Theodor szerette megszívlelni a jót, ha másnál látta. Most is
elgondolta, hogy mit tenne az ifjú Didriksen hasonló esetben, azért hát
félbeszakította az ügyvédet és azt mondta neki:
Lemondok minden örökségről.
Ez a váratlan nyilatkozat szinte mellbevágta Rasch ügyvédet. Mégis csak
szomorú dolog, hogy már az ilyen uborkafára felkapaszkodott emberek is
kezdik majmolni a rendes polgárokat. Ha ez a Theodor legalább jó
családból származnék!
Nem kell annyira nagyzolnia, fiatalember! mondta neki.
Nagyzolok, vagy nem, semmi köze hozzá, felelte Theodor.
Kérem, ez csak barátságos tanács volt.
Nincs rá szükségem.
Na, mondta az ügyvéd, most nem is arról van szó. A dolog úgy áll, hogy
az üzlet könnyedén ki tudja önt fizetni és tevékenységét még mindig
folytathatja, a régi mederben…
Akkor hát fizessen ki! mondta Theodor.
A saját jószántamból tennék önnek egy ajánlatot. Engedje meg, hogy azt
kifejtsem és ne szakítson félbe. Tehát: az üzlet nagyon is jól
kifizetheti önt, különösen, ha ön olyan szép, fiatalos hévvel és talán
egy kissé elhamarkodottan lemond minden örökségről.
Mondtam már, hogy ehhez semmi köze.
Ez igaz, közvetlenül nincsen közöm hozzá.
És közvetve sem, semmi módon. Nem szokásom takarékkönyveket osztogatni,
de nem is kérek senkitől semmit, jelentette ki Theodor ingerülten. Fogja
be a száját és menjen az útjára, az ajánlatát nem fogadom el! Érti?
Az ügyvéd úr sajnálkozó arccal mondta:
Csak az ön és a többiek javára szolgál, hogy itt ülök és eltűröm, amint
ön – jártatja a száját, hogy én is ebben a modorban beszéljek.
Ön nagyon jó tudja, hogy én az árukat és az üzleti követeléseket
elárvereztethetem, amíg a magam részét teljesen le nem fedeztem!
kiáltotta Theodor dühösen. Mégis csak a boltos Per fia volt, és ha
kellett, tudott sziszegni, mint egy kígyó. Ön azt is jól tudja, hogy
akkor az üzlet fölbukfencezik. Ha pedig nem tudná ezt, akkor higyje el
nekem, én többet értek hozzá, mint ön, én születésem óta az üzlettel nem
foglalkozom.
Nem lehet tudni, vajjon elismerte-e az ügyvéd ennek az állításnak az
igazságát, vagy pedig csak úgy akart tenni, mintha nem hallaná a
dicsekvést. Mindenesetre tény, hogy másról kezdett beszélni.
Az én egyéni ajánlatom tehát így szól: Mindkét fél előnyére az üzlet úgy
megy tovább, mint eddig. Ön vezeti, de a nővérei cégtársak. Elfogadja?
Nem, felelte Theodor.
De hiszen ön vezetné továbbra is! Nem akar beleegyezni, hogy főnöke
legyen a boltnak, mint eddig?
Nem, felelte Theodor.
Hm, mondta az ügyvéd. Kénytelen vagyok önt figyelmeztetni, hogy ez az
ajánlat személyesen tőlem származik és senki más nem sugalmazta. Könnyen
lehetséges, hogy az ön atyjánál és a nővéreinél is ellentállásra
találnék, ha előadnám nekik. Ez a lehetőség azonban nem fog
bekövetkezni, minthogy ön a tárgyalást ezen az alapon kereken
elutasítja. Hm! És mi az ön ajánlata, hogy a dolgok rendbejőjjenek?
Theodor így válaszolt:
Nekem egyáltalán nincs mit ajánlanom. Ön és a többiek engem ki akarnak
rúgni és én erre csak azt mondom: csak tessék!
Rendben van, akkor hát ennél maradunk. Az üzlet megy tovább…
természetesen ellenőrzés alatt.
Micsoda ellenőrzés alatt?
Az ön szülei és a nővérei ellenőrzése alatt, vagy pedig az enyém alatt,
ha ők megbíznak vele.
Theodor most nagyon ravaszul mosolygott és azt mondta:
Ha ön odajön, hogy engem a szatócskodásban ellenőrizzen, kétségtelenül
zárt ajtókra talál és az ajtókon rajta lesz az előljáró pecsétje, amíg
engem ki nem fizetnek. Jól értettem, hogy ez az ön szándéka?
Nem. Én mindkét fél számára a legjobbat akarom, fiatalember. Vigyázzon,
hogy a elkeseredés valami könnyelmű lépésre ne ragadja. Önt ki fogják
fizetni, a Segelfossi Takarék és Kölcsönpénztár lehetőség szerint közbe
fog lépni, az üzletnek elég hitelbiztosítéka van.
Na, hiszen akkor nagyszerű! kiáltotta Theodor. Lépjen közbe az ön bankja
minél előbb, annál jobb!
Amint az ügyvéd dolgavégzetlenül kitette a lábát a boltból, Florina
kezébe adta a kilincset. A lány bejött és azt mondta, hogy nem várhat
tovább. Theodort azonban éppen paprikás kedvében találta és hamarosan
megtudhatta tőle a választ:
A pénzt majd akkor lehet átvenni, ha a gyerek már itt lesz.
Előbb nem?
Nem.
Rövid gondolkozás. Florina csaknem egészen behunyja a szemét.
Akkor írok majd a menyasszonyának és elmondok neki mindent. Ruthnak
hívják, azt még tudom.
Tedd meg, Florina, tedd meg! Akkor megvizsgál téged a doktor és
azonnyomban letartóztatnak. Tedd csak meg!
Florina nevetett.
Engem letartóztatnak? Jóságos Isten, ön úgylátszik nincsen egészen az
eszén. Azért van ez, mert kitették a boltból?
A jó Theodor ebben a pillanatban megfeledkezett róla, hogy milyen kitünő
vevője áll előtte és megint goromba lett.
Takarodjál haza azonnal és magadon járjon az eszed, ne pedig énrajtam!
Jó pipa vagy te, mondhatom! Három hete fájt már a fogad, mielőtt
Didriksen ideérkezett. Arra tanuk vannak. A hatóság vegye a kezébe a
dolgot és akkor majd a napfényre derül, hogy miért ajándékozott neked
takarékkönyvet az ügyvéd.
Ilyen hangot használni egy ilyen kitünő vevővel szemben! Most már
világos volt, hogy Theodor nem a jogért és igazságért küzdött, hanem a
nagy bankjegyekért. A bankjegyek ebben a pillanatban ott duzzasztották a
pénztárcáját és ő szeretett volna szabadon rendelkezni felettük. Florina
ugyan furcsa képet vágott a heves szóra, valószínűleg, mert asszony volt
és így a lágyszívű és gyönge nemhez tartozott. A szemébe könnyek ültek
ki és azt mondta:
Sose hittem volna, hogy ilyen gonosz tud lenni.
Ha még egyszer ki mered nyitni a szádat, meglátod, mi történik!
ordította Theodor és élt a hatalmával. Egy szót se akarok hallani
többet!
Azután tüsszentett és selyemzsebkendőt vett elő, aztán ujra visszadugta
a kabátja külső zsebébe, de úgy, hogy a vége még mindig kilógott belőle.
Na, az ügyvéd úr majd a segítségemre lesz, mondta Florina és
felszárította a könnyeit.
Az ügyvéd úr? No, ezt eltaláltad! Az ügyvéd úr ebben az ügyben magán se
tudott segíteni.
Csak ne vegye ezt olyan biztosra! mondta Florina.
Ez a jelenet végre kellő hangulatot ébresztett a boltos Theodorban, hogy
átmenjen a segelfossi kastélyba és megköszönje az előzékenységét Willatz
Holmsen úrnak. Az adásvételi szerződést a telekre vonatkozóan a zsebében
vitte. Egyébként nála volt a pénz is, a kétszáz korona. Határozottan
bűnnek tartotta volna, hogy támogasson egy olyan embert, mint Konrad,
hiszen az egyáltalán nem szolgált rá.
Az ifjú Willatz kissé összeráncolta a homlokát. Egy idegen úr ült a
szobájában, úgyhogy Willatz nem tehetett mást, csak a homlokát ráncolta,
amiért a parancsait nem teljesítik.
