erről a kereskedőről
volna szó, – de talán ő is van a háttérben?
Nem, Willatzról van szó, mondta a lány és felállt a helyéről. Jőjjön
kérem, menjünk ki innen!
De hallgasson rám! kiáltotta a férfi és ugyancsak felugrott. A lámpa
fénye a szemébe hullt és fájt neki. Hallgasson rám… ennek a
zongoraművésznek nincsen jövője, most nem akarok róla egyebet beszélni,
minthogy nincs jelen, csak úgy nagy általánosságban mondom. Hogy a
hölgyek rajonganak érte, az igazán nevetséges. Egy asszony kevesebbet ér
az ilyen zenésszel, mint valami kis bérmálkozó fiúval. Ezek mást se
tudnak, csak játszani, nem is férfiak.
Maga pedig egy otromba fráter!
A férfi gyorsan a lámpa után kapott és egy pillanat mulva már sötétben
álltak. Mit jelent ez? A lány nem akarta megadni magát, hanem vészesen
morgott. Sem erőszak, sem tolakodás nem érték el a céljukat, mindez egy
lépéssel se vitte közelebb a férfit. A következő másodperc hozta meg
aztán a legtisztább csalódást, a férfi hatalmába kerítette a lányt,
rávetette magát, az ajkát csókokkal zárta le és teljes erejével a
karjaiba szorította, – de ebben a pillanatban egy szúrást érzett, heves
fájdalmat a combjában és eleresztette a lányt. Talán az ezüst nyilát
használta Mariane? Az ezüst nyíl nem volt nála, késsel szúrta meg
Antont? Vajjon azért-e, mert a férfi már a karjában tartotta, ő pedig
nem akart a karjába símulni? De vészesen morgott, még egyszer, mielőtt
beleszúrta volna a kést!
Theodor megjelent az ajtóban.
Úgy hallottam… megpattant a lámpa.
Én ütöttem le, mindta Anton.
Mingyárt hozok egy másikat.
Mariane kiment a kunyhó elé és Anton követte a szabadba. Az izgalom
elült és mindaketten megigazították a ruhájukat. Anton megtapintotta a
sebét és még mindig nehezen lélegzett. De Mariane nem lélegzett nehezen
és szemmelláthatóan nem is nagyon viselte meg az egész dolog.
Nincs magánál a zsebkendőm? kérdezte és a férfi felé hátranyujtotta a
kezét, anélkül, hogy megfordult volna.
Tessék? A zsebkendője? Nincs nálam, de azonnal megkeresem.
Szólt hozzá, tehát nem gyűlölte, nem is útálta, az ördög érti ezt a
lányt, ezt a meszticet! A férfi hálás volt neki, amiért úgy megőrizte a
nyugalmát, de úgy érezte, hogy most aztán vége minden fölényének. A lány
nem kiáltott, csak morgott, mielőtt beleszúrta a kést, most pedig a
zsebkendőjét keresi! Nem volt valami közönséges tucatszépség, nem, sárga
volt a bőre és az arca vágása indiános, rossz volt a rajza, rossz a
színe, nem volt klasszikus arc. De amint a karjában tartotta lányt,
érezte, hogy szép, az érzékei műszere jelezte, hogy mennyi édes és
odaadó van a lány testében és a mozdulataiban. Igyekezett alkalmazkodni
Mariane viselkedéséhez és csak ennyit mondott:
Kérem, felejtse el ezt!
Természetesen, mondta a lány.
Köszönöm szépen. De bizony Isten, életemben még ilyen eredeti dolog nem
esett meg velem. Maga kést ragadott?
Nem, egy villát, mondta a lány és meg is mutatta, még mindig a kezében
tartotta. Kérem, tegye vissza az asztalra!
A férfi a kezébe vette a villát és megolvasta az ágait.
Egy, kettő… tehát három… vagyis négy lyuk van bennem.
