Fővárosi nyomda rt.
1.
Kénytelenek vagyunk leszögezni, – írta a Segelfossi Ujság, – hogy
valakire rátámadni és a dolgokat így elintézni: olyan eljárás, amely
városunkban példátlanul áll. Mint értesülünk, néhány nappal ezelőtt egy
ilyen támadás játszódott le, a tettes egy olyan úr, akiről nehéz lett
volna feltenni hasonló elhamarkodott viselkedést. Az ügynek a hatóság
előtt lesz még folytatása. Itt csak elismételhetjük az aranymondást,
amelyet velünk együtt aláír minden igazságosan gondolkodó ember, hogy
tudniillik vannak még bírák az országban, hogy a törvény ércszava
fölfelé és lefelé egyformán él és a törvény sújtó pallosát nem kerülheti
el senki.
Willatzot csakugyan a hatóság elé idézték. Nem volt az esküdtszéki
tárgyalás, még csak nem is rendőrségi kihallgatás, hanem úgy hívták,
hogy előzetes vizsgálat, – és valójában az öreg ura-i előljáró volt az
elnök, barátságos és szivélyes volt mindkét fél iránt és sikerült is
békét teremtenie. Így cselekedett ő egész életében és jobbat nem is
tehetett. Ezúttal Aslak Konrad napszámossal és más tanukkal jelent meg
és a dolognak nagyon komoly volt a színezete. Tanuvallomásokra ugyan nem
is volt szükség, mert Willatz Holmsen minden kertelés nélkül beismerte,
hogy öklével leütötte Aslakot és csak azt kérdezte, hogy mennyi
kártérítéssel tartozik. Az előljáró a pápaszemén keresztül Aslakra
nézett. Aslak gondolkozott a dolgon, aztán megmondta az árát. Ez kevés,
jelentette ki Willatz Holmsen úr és az előljárónak hirtelen úgy
tetszett, mintha az apja, a hadnagy úr hangját hallaná. Az ifjú Willatz
pedig a kért kártérítés kétszeresét fizette ki. Furcsa alku volt, mintha
arról tárgyalnának, hogy mennyiért lehet egy fejet beverni.
A következő alkalommal, mondta az ifjú Willatz, mikor a pénzt
leszámolta, a következő alkalommal, ha ez az ember megérdemelné az
öklömet, jobban az elevenére tapintok!
Igen, vetette magát közbe az előljáró, mert nem békétlenséget, hanem
békét szeretett volna teremteni az ügyben, igen, de akkor ismét
büntetést kell fizetni.
Akkor meg is fizetem ismét, mondta rá Willatz.
A Segelfossi Ujság idézett száma egyébként is nagyon tartalmas volt.
Közölt még egy cikket Rasch ügyvéd úr tollából és pedig a színházra
vonatkozóan. Ez a cikk szellemes volt és szakszerű. Valóban nem csekély
dolog, – különösen egy vándorló társulat részéről, – elsőrangú
előadásban kihozni egy darabot, mely olyan hatalmas követelményeket
támaszt, mint a „Mérges kígyó a pokolban“, írta az ügyvéd. Aztán
végigment az egész darabon és elmondta, milyen meglepetésekben volt
része a közönségnek.
De a legmelegebb hálával, – írta tovább, – tartozunk a kiváló előadásért
Lydiának, a primadonnának. A művésznő páratlan alakítást nyujtott,
amikor szerepét úgy kreálta, hogy a nézőtér csakúgy visszhangzott a
hangos sikertől. Sok jelenetben, főleg a méregpohár jelenetben, olyan
tragikus magaslatokig emelkedett, hogy a leghíresebb művésznők hasonló
teljesítményeit juttatta a közönség eszébe. A többi szereplő sorában
mindenekelőtt Sybille Engel kisasszonyt kell megemlíteni, mint aki
nemcsak ragyogó megjelenése, de művészi játéka révén is minden
elismerést megérdemel. A generális szerepét az igazgató alakította.
Mintaképe volt a régi, jó iskolának. Valamivel kevesebb kérkedés
bizonyára ugyanolyan hatást tett volna, de szerepe különböző részeit
igazán kiválóan domborította ki. A többi hölgy és úr mindeddig nem
lépett fel számottevő szerepben és így nem volt alkalmuk bebizonyítani
rátermettségüket, remélhetőleg azonban nem utóljára történt, hogy ezeket
a kiváló művészeket vendégül tisztelhetjük. Segelfoss művelt közönsége
örömmel látja viszont őket.
Rasch ügyvéd aztán a kritika folyamán rátért magára a színházra is: egy
színház nem lehet a város legszélsőbb uccájában, erre sehol sincs példa.
Az nem szokás sehol, hogy egy úgynevezett csónakházat Thália templomává
alakítsanak át. A ház tulajdonosa, Theodor Jensen úr, sokkal több
érzéket tanusíthatott volna a megfelelő berendezés iránt. A színház
egyébként, – ha már így alakultak a dolgok, – úgy – ahogy, megfelelt
volna az általános igényeknek, bizonyos hibák fölött azonban nehéz szó
nélkül elsiklani. A színház szellőztetését szakértői részről már a
helyszínén kifogásolták. Itt csak annyit lehetne megemlíteni, hogy a
padok ugyan megtették a kellő szolgálatot, de támlás padok sokkal jobban
megfeleltek volna. És még néhány szót nagy általánosságban: a mi
időnkben a színházlátogató közönség már hiánynak érzi, ha nem kap
színlapot a kezébe. A külföldön sok színházban fiatal fiúkat fogadnak
fel, akik a színlapot tíz őréért árusítják, amit a közönség mindenkor
szivesen fizet meg. A Segelfossi Ujság a következő előadás alkalmával
már gondoskodni fog a színlapok kinyomatásáról. És mi történjék a
zenével? Ha az egész estén át nem lenne közzene, ez annyit tenne, hogy
kevésre becsülik Segelfoss zenei fejlettségét. Mivel feltehető, hogy
művelt emberek is ülnek a színházban, akik húsz főnyi zenekarokat is
hallgattak már, könnyű megérteni, hogy egy zongorával a közönség nem
érheti be, ha mégolyan jól is játszanak rajta. De még egy zongora is
jobb a semminél és a közönség ama része számára, amely – talán vallási
okokból – elsősorban a zenéért látogatja a színházat, elviselhetetlenek
az ilyen kitöltetlen felvonásközök. Mint értesülünk, ezért is Theodor
Jensen urat terheli a felelősség és azért tanácsolnók neki, hogy a
legközelebbi előadásra már zongorát is szállíttasson a színházba. A
színház tulajdonosa jól kezdte meg működését, de még sokat kell
fejlődnie, amíg minden várakozást kielégít. Theodor Jensen úr a város
egyetlen szatócsa, de ez idővel úgyis meg fog változni, addig is a saját
jószántából arra kell törekednie, hogy javítson a színháza hibáin, ilyen
módon tegye azt méltóvá a városhoz és ne riasszon vissza egyes polgári
köröket, amelyek a legjobb hitben keresnek szórakozást az ő
helyiségében. A cikk utolsó szavait a néphez intézte, Segelfoss és
vidéke lakosságához. Vannak emberek, akik a művészetnek ezt az otthonát
még mindig csónakháznak nevezik. Ezen a helyen a leghatározottabban fel
kell emelnünk a szavunkat az ellen, hogy a közönség egyes rétegei a mi
színházunkat gúnynévvel illessék. Ez egyébként a színház
látogatottságának is súlyosan kárára lehet. Az igazán művelt ember
inkább lemond bárminő drámai élvezetről, mintsem hogy csónakházakat
látogasson.