Nem olvasta az utasításomat a kétszáz koronára vonatkozóan? kérdezte.
De igen, hogyne, felelte Theodor bosszúsan. És ha minden áron az a
kivánsága uraságodnak…
Igen, az a kívánságom.
Az idegen úr Willatz Holmsen barátja volt. Anton Coldevinnek hívták és
szemmelláthatóan szintén előkelő úr volt. Csak ült a helyén és egy kissé
felülről nézett végig Theodoron. Ez még sokkal rosszabb volt, mint
Willatz fölénye.
Én csak azért gondoltam… Azt hittem, hogy jobban ismerem az itteni
embereket… De természetesen! Ajánlom magam és nagyon szépen köszönöm,
hogy el tetszett adni a telket. Már dolgoznak is rajta. Kérem szépen, ne
tessék fáradni, magam is megtalálom az utat.
És Theodor eltávozott a hátulsó lépcsőn, mert a hátulsó lépcsőn jött is
fel a kastélyba.
2.
A két jóbarát magára maradt.
Úgy látszik, nem nagyon igyekeztél, hogy a főlépcsőn vezesd le, mondta
Anton Coldevin és mosolygott.
A helybeli boltos volt, azt mondják, nagyon tevékeny ember, felelte
Willatz. Éppen most vett tőlem egy kis telket.
No és nem tudtatok megegyezni a telek árára?
De igen, már előbb tudattam vele, hogy hogyan rendelkezem.
Willatz úgy látszik, elégedetlen volt önmagával, azért nem akart többet
mondani. Micsoda ötlet is volt ez, a saját jobb meggyőződése ellenére,
ilyen embereket támogatni! De azért ragaszkodott a parancsához, ha már
egyszer kiadta, akkor is, ha az bolond parancs volt.
Mit is tett Willatz voltaképen? Konrad csak csatangolt ide-oda, minden
bizonnyal nagy inségben volt. Willatz először egy este ételhordóval a
kezében látta lejönni a sziklák közül, ahol a halakat szárították.
Később nem találkozott vele többet. A halak már száradtak voltak. Konrad
pedig munka nélkül. Willatz joggal gondolta magában: Mi közöm ehhez az
emberhez? Volt neki egy Aslak nevű pajtása, azt Willatz alkalmazta a
birtokon, Konrad ellenben nem talált munkát. No, és hát nem is keresett
semmit. Aztán ismét csak fel-feltünt az az ember az úton. Willatz
találkozott vele, megtörtént ez jó egynéhányszor tiszta véletlenségből,
és Konrad mindannyiszor köszönt. Levette a sapkáját és köszönt. Willatz
ránézett a szürke, nagy szemével, aztán tett valamit a szegény emberért,
ami éppen eszébe jutott, ahogy az apja, meg a nagyapja is tette volna:
adott neki néhány száz koronát, tíz koronánként.
De most az a csirkefogó majd még eljön, hogy megköszönje, – még csak az
kellene!
Egy telket? mondta Anton. Mi lenne, ha én is vennék tőled egy telket és
idetelepedném a közeledbe?
Akkor nem lehetnél konzul, mint az apád.
Ki lehet olyan, mint az apja. Ebben a tekintetben talán túlzott
fogalmaid vannak? kérdezte.
A hang, ahogy mondta, kissé furcsa volt! Hiszen jóbarátok, akik nagyon
közeli viszonyban vannak egymással, megengedhetnek maguknak egy-egy
tréfát, és vidám nevetés közben – kikaparhatják akár egymás szemét is.
Ez a két fiatalember azonban kétségkivül csak olyan viszonyban volt,
mint a házigazda és a vendége. Mégis már az első napon ez a hang lett
uralkodóvá köztük, mind szabadosabban árasztották el egymást és mindig a
vendég volt az, aki a házigazda rovására ezt a hangot megütötte.
Pauline behozza a kávét. Nem nehéz eltalálni, hogy hol jár a tekintete
és az idegen fiatal úrnak még választ se ad, akármilyen szíves hangon
szól is az hozzá.
Egy hete vagyok már itten, Pauline, éppen ideje, hogy nekem is jusson
egy pillantásod, mondja.
És mikor Pauline már kiment a szobából, ő még mindig tovább szövi a
témát:
Micsoda csodálatos szemei vannak ennek a lánynak!
Egy szó, mint száz: Anton Coldevin vidám úr volt, szabad és közvetlen és
nem egészen ment bizonyos kevésbé finom merészségtől. Saint-Cyrben
kereskedő szellemben nevelték és ugyancsak értette a dolgát, belépett az
apja üzletébe és ott is derekasan megállta a helyét. Az apja nyugodtan
gondolhatott arra, hogy most már majd kimélheti magát és előkészült rá,
hogy nyugalomba vonuljon.
Anton és Willatz nem sokat látták egymást iskolás idejük óta, mikor a
szünidőben itt Segelfossban szoktak találkozni. Az egyik
Franciaországból érkezett akkor, a másik Angliából, a koruk hasonló
volt, a családjuk is, derék fiú mind a kettő, de eltérő természetű.
Később levelezés tartotta fenn a barátságot és amikor Willatz most
tavasszal hazautazott, a barátját is meghívta magához. Anton azt
felelte, hogy igen, eljön, és megkísérli majd, hogy elüsse az aranyhalat
a kezéről.
Az aranyhalat?
A hangja már akkor is kissé hanyagul csengett és Willatz a homlokát
ráncolta. Csodálkozott magán, amiért meghívta a barátját. „Aranyhal“ –
ez volt a neve a Coldevin-cég legújabb vasuszály hajójának, arra találó
elnevezés lehetett, de itt kevésbé volt a helyén, mert hiszen Holmengraa
kisasszonyt, mióta nagylánnyá serdült, Anton csak egyszer-kétszer látta
Kristianiában. Valóban, úgy lenne, hogy ilyen üzletiesen – csak a lány
pénzére gondol Anton Coldevin?
Nem kell ahhoz erőszak, meg lehet azt szerezni másképen is, felelte
Willatz.
Lehetséges, riposztozott Anton, de erőszakkal viszont mindenkit meg
lehet szerezni.
Csakhamar kiderült, hogy a két fiatalember gondolkodása nagyon
távolesett már egymástól. És minden barátkozás hamarosan civakodásra
vezetett köztük. Még szerencse, hogy Antont legföljebb tizennégy napra
nélkülözhette az üzlet. Ennyi idő is elég volt arra, hogy néhány kiadós
gorombaságot vágjanak egymás fejéhez.
Holmengraa úr házában Anton eleinte csöndes és komoly volt, sőt annyira
tartózkodónak mutatkozott, hogy Holmengraa kisasszony szükségesnek látta
a segítségére sietni és emlékeztette arra, hogy hiszen régi ismerősök ők
már. Ez aztán nem vétette el a hatását.
Látom, hogy folyton a gyűrűimet nézi, mi érdekeset talál rajtuk,
kérdezte a lány jókedvűen.
Alighanem azt akarja megbecsülni, hogy mennyibe kerülhettek, mondta
magában Willatz.
A kezét nézem, felelte Anton.
Mi néznivaló van rajta, hogy eljegyeztem-e már magam?
Ejnye, de csúnyákat mond!
Bizony, ilyen ember ez, mondta Willatz. Szép vendéget hoztam a
házatokba! Ezen mindenki nagyot kacagott, csak az Anton nevetése
hangzott kissé erőltetetten.
Én nem töröm magam azért, hogy finomnak tartsanak, mondta, vagy hogy
meglássék rajtam az előkelő ükapám. Vagy hogy angolnak tartsanak. Inkább
vagyok francia és természetes.
Én pedig norvég, mondta Mariane.
Azért is szeretjük magát, kisasszony.
Willatz eleinte igyekezett a maga kimért szavaival valamennyire
ellensúlyozni Anton tulságos közvetlenségét, de most már tudta, hogy
miféle legény Anton úr és azt is tudta, hogyan kell viselkednie vele
szemben. Most már nem őrködött fölötte, ha Antont tulságosan messzire
viszi a merészsége, az ő baja.
Úgy veszem észre, hogy már egészen jól megbarátkoztatok. Én talán
mehetek is, mondta.
Ezen mindenki nevetett, csak Mariane mondta elégedetlenül:
A partitúra… már megint az az örökös partitúra.