De igazán az ördög érti ezt a lányt. Most odafordult a férfihez és azt
mondta neki: Kérem, felejtse el maga is!…
Theodor visszajött, egy lámpával a kezében és Anton követte. Marianne
még mindig a kunyhó előtt állt és nézte a táncot. Vajjon megbocsátotta-e
ennek a bolond fiúnak a viselkedését, vagy talán – egy kicsit érthetőnek
is találta? Végre is ez nem volt olyan fajta férfi, hogy ravaszkodással
akarta volna megszerezni magának, nem, élénken elütött az ezernyi
tucatembertől, akik mind másképen cselekedtek volna. Vajjon a tette
nyilt egyenessége nem szólt-e mégis egy kissé a lány szívéhez?
Nem találom a zsebkendőjét, jelentette Anton.
Most odalépett Theodor, benyúlt a belső zsebébe, aztán körülnézett és –
nem nyujtott át a lánynak semmit…
Következett a kávé, mindenki kapott, – milyen nagyszerűen rendezte ezt
el Theodor!
Nem, köszönöm, mi is itt iszunk a többiekkel, mondta Mariane.
Nem mer többé bejönni a kunyhóba? kérdezte Anton.
Kevésbbé félek tőle, mint maga! felelte a lány.
Kávét és puncsot szolgáltak föl és Mariane megkérdezte, hogy hány óra.
Ne gondoljunk-e még a hazatérésre?
A fiatalság már megitta a kávét és likőrt is fogyasztott kellőképen, a
tánc csak most élénkült föl, aki nem táncolt, valamelyik asztalnál ült
és még néhány pohárka likőrt küldött a kávé után, a jókedvet már nem
lehetett se emelni, se megrontani és itt volt Julius, a kiváló
pezsgőlimonádéval, meg a sok finom ennivalóval, – vagy nem volt-e pompás
a Larsen-szálloda ellátása?
Julius valamennyiünknek kóstolót akar adni az éléskamra finom dolgaiból.
És Theodor is pompás fickó, felülmúl mindenkit!
Egy szó, mint száz, a hangulat odafejlődött, hogy a fáklyák már megint
kezdtek kialudni és a párok egyenkint tünedeztek el.
De most felharsant a Theodor vezénylő hangja:
Minden ember a ladikokhoz! Punktum! Theodor Jensen!
És ez olyan frissen és jókedvűen hangzott, hogy az emberek szívesen
beletörődtek, lementek a ladikokhoz, hurrát kiáltottak és azt mondták:
Köszönjük a szép ünnepélyt és éljen Punktum Theodor! Hurrá!
A pék és Nils varga ott maradtak Juliusszal együtt, hogy kioltsák a
fáklyákat és mindent rendbe összecsomagoljanak. De a péket már semmire
se lehetett használni, mámorában elnyomta az álom.
Az úton visszafelé szól a gramofon és általános a jókedv, egyik ladik se
válik el a másiktól, egymás után siklanak a vizen, mint egy hosszú lánc.
Theodor admirális ladikján három égő lampion függ, hellyel-közzel
egy-egy árva csillag is fényeskedik ott fönn az ég kék boltozatán, nem
volt tehát se sötét, se világos, hanem éppen a legkellemesebb. És
Theodor lovagiasan az utvär-i hölgyeket is fölvette a ladikjára.
Amint a segelfossi öbölbe értek, Theodor egy rakétát küldött fel a
levegőbe. Ez volt a jel: tíz dinamitrobbanás reszkettette meg ismét a
földet és egy sortűz ropogása hasította végig a levegőt.
Éljen a királynő! mondta Anton a rendesnél több érzelmességgel és
meghajolt Mariane előtt.
Theodor a kalapjához nyúlt.
Most a zászlódombról egy hatalmas rakéta ívelt az ég felé és más
dombokról is rakéták szálltak fel, a meglepetés kezdetét vette, a csoda
bekövetkezett. A ladikokban pihentek az evezők, az emberek figyeltek és
a szemük-szájuk elállt. Fel-felkiáltottak a meglepetéstől. A rakétákat
tűzcsóvák váltották fel, aztán római fény, aranykorona, pisztolyrakéta,
tüzes páva következett, – Úristen, micsoda hosszú sor! És csak repült,
repült tovább a sok tüzes rakéta, végnélküli sorban, minden nagystílű
volt és bőséges, Theodor ugyancsak kereshetett az idén a szárított
halakon.