Eddig a Rasch ügyvéd cikke.
Az egész nem volt más, mint támadás a boltos Theodor ellen, holott ő
hozta ide a színművészeket és ő adott nekik tanyát.
És hogyan fogadta Theodor a dolgot? Védekezett a boltjában, ahogyan
tudott, igazolta magát, mint ahogy illik egy ilyen tevékeny ifjúhoz,
megvárta, míg a bolt tele volt emberekkel és aztán megadta a választ.
Természetes, hogy az első napokban hallgatag és tartózkodó volt, de
aztán annál jobban megeresztette a hangját.
Kicsoda az a Rasch ügyvéd, mondogatta. Egy kövérre hízott úr!
Legjobban az izgatta, hogy a cikk őt szatócsnak nevezte.
Sokkal kisebb üzleteket, mint a mi cégünk, már nagykereskedésnek
neveznek, mondta a boltos Theodor.
Mindenki azt hihette volna, hogy teljesen fogytán van a pénznek, hiszen
a szárított halakat még nem lehetett értékesíteni, viszont a tavaszi
cikkeket, tíz hatalmas láda kézműárút, készpénzzel fizette ki. Sőt
fölépítette a színházat is. De Theodor mindettől nem merült ki. Egy
este, mikor a bolt éppen tele volt vevőkkel, kijött az irodából és egy
bankjegyet lobogtatott a kezében. Baardsen távirász ott állt és ismét
dohányt vásárolt néhány rézpénzért. Theodor hangos szóval Baardsenhez
fordult és megkérdezte:
– Látta már az új ezerkoronásokat?
Hallottam már az ezerkoronásokról, sőt nagy tisztelettel hallottam
beszélni róluk, de látni még egy fiaezrest se láttam.
Itt láthat egyet, mondta Theodor.
Egyébként nem volt olyan új a bankjegy, de látszott, hogy jól bántak
vele és egy kis jóakarattal újnak is lehetett volna nézni. Úgy látszik,
a minden hájjal megkent Theodor rávette az anyját, hogy fogja a vasalót
és így vasalja újjá azt a bankjegyet. Bizony, a Theodor eszén nem jár
túl senki! Ezt gondolták mind a vevők, amint ott ácsorogtak és a saját
szemükkel látták az ezerkoronást.
De miért is tett-vett Theodor az üzletben, miért törte magát? Mi volt a
célja? Hiszen nem volt fösvény, mint az apja, nem dugta el a pénzét a
szalmazsákba. Persze ő is nagyember akart lenni, nagy üzletember.
Egyébként éppen most kapta meg a „Gosen“ margarin ügynökségét, föl
egészen Tromsőig. Ez már majdnem annyi volt, mint egy vezérképviselet és
az északi kereskedők mind Theodor boltjához fordultak a gosenvidéki
vajért, amely a gyönyörű legelők tájáról került ki. A gyárból sugárzóan
szép reklámtáblák érkeztek és ez a színpompa valóságas paradicsommá
varázsolta a bolt elsőrészét.
De vajjon elégedett volt-e most a boltos Theodor?
Jöttek az esték, jöttek az éjszakák, Theodor a magányt kereste és
álmodozott. Mikor még nem bérmálkozott és szánkázott a lejtőn, az volt
az élete legboldogabb ideje. Azóta kétségkivül senkiből valakivé
dolgozta föl magát, de közben elrabolták az életéből őt: a leányt.
Élénken emlékezett még az utolsó alkalomra, mikor szánon hazavihette,
nagy lány volt már akkor. Köszönöm, állítsd csak oda a szánkót! mondta a
lány. Kinyílt egy ajtó és újra becsukódott. Akkor volt legutoljára. És
azóta évek multak el és Theodor nem tudott képeket festeni és nem tudott
verset írni, – Theodor tehetetlen volt. Gyakran elgondolta, hogy ha
egyszer nagykereskedő lesz belőle, ajándékot visz neki az üzletéből,
valami értékes dolgot, de gyönyörű gyapjúsállal már megjárta, mert
visszakapta a sált, azzal a kérdéssel, hogy mit akar vele? Theodor
azonban segített magán, hiszen azért volt üzletember! Azt válaszolta,
hogy ezeket az elsőrangú sálakat be szeretné vezetni Segelfossban és azt
nem tehetné előnyösebb módon, mintha a lány az első viselője a
sálfajtának. A lány azt felelte, hogy köszöni szépen, de erre a sálhoz
még nem elég öreg és – nem ment férjhez. A tárgyalásokat egy szolgáló
közvetítette.
Ez után a hideg zuhany után Theodor bolond lett volna, ha még tovább is
ajándékokat küldözget. S bolond volt-e Theodor? Szó sincs róla! Időnként
azért mégis félrerakott valami különösen finom árut és arról álmodozott,
hogy selyempapirba csomagolja és átküldi és bizony elég sokáig kellett
feküdniök azoknak a cikkeknek, míg a segédek parancsot kaptak, hogy –
adják csak el… Ilyen volt a Theodor fájdalmas és alázatos szerelme.
Végül mégis úgy érezte: megtalálta a módját, hogy kimutassa a figyelmét.
Ha színházi előadás volt, küldhetett neki egy-egy színházjegyet, hiszen
enélkül a remény nélkül neki se fogott volna a színházépítésnek. De itt
is keresztezte valami a számítását! Tegyük fel, hogy a megnyitóra elküld
egy féltucat jegyet. De ha jól megfontolja a dolgot, be kell látnia,
hogy ebből őrá nagyon kicsi haszon hárul. Mert így majd minden előadásra
egy féltucat jegyet kell küldenie, ez pedig kigúnyolna minden számítást.
Theodor viszont józan koponya volt. Úgy ám! Mert hisz arra is csak
gondolnia kellett, hogy a hat belépőjegyből ötöt mintha az ablakon dobna
ki, hiszen – arra az öt vendégre nem volt ő kiváncsi. Nem, akkor inkább
köszönettel lemond az egészről!
Így álmodozott és tűnődött és ült az ablakánál és átnézett a lányhoz. A
napjait az üzletek és az alkudozás kötötték le, az estéit pedig a
fájdalom és a féltékenység töltötte ki. Isten veled, szép kisasszony,
élj boldogul. Itt üldögélek az én magányos kamrácskámban, hogy őrködjem
az álmaid fölött. Hiába vagyok semmiember ahhoz a másikhoz képest, a
halálos órámig híven és becsülettel szeretlek. Akármit rendel számomra a
sors, akármilyen utat jelöl ki, én egy szegény kis féreg vagyok, nem
lázadhatok és nem mordulhatok föl ellene. Én királynőm, ne taposs rá a
féregre, mikor ott vonaglik előtted a porban, mert hátha magadnak okozod
vele vesztét, pedig azt igazán nem kívánnám. Ami pedig azt a fiút
illeti, – üres kalász fenn hordja a fejét, – ezt egy pillanatra se
szabad elfelejtened! Én fáradhatatlanul fogok dolgozni, s ő egy napon
észreveszi majd, milyen embert tett örökre boldogtalanná. Egyébként –
vigyen el engem az ördög!
Másnapra megint a régi volt, tevékeny, ügyes fiatalember.
Mind a két keze súlyos a sok ékes gyűrűtől és gyönyörű, szürke nyári
öltönyt visel, amilyen nincs még egy a határban. Sőt már azt is
megteszi, hogy a cipőjét mindennap kiteszi az ajtó elé, hogy
megtisztítsák, aztán frissen és ragyogóan jön be a boltba. Fenn a
padlásszobában az apja mit se tud ezekről az újításokról, gyakran
megesik, hogy napokig nem látja a fiát, mert bárhogyan is kopogtat a
botjával a padlón, a fiú csak akkor jön fel, ha történetesen ideje van.
