A néni.
A néni hangja szigoru és parancsoló volt mindig. De sohasem féltünk
annyira tőle, mint mostanában. Mindig a néniről beszéltünk. A néni így,
a néni úgy… ha ő ezt tudná. Tudniillik azt, hogy Bellus is itt tanul
velünk. Azaz csak velem. A betűket már igen jól ismertem, de mégis volt
egy. Ez az X volt. Örökké kiment a fejemből a formája. És mikor előjött,
oly csudálkozva néztem rá, mintha sohasem láttam volna. De ott volt
Bellus, ki nyomra vezetett.
Lajos ekkor már nem járt az iskolába. Különben ő már jogász vala, de oda
sem igen járt. Egy ügyvédnél írt az irodában. Sokat, és el is fáradt
bele. De mindig mosolyogva jött haza és ha Bellust meglátta, már
messziről sóhajtották az ajkai:
– Édes!
Az özvegy két hétig nem tudott hová lenni a csudálkozástól. Végre
egyszer aztán megmondta, hogy ő ezt nem tűri tovább.
Lajos komolyan és nyugodtan nézett az özvegyre.
– Miért, asszonyság?
Az özvegy lihegett és kezeit emelgette. Bellus sápadtan húzódott meg egy
sarokban, én is kijöttem a kicsi szobámból és csudálkozva figyeltem,
hogy liheg az özvegy. Végre szólni tudott:
– Miért, miért kérdi ön, tisztelt úr? Igen? Igen? Majd megmutatom én,
miért? – fulladozta mérgesen.
Lajos összevonta a szemöldökét.
– Elég legyen! – mondta és elfordult.
Az özvegy azonban már sírt. Remegő karral mutatott felém:
– Tekintsék legalább azt a kis fiút, azt az ártatlant…
Lajos sápadtan fordult meg. Az özvegy azonban már odaát sírt a
szobájában.
Ez este csönd volt. Az eső pityegve verte az ablakokat és a szél is
jelentkezett, amint száraz, kemény leveleket dobált az ablakhoz. A lámpa
szomoruan égett, a kályhában mormogva szólalt meg valami manó néha. Az
asztal körül ültünk. Bellus remegő ajakkal hajolt a hímzése fölé. Kis
fekete ruhájában oly félénknek és búsnak látszott, mint egy kis veréb,
amelyiket ott áztat az őszi eső kívül a tetőn. Lajos hátradülve a
székén, mereven nézett a lámpafénybe. Az eső meg csak folyton
kip-koppolt az ablakon.
Bella egyszerre az ölébe ejtette a hímzést. Eltakarta az arcát két
tenyerével, s kis keble hullámzott. Lajos sápadtan pillantott rá,
előrehajolt és megsimogatta a haját Bellának:
– Mi baj, édes?
Bella, mintha csak sóhajtott volna. De egy fényes vízcsepp is
átszivárgott az ujjai között.
– A néni…
Úgy sajnáltam szegény árva Bellust.
– A néni jó, és csak mutatja, hogy szigoru… – kiáltottam hevesen, hogy
megvígasztaljam Bellust.
Lajos komolyan és neheztelőleg pillantott rám. Bellus meg magához ölelt
az egyik karjával. Igy láttam, hogy könnytől ázott volt az egész arca.
– Légy nyugodt, édes, – mondotta Lajos határozott hangon. – Hisz itt
vagyok én veled…
Ujra csend lett. Bella lassan újra a munkájához látott. A szél
dúdolgatott a kéményen át.
Másnapra megjött a néni.