Willatz csodagyerek, mondta rá Anton. Karácsony éjszakáján született és
lehet, hogy már akkor is zongorázott. Csakhogy úgy van vele, mint a
többi csodagyerek: mihelyt nem gyerek többé, hát vége a csodának. Ugy-e,
Willatz?
Ezzel is kissé messzebb ment a kelleténél. Mariane zavartan az ölébe
sülyesztette a tekintetét, Willatz pedig azt felelte:
Könnyen meglehet, hogy igazad van. De egyelőre, adieu! Legyetek jó
gyerekek!
Nem sok időbe telt és Antonnak észre kellett vennie, hogy jobb lett
volna, ha ő is távozik Willatz-cal. Mert Mariane az ablakon keresztül
figyelte a távozó fiatalembert és a jókedvét mintha elvágták volna. Az
sem igen segített a hangulatán, hogy Anton a maga módján igyekezett
nagyon kedves lenni, sok bókot mondott és végül még azt az állítást is
megkockáztatta, hogy csak a viszontlátás kedvéért jött Segelfoss-ba.
Mariane azt mondta:
Csakugyan? Azért jött, hogy engem viszontlásson? Na, az meglehet, én már
tíz-tizenkét évvel ezelőtt is azon voltam, hogy kitörülhetetlen
benyomást tegyek magára.
Anton minden nap meglátogatta Holmengraa úr házát és magával hozta a
friss fiatalság és közvetlenség varázsát. Hamarosan észre kellett
vennie, hogy Willatz állandóan keresztezi az útját; ez a furcsa ember,
akinek nem volt egyebe, mint a birtoka, meg a zenei tehetsége. Ő mögötte
viszont ott állt az üzlet. Ostobaság, – hiszen ez a Willatz nem vitte
semmire. Miért becsülik mégis többre? Miféle törvény parancsolja, hogy
ez így legyen? Egyszer Mariane valami szálat vett le a Willatz válláról,
mialatt beszélgettek, és olyan volt egészen, akárcsak a maga válláról
vette volna le a szálat, – annyira természetes mozdulat volt az.
Ha valakinek a felsőbbségét tudjuk, megbocsáthatunk neki. Igen, annak
megbocsátunk. De nehéz megbocsátani a magunkszőrűnek, ha amiatt ér
mellőzés… Anton megszokta, hogy mindenen keresztültöri magát, itt pedig
sorompót eresztettek le az orra előtt.
Úgy látszott, hogy már semmi se segít rajta. Pedig a ház urával sikerült
minden kapcsolatot megtalálnia. A legélénkebb társalgást folytatták
Holmengraa úrral a keleti háborúról, a fekbérről, a hajók útvonalairól
Dél- és Középamerika felé és Willatz, amint praktikus dolgokra került a
szó, úgy ült ott, mint egy senki és csak hallgatott. Azt hinné az ember,
hogy ezzel csak ártott magának, pedig szó sincs róla! Megfoghatatlan!
Mikor vége volt a beszélgetésnek, Holmengraa úr elismerően mondta:
Coldevin úr, ön bizonyára jól intézi majd a dolgát Délamerikában, – ha a
szerencse is segíti! Anton pedig így felelt:
Az én hajómnak bizonyosan szerencséje lesz, még a neve is: „Aranyhal“.
Így telt el az első hét.
Most már úgy volt el együtt a két pajtás, hogy a barátság kissé hűvös
lett köztük. Anton elismétli néhányszor, hogy Paulinének csodás szeme
van, de hozzáteszi, hogy ez aztán minden…
Mert nincs hozománya? kérdezte Willatz élesen.
Ért-e a háztartáshoz? kérdezte Anton. Van otthon egy kis gazdaságunk,
teheneket tenyésztünk és beszereztünk egy szeparátort is. A legnagyobb
komédia végignézni, hogy este, mikor a lány még ráér, ott üldögél a
szeparátor mellett, míg csak el nem alszik, de reggel, ha már a körmére
ég a dolog, úgy dolgozik, mint egy őrült, hogy elkészüljön. Szeretném
tudni, vajjon Pauline mindezt nem ugyanígy csinálja-e?
Nem, mondta Willatz.
Anton ránézett és elmosolyodott.
Bocsáss meg, hogy néha mosolyognom kell rajtad, de bizonyos dolgokat
ugyanúgy a visszájárul intézel el, mint az apád. Őt majmolod egy kicsit.
Willatz fölállt és indulni készült. Anton elcsodálkozott, hogy egy
házigazda ilyen kíméletlenül tud bánni a megbecsült vendégével; még
otthagyná a faképnél. Hát mit tegyen akkor a vendég?
Ha esetleg ismét átmennél Holmengraa úrhoz, mondta Willatz, akkor
megkímélnél attól, hogy itt ülsz és gorombáskodol velem.
Persze, megint a partitúra…?
Igen, a partitúra.
Ez az „örökös partitúra“, mint Mariane kisasszony mondta. Tudom jól,
hogy nem én vagyok az első Holmengraa úr vendégei között. Te magad
szabadítasz rá a Holmengraa úr házára? Miért? Annyira ártalmatlannak
tartasz?
Nem vagyok egészen ártalmatlan. Magadnak ártasz.
Te legalább is ezt reméled. Tudod mit, ezt az utolsó csepp likőrt már
nem veled iszom meg, hanem majd csak egyedül.
Szégyeld magad. Nem vagyok én neked való házigazda!
Nem, én ma nem Holmengraa úrhoz megyek, mondotta Anton. Majd később,
előbb azonban máshova látogatok. Hogy is hívják azt a fiatal urat? Az
imént volt itt…
Theodort gondolod? Theodor Jensent, a boltos Theodort?
Úgy van! Gondolkoztam a dologról és bosszant, hogy olyan félvállról
bántál vele. Ugyan mit vétett ellened?
Semmit.
Ez a fiatalember kereskedő, üzletember a maga módján, bizonyos fokig
kollégám, persze szűkebb korlátok között. Én megsértődtem az ő nevében,
mert nem kísérted ki.
Nem.
És miért nem?
Mert nem akarom, hogy idejárjon.
Hiszen magad mondtad, hogy tevékeny ember. Bizonyosan fölér veled.
Férfi, aki megfogja a dolog végét. Te meg semmi se vagy.
Kevés a kereskedelmi műveltségem és ezért nehéz megadnom a kellő
választ, mondta Willatz. Semmi! Micsoda ostoba szó! Elég különös, hogy a
legapróbb dolog is valami. Nézd csak például a boltost, a közvetítő
kereskedőt! Vásárol, de nem azért, hogy elhasználja a cikkeit, hanem
hogy haszonnal továbbadja. Ha minden ember megveszi, amire neki magának
szüksége van: a közvetítő kereskedőre semmi szükség többé. Ilyen könnyen
ki lehet törölni a világból. Akkor te és Theodor Jensen – már nem is
vagytok. Ti vagytok a semmi, amint rólam mondtad az imént. Különben
valamik mégis csak vagytok, megvan például az a tehetségtek, hogy az
egyik embert becsaljátok a szobátokba, a másikat pedig ügyesen
távoltartjátok onnan.
Elmegyek hozzá és meglátogatom, mondta Anton. Bocsáss meg, hogy a
filozófiai fejtegetéseidből egy szót se hallottam. Azt mondtad, hogy
neked megvan a tehetséged távoltartani a szobádtól azokat, akik nem
felelnek meg neked. Ez mindenkire vonatkozik?
Ostobaság!
Ha szól a Jensen kollégámnak, akkor szól nekem is.
Be akarsz ugratni valami elhamarkodott válaszba? Igen, ez a szándékod?
kérdezte Willatz és különös mellékzöngéje volt a hangjának.
Nekem egészen mindegy, hogy te mit csinálsz, mondta Anton. Gyere,
menjünk együtt egy darabig. Én Jensen kollégámhoz megyek. Ne is képzeld,
hogy leteszek erről a tervemről.
És Anton Coldevin csakugyan bement az üzletbe, dohányt vásárolt és
hosszas beszélgetésbe elegyedett Theodorral. Megtudta, hogy az üzlet
felosztás alatt áll, hogy a két nővére meg egy ügyvéd akarnak ottan
kereskedni, míg Theodor a szomszédban nyit üzletet. Őrület az egész és
öngyilkosság, de nem lehet változtatni rajta.
Anton nagyon szívélyesen érintkezett Theodorral, és Theodor, a szokott
módján, majd kicsattant a büszkeségtől.
Őszi ünnepséget szeretne rendezni, mesélte, egy szép kirándulást,
zenével és mindenféle frissítőszerrel, ki a dunnalúdtelepre.