Idáig fejlődtek a dolgok. Az öreg Per bárdolatlan férfi volt és sehogyan
se fért a fejébe: miért kell nyáron világos és télen sötét ruhákban
járni. Az ember azt hordja, ami van. De az öreg Per mégsem értette úgy a
módját, mint a fia. Ha Theodor köszönt, levette a kalapját, mint másutt
szokás, nem szólította meg az embereket és nem mondta, hogy jónapot,
mert az sehol sem előkelő. Most már odáig ment Theodor, hogy a számláira
odabiggyesztette S. E. et O. – sőt már a levelei alá is ezt írta.
Mit jelentenek ezek a betűk? kérdezte Julius, a szálloda tulajdonosa,
mert az mindig ott lábatlankodott.
Azt te úgyse érted, felelte Theodor. Latin betűk ezek és minden nagy cég
használja ezeket a betűket.
Lars Manuelsen azt mondta rá:
Ha az én Lassen fiam itt volna, ő bizonyosan meg tudná magyarázni.
Theodor kapott egy másológépet és másolókönyveket, sőt egy tűzálló
pénzszekrény is érkezett a címére, amely épen megmarad a hamuban, ha már
az egész ház tövig égett. Ebben őrizte a cég könyveit. Ha ezt az apja
tudta volna, ha tudta volna, hogy az ő szatócsüzletéből egy cég lett és
és hogy a cég könyveket vezetett! De azért az öreg Per lelkében ott élt
a sejtés, hogy az általános fejlődés lesodorta az igaz útról az ő
szatócsüzletét és a fiát, már tudott róla, hogy Theodor egy hajórakomány
halat szárít a sziklákon és hogy ezt évenkint megismétli, nemrégiben az
is a fülébe jutott, hogy a csónakházból pompás tánctermet varázsolt és
az öreg Pernek látnia kellett, hogy az egész vonalon a finomkodás és
pazarlás szelleme fészkelődött be a házába, meg a családjába. Itt már
nem a régi, szolid, áttekinthető napi adás-vétel uralkodott.
Az öreg Per a botjával ütögette a padlót.
Egy idő mulva feljött a felesége, boltos Perné. Az évek nem múltak el
nyomtalanul felette sem, meghízott és most már két szolgálónak
parancsolt. Bezzeg nem így volt ez a régi jó időkben, akkor egyedül
végzett el minden munkát, pedig egy egész fészket kellett rendben
tartania, telistele apró fiókákkal. Két kicsinye vörhenyben halt meg,
két felnőtt lánya kirepült a fészekből, az egyik Henriksen kereskedőnél
volt Utvärben, a másik Coldevin konzulnál, Kelet-Norvégiában, – persze
házvezetőnő, gazdasszony mindakettő, nagyon finom dámák. Boltos Pernének
most már csak egy gyermeke volt otthon, Theodor és annak volt a
legnagyobb tekintélye. Az öregasszony csöndesen és magábavonultan
tett-vett a házban és sohase sietett többé, most már akkor sem, ha a
férje a botjával verte a padlót. Idáig fejlődtek a dolgok. Az asszony
óvatosan kívülmaradt a bot ütőkörén és annyira merész lett, hogy még azt
is megkérdezte, miért kell úgy kopogni és olyan lármát csinálni
egyáltalában?
Az öreg Per ezúttal se volt közlékeny hangulatban, egész életében nem
sok beszélnivalója volt a feleségével és ha volt is, a tekintete kemény
lett és parancsoló.
A Theodor jőjjön fel!
Az attól függ, hogy van-e ideje Theodornak, felelte az asszony.
Bizony, ez a szédületes fejlődés boltos Pernét is magával ragadta, ő is
finomabb modorban beszélt és igyekezett vonzóvá tenni a társalgását. De
ez se tette szelídebbé a boltos Per tekintetét.
No, én majd elintézem, hogy ideje legyen! kiáltott az öreg és a botja
után kapott.
Még mindig el tudta hajítani a botját valaki után, ez a lehetőség még
fennállt, ezen a módon még érvényt szerezhetett az akaratának. Boltos
Perné tehát gyorsan kiment az ajtón.
Az öreg ember pedig ismét kinyújtózott az ágyban. Így feküdt már az évek
végtelen sora óta az egyik oldalára bénán, betegen és bosszúsan,
időnként egészen magánkívül a felháborodástól, máskor viszont a
földresújtottan és kétségbeesve. Ez az utolsó nyár még jobban aláásta az
egészégét, a szelleme gyöngébb lett, a kedve pedig mind rosszabb. A
rendes étkezés már nem volt elég arra, hogy életben tartsa. És mire is
jó az evés, ivás? Csak arra, hogy meghosszabbítsa ezt az állapotot,
holott a legjobb lenne gyökeresen végét szakítani. Boltos Per azért
ugyancsak tiltakozott volna az ellen, hogy az élete gyertyája kialudjon.
Nehéz harca volt vele az életnek? Ő állta a harcot, úgy ám! Ameddig egy
szikra erőt érez magában, addig élni akar, egyik évet a másik után és a
felesége, sőt a fia is a kortól megtörten szálljanak a sírba, mielőtt ő
végleg behúnyja a szemét. De úgy ám! Ő győzni akart az életen,
diadalmaskodni. Ó, micsoda diadalordítás lenne az, ha már betöltötte
volna a századik évét is és ujra át kellene vennie a boltot, mert a fiát
már elerőtlenítette az aggkor.
Sírnia kellett. Mintha bizony kevés könnyet ontott volna már eddig is!
Most íme, újra megkapta az üzlet az italmérési engedélyt, anélkül, hogy
ő beleavatkozott volna. És ki látta gondját a szirupos hordónak a
pincében, ki tisztította meg a súlyokat, hogy a rozsda ki ne verje és
hogy nehezebbek ne legyenek, mint kell? Ó, hogy itt kell feküdnie egy
helyben tétlenül és halott az egyik oldala és csak hallgatja maga alatt
a boltot! Mennyivel jobb lett volna lemetszeni ezt az oldalát és külön
eltemetni, hogy megszabaduljon tőle az ember, hiszen így csak költséget
okoz és terhére van. Az öreg Pernek egyáltalán nem ment a fejébe, hogy
mi hasznára van ez a béna oldala, pedig meg kellett volna gondolnia,
hogy azzal együtt mégis csak inkább feküdt nyugton az ágyában, mint
nélküle és mégis csak bajosan tudta volna nélkülözni, ha fel akart
emelkedni, vagy ülni az ágyában.
Theodor nem jön. Úgy látszik, nincsen ideje! No, majd meglátjuk!
Boltos Pernek még elég ereje van az egészséges kezében. Megragad egy
széket és teljes dühvel a földre sújtja. Ezt már meghallani odalent a
boltban is, tisztán ki lehet venni a bolt egész környékén, a boltos
Theodor tehát véget akar vetni a dolognak és időt szakít magának, hogy
felmenjen az apjához. Most már nem húzza le előzőleg a gyűrűket az
ujjáról, hanem teljes díszben lép be a szobába, az apja pillantása
azonban attól se lesz szelídebb.
No, mégis került annyi időd, hogy fel tudtál jönni nagynehezen?
Theodor bosszúsan válaszolt:
Nem tudom megérteni, hogy miért akarod beszakítani a házat. Mit akarsz
tulajdonképen?
