Az özvegynél szép nagy szobánk volt. Meg egy kicsi benyíló is vala még
itt. Aprócska. Lajos figyelmesen megnézegetett mindent, míg Kurta Pál
uram behurcolkodott. Az özvegy bedugta a fejét:
– Hogy vagytok, gyermekeim? – Te kölyök ne üsd le a falat, vigyázz!
De már le is ütöttem, ahogy a nagy ládát huzigáltam a sarok felé. Az
özvegy beugrott és fölemelte a kezét:
– Ó, kutya…
Lajos azonban elébe állt. Nyugodtan nézett rá.
– Hallja, asszonyság, mi ez?
Az özvegy elképedve állt meg. Lihegett és a körmeivel markolászott a
levegőbe. Egyszerre sírni kezdett:
– Hát tönkre akarják tenni a lakásomat?… a lakásomat?… a lakásomat?…
Ezt az özvegy még sokszor mondta. S csöndesen elment.
Kurta Pál hegyesen nevetett, a ládát jól a sarokhoz taszítva:
– Hehe. A vén hárpia. Verekedni szeretett volna mindjárt a küszöbön.
Hehe.
Lajos szívesen mosolygott. És a hátára veregetett Kurta Pálnak.
– Jól van, öreg, jól van. Gyujtsunk rá.
Szivart vett ki a zsebéből. Gyufaskatulyát is nyujtott. Lajos ezt nem
igen tette meg aféle emberekkel, mint Kurta Pál.
– No, öreg, ha rendben leszünk, elmegyünk egy kissé borozni, – mondta
aztán még Lajos.
– Hehe, – mondta megint Kurta Pál és aprókat nyelt.
Elmentek.
Otthon maradtam és körülnéztem a házban. Az özvegynek különös szokásai
voltak. Úgy járkált csak lomposan, mindig-mindig sóhajtva. Ha a kanalat
a kezébe vette, már sóhajtott. A tűz pedig sehogy sem akart lángra kapni
a konyhában. Pedig oly nehezen nyögött az özvegy. A néni otthon,
ilyenkor délelőtt tájt, oly kemény lépésekkel járt a konyhában, mint egy
huszár. Parancsolt, és fölgyűrte a karjain a ruhát. Sohasem sóhajtozott
a néni.
De az özvegy sem sokáig.
Egyszer villogó nagy szemmel fölállt a tűz mellől. A köténye alá
rejtette a kezét és odalépkedett a nagy barna ajtóhoz, amelyik a
szobájába vezetett. Egy darab krétát vett elő a köténye alól és
girbe-gurba vonalakkal húzogatta össze-vissza nagy sebesen az ajtót.
Aztán hátralépett és az udvar felé kiáltott:
– Jancsika! Kereszt Jancsika. Péterke. Vér Péterke. Gyertek csak,
gyermekeim, – kiáltá szivesen.
Az udvar végéről két apró fiucska jött elő. Apróbbak nálam is. Mindjárt
azt gondoltam, hogy úgy fogom őket szólítani, ha megismerkedünk: kis
öcsém. Ahogy a fiúk az özvegy közelébe értek, hirtelen megragadta őket.
Egyiket jobbról, a másikat balról. Már nem volt szives a hangja:
– Melyik tette ezt? Melyik kölyök? – szólt mérgesen, a bekrétázott
ajtóra mutatva.
A fiucskák csudálkozva néztek az ajtóra. Péterke mondta:
– Én nem, kedves néni.
Jancsika is mondta:
– Én sem, kedves néni.
Az özvegy jól megrázta őket:
– Ne-e-em? Még hazudtok? He? Nem kaptok ma ebédet! – lihegte mérgesen az
özvegy és kávét öntött magának a pohárba egy zöld üvegből.
A fiucskák szomoruan mentek vissza az udvarra játszani. Utánuk futottam
és elmondtam az özvegy titkát. De a fiucskák oly szomoruak maradtak
továbbra is, hogy megsajnáltam őket és nem is szólítottam ezentúl őket
kis öcsikéimnek, de Jancsinak és Petinek. Ők az özvegy nevelésére voltak
bízva és már ismerték a krétás ajtót.
Délfelé hazajött Lajos. Ki volt pirulva az arca. Fütyülgetett halkan és
engem sokszor megcsókolt. Halkan nevetett, majd elgondolkozva nézett
maga elé.
Másnapra, estefelé, beállított Kurta Pál uram a kapu elé a szekerével. A
szekérről egy kis feketeruhás, feketeszemü, ijedt leánykát emelt le a
bátyám. Míg átölelve karjaival, behozta a házba, az özvegy sikoltozva
csudálkozott, amint kilesett a szobájából.
– Bellus.
Igy szólt Lajos, amint ott volt nálunk a feketeszemü leányka.
– Bellus. Édes kis Bellus…
Megölelt és magához szorított.
– Kis Elek, fogsz-e szeretni? – kérdezte könnyel teli szemmel Bellus.
Én csak az arcát és fekete haját csókoltam.
Lajos az ajtó mellett állva, mosolyogva nézett rám. Ő volt Bella, árva
Bella. S im utánunk hozta őt Kurta Pál uram, a jó Kurta Pál uram, mert
árva Bella szerette Lajost.
Én beköltöztem a kis benyilóba és ott könyveim közül hallgattam, hogy
nevezi őt Lajos mindig-mindig: Édes-nek. És Bella is így szólt dallos
hangján Lajoshoz.
– Édes!
Bellus is így felelt:
– Édes!
Az özvegy csudálkozó képpel járt föl-alá a házban, és Jancsi és Peti
másnap ismét a krétás ajtó előtt állottak.