Hát van önnek dunnalúdtelepe is?
Igen, van itt egy és más, néhány hajórakomány hal, dunalúdtelep, a Gosen
vezérképviselete, vaj, színház…
No nézd csak, nézd! Dunnalúdtelep! És dunnalúd tojások is vannak?
Theodor rábólintott.
Hogyne, prima árú! Van egy kis házikó is a szigeten. És hogy szabad-e
remélnie, hogy Coldevin úr is, – ilyen előkelő ember! – résztvenne az
őszi kiránduláson.
Köszönöm, az nem lehetetlen. Egy ilyen kirándulás az ünnepségek királya
lehet. És mikorra tervezik?
Nemsokára. Ősznél előbb nem lehet, csak ha már a madarak elhagyták a
szigetet.
Vajjon Holmengraa kisasszony a résztvevők közt lesz-e? kérdezte Anton.
Egyébként Antont nemcsak a Theodor kollégája indította erre a
látogatásra, hanem annak húga, a Coldevin konzulék háziasszonya is.
Antonnak már csak puszta udvariasságból is üdvözölnie kellett a
hozzátartozóit, de nem csinált ebből nagy dolgot.
Üdvözletet hozok a hugától, mondta.
Köszönöm, felelte Theodor. Hamarosan ide fog jönni, hisz ő is köztük
van, – ő is ki akar engem dobni innen.
Anton azután elment a Holmengraa úr házába és már ott találta Willatzot.
Tehát idejött Willatz, nem ment a téglaégetőbe és nem temetkezett el a
partitúrái közé! Ejnye, ejnye, micsoda alattomos ember! Anton
elhatározta, hogy nem fog magyarázkodni, hanem a tervbe vett idő előtt
elutazik. Willatznak csak pár szóra lett volna szüksége és azonnal békés
mederbe terelhette volna a dolgot, de ő se akart magyarázkodni. Pedig
elmondhatta volna, – ami igaz is volt, – hogy megpróbált dolgozni, de
sehogysem ment a munka, hanem szinte megállt egy helyben, ő pedig
társaságot keresett, hogy kissé fölfrissüljön a szelleme. De nem mondta
ezt, egy szót sem szólt. Ez a hallgatás is angol sajátság volt. És Anton
megvetett minden angolos sajátságot.
Meglátogattam Jensen kereskedőt, mondta. Valami őszi ünnepséget rendez
és meghívott engem is. Bizonyosan kitünő mulatság lesz, hát el is
fogadtam a meghívást. Majd akkorra megint eljövök, hogy részt vehessek
rajta.
Jó, hát akkor megint ellátogatsz ide, mondhatta volna Willatz. Vigyen el
engem is az ünnepélyre, mondhatta volna Holmengraa kisasszony. De egyik
se szólt egy szót sem.
Az ügyvéd is valami őszi ünnepélyt akar rendezni, törte meg végül a
csöndet Holmengraa kisasszony. Te is ott leszel, Willatz?
Hát meghív az engem?
Hallgatás a válasz.
Kitelik tőled, hogy meghívasd magad, csak azért, hogy aztán lemondhass,
mondta hirtelen Mariane.
Anton csodálkozó tekintettel mérte végig mindkettőjüket. Ezek tehát nem
voltak békés viszonyban, hanem össze-összecsaptak, mint a vivófelek.
Anton ugyan egyiktől se sajnálta azt a kis keserűséget, de még se volt
ínyére tovább hallgatni a társalgást.
Bocsásson meg, Mariane kisasszony, én tulajdonképen a kedves apjaurával
akartam beszélni, mondta. Gondolja-e, hogy lesz néhány pillanat ideje a
számomra?
Várj egy kicsit, bizonyosan mindjárt itt lesz, mondta Willatz és indulni
készült.
Az édesapám odaát van a malomban, mondta Mariane, nem tudom, mikor jön
haza. Menjünk talán oda mind a hárman, esetleg még útközben érjük.
Ezt az indítványt el is fogadták, bár Willatz kissé kelletlenül egyezett
bele, és előzőleg hosszasan nézte az óráját.
Mikor kiértek a széles útra, – ez köti össze a malmot a rakodóhellyel, –
egy férfi állt ott és várt. Konrad volt. Köszönt és azután egy lépést
tett előre, mint aki mondani akar valamit. Csak Anton állt meg a helyén,
a másik kettő nyugodtan haladt tovább.
Miért beszéltél velem olyan hangon? kérdezte Willatz és mosolygott. Most
azt fogja hinni, hogy nem vagyunk jóban.
Mariane szeme hosszúkás lett és keskeny, szinte eltünt az üregében.
Nem baj, ha azt hiszi is, mondta a lány.
Aztán másról kezdett beszélni:
Már megint kellemetlenségek vannak a munkásokkal.
Úgy? Már megint?
Nem is tudom az igazi okát, de hát nem sok kell ahhoz. Ha jól értettem,
valami utalványok miatt zúgolódnak. Ezek az utalványok a boltba szólnak.
Mert a munkások ott mindenféle árút vásároltak és az egész összeget a
malom terhére íratták fel. Most a papa be akarja vezetni, hogy ne
adjanak a malomnak nak semmi más árut, csak amelyikre utalványt hoz a
munkás a malommestertől vagy a munkavezetőtől. A munkások pedig meg
akarják szüntetni ezt az utalványrendszert, szégyen, gyalázat, azt
mondják, ez éppen annyi, mintha megbélyegeznék őket.
Igen, nagyon érzékenyek lettek, mondta rá Willatz.
De aztán hamarosan belenyugodtak és ennek meg is volt az oka. Kiderült,
hogy az Ole Johan nem is tud írni. Hát helyette a munkások maguk írják
meg az utalványt és azt írják rá, amit akarnak. Hahaha, ez igazán
mulatságos! Senkise a sagvikai Berteltől kérte az utalványt, mert az tud
írni, hanem mindenik az Ole Johanhoz ment. Később aztán már nem is
mentek senkihez, hanem maguk írtak minden utalványt, míg Theodor gyanút
nem fogott és meg nem vizsgáltatta a dolgot. Ma délután két ember jött
el papához és azt mondották neki: Fizettesse meg az adósokkal a kiutalt
cikkek árát! – Azonnal el fogom őket bocsátani, mondta a papa. Nem, a
két ember ezt nem akarta. És a papának fel kellett menni velük a malomba
tárgyalni.
Velük együtt tárgyalni? kérdezte Willatz.
Hát mi egyebet tehetett volna?
Én nem hiszem, hogy az édesapád sokáig üzemben tudja még tartani a
malmot.
Bizonyosan mindennek megvan az oka nála, én nem tudhatom. Mindenkinek
meg vannak a maga okai. Tulajdonképen egy vőről kellene már gondoskodnom
a papa számára, hogy az segítsen neki, de én még mindig kések vele,
mondta Mariane.
Pedig meg kellene próbálni! jegyezte meg tréfásan Willatz.
Bizony, vőt kellene kerítenem, ismételte Mariane, de úgylátszik,
sehogyan se tudom nyélbeütni a dolgot.
Willatz nevetett és a nevetése hangos volt és biztos, úgy nevetett, mint
aki nyeregben van.
Várj még egy kicsit, talán csak egy hónapig még, talán már addig sem.
Tudod, nem mindennap vagyok ilyen rossz hangulatban.
Várjuk a partitúrát. Bizony arra várunk.
Szeretnék egy kicsit több lenni, szeretnék valaki lenni, mikor igent
mondasz majd nekem. Félre ne értsd engedelmes szolgádnak ezt a nemes
vonását.
Marianenak ugyan nem sikerült teljesen magáévá tenni ezt a tréfás
hangot, de lehet, hogy nem nagyon törődött az egésszel. Azt észre
kellett vennie, hogy a Willatz könnyedsége erőltetett, és a tréfás
szavaknak valahogy hamis csengésük volt. Vajjon nem látta-e, hogyan
rángatózik a fiatalember szemöldöke? S annál inkább rángatózott, minél
nyiltabban beszélt a lány.