Nagyszerű, mondta Mariane. Én még sohasem láttam hasonlót, Theodor!
Ilyen tüzijátékot? Azt akartam, hogy nálunk is legyen, mint más
városokban, mondta Theodor.
A zsebébe nyúlt és egy kis csomagot húzott ki. Most vagy soha! gondolta
magában. Letépte a selyempapirt és azt mondta:
Mariane kisasszony, – bocsásson meg, de ha elvesztette a zsebkendőjét,
hadd ajánljak fel helyette egy másikat. Tessék, nagyon kérem, fogadja
el.
Nem, köszönöm, már nem szükséges, nemsokára otthon leszek.
De kérem, nézze csak meg és tartsa meg aztán.
Mariane megnézte és a meglepetéstől elállt a szava.
Csipkék! Úristen! De nem, nem… köszönöm.
Miért nem akarja elfogadni? Mikor olyan készséggel ajánlom föl.
Ez nagyon drága jószág. Mit kezdjek vele? Nem, köszönöm.
Theodor talpraesetten válaszolt:
Véletlenül hordom csak a zsebemben, ezt beküldték a céghez… hiszen ez
csak egy minta.
De Mariane csak a fejét rázta.
Most kialudt a tüzijáték és minden tüzijátéknál jobban a Theodor
jókedve. Theodor megalázottan hallgatott. Ugyan mire jó ez a
szívtelenség? Hiszen, hogy azt a sált visszaküldte, – no jó, hát nem
volt szüksége a sálra. De egy ici-pici kis zsebkendőcskét csak
elfogadhatott volna! Odafordult az utvär-i hölgyekhez és a szegény fiú
remegőn mosolygott, mert halálos seb volt a szívén:
Nem parancsolják?
Ó, nem, ezt már nem lehetett elfogadni, miután Holmengraa kisasszony már
visszautasította. Persze, hogy szívesen vették volna ezt a kis
csipkecsodát, – még olvasójelnek is jó lett volna, úgy-e, de most már
csak azt felelhették:
Nem, köszönjük, mindegyikünknek van már zsebkendője.
Úgy látszik, nem tud túladni rajta, mondta Anton Coldevin és nevetett.
És Theodor is nevetett, mert az már a vérében volt, hogy elrejtse minden
fájdalmát és szégyenét, csak egy pillanatig volt halottsápadt az arca.
Aztán ujra felszedte a selyempapírt, becsomagolta a kincsét, úgy, ahogy
tudta, és nagyon szomorú látvány volt ebben a pillanatban.
Aztán kiszállt mindenki és mentek, végig a mólón. Theodort sokan
kísérték haza és a kíséret hurrát kiáltott, a boltos megfordult, a
kalapját lengette és azt kiáltotta:
Jó éjszakát és hálás köszönet!
Mariane a kezét nyujtotta és szívélyes szavakkal mondott köszönetet.
Aztán hazakísérte őt Anton Coldevin.
Úgy ám, az ünnepély a dunnalúd-telepen egészen páratlan volt Segelfoss
történetében. Az emberek lenn álltak a parton és úgy néztek Theodorra,
mint valami diadalmas hősre és másról se beszéltek, csak az
üdvlövésekről, meg a tüzes csóvákról. A zselatinos ember pedig még
mindig ott várta a boltban, hogy kiszolgálják és ezt nem is volt oka
megbánni, mert ilyesmit úgysem élt még meg!…
Csak Lars Manuelsen csóválta rosszalóan a fejét. Elhatározta, hogy írni
fog L. Lassennek, a fiának és megkérdi tőle, hogy nem istenkáromlás-e ez
a sok tűzokádó rakéta és mindenféle furcsa emberi találmány.
4.
Van egy hete, hogy nem láttalak, mondta Willatz Mariane-nak. Mért nem
jöttél aznap, amikor megígérted?
Anton volt itt, mondta Mariane.
Azt tudom.
Úgy?
Láttam. És mért nem jöttél el, ahogy megígérted?
Azt épp úgy tudhatod, mint a többit. Vele voltam a dunnalúd-telepen, a
kiránduláson.