Az apa egy ideig némán ül az ágyban. Borotválatlan, a feje kopasz, az
arca állati, az alsó ajkát magasra húzza és a fogát csikorgatja. Ó,
egyáltalán nem kellemes látvány.
Hohó, hogy mit akarok? Én csak fekszem itt és kopogni merészeltem a
padlón, drága fiam, – te taknyos! Megijesztettelek talán? Mutasd csak
azt a sok ékszert, – persze telik az üzletből! Volna egy szavam a
nagyságos úrhoz, – hozzád, te kutya kölyök. Nagyon is előkelő vagy.
Megmutatom én neked, hogy még port törölgetni se vagy elég jó. És az
anyád szintén megijedt, úgy látszik? Merészeltem a padlón kopogni és
megrémült tőle az én gyöngyöm, drágaságom! Mit állsz itt, mint egy
kőszent? Ülj le azonnal, – az ördög bujjék beléd!
Theodor azonban nem ült le, az apja tombolt és még mindig fennforgott az
a lehetőség, hogy a botját utánahajítja. Theodor az ablakhoz állt, az
volt a legbátorságosabb hely, az öreg aligha kockáztatta meg, hogy
betörje valamelyik ablaktáblát. Theodor egyébként se volt félénk, nem
volt gyáva egy csöppet sem, legény volt az a talpán!
Az apa sercintett egyet és azt mondta:
Az ördög bújjék beléd, – megérkezett már a gyufa?
Theodor már egyáltalán nem törődött a gyerekes tervvel, azért egyszerűen
és szárazon azt felelte: Nem!
Azt mindjárt észrevettem! bólintott az apa. A gyufa tehát nincsen itt.
Hát sót rendeltél-e vajjon?
Nem!
Az öreg Per ebben a pillanatban kénytelen volt megállapítani, hogy
teljesen háttérbe szorult, a fia még csak nem is tesz úgy, mintha
engedelmeskedni akarna neki. Na! Az egészséges kezével hatalmasat üt az
ágy oldalára és azonnyomban hangosat kiált, megsértette a kezét és abban
a pillanatban elsenyved és kihal az egész keze, az ujjától kezdve a
csuklóján át, fel a válláig. És azt érzi, hogy most már mind a két
oldala mintha ólomból lenne.
Mi… mi ez? A sérült keze okozza-e az a tátongó karcolás? Bagatell az
egész, semmi más! Előrehajlik, szeretne a sebbe beleharapni, de nem ér
odáig, csak nézi, nyujtja mohón a nyelvét utána és magában morog. Őrült,
állati viselkedés. Az öreg Per már tehetetlen. Jó, de legalább ne tudja
meg és ne lássa senki! Majd a vállával tesz heves mozdulatokat, mintha
csak kényelmetlenül feküdnék és rajta mulna, hogy változtasson rajta. Az
egyik béna kezével nagynehezen a másik felé üt, a keze puha és
engedelmes, elomlik, mint a kovász. A keserűség tengere zúdul fel a
lelkében, de elég férfi, hogy visszafojtsa. És megszólal, – úgy beszél,
mintha az elemekhez intézné a szavát, a tengerhez és a mennydörgéshez.
Fel akarok osztani mindent, a lányok is kapják meg a magukét, mielőtt
még mindnyájunkat tönkretennél!
Persze nem a lányaira gondol, ez csak kitünő ürügy volt a számára, hogy
előhozakodhasson az egész dologgal.
Én is kiveszem a rámeső öregrészt, mondta és azt akarom, hogy mindez
írásban is meglegyen.
Theodor nem válaszolt.
Nem hallod? ordított az öreg. Jőjjön fel az ügyvéd!
Theodor elment.
Micsoda ostobaság! Még hogy az ügyvéd jőjjön ide! Mire jó az: felosztani
az örökséget? Ez annyit jelentene, mint forgácsokra tépni a boltot,
lebontani az egész épületet. Sőt ellenkezőleg! Mi még telket vásárolunk
hozzá, kérem szépen és meg fogjuk nagyobbítani az üzemet! Az ügyvédért
nem kell elküldeni, az apa pedig úgyis béna és maga nem mehet az
ügyvédért. Hadd múljék el néhány nap, amíg megfeledkezik az egészről.
Az persze még mindig megeshetett, hogy az apa ordítozni kezd, valamelyik
járókelő meghallja és idehozza az ügyvédet. Ez csakugyan nem lehetetlen.
De nem baj, – akkor Theodor majd Holmengraa úrral beszél, az már nem
egyszer megszelidítette az öreget azelőtt is, ha ilyen dührohamokat
kapott. És ha már minden kötél szakad: vigyázzon az öreg magára, mert
még a bolondok házába is kerülhet!
Így múltak sorban a napok.
Theodornak vadászterület volt az élet, egy hatalmas mező, az ő keze
elért jobbra és balra és a vasszorgalmat mindenütt siker koronázta. A
színház, mint táncterem, kitünően beütött, szombat esténkint keményen
állt a bál és a fiatalság egészséges életörömmel táncolt
kivilágosvirradatig. A halak is kitünően száradtak a sziklákon, két hét
se kellett hozzá és az egész hajórakományt már fel lehetett hordani a
yachtra és útnak indítani, az ujra sok pénzt jelentett, – még azután is,
hogy az előleget levonták, – sok pénzt az üzlet fejlesztésére és az élet
kényelmének a növelésére. Thodor egy hatalmas gramofont szerzett be.
Kezdetben a színházban állt és ott játszott és a szomorúságnak egész
felhője repült szét a lelkekben, ha fölzendült rajta a „Koronázási
Induló“ vagy az „Emlékszel-e?“ Valami hatalmas munkakedv dolgozott
benne, nagyot szeretett volna végbevinni. Ha előkelő dolog lenne a
körhinta, akkor hozatott volna egyet, nagyot, szépet és egy hangos
kintornát is hozzá. Ez aztán szerzett volna pénzt eleget! De egy
körhinta mégis csak ordináré dolog volt, falusi vásárokra emlékeztető.
Theodor inkább egy mozgóképszínházra vágyott, más városban is vannak
ilyenek és az effélével még több pénzt lehet keresni! Ó, mi mindent nem
lehetne megteremteni Segelfossban!
Mikor híre járt, hogy Rasch ügyvédnél előkészületek folynak egy hatalmas
kerti ünnepélyhez, azt mondotta a boltos Theodor, hogy fütyül az egész
ünnepélyre és minden vele járó mulatságra. Tudott egy közeli
kirándulóhelyet, ott volt egy kis kunyhó is, milyen nagyszerű dolog
lenne oda kirándulásokat szervezni, elvinni a gramofont és büffét
felállítani. Csak az uraságok közül sikerülne valakit rábírni a
részvételre!
Egy nap azonban Theodor mégis elvetette a sulykot.
Mikor a gramofon a színházban játszott, kellemetlenül sok ember
gyülemlett fel odakint és mind az ablakhoz nyomták az orrukat. Alapjában
véve nem is volt semmi értelme, hogy a gramofon zenéjét egyedül élvezze,
mikor már kezdettől fogva az volt a szándéka, hogy az egész várost
elkápráztassa vele. Hm, mi lenne, ha odavinné a boltjába? Sok embert
vonzana oda és szaporítaná az üzleteit, neki pedig közben fényes alkalma
nyilna mindenkinek az orra alá dörzsölni, hogy egész kis vagyonába
került ez a gramofon, sőt megmagyarázhatná a szerkezetét is. Az
embereknek a szemük-szájuk elállna.
És haza is vitte a gramofont, felhúzta és aztán játszott rajta.