Willatzot nyilván visszataszították ezek a szabadszájú kitörések, azt
biztosra vette, hogy a lánynak nem az igazi természete az
erőszakoskodás. Csak szakítana már egyszer ezzel a beszédmóddal! Willatz
tudta jól, hogy Mariane lelke nem finomság nélkül való, még ma is
ragaszkodó volt és bájos, mint gyermekkorukban, mikor kérte, hogy adjon
neki „egy hosszú-hosszú csókot“. De azt is tudta, hogy az utazások és új
ismeretségek sok mindent elváltoztattak a gondolkodásában, fogalmaiban
és azért Mariane időnként merész volt és nyers, mint a korabeli norvég
nők általában, érzett rajta valami idegen hatást. Az ilyen friss és
közvetlen kiszólásokkal nem egyszer ért el nagy sikert a társaságban, a
fiatalembernek mindig maró kín volt az, és eltávolította őket egymástól,
hogy végül is féltékenységi jelenetekre, aztán pedig édes
kiengesztelődésre vezessen.
De Mariane, – ó, milyen ravasz teremtés volt! Akárcsak az indián
nagyanyja. Tudta ő jól, hogy mit csinál. Vagy törik, vagy szakad: ez
volt az elve.
Mariane azt mondta:
No, már itt is van. Hiába, ez már csak úgy van, – ha te valamit a
fejedbe vettél, akkor bizonyosan úgy is történik.
Igen, én unalmas fráter vagyok, ismerte el a fiatalember.
A lány ajkáról pedig ez a megjegyzés röppent el:
Azt hiszem, nekünk az a bajunk, hogy nagyon is egymásnak teremtett az
Isten…
Ez valami megmásíthatatlan valóság lehetett, mert a fiú rábólintott,
aztán kis idő mulva újra csak bólintott.
Anton hatalmas ugrásokkal sietett a nyomukban.
Bocsánat, hogy elmaradtam! mondta. Willatz, egy köszönetet kell neked
átadnom.
Willatz a homlokát ráncolta. Nyilván sejtette, hogy Konrad mit akart, de
szándékosan kitért az útjából.
Szóval egy köszönetet kell közvetítenem, mondta Anton zavartalanul. De
nyugta nélkül nem adom át. Ez furcsa neked?
Igen… hogy úgy mondjam… egy kissé furcsa.
Nos hát, tehetsz, amit akarsz, felelte Anton, de arra mifelénk nem így
viselkednél. Jön egy ember és meg akar köszönni neked valamit, te meg
úgy teszel, mint aki se lát, se hall.
Willatz azt mondta:
Legalább neked volt alkalmad beszélgetni egy kicsit. Hiszen te a nép
gyermeke vagy.
Jóságos isten! Igy járni lehúnyt szemmel az életen át, mint te! tört ki
Antonból az őszinte hang. Nem értem, hogy hogy teheted ezt! Az apád még
megtehette, mert neki kívül-belül ilyen volt a természete, de te… te
csak az apád nagyságának a maradványain tengődöl.
Mariane hangos nevetéssel közbevetette magát és Willatzot is
engedékenységre hangolta.
Igy beszél az ember jóbarátja és kedves vendége! mondta a fiatalember.
Szinte tűkön áll félelmében, hogy nem talál elég goromba lenni.
A nép gyermeke! utánozta őt Anton. No, de hát mit tehet az ember?
Egyébként neked talán hasznos ez az elvakultság, eltakarja előled az
életet minden bolondságával és ravaszságával együtt. Idenézz, ez itt az
élet! mondta és lemutatott az útra.
Néhány teherkocsi jött velük szemben, az emberek arca lisztes volt és ez
furcsán hasonlóvá tette valamennyit. Hő! kiáltották a lovaiknak. A
kocsik nyikorogtak a súlyos teher alatt, az emberek a kocsik mellett
mentek nap-nap után. Ha elérkeztek a kirakodóhelyre, leszedték a
kocsiról a lisztet és rozst rakodtak fel, a rozst felszállították a
malomba és onnan ismét lisztet hoztak le a kirakodó helyre. Egyik nap a
másik után.
Szinte látom a lelkemmel, amint te is résztveszel ebben az életben!
mondta Willatz.
Részt is veszek benne a magam módján, jelentette ki Anton. Éppen most
keresem fel a malomtulajdonos urat egy kis felvilágosításért, nekem is
van üzletem, ha nem is foglalkozom éppen liszttel. Menj csak haza,
Willatz és vedd el Synöve Solbakkent!
Mariane ismét felkacagott, de ezuttal egyedül.
No nézd csak, ő nem is nevet rajta, mondta aztán. Willatz, te nem is
nevetsz?
Csak akkor, ha te úgy parancsolod, hogy mulatságosnak találjam, felelte
a fiú.
Holmengraa úr barátságosan köszönt és elébük sietett. Nyugodtan és
közvetlenül, mint egy boldog apa. Mintaképe volt a belső egyensúlynak.
Mariane megkérdezte, hogy vajjon a bűnösöknek utilapút kötött-e a
talpára, az apja azonban mosolygott és azt felelte, hogy túlságosan sok
bűnös akadt.
No, te élet rajongója, van itt valami a te számodra, mondta Willatz
Antonnak.
Hárman együtt megérttették vele, hogy miről van szó és Anton végül azt
mondta:
Tehát az ellenőrzés hiányán mult az egész.
Most meg Willatz nevetett hangosan.
Csakugyan! mondta. A hiba mindkét részről történt, így írják ezt majd
minden újságban. És ha a dolog a törvényszék elé kerül, akkor a bírák is
ugyanezt fogják mondani. Én munkát és bért adok a munkásoknak, ha tehát
a munkás meglop engem, akkor mind a kettőnké a felelősség, nekem azoknak
is munkát és munkabért kellett volna adnom, akik a munkást ellenőrizzék,
továbbá munkát és bért adnom azoknak, akik az ellenőrökre felügyeljenek.
Egyuttal pedig a munkások, a jól végzett munkáért béremelést fognak
követelni, különben sztrájkba lépnek.
És te mit tennél velük?
Ha kevés csőcselék volna a világon, akkor engedném, hogy csak éljenek és
szaporodjanak.
Én az ön helyében döntőbíróságot tartanék a leghelyesebb megoldásnak,
fordult Anton Holmengraa úrhoz.
Willatz megint fölnevetett, hanyagul, hátravetett fejjel.
Milyen unalmas! mondta. Ó, Anton Fredrik Coldevin, – így hívnak, úgy-e?
– te igazán páratlan ember vagy, jobban megérted az idő szavát, mint
akárki más.
Természetesen, csak a kihágás, a visszaélés megállapítására és
minősítésére vonatkozóan kérnék döntőbíróságot, magyarázta Anton
sértődötten. Mert ha az ember kiélezi a dolgot, akkor az az összes
munkások közös ügyévé növekedik, az üzem pedig megáll. Azt hiszem, a
malomtulajdonos úr ezzel teljesen tisztában is van. De ha a munkások
maguk bíráskodhatnak a saját ügyükben, ezt aligha fogják elutasítani. A
döntőbíróságot tehát csak az utalványok sorsának eldöntésére hívnám
össze, megállapítani, hogy mi ajánlatosabb: megtartani vagy megszüntetni
az utalványokat?
Papa, hát sokan követték el a visszaélést? kérdezte Mariane, mert már
torkig volt ezzel a sok szóbeszéddel.
Igen, nagyon sokan. Úgylátszik valamennyien, csak sagvikai Bertel és Ole
Johan nem volt benne.
Tehát csak az ellenőrök álltak ellen a kisértésnek. És miféle cikkeket
vásároltak az utalványokért?
Holmengraa úr mosolygott.
Mindenfélét, a vitorlavászontól a petróleumig.
No, ilyet még nem pipáltam.
A kis boltos Theodornak elmagyarázták, hogy a mi petróleumhordónk üres,
vettek tehát egy hordót és felosztották maguk közt. A vitorlavászonról
azt mondták, hogy a szűréshez szükséges. A margarint pedig, hogy
vajaskenyerük legyen, ha különóráznak, mert olyankor a malom ad nekik
ellátást, magyarázták. Hahaha! Megáll az ember esze! És mióta csinálják
ezt már így!
Anton a fejét csóválta és erre ritkán lehetett alaposabb oka. Az
ellenőrzésnek ekkora hiánya mégis csak meglepő volt, sehogyan se ment a
fejébe.
És most mit akarsz tenni, papa?
Nem lehet itt semmit se tenni. A büntetés nagyon is sok embert sújtana,
de azonkívül is: kétélű fegyver volna.