Ezt már nem tudta Willatz és a szemöldöke könnyen megremegett. Nem,
ezidőtájt egyáltalán senkiről se tudott, annyira szorgalmasan dolgozott
és annyira gúzsbakötötte a munkája, hogy az elmúlt héten, azon a
bizonyos napon Mariane éppen csak közönségnek kellett volna neki, hogy
meghallgasson valamit, de a lány nem jött el. Willatz azontúl is
szorgalmasan dolgozott, de most már nagyon rosszul ment a munka.
Viszont találkozott az uccán Mariane apjával és néhány szót is váltott
vele.
Úgy látom, sárgulnak már a lombok, mondta Willatz. Most már jó volna
kijelölni az erdőben, hogy milyen fákat lehet majd kivágatni.
Már meg is történt, felelte Holmengraa úr.
Megtörtént? Nagyon hálás vagyok érte. Hát azt mikor csináltatta meg?
Nemrégiben. Nem akartam önt zavarni, igyekeztem a legjobb tudásom
szerint intézni mindent.
Köszönöm szépen. És favágókat is szerez majd nekem?
Különös ember ez az új Willatz Holmsen a régihez képest! gondolta
magában nyilván Holmengraa úr. Segítségre és útmutatásra van szüksége
mindenben. Két ember néhány napig vágta volna a fát, és már régen
elkészültek volna vele. De az új Willatz Holmsen véletlenül sem ejtett
egy szót se a fizetésről, úgy látszik, nem is gondolt rá és a pénzt se
készítette el.
Azért olyan hangon, amelyből némi fáradság csengett ki, így válaszolt
Holmengrra úr:
Erről is lehet éppen szó.
Köszönöm szépen, mondta Willatz. De úgy látszik, megérezte, hogy
Holmengraa úr fáradt és nem akarta tovább tartóztatni. Ajánlom magam.
Nagyon is szorgalmasan dolgozik maga, Willatz. Ujabban már egyáltalában
nem mutatkozik nálunk!
Hát szeretném valahogyan tető alá hozni a dolgot. Meg aztán mindenkinek
megvan a maga gondja. Sokáig vesződtem, amíg egy szál cérnát fűztem a
tűbe, az utóbbi időben nagyon sokat küzködtem vele, mondta és
mosolygott.
Most jut eszembe: nem gondolkozott még róla, nem engedhetne át nekem
valamit az ön hegyi rétjeiből? mondja Holmengraa úr.
Hogy őszinte legyek, jobb szeretném, ha nem kerülne rá a sor, felelte
Willatz.
Rendben van, akkor ne is beszéljünk róla többet.
Kedves Holmengraa úr, jól tudom, hogy ez úgy tetszhetik, mintha
rosszakarat, vagy hálátlanság dolgoznék bennem ön ellen. De az apám, a
birtok régi tulajdonosa, utolsó levelében arra kért, hogy ne adjam ki a
kezemből a birtokot, sőt szerezzem vissza az egész területet.
Ne is beszéljünk róla többet, mondta Holmengraa úr.
És senki se vette volna észre az öreg ravaszdin, hogy a szíve mélyén
mennyire örül ennek a kudarcnak, nem is látszott meg rajta az öröm,
olyan udvariasan és hidegen adta meg a választ.
Így folyt le az ifjú Willatz beszélgetése Holmengraa úrral, mikor az
uccán találkoztak.
Most itt ül mellette Mariane. Vajjon ő is olyan hideg lesz-e, mint az
apja?
A dunnalúd-telepen? Mi az?
Ott rendezett ünnepélyt a boltos Theodor. Talán emlékszel, vagy nem
hallottad nemrégiben az éjszakai üdvlövéseket és a rakéták ropogását?
Nos, akkor voltam ott én is.
A lány azt várta, hogy most valami gúnyos megjegyzés következik, olyasmi
például, hogy akkor igazán nem csoda, ha ő hoppon maradt. De nem, a
fiatalember csak bólintott a fejével.
De most itt vagyok. Vagy már késő? kérdezte a lány.
Valamit nagyon szerettem volna neked eljátszani, de aztán átugrottam azt
a részt. Most pedig már teljesen ki is húztam.