Az embereknek csakugyan elállt a szeme-szája. De fönn a padlásszobában
azonnal nyugtalanság keletkezet, a bot alaposan kopogott a padlón.
Mert az öreg Per nem vesztette el még minden erejét az egészséges
kezében, csak elzsibbadt az utolsó tombolása idején, de azóta ismét
visszatért belé az élet és ugyanolyan hangosan tudott kopogni, mint
azelőtt. A nyitott sebre mit sem adott, még egy rongyot se kötött rá,
hagyta, hogy legyen, amint van. Természetesen a seb ujra felszakadt és
vérezni kezdett, ahányszor csak ütött egyet a bottal a padlón, de még ha
egészen felszakad is, csak tessék!
Ejnye no, micsoda zene ez oldalenn a boltban? Itt már csakugyan van ok a
kopogásra. A bot nem tette meg a hatását, most már a székhez kellett
folyamodni. Semmi válasz, csak a zene szólt ott lenn tovább. És ekkor
történt valami: az öreg Per ordítozni kezdett. Micsoda ordítozás volt
az! Csak egy magányos ember, – vagy egy állat tud így ordítani!
De az öreg Per már hosszú évek óta nem volt lenn a boltban, senkise
emlékezett már rá és senkise respektálta eléggé. Amint tehát Tehodor a
fejét csóválta és leállította a gramofon tányérját, az emberek
bosszankodtak rajta és olyasmit mondtak, hogy úgy látszik, vannak, akik
nem bírják a muzsikát, sőt a kutyák meg is vadulnak tőle.
Az öregnek már nincs ki a harminckettő! mondta Theodor titokzatosan.
Theodor most már biztosra vehette, hogy bekövetkezik a régen várt
eshetőség: az apja rátért az ordítozásra, ez előbb-utóbb magára vonja
valamelyik járókelő figyelmét, az ügyvédet mégis csak elhozzák,
Theodornak pedig szerfölött kellemetlen lett volna ezidőszerint, ha
felosztják a családi vagyont. Ez a felosztás évekkel vetné vissza az ő
munkája eredményét, ha ugyan egészen tönkre nem tenné! Még akkor is
vesztene a tekintélyéből, ha a testvérei bent hagynák az üzletben a
leányrészt, akkor is úgyszólván egy üzletvezető rangjára sülyedne le.
Pedig hát a húgai azonnal követelnék a pénzüket, szükségük volt rá, a
tavasz meg az ősz mindig drága évszakok a nők számára. Ilyenkor félócska
ruhákat küldözgettek haza, a kövér, öreg anyjuk ugyan nem hordhatta
őket, de legalább büszkén mutogatta és aztán szétoszthatta a szomszéd
szolgálók között.
Theodor azt forgatta a fejében, hogy vajjon nem lehetne-e az apját
tűzzel-vassal megfékezni. Hallod-e, apa, mondta magának csak úgy
gyakorlatképen, miközben fölment a lépcsőn az öreg szobájába. Hallod-e,
ha mégegyszer így ordítozol, számíthatsz rá, hogy a bolondok házába
csukatlak. De azért mégse volt egészen az ínye szerint ez a beszéd, ezt
érezte azonnal, amint az apja szobájában állt. Sőt már odakinn a
folyosón kétségei támadtak, sikerül-e vajjon erőszakkal meghajlítania az
apja konokságát, végre is nem emberrel volt itt dolga, hanem egy önfejű
ronccsal, vagy ágyhoz kötött őrjöngővel. Nem volt más hátra, mint
szépszerével közeledni hozzá. Theodor összeráncolta a homlokát:
Úgy kiabálsz, hogy az emberek ijedtükben kiszaladnak a boltból.
Az öreg szemmelláthatólag nem volt elégedetlen ezzel az eredménnyel.
Ahá, megijedtél? kérdezte.
Mindenki aziránt érdeklődik, hogy vajjon a bolondok házába akarsz-e
kerülni.
Boltos Per megvonaglott, valóságos rohamot kapott, – igen, de csak
jókedvében, tiszta gyönyörűségében. Theodor figyelmét nem kerülte el,
hogy az apja szája körül villámgyors mosoly jelentkezik és azonnal
belátta, hogy baklövést követett el, amikor az őrültek házát említette.
Az apja minden kerülgetés nélkül rátért az üzleti dolgokra:
Megveszed-e a gyufát, vagy nem?
No, talán így biztosíthatja a nyugalmát! Ez a spekuláció ugyan régimódi
volt és kicsinyes, de Theodornak adnia is kellett valamit, ha követelni
akart. Ezért azt felelte:
Rendben van, majd hozatok gyufát, ha te úgy gondolod, hogy az üzlet.
És sót is hozatsz?
Igen, mondta Theodor.
Csakugyan, most még tél előtt sót beszerezni nem is volt olyan rossz
számítás, azért is egyezett bele olyan készségesen. Az egész
sószállítmányt továbbíthatná a lofoteni halászoknak most azonnal, vagy
pedig beraktározhatná tavaszig és akkor jobb áron adhat túl rajta a
finmarkeni halászoknak.
Ha azonban arra számított, hogy apja az engedékenységét hasonlóval fogja
viszonozni, akkor nagyon csalódott.
Most pedig küld ide az ügyvédet, mondta az öreg.
És most gonosz volt a boltos Per és biztosra vette a győzelmét,
diadalmasan nézte végig a fiát: hiszen tudott ő még ordítani! Megvan
tehát a bűvös szer, ezentúl mindig rendelkezésére fog állni egy
elsőrangú, hatalmas ordítás, ahányszor csak szükség lesz rá. Az asszony
meg a fia, kénytelenek lesznek várni és figyelni és félni ettől az
ordítástól.
Hm, mondta Theodor, csak hogy időt nyerjen. Néhány hét mulva a halakat
be lehet raktározni. Mikor a yacht visszatér, rakományként hozhatna
magával sót is. Ha az idő ilyen kedvező marad, akkor a tetőn
helyezhetjük el a gyufákat.
Ezt a zenét nem akarom többé hallani a házban, mondta az apa.
Nem, nem, felelte Theodor.
Holnap pedig – jöjjön az ügyvéd.
Ez volt az utolsó szava. Egy ilyen önfejű emberrel igazán nem lehetett
zöldágra vergődni. Míg az öreg Per vissza feküdt az ágyába és ott
vihogott magában, a fia nehéz gondok súlyával a lelkében ment le az
üzletbe. De azt már biztosan tudta, hogy sót és gyufát nem fog
vásárolni. Az ördögbe is, – azt már nem teszi!
Lenn egy távirat várta, – Didriksentől? Igen, Didriksen, a Didriksen &
Hybrecht cég utazója. Visszatérő útjában több napig kellett Utvärban
pihennie a hajójával, sok kellemetlensége volt és a hajója is megsérült,
de okvetlenül beszélni akar Theodorral, lehetőleg még ma éjszaka.
Na lám! Csakhogy Theodor nagyon rossz kedvében volt, az út pedig kissé
hosszúnak ígérkezett. De csakhamar úgy érezte, hogy ez a távirat
fölélénkíti és hogy az út valami kellemeset tartogat a számára. Miről
lehet szó? Fogalma sincs róla! Mindenesetre elodázza néhány napig azt a
dolgot az ügyvéddel, mert hiszen az ügyvéd mit se tehet itt nélküle.
Kornelius boltossegédet felküldte a távirattal az apjához és megüzente
neki, hogy az ügy nagyon fontos.
Körülbelül egy órát ment már a kerékpárján, amikor Florinával, az ügyvéd
szobalányával találkozott. A lány elállta az út közepét, mintha csak őt
akarná feltartani. Mikor a férfi leszállt a kerékpárról, megkérdezte
tőle:
Kíván tőlem valamit?