És az Ön könyvelője nem fedezhette volna fel ezt a dolgot azonnal?
kérdezte Anton és szinte remegett a fiú csupa üzleti érzék és
túlfeszített kereskedőszellem hatása alatt. Nem gondolt arra, hogy a
malomtulajdonos talán nem is tart számot az ő részvételére ebben a kínos
ügyben. Az üzletben nem állítottak ki részletes számlát minden tételről?
kérdezte Anton.
Nem! felelte Holmengraa úr kurtán.
Igen, de… kezdte Anton, aztán félbeszakította a mondatot, mert
észrevette, hogy Mariane mosolyog az ő túlzott buzgalmán.
Látom már, meg kell mutatnom az összes kártyáimat, mondta Holmengraa úr
és mosolygott ő is. Annak idején magam mondtam Theodornak, hogy
részletes számlára nincsen szükség, hiszen annyiféle tételről úgyse
lehet szó.
Ezzel csak a bizalmát akarta kimutatni Theodorral szemben, aki csakugyan
rá is szolgált erre a jóvéleményre. A fiatalember maga nem is követett
el semmiféle visszaélést. Theodor egyébként valami nagyon távoli
rokonságban is van vele, az édesanyja harmadágon unokatestvére
Holmengraa úrnak. Holmengraa úr itt Segelfossban kezdettől fogva
segítette a családot, hogy talpraállhasson.
Vagy úgy! mondta Anton. De neki is észre kellett vennie, hogy ez mégis
csak furcsa üzleti viszony. Ilyesmit csak dúsgazdag ember engedhet meg
magának.
Ott álltak a keresztútnál, ahol Willatznak be kellett fordulnia, hogy
visszatérjen a téglaégetőbeli szobácskáihoz és a partiturája mellé. Már
fogta is a kalapját.
Most jut eszembe, Holmengraa úr, nem tudna-e nekem néhány ügyes
erdőmunkást?
Erdőmunkást? kérdezte a malomtulajdonos, és visszatért a saját
gondolatai világából. No, majd csak akad egy-kettő. Az ön erdejét
végignéztem, amennyire tudtam, és azt hiszem, hogy sokat föl lehet
használni belőle.
Köszönöm! mondta Willatz és eltávozott.
Holmengraa urat szemmelláthatólag olyan kevéssé érdekelték a
rendellenességek a malomban, hogy még ilyen udvarias és kielégítő
választ is tudott adni egészen közömbös dolgokra vonatkozóan. De azért
Mariane figyelmét nem kerülte el, hogy a hangjának valami nagyon finom,
kellemetlen mellékzöngéje volt, mikor válaszolt. – Vajjon mit jelentsen
ez? Azt persze nem is sejtette, hogy az apjának is bizony tanácsot
kellene kérnie a saját ügyeiben. Mi lesz azokkal hegyirétekkel és
legelőkkel, hogyan fogja megvásárolni vagy kibérelni őket, hogy
legelőnek rendezze be ezer szarvasmarha számára? Egy szót se említett a
dolog felől. És Mariane azt gondolta magában: Nyilván azon mérgelődik,
hogy Willatz még ezt az egyszerű kis erdőirtást se tudja egyedül
nyélbeütni, hanem mindenhez segítségre szorul.
Karját az apja karjába öltötte és úgy mondta ki a szavakat, hogy rá se
nézett, mintha nem is hozzá szólna:
Jelenlevő gyermeked nevében tiltakoznom kell az ellen, hogy Willatzra
haragudj.
Ó, te édes kis indiánlány! felelte a malomtulajdonos és mosolygott.
Nem, nem haragudott ő senkire. Amint hazaértek, Antont magával vitte a
fogadószobába és ott egy félóráig elbeszélgetett vele a délamerikai
viszonyokról és mindenről világos képet tudott festeni. Anton nagyon
örült, hogy ilyen kimerítő felvilágosításhoz jut. Igen, minden jel arra
mutatott, hogy Anton helyesen diszponált az „Aranyhal“-lal, vélekedett
Holmengraa úr, de a szerencsét nem szabad kihagynia a számításból. Anton
spekulációi szemmelláthatóan felkeltették a mesebeli Tóbiás király
érdeklődését. Értesítsen később néhány sorral, hogyan ütött ki a dolog,
mondta.
És még ott maradt a fogadószobában, mikor Anton bement a lakószobába.
Mariane hirtelen úgy érezte, hogy túlságosan sok rajta az ékszer. Az
utolsó fél órában kivette a füléből a nagy arany félholdakat és gyöngyöt
tett a helyükbe. Anton ezt azonnal észrevette és úgy találta, hogy így
még sokkal szebb. Igaz, hogy gyönyörűek voltak azok a félholdak,
csodálatosan finom aranyláncocskán himbálóztak, de azért mégis volt
bennük valami indiános, sőt Anton úgy érezte, hogy: zenebonás ékesség, –
a gyöngyök közelebb hozták a lányt Európához. Mariane nyugodtan
végighallgatta ezt a gondolatot és csak annyit felelt rá:
Úgy találja? No, ennek örülök.
Érdekli az, hogy nekem tetszik?
Minden bizonnyal.
Aztán arról kezdett beszélni, hogy a közeli napokban elutazik, – mikor
is indul délre a legközelebbi hajó? Pénteken? No igen, szóval elutazik.
De ha a dunnaludak elköltöznek, újra visszatér.
Hogy érti ezt? És mit akar a dunnaludaktól?
Ó, jóságos Isten! kiáltotta Anton. Hogy mit akarok a dunnaludaktól? Azt
az időt várom, amikor a dunnaludak elhagyják a költőhelyeiket és üresen
marad a fészkük… A dunnaludak, a Jensen kereskedő telepéről…
Csakugyan, erről megfeledkeztem. Hiszen maga vissza akar térni az őszi
ünnepélyre.
Különösen, ha én és az ünnepély remélhetjük, hogy maga is meg fog ott
jelenni.
Én? No már bocsásson meg!
Jó idő múlva ez a válasz mégegyszer eszébe jutott Antonnak és akkor
megsértődött rajta: hogy is ne, mikor neki föltett szándéka, hogy
megjelenik a kollégája, Jensen kereskedő ünnepélyén. Ez az úgynevezett
boltos Theodor, mozgékony ember, az új idők embere. Figyelje csak meg,
milyen agilis, hogyan terjeszti ki az üzletét mind szélesebb és
szélesebb körre! Ez ám a jövő embere! Némelyik ember, úgy látszik, csak
a múltban él. Olyanok, mint a vakok, kimeresztett szemmel járnak és
sokan bölcseséget olvasnak ki a szemükből, amiért olyan mereven egy
irányba néz. Az ilyen embereknek a saját szigetükön kellene élniök,
valahol a tenger közepén, ők nem tudják, hogy az élet olyan, mint a nap
világa, és mint a kereskedelem és a tűzérség. Mit ártana az magának,
Mariane kisasszony, ha elmenne egy nyilvános ünnepélyre, ahol mindenki
csak örülne, hogy megjelenik.
De mindez semmit se használt, falrahányt borsó volt az egész és Mariane
kijelentette, hogy hallani se akar tovább a dologról.
Ha nem, hát nem, mondta a fiú. De ősszel majd visszajövök. És akkor majd
a szállóban lakom, – hogy is hívják csak? A Larsen szállodában.
Mikor Anton elment, Mariane egy kézimunkát vett elő – még a régi, jó
időkből, – jól megnézte, aztán újra letette az asztalra. Elővett egy
könyvet és olvasott belőle néhány sort, majd egy csomag kártyát vett a
kezébe és keverni kezdte. Egyszerre csak felnyitotta a fogadószoba
ajtaját és azt mondta, hogy szeretne sétálni egyet.
Jól van, sétálj csak! mondta az apja barátságosan, mint mindig.
Holmengraa úr egyedül maradt. Teljesen egyedül a háznak ebben a
részében. Valami történhetett vele, abban a pillanatban, amikor Anton
elhagyta a szobát. Lehetséges, hogy egy ember ilyen hirtelen, átmenet
nélkül megöregszik? Vagy csak a súlyos gondok hajlították meg a derekát
és tették ilyen méltatlanná egy királyhoz? Nem volt előtte papíros és
nem valami meghatározott számlán dolgozott, csak ült, ült a helyén és
elmosódó szemmel nézett a kezére: nem, a szabadkőműves gyűrű se mentette
már meg, nem mentette meg semmi, az sem, hogy titokzatosan kacsintott
oldalvást és olyan arcokat vágott, mintha valami láthatatlan lénnyel
lenne állandó összeköttetésben, a munkások mégse adták be a derekukat.