Én? Nem! felelte Thedor és csodálkozott.
Ó, ez a Florina együtt fejlődött Segelfossal és kigyót-békát kiáltottak
rá a városban. De Theodornak vevője volt, állandóan nála vásárolt
mindenféle ruházati cikket.
Nem, mondta Theodor mégegyszer. Nem akarok tőled semmit. Hol voltál?
Utwärbe rándultam át egy kicsit.
És jó az út?
Olyan, mint itt, felelt a lány. Ön is Utvärbe igyekszik?
Igen, – honnan tudod?
Ó, csak úgy gondolom, felelte Florina.
És ezzel ismét a szájára húzta a kendőt, mert az ajka eddig födetlen
volt.
Theodor nekikészülődött, hogy újra felszálljon a kerékpárra.
Sejtem, hogy kihez készül Utvärbe, mondta a lány.
A ravasz fiatalember csakhamar rájött az igazságra: Florina alkalmasint
hallott valamit harangozni arról, hogy Didriksen Utvärben lehet és ott
gyorsan felkereste a kereskedőt. Valószínűleg egy kis nézeteltérésre is
került a sor kettőjük közt. Persze, Florina szerencsétlen lány, akivel
csúnyán elbántak, – azért kereste fel Didriksent, hogy ezt elmondja
neki. Mert ezt már mégse lehet némán eltűrni. Neki senkije sincsen, nem
bízhatik senkiben, csak önmagában és ha valaki első virágzó ifjúságában
elveszi az ártatlanságát…
Hiszen már megvan a takarékkönyved, vetette közbe Theodor.
… Elveszi az ártatlanságát, úgy annak ő maga lássa a kárát. Most tehát
Theodor, aki jó és befolyásos ember, legyen szíves és szóljon egy jó
szót az érdekében. Legjobban szeretném egyszerre megkapni a
járandóságomat, mondja lány, akkor legalább tudom, hogy mim van. Mert
egy ilyen utazó úr olyan, mint a vándormadár, sohase tudja az ember,
merre keresse. De meg különben is, közben egyszerűen meghalhat, vagy
eltűnik.
No jó, de hiszen neked van már egy takarékkönyved, mondta Theodor és
aztán: nem vagy te már a vältai Nils jegyese?
Nils? Nem, ő szakított velem.
Bolond ez a Nils, bolond, mondta Theodor.
Akármi legyen is, bizonyos, hogy nem számíthatok másra, csak önmagamra.
Gondoljon rám, hogy milyen nyomorúság vár engem a világon és szóljon az
érdekemben…
Majd elmondom neki a dolgot, mondja Theodor. De fogalmam sincs róla,
hogy mit akar tőlem, alkalmasint üzleti ügyben kéretett.
Tulajdonképen nem volt elégedetlen ezzel a megbizással, mert sok
tiszteletre és bizalomra vallott, esetleg valami proviziót is jelentett,
– igen, ez egyáltalán nem lehetetlen. Továbbhaladt a kerékpárján, míg
egy utväri csónakossal nem találkozott, aki a Didriksen hajójára vitte.
Didriksen úrnak vendégei voltak, a hajószalón csupa ragyogás és nevetés,
helybeli lányok, néhány úr, – ő maga is eléggé jókedvű volt. A szakácsot
frakkba és fehér cérnakeztyűbe bújtatta, hogy tiszteségesebben
szolgálhassa ki a közönséget.
Hát a távirászt nem hozta magával? kiáltotta. Akkor hadd üdvözöljem önt
egyedül. Parancsoljon, kérem, egy pohárkával vagy akár kettővel. De mi
van a távirásszal? Nem hallott róla semmi újat? Mester, maga megírta a
táviratot és megfeledkezett – hogy is hívják csak? – Baardsenről! Az
ördög vigye el magát, mester! Az egy csodálatraméltó ember, bezárkózik
Segelfossban és ott berozsdásodik. De azért üdvözlöm önt, Jensen úr!
Nagyon köszönöm, hogy eljött! Már csak önre vártunk, a mester végre
ismét összetákolta a gépet, holnap reggel felszedjük a horgonyokat.
Miután Theodor felhörpintett néhány pohárkával, Didriksen úrnak eszébe
jutott, hogy mondanivalója van a számára, felvezette a fedélzetre és ott
hevesen kezdett beszélni:
Nahát, ez a segelfossi út nagyon drága mulatság volt nekem. Az a lány ma
betoppant ide, könnyek voltak a szemében és valami gyapjúkendő a szája
előtt. Mi az? kérdem. Ez, meg ez! Persze, persze, mondom én, itt aztán
nem segít már semmi. – Igen, mondja ő, de legalább ne hagyjam őt
elveszni a nagy nyomorúságában. – Nem. – És, hogy ne vegyem le róla a
kezemet. – Nem. – Igen, de hogy valami csekélységet talán mégis kaphatna
tőlem. – Természetesen. – Hogy nem lehetne-e inkáb egyszerre, mondja ő,
akkor legalább nem tudja meg a hatóság. – Ezer menykő, feleltem én,
nagyon eszes lány vagy te, akkor legalább nem kell semmi írás és én is a
hátam mögött tudom az egész dolgot. Hát mennyiben egyezzünk meg? –
Kétezer koronában, mondja ő.
Didriksen úr Theodort figyelte, hogy lássa, milyen hatással vannak rá a
szavai.
Ostobaság! mondta Theodor.
Ostobaság, ezt mondta a gépmester is, mert neki is elmondtam mindent. De
azért szerettem volna előbb önnel beszélni, azért nagyon köszönöm, hogy
eljött. A dolog úgy áll, hogy minden biztosíték nélkül még sem adhattam
át neki egy ekkora összeget, Segelfossban meg nem szerettem volna
mutatkozni. Ezért táviratoztam önért és mégegyszer köszönöm, hogy
eljött.
Szívesen tettem.
Köszönöm, – csakhogy a dolog kissé bonyolult. Ostobaság, mondja ön.
Persze, ebben igaza van. De én mégse vihetem a végsőkig a dolgot, mert
megtudhatná a menyasszonyom.
Hát ön vőlegény?
Természetesen. Odafenn északon eljegyeztem egy konzulnak a lányát, –
ejnye, hogy is hívják csak na, ki látott ilyet. Azt a gazdag embert
gondolom ott fenn, Finnmarkenban, Hvalspäkben, az egyetlen lánya,
idenézzen! És Didriksen úr egy női fényképet vett elő a tárcájából és
megmutatja. Az állt alatta, „a te Ruthod“. – Látja, kérem, mondta
Didriksen úr, ez a lánya neki, az ő neve sehogyan se jut eszembe. Ez a
lány megtudhatna valamit a dologról, annak pedig nem szabad
megtörténnie.
Nem is fogja megtudni, bizonykodott Theodor.
No igen, igen, de látja kérem, mégsem egészen lehetetlen. Annál is
kevésbbé, mert az a lány… az a segelfossi lány… Szóval, úgy áll a dolog…
a lány csakugyan tetszett nekem, mert olyan eszesnek látszott és hát
akkor… megmutattam neki is a fényképet. Nem. Ez nagy ostobaság volt,
úgy-e?
Nem tudom.
Hát, a mester azt mondja, igen nagy ostobaság volt. Való igaz, hogy
megkínáltam egy pohár borral, mert olyan csinos és okos volt, és közben
valahogy megmutattam neki a fényképet. Ruthnak hívják! mondta ő és
megnézte jól a képet. Igen, Ruthnak! mondtam, és remélem, belátja, hogy
ennek a nagyszerű lánynak semmit se szabad megtudnia a dologról. Ezt
aztán méltányolta is, és éppen ezért ne kerüljön pörre vagy ilyesmire a
dolog, mondta. Előbb azonban Jensen úrral szeretnék beszélni, mondtam
én.