Minden átmenet nélkül újra tegezni kezdték és Tóbiásnak nevezték. Ez
olyan volt neki, mint az ökölcsapás. Minden tekintélyét elvesztette
előttük, megint látták éjszaka, amint lányvadászatra indult. Igen, úgy
tett, mintha erdőt nézne Willatz Holmsen számára, és akkor estefelé
fölment a házikókba a hegy oldalán és ott kért éjjeli szállást.
Hohó, te Tóbiás vagy, te szabadkőműves, ugyanolyan, mint mi vagyunk és
egy szikrával se különb! Most pedig felemelted a liszt árát. De nem
tudtad teljesen kiszipolyozni a vérünket, egy csöpp vérünk még maradt.
Nem szégyenled magad? És ha egy kis utalványt állítunk csak ki magunknak
és azzal elmegyünk a boltba, hogy megvegyük rajta, ami az életünkhöz
kell, akkor ránktörsz, mint egy rabszolgatartó és elszámoltatsz minden
őrével. Szégyen, gyalázat!
Néhány munkás nyugodtabban fogta fel a dolgot és kimutatta az
igazságérzetét. Ezek előzékenyen bólongattak és egy és más csekélységben
igazat is adtak a malomtulajdonosnak. Ez nem is olyan ostoba dolog,
mondták valamire. Nem is egészen bolond ez az ember, mondták máskor. De
ez még rosszabb volt, mintha a többiek, a garázdák beszéltek. Aslak már
nem volt a malomban, de a szelleme még mindig ott kisértett.
Nem, ez tarthatatlan helyzet volt. Úgylátszik, valóban nem úrnak
született, hanem arra, hogy megjelenjék és eltűnjön, mint a mese
alakjai. Az emberek, Isten tudja, mit képzeltek az ő gazdagságáról. Ő
pedig spekulált, keresett pénzt, vesztett is, talán már nem is volt több
veszteni való milliója. És ez volt a döntő az emberek szemében. Vajjon
miért emelte újra a lisztárakat? Jóságos ég, ha ezt szükségből tette,
akkor aligha érhet többet mint a többiek Segelfossban és akkor miért
járt volna neki nagyobb tisztelet? Szégyen gyalázat!
Hova gondol most, min tűnődik úgy el és miért nézi folyton a kezét? Most
lett-e csak világos az agyában, hogy az új módszerrel hibás útra tévedt
az utóbbi hetekben? Da vajjon mihez kezdjen most? Elvégre is parasztnak
született, az volt és az is marad, a fantáziája nem tudta egészen
elhomályosítani a szemében a valóságot. Akkor is a földön maradt, ha a
szárnyai vitték. És mikor a mult héten ismét felemelte a liszárakat, azt
mégis csak helyes számítás alapján cselekedte. A többi malmoshoz képest
még így is olcsó volt és a különbség kiadta a szállítás költségét, – hát
miért ne tette volna? Az emberek miatt? Hiszen az már kiderült, hogy az
emberek hogy ítélnek felőle. Ha nem tudták gazdagnak, ügyet se vetettek
rá! Pedig milyen ostoba tévedés volt ez! A tucatemberek életpályáját nem
lehetett az övével összehasonlítani, olyan volt az, mintha egy
hétköznapot a sorshoz hasonlítanak. És a vagyona? Miért akartak arról
mindenáron tudni valamit? Talán gazdag volt, talán nem. Lehet, hogy
annyija se volt, amennyit egy aranyásó egy nap alatt kiás, – de mi
különbséget tett az? Talán mégis gazdag volt, csak nem tudott róla
senki. Mariane ravasz volt és okos, és gyakran szerette volna tudni,
hogy a különböző levelekben és táviratokban mi áll.
Mond csak, papa, kérdezte nem egyszer tréfásan, miért küldted vissza a
fiadat még gyerekkorában Mexikóba és miért taníttatad ki, hogy birtokot
tudjon kezelni és hajót vezetni?
Mert így te azt hiszed, hogy Mexikóban birtokom és hajóim vannak,
felelte Holmengraa úr titokzatosan.
Akármilyen vihar vetette is Segelfossba Holmengraa urat, annyi tény,
hogy itteni tartózkodása az állandó munkászavargások és fokozatosan
hanyatló tekintélye miatt nem volt különösebben ajánlatos. És nem állt-e
nyitva a számára a világnak mind a négy tája, miért kellett éppen itt
lennie? Nyilván nem kötötte ide semmi, sem Irgensné, sem a főztje, sem a
munkások, a malom, az utak, vagy a folyó… semmi, semmi. Vagy az volt a
kivánsága, hogy a hazájában élhessen? Hajtotta valami természetes
ösztön, egy földöntúli hatalom, és csak ezért vette vállára a keresztet?
Ebben az esetben, – úgy ám, jó emberek! – átlépne a fejetek fölött,
menne a maga útján és eltiporna benneteket, minden teketória nélkül,
mint egy szalmaszálat a lábai alatt.
De ő nem tiport le senkit, arra nem volt semmi képessége, mert nem
született uralkodónak. Uralkodónak? Hiszen még a gazdaságát se tudta a
kezében tartani és nem minden időben tudott dacolni a munkásai gúnyos
föllépésével. Most is: nem az irodájában ül-e és ott töpreng a világ
rosszaságán? Nagyszerűen ment minden, amíg ő király volt és mesebeli
alak, addig úgy ment, mint a karikacsapás. Mindenki a földig hajlongott
előtte, később azonban visszájára fordult az egész. Falusi ember volt,
aki már egy lépéssel el-eltávolodott a maga paraszti osztályától. Első
úttörő volt a nem-parasztok sorában, – mi egyéb telt volna még tőle. És
mégis – ő volt Segelfoss regéje, mint a csillag világított az egész
csürhe fölött.
Kiszalad az ebédlőbe és ujra visszatér. Titkon hallgatózott az ajtókon
és most ismét leült, mintha megmenekült volna, – a ház ura megmenekült!
És most mintha földerülne a kedélye is, már mosolyog. Ugyan mi értelme
van ennek a töprengésnek? Persze, hogyha teljes napvilágnál nézzük a
dolgokat, nem lenne már szabad olyan bolondosnak és fiatalnak lenni. A
lányok nem tudják titokban tartani a malomtulajdonos úr különös
kirándulásait és csak kérdezik egymást: Veled is megtörtént? Hol? És
hányszor? Ó, ez a kalandos Szindbád, ez a hóbortos fickó, ez a deresfejű
ifjonc! Nem elég nehézséget okozott-e Irgensnének éveken át, hogy
szolgálót kapjon a házba? Valahol a messze távolban voltak országok és
ültetvények, ahol a kávé terem, meg banán és a cukornád, jó illat árad
belőlük és az éjszaka, – az éjszaka a kalandos hajósoké, meg a
bolondosoké. És vannak szigetek, sárga, fekete és fehér lányokkal. Szó,
ami szó, nem lett volna szüksége rá, hogy olyan pontosan felmérje
Willatz Holmsen erdejét, hiszen a hegyi házikókban voltaképen nem volt
semmi vonzó, hacsak az nem, hogy Marcilie leányzónak egy fiatal huga
volt ott. A lány apja vitte Holmengraa urat egy darabig a hegyeken át,
mert a lány apja mindig fel akarja venni a szekerére Holmengraa urat.
És ha a malom munkásai azt mondták rá, hogy ő is csak a maguk fajtája,
hát nagyot tévedtek. Egészen más ember volt ő. Hatalmas ideák és
jelentős tervek forogtak a fejében. Ha ezerszámra akarta legeltetni a
jószágot a havasi legelőkön, ez a terv egy konzervgyár ötletével függött
össze. Ezt az ötletet aztán továbbszőtte, elgondolta, hogyan fogja
hajóra rakni a konzervgyár termékeit. Bevezetteti a villanyvilágítást,
mechanikai műhelyt rendez be és gőzekével szántat. Azt is megtehetné,
hogy gyógyszertárt és egy könyvesboltot költöztet Segelfossba, vagy maga
is nyithatna egy kis szatócsüzletet, kereshetne háromezer koronát egy
évben és élné a maga nyugodt életét. Bizony, mindent megtehetne, –
hasznára fordíthatná a Theodor bolondságait, és egyszerre veszedelmes
konkurrensként állna itt. És ha az egyik úton-módon nem sikerül, talál ő
még mindig egy csomó megoldást, tőle minden kitelt. No de légy csak
nyugodt, kis Theodor, oda már mégse fejlődik a dolog, hogy téged is
nyugtalanítson a szatócsboltodban, élj te csak nyugodtan és légy
büszkesége az édesanyádnak. Van nekünk még néhány más tervünk is és
egyet még ebben az esztendőben megvalósítunk a Csendes óceánon, itt is
van már a távirat! A háború hívja a mi kis hajónkat, a mi brilliáns kis
hajónkat, olyan az, mint a bagoly, nappal nem lehet látni, nem, csak
éjszaka vitorlázott, ott vitorlázott az ezeregy éjszakában és szín
gyémánt a rakománya. Küldd csak ide nekünk! mondta a háború. – Kérem,
kettőszázhúszezer az ára! Kedves Theodor, nekünk csak hatvanezerbe van a
hajó. Nem bántuk meg a vásárt, jó hajó volt és gyémánt a rakománya. Egy
fiatalember vezette, sennor Felix, de ma már ismét másik hajót vezet.