Theodornak az volt a véleménye, hogy az összeg fele, ezer korona, több
az elégnél.
Igen, de akkor a dolog nyilvánosságra kerül, és mindenki az én vagyoni
viszonyaimba akarja majd dugni az orrát, és akkor a legnagyobb
kártérítési összegre ítélnek. Meg egyébként is, – nem vagyok én rossz
ember és nem akarok kibújni a dolog alól. Ezer korona mind a tizenöt
évre, – hiszen az nem is húsz őre egy napra, ruhára és ellátásra.
Theodor oldalról nézett fiatal barátjára: az öreg, kipróbált
kereskedőház könnyelmű fiának olyan értékes tulajdonságai voltak, hogy
Theodor alig érte fel őket ésszel. Az ő öröksége egészen más természetű
volt, nap-nap után és évről-évre mérsékelnie kellett a saját igényeit,
és a mások javaira törekedni.
Természetesen, ebben igaza van! szólalt meg hirtelen, mintha ez lenne az
ő véleménye is. És most már meg is mondhatom önnek: útközben találkoztam
a lánnyal. Megkért engem, hogy járjak közre az érdekében.
Úgy. De látja kérem, a dolog bonyolult egy kissé. Amikor Segelfossban
együtt voltunk azon az estén, talán emlékszik még, – akkor az a… ejnye,
hogy is hívják csak? Igen, az a Baardsen, a távirász… beszélt róla, hogy
egy férfi tizenkét heti távollét után ismét hazatért és akkor a kedvesét
úgy találta, hogy már három hete egy gyapjúkendő volt a szája körül és a
fogát fájdította. Nem emlékszik?
De igen.
Vajjon nem erre a lányra célzott-e véletlenül? Ez jutott ma az eszembe.
Lehet, hogy őrá célzott, mondta Theodor, mert igazságos és korrekt akart
maradni. De nem tudom. Ön természetesen nem akar kimerítőbben
foglalkozni ezzel az üggyel?
Nem. De mégis csak buta dolog, ha az embert lóvá teszik. Ezért szerettem
volna önnel együtt a távirászt is idekéretni. Bár tulajdonképen örülök,
hogy nem jött el, mert alighanem megkérdeztem volna tőle. De azért ne
gondolja, hogy a dolog így már világos.
Még így se világos?
Nem. A mester azt állítja, hogy a lánynak kutyabaja sincsen.
Tessék? kérdezte Theodor, és őszintén elcsodálkozott.
A mester tudniillik egy minden hájjal megkent, tapasztalt fickó, és
utánam még sokáig beszélgetett a lánnyal, – egyébként az óraláncát is
neki ajándékozta, – és azt mondta, hogy a lánynak éppen annyi baja, mint
nekem vagy neki.
Hallgatás. Theodor elgondolkozik és aztán megszólal:
Vajjon csak tettetné a dolgot? Elvégre is – a kedvesét mindenesetre
elvesztette…
Csakugyan, nevetett Didriksen úr, azt elmesélte nekem is. Csakhogy itt
mérlegelni kell: vajjon mi ér többet, a pénz vagy a szerelem. És
egyébként is: a kedvese éppen a pénzéért még visszatérhet hozzá.
Egy takarékkönyve már van, gondolja magában Theodor, mégis csak
ördögadta kis boszorkány az!
Hirtelen határozott hangon felkiált:
Egy őrét se fog ön fizetni!
De aztán ismét habozó lesz és újra elmerül a gondolataiban, majd
hozzáfűzi:
Magam is úgy cselekedtem volna, mint ön: fizettem volna, hogy ezzel
elintézzem az ügyet. Ha azonban zsarolásról és kiszipolyozásról van szó,
akkor már egészen másként áll a bál.
De értse meg, hogy nem juttathatom pörre ezt a dolgot.
Nem, ismeri el Theodor, ezt csakugyan nem teheti.
Aztán ismét elgondolkozik. Egyszerre csak kómikusnak tetszett neki az
egész história és azt mondja:
De az ördögbe is, ön csak nem fizethet, mielőtt még a gyerek a világra
születik. Pedig az talán meg se születik soha.
Nagyon helyes! feleli Didriksen úr. És éppen ezért kérettem önt ide.
Talán nagyon ravasz az a lány, – ejnye, hogy is hívják csak?
Florina.
Florina, igen. Szóval, lehet, hogy nagyon ravasz. Azért én a pénzt az ön
kezeibe teszem le, Jensen úr, neki is így igértem. Akkor ő mégse jut a
pénzhez, mielőtt az ideje el nem érkezett. Beszéltem a dologról a
mesterrel is, mert az egy minden hájjal megkent, öreg róka. Ha megkapja
is a lány a pénzt, erről akkor lehet szó, ha föltétlen hallgatást ígér,
még pedig írásban és hiteles tanuk előtt, – különben előlről kezdi az
egész históriát még egynéhányszor. Mindent írásban kell vele elintézni.
Nagyszerű! kiáltotta Theodor és a szemei villogtak.
Vajjon mi ragadta el annyira ebben a pillanatban? Valami titkos terv
rejtőzött talán az agyában, amelyre most hirtelen világosság derült?
– Jól van! mondta Didriksen úrnak. Majd én megőrzöm a pénzt és
eligazítom a dolgot Florinával. – afelől nyugodtan alhatik.
Igen, éppen ezért kérettem önt, hogy legyen szíves, magyarázzon meg neki
mindent és lehetőleg tömje be a száját.
Theodor azt felelte:
Meg is teszem. Minden az ön kivánsága szerint fog történni.
És ott maradt reggelig a hajón és aludt, míg a többiek mulatoztak. Az
ifjú Didriksen úr, úgylátszik, még nem fizetett elég tandíjat, szerette
az élet örömeit, kereste és meg is találta őket mindig. Fiatal volt és
szép, mint egy herceg, úgy vegyült el a vendégei közt és játszotta a
szeretetreméltó házigazda szerepét egész éjszaka. Négy órakor a
korhelylevest szolgálták fel.
Parancsoljanak hozzálátni! mondta a házigazda udvariasan és figyelmesen,
mint mindig.
A szakács felváltotta a fehér keztyűjét, a mester harmonikázott és
mindenütt csupa öröm, minden pillanatban valami jókedvű ötlet.
Aztán fölkerekedett az egész társaság, a vendégek a csónakjaikba
szálltak és a partra eveztek. Fiatalok voltak és tüzesek és egy
átmulatott éjszaka állt mögöttük. Még pedig minden nyom nélkül! Csak az
kellett volna, hogy meglássák rajtuk! A szárazföldről még egyszer
ünnepélyesen integettek a hajó felé.
Húsz év mulva talán visszaemlékeznek majd erre az éjszakára és majd
mosolyognak. És harminc év mulva már bosszankodni fognak, ha tudomásukra
jut, hogy fiatal emberek átmulattak egy egész éjszakát…
És ha bekövetkezik az az eset, hogy… hogy önnek semmit se kell fizetnie,
akkor mi lesz? kérdezte Theodor.
No, a leány végtére is eszes nő volt, a maga módján és csak engem akart
megvédeni a hatóságok elől, mondta Didriksen úr és könnyű mosoly suhant
át az ajkán. Nem forgathatjuk ki mindenéből. Egyébként nem viselkedett
éppen valami nagyon tisztességesen… hát akkor fizesse neki a felét!