Pompás mesebeli hős az a sennor Felix!
Holmengraa úr még egyszer kiszalad az ebédlőbe, mikor visszajön, duzzad
a tárcája. A matrózoknak van ilyen teli tárcájuk, mikor kiszállnak a
szárazföldön. Leszállt az este, Holmengraa úr az órájára néz és
nekiindul. A lépcsőn a lányával találkozik s tréfásan mondja neki:
Örvendek, hogy látlak! – Hasonlóképen! feleli a lány és nagyot nevet. Ők
ketten mindenkor jóbarátok és jópajtások. És sem az apa nem kérdezte meg
a lányt, hogy honnan jön, sem pedig az nem érdeklődött Marianénál, hogy
hová visz az útja.
A malom irodájában töltötte el ezután az idejét, hol ezzel
foglalatoskodott, hol amazzal, a segédkikötőmesterre valami fontos
munkát bízott, jó néhány órára való munkát. Közben sötét lett az
éjszaka, amilyen sötét ebben a világos évszakban csak lehetett. A kis
uccákat és házakat azért tisztán meg lehetett különböztetni.
Most jön ki a postahivatalból a főnök, széles válla ringatózik, amint
elindul az úton. Észrevette már mindenki rajta, hogy ez a pontatlan
ember, csak egyetlen egy dologban pontos: nevezetesen minden éjszaka
elmegy hazulról. Gondolkozik, filozófál, mosolyog valamilyen
megfigyelésén, vagy ha lármát hall, összeráncolja a homlokát. Jó, hogy
nyár van, legalább nincsen szüksége felöltőre! Alighanem nagyon fontos
dolgokat forgat a fejében, hogy olyan kevés figyelmet fordít a
külsejére, meg a ruhájára. A nadrágja menetközben mindig lecsúszik egy
kicsit, már kitérdesedett egészen, rossz az anyaga és rojtos a széle is
alul. De Baardsen távirász nem törődik a nadrágjával, megvan ez a jó
tulajdonsága, és ha meglátja alul a rojtokat, azt mondja magában, hogy ő
lett bizonyára kisebb. Egyébként gyakran tesz vidám és mélyértelmű
kijelentéseket és néha nagyszerű megjegyzéseket fűz az eseményekhez.
Egy ideig a rakodópart környékén csatangolt. Ismer itt mindent az utolsó
szögig, pontosan tudja minden láda helyét. Egyszerre nesz üti meg a
fülét, összeráncolja a homlokát és elindul a hang után. Csöndes az
éjszaka, valamelyik házból beszéd hallszik, onnan, ahol a
segédkikötőmester lakik, az ő hangja ez, szid valakit, valamiért nagyon
izgatott és egy férfi áll előtte. No lám, hiszen ő az első basszus a
kikötőmester dalárdájában, tehát beszélhetne sokkal hangosabban is, de
most csak suttog, szinte sziszeg.
Hát azért rendelt be engem éjszakai munkára, átkozott disznó! Mit
keresett itt? Szerenádot akar adni az ablak alatt? Szerencsére Daverdana
nem az a jóféle, ő nem nyitja ki az ablakot. Attól bízvást alhatik.
Maga előtt kergeti az idegen férfit és továbbsziszegi feléje:
Mit vigyorog? Ha csak a jogomat tekinteném, fejbekólintanám ezzel a
bottal!
Úr és szolga! gondolja nyilván Baardsen és továbbmegy. Óvatosan
visszanéz a vállán át, látja, amint a főnök úr igyekszik lassan
tisztázni a dolgot és szomorúan mosolyog. Mi mást is tehetne, minthogy
szomorúan mosolyog. Mi mást is tehetne, minthogy szomorúan mosolyog és
megzavarodik. Baardsen most még élénkebben filozófál: megmentette volna
az urat a szolgájától, ha módjában van, azt is megtehetné, hogy
besettenkedik Daverdanához és megnyugtatja a lárma miatt. Baardsen
elmosolyodott, mint aki valami nagyon csinosat eszelt ki. Ebben a
pillanatban döntő elhatározásra jutott az üldözött principális. Mintha
csak eddig a pontig lett volna szüksége kíséretre, tovább nem,
villámgyorsan kitért oldalvást, leszegte a fejét, futásnak eredt és a
következő pillanatban már eltünt szem elől. A segédkikötőmester lassan
és hallgatagon ment tovább, úgy látszik, visszatért ismét a munkája
mellé, a raktárba.
Úr és szolga, – bizony ezeréves história kisértett itt és Baardsen most
sem érhette meg a végét. Csak egy epizódnak a kezdete volt ez. Egy
deresedő hajú, bolond özvegy ember! Valamikor jó sora volt, de most már
kevésbé jól megy a dolga. Hallgasd csak ezt a síri, éjszakai sötétséget,
úgy forrong-lázong, akárcsak ő! Tulajdonképen nem is volt ez tolvaj
dolog, vagy állati dolog, – ahol egy szolgának nincs keresni valója, ott
távol kell tartani, ez a kíméletlen igazság. Arcátlanság volt, annyi
igaz. De arcátlan ember volt-e ez a főnök egyébként? Sőt ellenkezőleg,
finom volt, adakozó és mélylelkű. Nem, ezen nem volt könnyű eligazodni!
És Baardsen is azzal intézte el magában az ügyet, hogy ezen úgy se
igazodik el senki! A szél sem úgy fuj, ahogy a könyvek előírják és
furcsa volna, ha valaki – mennydörgésszínű harisnyáról beszélne.
Mielőtt Baardsen kiment az éjszakába, egyideig bizonyára benn tespedt a
táviróhivatalban, mert hosszasan elsétált a Theodor színháza felé,
mielőtt visszafordult, hogy ismét ugyanazon az úton haza térjen.
Nagyszerű hangulatban volt és a gondolkozása kitünően működött. Amint
azonban a segédkikötőmester lakása mellett elhaladt, megzavarodott egy
pillanatra, mert az elüldözött főnök ujra csak ott állt. Nem érez
hatalmat maga fölött, gondolta Baardsen, senki sincsen Segelfossban, aki
miatt ügyelnie kellene magára! Az ördög értse az ilyen dolgot.
Baardsennek tulajdonképen nem volt mit keresnie éjszaka ez előtt a lakás
előtt. De itt most cselekedni kellett, menteni, ami még menthető, –
mindenek előtt a főnököt. Minden köszönés és bevezetés nélkül egyenesen
odament Holmengraa úrhoz és azt mondta neki:
Elfelejtettem rávezetni az ön tegnapelőtti táviratára, hogy a megjelölt
idő bizonytalan volt.
Talán összerezzent a főnök ijedtében? Nem, a legnyugodtabban tudomásul
vette a közlést.
Úgy? mondta.
Már mint az ön válasza számára megjelölt határidő. Az óra helyén egy
kereszt volt. Nagyon fontos táviratnak látszott, azt hiszem,
kifejezetten meg kellett volna jelölnöm, hogy az órát elolvashatatlanul
adták le Puerto Ricoból.
Nagyon jól megértettem, mit jelent a kereszt, mondotta a főnök.
Úgy? kérdezte Baardsen kurtán és nyomban tovább indult.
Jőjjön velem még pár lépést, a zavarosan megjelölt idő azt is
jelentheti, hogy mai válasza későn érkezik. Háborúban égetően fontos
minden óra.
Nem baj, ha későn is érkezik a válaszom, mondta a főnök.