Mikor Theodor hazaérkezett, odalépett az apja elé és azt mondta:
Itt volt már az ügyvéd?
Olyan vastagon bélelt pénztárca volt a zsebében, hogy bátran
megkockáztathatta ezt a kérdést.
Az apjának leesett az álla, de volt oka kételkedni a kérdés
komolyságában.
Tegnap el kellett utaznom, mondta Theodor. Most azonban már jöhet az az
ügyvéd. Nem áll semmi az útjában, – ha még eddig nem volt itt.
Az apa gyanakvó pillantásokkal mérte végig a fiát és azt mondta neki: Ó,
te méregzsák!
Az öreg Per kissé tanácstalan volt. Lehetséges, hogy elvesztette volna a
fölényét? No, azt még meglátjuk! A sok áthevert esztendő semmi esetre se
vált javára! Minden nappal veszített valamit és most már egészen
visszafelé forgott vele az élet kereke, már csak kis idő kellett, hogy
egészen rosszakaratú és keserű legyen, a természet legősibb ösztönei a
maguk nyers eredetiségében léptek fel nála újra, az ember ősidejébe tért
vissza: az ordítás, kiáltozás, furfang és orvtámadás eszközeihez. Az
öreg Per látnoki szemmel érezte meg ezt a természetes fejlődést és
mintha csak hangok hívogattak volna a sötét mélységből…
Nos, mit akarsz tenni? kérdezte Theodor. Nekem dolgom van, nem
álldogálhatom el itt az egész időmet. Ha osztozni akarsz, hát csak
tessék, ki foglak fizetni mindnyájatokat.
Imponáló volt ez a fiatalember, ahogy bátran és nyiltan kimondta az
igazat, még a szemöldöke se rebbent. De az apja is keménykötésű ember
volt ám. Fejét oldalvást fordította, mintha valami lényegtelen
csekélységről volna szó, aztán megszólalt, mintha a porhoz beszélne a
padlón:
Csakugyan, drága fiam, kifizetnél bennünket? Csakhogy neked el kell ám
hagynod a házat, drága fiam, úgy bizony!
És szaporán pislogott a fiára.
Tessék? kérdezte Theodor és mintha ütés érte volna a fejét, hallotta,
amint az erek lüktetnek a halántékában.
Majd én fizetlek ki téged! kiáltott az apa és rekedt volt a dühtől. Ki
az uccára veled! Tessék? Azt mondod. Ki az uccára veled, ki a házamból,
te csirkefogó!
Ámde ebben az utolsó és válságos pillanatban Theodor ismét megtalálta
önmagát. Tehát ez a szándékod? kérdezte és gúnyosan mosolygott. Ismerte
az üzletét kívül-belül, a halrakományokat minden esztendőben, a hajók
vételét és eladását, – mindez a saját spekulációval szerzett pénz benn
feküdt az üzletben és a bolt nem tudta volna őt kifizetni anélkül, hogy
össze ne omlott volna bele. Theodor csak mosolygott gúnyosan.
Az volt az egyetlen kérdés, hogy valóban akarja-e az apja, hogy
tönkremenjen az üzlet és a lányok aztán előlről kezdjék az egészet. Mert
hitele még volt boltos Pernek mindig elég.
Ahogy akarja! gondolta Theodor. Ha megfelelő telket kaphatok a közelben,
tönkreteszem az üzletét.
És mikor elment, az ajka körül még ott játszott a gúnyos mosoly.
Boltos Per rosszat sejtett, mert észrevette a különös mosolyt a fia
arcán, – csak nem fog máris engedni? Nem is engedett, – hanem
ordítozott. Rasch ügyvédet elhívták és ő vállalta a felosztás munkáját.
Napokig írt és leltározott egyfolytában, átnézte az üzleti könyveket,
táviratozott a lányokért, nagyon is szívesen táviratozott a „kicsikért“
és képviselni akarta az ő ügyüket. Két kislány volt itt, meg egy béna
férfi, mind a hárman csupa várakozással tekintettek rá, – lehetett volna
árulója ilyen érdekeknek? Hiszen az volt a hivatása, hogy jogi esetekben
embertársai segítségére siessen, ez volt a dolgok rendje, amíg jog
uralkodik ebben az országban. Boltos Per rendbe akarta hozni minden
földi dolgát, mielőtt meghal és a jólnevelt lánykák nem akartak
ellenkezni vele. A fiú sem ellenkezett, – csak tessék! mondta a fiú. Mi
egyebet tehetett volna itt egy ügyvéd, minthogy segédkezet nyujtson?
Csak tessék! mondta Theodor és gúnyosan mosolygott. Csakugyan sikerült
neki megvásárolnia a szükséges telket. Egészen a bolt szomszédságában
feküdt, nagy, négyszögletű telek, egy bolt és egy árúraktár részére,
nagyszerű építkezési hely az egész. Az épületanyagot a yacht mint
visszrakományt hozza majd magával, ha elszállította a halakat, – se
gyufát, se sót ne hozzon.
Theodor nem hagyta kihasználatlanul az idejét és éberen őrködött a saját
érdekei fölött. Az első lépésével ugyan akadályba ütközött, Willatz
Holmsen úr nem akarta eladni neki a telket. Vajjon miért nem? gondolta
Theodor. Kétszer is elutasító választ kapott, harmadszor azonban asszony
révén kereste a maga igazát, és győzött. Nem máshoz fordult, mint
Raschné asszonyhoz. Ejnye, ez az ördöngős Theodor mindent tudott, még
azt is, hogy a jószívű Raschné közbenjárhat az érdekében. Villatz
Holmsen úrnál, – még az ügyvéd úr ellenére is.
Miről van szó tulajdonképen? kérdezte tőle Raschné asszony.
Csak néhány négyzetméter telket szeretnék megszerezni Willatz úr
birtokaiból. Nem mintha neki volna szüksége az eladásra, hanem mert
rajtam segít ezzel. Építkezni akarok és szeretném magam ujra
feldolgozni. Az ügyvéd úr úgyis konkurrenciát sürget Segelfossba, most
hát megkaphatja, ha kívánja.
Nem dolgozhatom a férjem ellen, mondta Raschné.
És másnap Theodor néhány sor írást kapott Willatz Holmsentől, hogy
átveheti a telket. „Martin béres, a jelen sorok átadója, mérje ki a
telket, az árát állapítsuk meg kétszáz koronában, ezt az összeget pedig
élelmiszerekben, – mindannyiszor tíz korona értékű részletekben, – kell
kiutalni annak a csirkefogó Konradnak, Holmengraa úr volt napszámosának.
Az adásvételi szerződést az ura-i előljáró állítsa ki.“
Ennyit tehát máris elért Theodor.
A telken megkezdte a fundamentum ásatását, helyet csinált a pincének és
alapfalaknak. Dinamittal robbantgatott a bolt közelében, nem éppen
azért, hogy az apját halálra ijessze, de viszont nem is kímélte őt
különösképen. Boltos Per ismét ordítozni kezdett, de mikor az ügyvéd
elmagyarázta neki a dolgok állását, meg se mukkant többet.
Még hogy ő megmukkanjon? Soha! A drága fia, meg az anyja ugyancsak
tévednek, ha azt hiszik, hogy ő majd békét ajánl!
Az ügyvéd ellenben egy nap elment Theodorhoz és bizonyos egyezséget
akart megbeszélni vele. Az ügyvéd, úgy látszik, rájött időközben, hogy a
bolt nem tudja Theodort kifizetni, anélkül, hogy alapjaiban meg ne
inogna. Azt mondta tehát: