Az özvegy már korán reggeltől leskelődött rá a folyosón. S amint jött a
néni, elfogta, sírni kezdett és vele akart bejönni a szobába. A néni
azonban kérte, hagyná őt egyedül.
A néni nagyon-nagyon akart haragudni. De nem tudott mégsem annyira,
amennyire szeretett volna. Lajos fölállott, előre lépett és kezet akart
csókolni. A néni azonban fölemelte a karját:
– Csak menj, – kiáltotta. – Menj, menj, nem akarlak látni! Hát az ki
ott? – csattant föl a néni Bellára mutatva. A néni úgy tett, mintha nem
ismerte volna azelőtt a tanító árváját, a szorgalmas árva Bellát.
Lajos összeharapta sápadt ajkát. Bellus lehajtotta a fejét s lélegzeni
is alig tudott. Én remegve húzódtam össze a divány sarkában. Lajos végre
fulladt, tompa hangon mormogta:
– Néni, maga tud mindent bizonyára. Ne faggasson… Bella a menyasszonyom…
A néni oly izgatott volt, hogy alig tudott állni a lábán. De nem, nem
akart leülni – itt. Ökölbe szorította kemény kezét. De nem jött ajkára
szó. Végre kimerülten roskadt egy székre. És aztán csak egyszerre sírni
kezdett. Babos kis kendőjével eltakarta az arcát és úgy sírt. A néni
sír, a néni sír… Még nem láttam a nénit sírni soha. Odalopództam mellé
és gyorsan átkaroltam a nyakát a szegény néninek.
A néni fölszisszent és eltaszított magától. Aztán megismert:
– Csak te vagy, kicsi gyerek…
Aztán megint sírt. De már megindult a szó ajkáról.
– Hát azért neveltelek én téged, azért szerettelek jobban az
édesanyádnál… Te rossz, te gonosz fiú…
A babos kis kendő nem akart elválni a néni arcától. Ez a babos kis kendő
lassan tele lett könnyel. És akkor fölszikkadtak a pergő csöppek. A néni
kisírta magát, ismét parancsolt:
– Soha, sohasem bocsátom ezt meg. Soha, – mondta keményen. – Maga meg,
Arabella, jőjjön ide. No jőjjön ide, gyermekem, ne féljen, – tette hozzá
gyöngédebben a néni.
A néni nem tudott sokáig haragudni, ha babos kis kendőjével letörölte
már fájdalma könnyeit.
A fehérlábu Gaálné.
Szurdokon, ahol hajdanában annyi Gaál lakott, hogy nem is volt másnak
becsülete, csak Gaál-fajtának, élt valamikor egy kedves menyecske, akit
még öregasszony korában is azzal különböztettek meg a többitől, hogy
„fehérlábu Gaálné“-nak hívták. A szurdoki Gaálok nagy nemzetsége azóta
szétszóródott, mint a pelyva a szélben. Mindenhová jutott Gaál az
országban, – „kovásznak a nemzet testébe“, mint az otthonmaradottak
emlegették. Ám én azt gondolom, hogy azért hagyták el ármálista
falvukat, mert egy sápadtarcu, vén banya jött hozzájuk fakó szekéren: a
szegénység. A híres Gaálok, a verekedő Gaálok, az alispánválasztó Gaálok
emléke majd elenyészik, mert hiszen hőstetteik följegyzésére kevés volna
a Tisza, ha tinta volna a Tisza, – csak a „fehérlábu Gaálné“ emléke
lebeg még az elmékben és a szívekben: mert hiába, a nagyszakállu hősök
csak a maguk idejében érdeklik az embereket, de egy szép asszonynak
fehér lába időtlen időkig kiváncsivá tesz. Még a trójai háboru sem
Achilles nagy ereje miatt találódott ki, hanem egy csalfa asszony szőke
hajáért.
Hát milyen is volt a Gaálné fehér lába? Hisz utóvégre minden asszonynak
fehér a lába, mindegyik tud vele babonázni, boszorkányozni; tán a Gaál
Erzsi lába se volt olyan nagyon fehér, hogy külön följegyeztessék, csak
a híre tette, az a bolondos hír, amely gyakran széppé teszi a rútat is
és csúnyává a gyönyörűt. A Tisza, az alföldi menyecskéknek, lányoknak ez
a nagy szépítőszere, fehérre mosta valamennyi szurdoki asszonynak a
lábát, orcáját, nemcsak a Gaál Erzsiét: mégis neki lett volna a
legfehérebb lába? Hát az volt. Akik azt gondolták, hogy látták
valamikor, mind holdkórosak lettek attól a vakító fehérségtől. Pedig
sokan vélték látni, mert a menyecske ott szokta mosni egymaga
csalánszövésü ingeit a kertjük végében, a Tiszában. Azt nem bízta másra.
Persze, csak estefelé merészkedett ki a Tiszapartra, amikor már elaludt
a falu és az alpári mosóasszonyok eltakarodtak a vízpartról. Ott
fölgyűrte szoknyáját térdig és mosott a selyemlágyságu vízben. A hold
fölébredt a tulsó parton és ezüstjével körülfolyta a Gaálné alakját:
ezüstasszony mosott, ezüstfolyóban. A ruháról, amit a vízből kiemelt,
folyékony ezüst csurgott le. Éjjeli csónakázók babonásan nézték az
éjféli jelenést, amíg aztán fölcsendült a Gaálné szirénhangja és dalolt,
dalolgatott, mert hisz régi mondás, hogy hizelkedni kell a Tiszának, ha
azt akarják a mosónők, hogy nagyon fehér legyen a ruhájuk.
Ezeknek az éjjeli mosásoknak hírük terjedt. Utóvégre a szép asszonyokról
még akkor is beszélnek, ha nincs róluk mit beszélni. Gaál uram amolyan
tunya, álmos fráter volt, akit semmi se hozott ki a nyugalmából, csupán
a névnapok, keresztelők, torok. Gyér szakállát csupán azért növesztette,
hogy legyen mit tépegetni, ha az adósságok gondja nagyon ránehezedett,
de ezzel aztán vége is volt mindennek; – Gaál uram álmosan szólongatta a
feleségét:
– Bolond vagy te Erzsi. Kimosnák a szolgálóid a ruhát. Minek mégy te
magad a vízbe?
Gaál Erzsi hetykén felelt:
– Már pedig az én ingemet nem veszi a kezébe semmiféle durva, szennyes
marok. Az anyám is maga mosta, én is magam mosom.
Gaál János csak lustán vonogatta széles vállát. Mit lehet tenni az
asszonyok hiúsága ellen? Bizony semmit. Jobb belenyugodni abba, amit úgy
sem lehet megváltoztatni. Gaálné tovább is járt éjjel a Tiszapartra és a
forró nyári estéken bizony fogyatékos volt a ruházata. De hát csak nem
moshat selyemköntösben? A sűrű füzes eltakarta és a szellő, ha árulkodva
hajtotta félre a gallyakat, Gaálné ijedten kuporodott le a vízbe. Gaál
János nevető dörmögése hallatszott:
– Csak én vagyok! Gyere ki a vízből.
A menyecske szégyenlősen felelt:
– Csak menjen szépen vissza. Magának sem kell mindent látni.
Még neki se? Gaál János csóválta a nagy fejét. Hát nem bolondok ezek az
asszonyok, hogy úgy titkolóznak? Utóvégre a férj már csak láthatja a
felesége ingét?… Talán így, talán másképpen kerekedett a szégyellős
Gaálnénak az a híre, hogy olyan nagyon fehér a lába, amit pedig közelről
senki sem látott. Talán éppen azért. Hisz sok asszony nagyon is
mutogatja a lábát, még se jut eszébe senkinek megcsodálni. A szemérmes
Gaálnéra pedig az egész világ ráfüggesztette a szemét a lába miatt.
Nőtt, nőtt a Gaálné fehér lábának a híre. Özvegyemberek meg legények még
Szurdokon is voltak, akiknek semmi egyéb dolguk nincs, mint az asszonyok
után leskelődni. A füzesben sokszor megcsörrent a haraszt, ha Gaálné a
ruhát paskolta és az öreg Gaál Endre, ez a nyugtalan, száraz, vén ember
egyszer majd belefulladt a Tiszába, hová leskelődés közben pottyant. A
vénasszonyok nyelve pedig kerepelt, kerepelt, de hát még ez is csak a
Gaálné fehér lábának a hírét növelte.
Bolondság, ha Gaálnénak csak a lába lett volna fehér, akkor tán még se
lett volna olyan nevezetes asszony. Fehér volt annak az orcája is, a
nyaka is, a válla is. A szeme, az a buzavirágszínü szeme pedig
egymagában elég lett volna ahhoz, hogy megbabonázza a férfiakat. Kállay
Barnabás, az öreg alispán, arra utaztában fölkiáltott:
– Nem tudom, mit akartok mindig ennek a menyecskének a lábával? Mintha
bizony nem volna elegendő neki az a két gömbölyü karja, amivel megölel?
De hát csak Gaál uramat öleli…
– Ölel biz az mást is. Vagyis csak mást ölel, – dörmögött közbe az öreg
Gaál Endre, aki szolgabíró volt Szurdokon. Mindig csak szolgabíró. (A
régi emberek nem igen szerettek hivatalt változtatni.)
– Ugyan kit? – kérdezte az alispán.
Gaál Endre a szájára tette a kezét. Aztán méltatlankodva kiáltott föl:
– Határtalan az emberi gonoszság! Hírbe hozza a legbecsületesebb
asszonyokat!
Kállay Barnabás, – hiába, ő is csak ember volt, – megpödörte hófehér
bajuszát:
– Ugyan ki volna az a szerencsés kötni való?
A szolgabíró hunyorított a szemével:
– Farkas uram Gerlicéről mindennap átússza a Tiszát. Minden éjjel.
– Hero és Leander esete, – bólintott az alispán. – A szerelemben semmi
sem gát. Még a Tisza sem. Magam is valamikor…
Igaz volt-e, nem volt-e igaz, ki tudna eligazodni azon a lesütött szemü,
szemérmes Gaálnén? Hátha csupán huncutságból süti le a szemét, hogy ki
ne olvassa senki se belőle rejtett titkát? Ki tudna belátni a szégyenlős
asszonyok szívébe? Hátha éppen akkor, amikor az arcukra tapasztják a
tenyerüket, odabenn a szívben egy kráter lángol? Vagyis, a tapasztalás
szerint, – mondta a rossznyelvü vén Gaál Endre, – éppen a szemérmetes
fehérnép mindig a legpajkosabb.
A Tisza pedig, ez a nagy darab selyem, amely azért szállott le az égből,
hogy benne az asszonyok lemossák könnyeiket, vagy orcájuk bűnös
pirosságát, tovább is magába szívta a fehérlábu Gaálné ingeinek illatát
és körülnyaldosta gömbölyü térdét. Bársony folyásában a zümmögő halk
melódiák talán éppen a Gaálné ajkáról fakadtak, vagy talán Gaálné
tanulta el a Tiszától azokat a szépen csengő hangokat, amelyek a
selyemvízzel kacérkodó lágy esti szél szárnyán átkeltek a tulsó partra
és onnan elhuzogatták a Farkas János uram szívét. Huzogatták, huzogatták
a melódiák, vagy talán a hold is közbenjárt, amely ezüstasszonyt
varázsolt esténkint a víz szélére, aki ezüstben mosta ezüst ruháját? Egy
este, amikor a lusta Gaál János valami hétnapos lakodalomból
hazavetődött, ott lepte a gerlicei Farkast a felesége mellett. Gaál uram
puskát ragadott:
– Ilyen becstelenség, – hörögte. – Meghaltok rögtön!
Farkas János szép szál ember volt, elébe állott:
– Lőjj le, pajtás, ha ez szükséges az egészségedhez. De ha nem
szükséges, én szívesen vállalom most már Erzsit.
– Elmész vele? – fordult Gaál uram az asszonyhoz.
– El én, – felelt a menyecske.
– Hát menjetek.
Könnyedén, tunyán vállat vonva ejtette ki a szót Gaál János, mintha csak
arról lett volna szó, hogy ellicitálják a tavi pusztáját. Akkor se
búsult jobban: mert minek azon búsulni, amit megváltoztatni úgy sem
lehet? Csak később, mikor egyedül maradott a házában, jutott néha eszébe
a felesége. Úgy egy esztendő mulva, amikor már beleúnt a sok
dinom-dánomba. Ott üldögélt esténkint a füzesek alatt, ahol a menyecske
azelőtt a ruháját mosta. A hold most is fölébredt és a víz ellágyult a
szellő simogatására, csakhogy nem dalolt senki… Vagy dehogy is dalolt. A
nagy csendességben a tulsó partról hallatszott valami lágy asszonyi
hang. A hold az ég közepére úszott és a túlparton megjelent az
ezüstasszony az ezüstfolyóban. Gaál Erzsi mosta ott az ingét.
Gaál János estéről-estére nézte a babonás jelenést. A folyó mindenféle
bolondságokat sugdosott neki. Be nagy kerítő ez a Tisza! Mintha még
fehérebbre mosta volna azóta az Erzsi lábát. Mintha még kívánatosabban
csillogna az.
És egy éjjel lopva, csónakon átkelt a vizen Gaál János. Erzsi el sem
sikoltotta magát. Ó, a csalfa! Bezzeg nem ijedős most már, mint
hajdanában volt. Sőt a vízből is kiszállott fölgyűrt szoknyájában és
mosolygósan nézte a régi urát.
– Azért jöttem, Erzsi, – mondta Gaál uram, – hogy ha visszajönnél…
Erzsi nevetett:
– Hogyne mennék vissza! – rebegte, és már ott is ült a régi ura mellett.
A vén füzek mintha halkan susogtak volna valamit, amire a vén folyó
locsogva felelt:
– Hallgassatok, vén banyák, hallgassatok…
És lágyan úsztatta tovább a csónakot. A hold az ezüstasszonyt átölelte
és Gaál János azt mondta:
– Már megnézem, hogy igazán olyan fehér-e a lábad, Erzsi, amilyennek az
emberek mondják.
Erzsi csak nevetett:
– Dehogy is. Csak képzelődés… A férfiak képzelődése.
*
A fehérlábu Gaálné sokszor elment azután az urától, de az mindig
visszahozta. De hát nem is ment tovább soha, mint a tulsó partra,
ahonnan a fehér lábát láthatták. A szurdoki asszonyok azóta is mosnak a
Tiszaparton, de nem igen kerekedik híre a lábuk fehérségének. Néha
gondolkozom azon, vajjon csakugyan a Gaálné lábának a fehérsége tette,
hogy olyan nagyon céda volt? Vagy csak a legenda találta ki az egészet,
mert hisz a legendának mindig kell valamibe kapaszkodni. Talán nem is
jó, ha nagyon fehérlábuak az asszonyok?
Nyíri pajkosok.
Nálunk, a Nyírben valamikor az asszonyok is éppen úgy mulattak, mint a
férfiak, kártyáztak és a cigánnyal huzatták. Nemcsak a férfiaknak volt
meg a nótájuk, de az asszonyoknak is. Talán még több nótájuk volt az
asszonyoknak. Az öreg Benczi Gyula nem kevésbé tartotta számon az urak
névnapját, születésnapját, mint az úriasszonyokét…
Egy öreg cigányprimás azt panaszolta a minapában, hogy manapság már
senkinek nincs névnapja. Persze, persze, változnak az idők. Régente
abból is megélt egy tucatnyi malacbanda, hogy csak a kalendáriumot nézte
mindennap. A sors és a keresztelő papok mintha csak a cigány
szolgálatában állottak volna, úgy osztották el az emberek neveit, hogy
mindennapra esett egy-két névnap. Igaz, ami igaz, ma is van névnapjuk az
embereknek, de mégsem a régi névnap az. Hová lettek a híres Lőrincek,
Miklósok, Andrások? Tán már nem is a régi szentek ülnek odabenn a
kalendáriumban. Valami más Lőrincek, Miklósok jöttek, akiknek nem kell a
cigány muzsikája.
De meg az asszonyok egészen leszoktak a muzsikáltatásról. A híres Kállay
Emma, aki három nap, három éjjel huzatta ugyanazt az egy nótát a sóstói
fürdő öreg tölgyfái alatt, hogy: Tejben fürdik az én rózsám, ha felkel,
Törülközik piros rózsalevéllel… – ma már csak a legendában él: öreg
nagybőgősök mesélnek róla a kölyökcigánynak. De, mondom, még nem is
olyan régen az asszonyok éppen úgy mulattak, mint a férfiak, de még a
kártyát is becsületesen keverték.
Régi nóta, hogy vén smucián férjétől a szép Gaálné ferblin nyerte ki a
konyhapénzt. Igaz, hogy néha Gaál uram nyerte el a felesége pénzét, de
az asszony akkor sem panaszkodott, csak a vesztő elkeseredésével
fölkiáltott:
– Majd visszaadod még ezt kamatostól!
Amire Gaál ingerkedve vállat vont:
– Aki nem tud kártyázni, ne kártyázzon.
De mégis csak az lett a vége, hogy a menyecske a paklizásra adta magát.
Az ura rajtakapta és annyira megharagudott, hogy többé sohasem játszott
vele. Igaz, hogy nemsokára ott is hagyta a kártyás asszony az öreg
smuciánt. Férj nélkül még csak megélhetett valahogy, de kártya nélkül
nem.
Hát így kártyáztak, mulattak az asszonyok és a legnevezetesebb, hogy
mégis jobb világ volt az, mint a későbbi. Házasságtörés, cédaság, mintha
száműzve lett volna abban az időben az asszonyok közül. A sánta Muhorai,
aki még amolyan régimódi gavallér volt, se nem ivott, se nem kártyázott,
elkeseredve gibicelt a sóstói pártiknál:
– Be megváltozott hirtelen a világ, – duhogta. – Azelőtt a menyecskék
majd kibujtak a bőrükből a szerelem miatt, most meg a makkalsót teszik a
párnájuk alá.
Bolondság! Odatették-e a makkalsót, nem-e, – ki tudná? Hisz az asszonyok
párnája alá még Muhorai se igen nézhetett. De az is meglehet, hogy csak
Muhorai uram vénült el a menyecskéktől, lányoktól. Előresietett és azok
a menyecskék, akiket hajdanában veszedelmekkel környékezett, nem akartak
utána menni. Ugyan kinek volna kedve megvénülni? Pláne asszonyfélének. A
férfiember is próbálgatja egy darabig festékkel, borbélykézzel eltolni
az időt magától. De az asszonyra kész ijedelem minden elmúlt esztendő.
Tehát abban az időben a svájci szabadsághősök uralkodtak környékünkön és
Reding Itel mogorva szakállával zavarta azokat a kis színes lepkéket,
amelyek ábrándok, álmok alakjában ott szállingóznak az asszonyok kontya
körül. Hess, ti csúnya lepkék! Kinek volna ideje a fülemile furulyáját
hallgatni a tópart bokrai között, mikor a zöldasztalt már fölterítették.
A fürge pincérsereg már jégre tette a könnyű vinkót a megfelelő szolyvai
vízzel és az öreg Benczi Gyula is mindig annak húzta legszebben, aki
mellé a szerencse szegődött. Ez a szerencse pedig senki más nem volt,
mint egy rézvörös arcu, mormogó, penzionált kapitány, bizonyos
Rittmeister Dömmel, aki a földkerekség legköszvényesebb öreg katonája
volt. Valami babonás rögeszme fűződött az öreg kapitányhoz. Aki mellé ő
letelepedett, annak nyernie kellett. Babona, babona, – dehát nem minden
babona a játéknál? A fiatalabbik Zathureczky akkor veszítette el az
egész vagyonát, mikor sárga mellénye volt a gibicének aranygombokkal. A
hold hiába jött föl a százados tölgyek mögött; a szél hiába sóhajtott
átal az erdőn, mintha hivogatna valakit; a szép Csebiné legédesebb
mosolyát a vén kapitány felé küldötte; a kívánatos Szalontainé
hízelkedve simogatta meg bársonypuhaságu kezével, amely simogatásra még
a holt ember is fölébredt volna. Dömmel kapitánynak lilaszínü lett az
arca és gyakran elkeseredve csapkodott botjával egy képzeletbeli lábra.
– Te kutya, te kutya, – dünnyögte. – Ha te nem volnál!
Mert leginkább a lábát hasogatta a köszvény. Különben igen jóravaló
csendes ember volt és a férfiak, akik mégis csak inkább szerettek egymás
között játszani, nyugodtan gusztálhattak. Amennyi udvarlás, bók és
lovagias szolgálat szükséges volt a kártyázó asszonyoknál, azt Dömmel
kapitány hűségesen ellátta. Az öreg gavallérok régimódi manierjaival
búzgón kísérgette haza az asszonyokat a villákba, sőt olykor bizalmas
küldetéseket is elvégzett.
A szép Csebiné – hiába, olyan nagyon gyönyörü asszonynak mégis csak
másfelé kell keresni a szerencsét, nem a rideg svájciaknál – gyakran
elveszítette az aprópénzét és ilyenkor titkolózva nyomta a kezébe Dömmel
kapitánynak a kis kulcsait:
– Menjen, édes kapitány úr, hozzon pénzt. A ruhásszekrényben, az ingeim
közé van bedugva pár százas, hozza el. De az uramnak ne szóljon róla.
Aztán lábujjhegyen járjon, nehogy fölkeltse a gyerekeket.
A kapitány suttogva felelt, amennyire már ő suttogni tudott:
– Rendben van!
És gummitalpas botjával sietve kocogott el a fák alatt. Izgatottan jött
vissza és halkan mondta:
– Az ingek között nem találtam meg, de a következő fiókban.
A szép Csebiné hálásan rámosolygott a kapitányra:
– Tudtam, hogy ön ügyes ember!
A köszvényes kapitány elmerengve ült az ilyen estéken, fejét úgy
forgatta, mintha valami képzeletbeli illatot szimatolna a levegőben és
sokszor csapott mankójával egy képzeletbeli lábra.
De hát a ruhásszekrény, akármennyi kincs is volt benne elrejtve, néha
fölmondta a szolgálatot. A kapitány kétségbeesett arccal jöt vissza és
megdöbbenve suttogta:
– Még a harisnyákat is átkutattam. Nincs semmi, semmi.
Csebiné szomoruan bólintott. Olyan szomoru volt ilyenkor, hogy az öreg
kapitány nem nézhetett rá megindulás nélkül.
– Talán Gyurka barátomnak szólok, kedves férjének… Odabenn makaózik a
kisteremben.
Az asszony ijedten intett:
– A világért se. Nem szabad neki tudni, hogy veszítettem. Kísérjen haza,
kedves barátom.
Elindultak, az ottmaradt partnerek utánuk kiáltottak:
– Mi is megyünk mindjárt!
A cigánybanda a fasorvégig elkísérte őket. Később, midőn a holdfényes
virágágyak között ballagott Dömmel kapitány Csebiné oldalán, az asszony
rendesen görcsösen zokogni kezdett:
– Alávaló nyomorult teremtés vagyok! – kiáltotta.
Az öreg kapitány, bár sűrűn ismétlődött ez az éjszakai jelenet, most sem
tudott egyebet mondani, mint amit legelőször mondott:
– Nono… Csak kitartani. A lovaglás is nehéz, mégis meg lehet tanulni.
Az asszony ilyenkor elnevette magát és dühösen kérdezte:
– Kártyázott valamikor, kapitány úr?
– Sohasem… Gyermekkoromban egyszer karácsony este huszonegyet és egy
kalap diót nyertem.
– Akkor jó éjszakát! – szólt Csebiné és sietve lépett be a villa
kapuján. Az öreg kapitány lehorgasztott fővel állt egy darabig a
virágágyak között és sehogy sem tudta megérteni, miért haragudott meg
egyszerre az asszony. Szomoruan körüljárta a villát és nagyokat ütött
pálcájával a tulipánokra. Majd elkeseredve kiáltott föl:
– De hát miért nem is tud kártyázni, szegény asszony!
Nyár vége felé, mikor már oszladozóban volt a fürdői társaság, új vendég
érkezett. Bizonyos Molnár György, aki az első napokban végtelenül
unatkozott. Kiéltarcu, sokat tapasztalt, kopaszodó férfi volt, aki
folytonosan barangolt a világban. Olyan tekintete volt, mint a vércsének
és egy unatkozó fenevad módjára ásítozott a kártyaasztalok körül.
– Nem értem, hogy tudtok egész nap játszani! – kiáltott föl néha.
Dömmel kapitány ebben igazat adott neki, de szokott közlékenységével
elmondta mindenkinek, hogy neki nem tetszik ez a sápadtarcu, hiuzszemü
ember. Molnár is hírét vette a dolognak és azóta különös elnézéssel bánt
az öreg kapitánnyal.
Ha az ember kártyások közé keveredik, maga is kártyássá lészen. Molnár
egy hét mulva már ott ült a kártyaasztalnál, – de nem odabenn a férfiak
között, hanem az asszonyoknál.
– Ti mind nyerni akartok, ha játsztok, – mondta nevetve – én pedig nem
akarok veszteni.
Dömmel kapitány sokáig tünődött a rejtélyes megjegyzésen, aztán
csakhamar egész gyülöletével fordult Molnár felé. Az asszonyok
asztalánál, ahol eddig ő képviselte a lovagias férfinemet, új csillag
tünt föl. Még pedig egy ragyogóbb, mindent elhomályosító csillag: egy
játékos, aki udvarolva, finoman bókolva nyert.
Csak a nyerő játékosnak van tekintélye. A vesztővel senki sem törődik.
Molnár pedig kitartóan nyert az asszonyoktól. Az öreg kapitány néha
rémes mesékkel állított be a kártyázó férfiakhoz; a híres Csebi ilyenkor
lustán vállat vont:
– Jól teszi, ha elnyeri a pénzüket. Legalább nem játszanak azután.
Szólt és nyugodtan keverte a kártyát. Mit törődtek itt a garasos
játékkal, asszonyok mulatságával, hol ezrekben folyt a játék.
A vén kapitány utóbb formálisan gorombáskodott a férfiakkal, de azzal
sem törődtek. Később az öreg maga is megnyugodott: hisz sohasem kellett
most már hazamenni a ruhásszekrényhez. Csebiné mozdulatlanul ült
éjszakánként a kártyaasztal mellett és fáradt mosollyal hallgatta a
bókokat, amelyekkel Molnár és Dömmel kapitány mindig készen állottak.
Sőt hajnalonként, midőn a vén tölgyek között a hajnal fehér leányai
keltek táncra, az asszony nyugodtan ballagott a kapitány oldalán. A
dühös zokogásnak híre-hamva sem volt és Dömmel kapitány, aki szokás
szerint körüljárta a villát, boldog megelégedettséggel susogta magában:
– Úgy látszik, megtanult már lovagolni!
A tulipánokat kedélyesen megfenyegette bunkójával és vígan indult
hazafelé.
De egyszer, egy hajnalon… A szép Csebinének a tóparton volt kedve még
sétálni és némán burkolózott indiai kendőjébe. Az öreg Dömmel szokás
szerint locsogott mellette. Akkor az asszony megállt egyszerre és
fájdalmas pillantást vetett a kapitányra:
– Elbúcsúzom öntől, kedves barátom. Mi többé sohasem látjuk egymást.
A kapitánynak torkán akadt a szó. Még csak annyit sem birt mondani, mint
máskor. Az asszony pedig halkan folytatta:
– Valami igen kellemetlen adatot kell önnek elmondanom… Vesztettem és
négyezer forinttal tartozom Molnár Györgynek. Ezt a pénzt én nem tudom
megfizetni, mert már mindenemet elvesztettem. Az uramnak nem szólhatok,
mert agyonüt, vagy kinevet. Egyiket sem akarom. Tehát meg kell halnom.
Dömmel keservesen kacagott, mintha régi kapuzárak csikorognának.
– Bolondság! Hiszen ön… hogy is mondjam, önre nem kötelezők a kaszinói
szabályok… ön asszony…
A Csebiné sápadt arca kitüzesedett:
– Éppen azért, mert asszony vagyok… Azért tette az éjjel Molnár azt a
becstelen ajánlatot, hogy elengedi az adósságom, ha… És ha három nap
alatt nem fizetek, levelet ír az uramnak…
A kapitány sóbálvánnyá merevedve állott egy darabig, aztán bunkóját
fölemelve, felhördült:
– Agyonütöm azt a gazembert!
Az asszony szeliden kapaszkodott a karjába:
– Azt nem fogja tenni… még ha meghalok, akkor sem akarom, hogy botrány
történjen miattam. Gyermekeim vannak.
Dömmel kapitány csak a fejét rázta, egyetlen szónak sem volt ura. Az
asszony lassan elindult a virágos ágyak között. A kapitány a fejéhez
kapott és utána rohant:
– Milyen bolond vagyok én! – kiáltotta nevetve. – Hisz én kölcsön
adhatom önnek a szükséges összeget. Három nap alatt itt lesz a pénz…
Az asszony hitetlenül csóválta a fejét.
– Úgy tudom, ön nem gazdag.
– Hm. Ahogy vesszük, – szólt vidoran a kapitány, – van annyi vagyonkám,
hogy négyezer forintot mindig nélkülözhetek. Három nap alatt
rendbehozzuk a dolgot. Ön majd részletekben visszafizeti. Csak egyre
kérem… Igérje meg, hogy nem játszik többé sohasem.
Az asszony sírva ragadta meg a jóságos kapitány kezét.
– Soha. Igérem…
A könnyek benedvesítették az arcát és a kapitány folyton igen hangosan,
föltünő vídámsággal nevetett:
– Nono… Nem tanult meg lovagolni. Annyi az egész.
Karonfogva vezette hazáig az asszonyt. A kapunál még kedélyesen intette:
– De aztán pontos legyen a részletek megfizetésében. Kegyetlen hitelező
leszek.
Az asszony, mint aki valami igen nagy tehertől szabadult meg, boldogan
mosolygott vissza.
– Pontos leszek. Jó éjszakát.
A kapitány nem feledkezett meg régi szokásáról és most is körüljárta a
villát. De a léptei sokkal ruganyosabbak voltak, mint valaha. Csaknem
táncolt a virágos ágyak között és szemét folyton vidoran szegezte a
villa leeresztett zsalugátereire…
Aztán elindult és mikor már messze-messze járt a fasorban, akkor
óvatosan hátranézett és miután senkit sem látott, leroskadt egy padra és
fejét karjai közé szorította:
– No, Dömmel! – nyögte föl és nagy csöppekben gyöngyözött a verejték
homlokáról.
Sokáig ült ott mozdulatlanul a padon. A mankójával a homokba írta a
numerust: 4000. És azt nézte, mintha valami csodaszörnyet nézne, amit
még álmában sem látott. Közben rázta a fejét és oly keserveseket
kacagott, mintha százesztendős zárak nyikorognának. De hiába nyikorgott.
Sehogy sem tudta kisütni, hogyan lehetne több esztendei nyugdíját
egyszerre fölvenni…
A porond csikorgott mögötte. Siető léptekkel jött valaki. A kapitány
megfordult. Molnár György közeledett felé, karján felöltő volt, vígan
fütyörészve. Nyájasan szólt:
– Jó reggelt, kapitány úr! Örülök, hogy találkozunk. Legalább megtudják
kedves barátaim, hogy hová lettem. Három napra hirtelen el kell utaznom…
A kapitánnyal keringett a világ. Rémítő dühhel emelkedett föl:
– Gazember! – ordította. – Addig nem utazol el, amíg velem le nem
számoltál.
És botjával irtózatosat ütött a Molnár György arcába.
Molnár megtántorodott. A vér végigcsurgott arcán. A kapitány gőgösen
lépkedett tova. Megelégedetten harsogott vissza:
– A Karolina-villában lakom…
*
Két napig ült otthon a kapitány kis szobácskájában, de Molnár Györgyöt
sem látták azon idő alatt. Négy titkolódzó úr tudott csak felőlük,
akiknek becsületszavát vette a kapitány, hogy a dologról senkinek sem
szólnak. A harmadik nap hajnalán pedig, benn egy erdei tisztáson, Dömmel
nyugalmazott lovaskapitány négy úr szemeláttára homlokon lőtte Molnár
Györgyöt.
A nagymama levelei.
Szenice felé, locsogó jegenyenyirek között, amelyek messziről olyanoknak
látszottak, mintha merő ezüstből lettek volna, állott egy ódon kastély,
benne laktak Gaálék.
Kastély volt-e valóban a régi földszintes oszlopos ház? Ki tudná? A
környéken úgy hívták a Gaál-kastély. Ha nem a gőgös Gaálok laktak volna
benne, akkor tán egyszerü maradvány lett volna a régi lak neve. De hát
ezekkel a kifejezésekkel is úgy vagyunk, hogy mindig az ember válogatja.
A pentelei bocskoros parasztok – ármálista falu volt – még az én
gyermekkoromban is ékes betükkel pingálták fehérfalu nádfödeles
viskóikra e büszke szót: Curia. Nem igen akadt senki a faluban, aki a
nevét helyesen le tudta volna írni, de ezt a szót egyik se vétette el.
Bolondság: a hiúság sok mindenre megtanítja az embert. Az igazi kuriák
úgyis eltüntek, a homok nyelte tán el őket? Csak a hiúság maradott meg.
Igy aztán nem csoda, ha a Gaálok kastélyban laktak, miután a házfedélen
nem folyt be az esővíz. De hát akkoriban én ezt nem igen vettem észre,
csak a nagyapámra figyeltem, kivel hébe-korban arra jártunk:
– Itt laktak a hóbortos Gaálok. Sose volt egyiknek se tiszta esze. Az
asszonyféléje meg valósággal bolond.
Igy dörmögött az öreg, amint már a nagyapók szoktak. (Furcsa, hogy az
öreg ember annyi bolondságot lát az életben, ami pedig nem is olyan
nagyon bolond!)
Ott állott a régi ház, a nyirfák locsogtak körülötte és benn laktak a
gyönyörü Gaál-leányok. Ketten voltak és ha görög író verselne róluk,
nyilván az istenekre bízná annak eldöntését, melyik volt a szebbik a
kettő közül. A mai emberek, akik pedig a jelzőkkel bőven bánnak, a
Gaál-leányokról csupán annyit mondanak: a hóbortosak.
Vajjon miért is voltak olyan hóbortosak? Csupán csak azért, mert az
apjuk is az volt. A bicegő öreg Gaál egész nap aludt és este kelt föl,
amikor a csillagokat vizsgálta egy hosszu tubuson keresztül.
Egyáltalában nem törődött a földi világgal. Történhetett körülötte
akármi, ő ügyet sem vetett rá. Nappal éjjeli csöndesség volt a házban. A
távoli országútról a szekerek zörgése úgy hallatszott ide, mintha egy
messzi idegen világból jönne a zaj. Az atyafiak, akik hébe-korban
Gaálékhoz vetődtek, szemüket meresztgetve beszéltek az öreg Gaál
hóbortjairól. Általában istentagadó pogánynak tartották, aki még a
hazáját sem szereti.
– A haza – mondogatta, – elvett tőlünk mindent és érette semmit sem
adott. Adta azt, hogy a magyar koldus lett a maga portáján és idegen
uralkodik a nyakán…
Akik ezt hallották, nevetve csóválták a fejüket:
– Az öreg nyilván azt hiszi, hogy Kufstein még a mumus Magyarországon.
Hitte-e az öreg, nem-e? Az elmult században sok volt az elkeseredett,
meghibbant honfilélek. Az idő olyan volt, hogy divat volt hóbortosnak
lenni. Az öreg Gaál kivénült a divatból és megszokta a bolondozást. A
világ tovább ment mellette és ő még azt se vette észre, hogy az öreg
ispán Mártonfalvi mindig jobban csetlik-botlik a sarkantyújában.
Esténként, mikor a kertben pipázgatott, komoly hangon szólt rá
Mártonfalvira:
– Nem szeretem ezt a sok vihogó fehércselédet a háznál. Utóvégre ispán
úr figyelembe vehetné, hogy nekem is van némi beleszólásom a dolgokba.
Szép, szép a szerelem, de maholnap megnőnek a lányaim…
Mártonfalvi bácsi – megszokta már az öreg úr bogarait – helyeslőleg
bólintgatott hófehér fejével:
– Igaz bíz’a. Holnap kiadom a Cserepesné útját. Az a legfiatalabb
fehérszemély nálunk. Ötven esztendős. Mert bizony a kisasszonyok
megnőnek…
Megnőnek-e? Meg is nőttek. Tán még Mártonfalvi uram se vette észre,
pedig ő csak el-ellátogatott másfelé is a régi háztól. De hát neki se
igen volt gondja egyébre, mint a sarkantyujára. A lányok – Ilona és
Jutka – megnőttek, mint ahogy a vadvirág is megnő, pedig senkisem
gondozza. Kubacska uram, a szenicei rektor, aki írni-olvasni tanította a
leányokat, egyszerre elmaradt a háztól és semmi kincsért se volt
hajlandó újra a kastélyba menni.
– Valóságos ördögök azok a kisasszonyok, – mondogatta. – Ha éppen
lekvárt nem tudnak önteni a zsebembe, akkor az asztalhoz ragasztják a
szakállamat. Mégis öreg ember vagyok már…
Kubacska uram után egy idős német hölgy érkezett a kastélyba, – Isten
tudja hol fedezte föl Mártonfalvi uram – de annak sem volt sokáig
maradása. Éjnek idején szökve távozott a háztól és csak Pestről merte
megírni az öreg Gaálnak, hogy az ő leányain már nem segít senki. Gaál
János természetesen el sem olvasta a fájdalmas hölgy levelét, az öreg
Mártonfalvi pedig csupán annyit tudott németül, amennyi a vizsla
apportirozásához szükséges volt.
Ezenközben pedig nőttek a lányok. Szamarakon nyargaltak be néha a faluba
és vasárnap délutánonként feltűzött szoknyával táncoltak egysorban a
falusi lányokkal. Szilaj kedvük elől néha még Mártonfalvi bácsi is
elmenekült, míg Gaál János legyintett a kezével:
– Mind ilyen a Gaál-fajta. A Gaálokban több a vér, mint a többi
emberben. Ennyi az egész.
De hát hiába, ha háromszor olyan vadak lettek volna a Gaál-leányok,
akkor is elszállt volna a szépségüknek a híre. Mert véka alá még Gaál
János sem tudta rejteni a leányait. Unatkozó fiatal gavallérok
tünedeztek föl az országúton, akik magas kocsikon hajtottak; a lányok
kimondhatatlan neveletlenséggel nevetgéltek ilyenkor a nyirfák mögött.
Szesztay Gábor, a lányok nagybátyja, egy este könnyü kis kocsiján
kipödrött bajuszu fiatal urat hozott a kastélyba. A lányok elbújtak a
szérüskertbe, ott aludtak a béresasszonyok között. Az öreg Gaál pedig
egész éjjel káromkodott, mint a jégeső. Jó, hogy ki nem dobta a
vendégeit. Csak Mártonfalvi bácsi botorkált a sarkantyus csizmájában és
tartotta szóval a vendégeket.
Az idő pedig múlott, mert hát az időt még Gaál János sem tudta
megállítani. Mártonfalvi bácsi se tudott kijönni egyszer az
ispán-lakból. Úgy vitték ki onnan, fekete ládában. Gaál János bicegve
ment a koporsó után, otthon pedig keményen összeszidta a lányokat,
mintha ők volnának az okozói annak, hogy már nincs meg az öreg ispán.
– Azt mondom nektek, hogy most már eszetekre térjetek. Ki az ördög fog
mászkálni utánatok ezentul?
A fehér szamarakat elhajtatta az udvarból, a falusi táncokba többé nem
mehettek a kisasszonyok. Napközben néha álmosan nézett körül az udvaron
és belefujt egy görbe vadászkürtbe, amely hívásra a lányoknak azonnal
elő kellett jönni.
Ilona és Jutka kipirulva futott elő a kürtszóra. Az öreg Gaál
megelégedetten bólintgatott:
– A nagyanyátok is így nevelte a gyerekeit, – mondogatta. – Az pedig
derék asszony volt.
Egyszer, tavasz felé, a két unatkozó leány a padláson kutatott. Valami
színházi előadást rendeztek a falusiaknak. Ahhoz kerestek rokkant
butorokat. Mikor egy vénhedt szekrénynek fölpattantották a fedelét, a
szekrény fiókjából egy csomó elsárgult levél hullott ki. Ilona
belemarkolt a levelek közé és találomra olvasni kezdte a megfakult
sorokat.
– Nini, – mormogta, nyakáig elvörösödve, – egy szerelmes levél.
Megfordította a levelet és elolvasta a címírást:
– Gaál Antónia kisasszonynak saját kezébe.
Gaál Antónia? Ki volt az a Gaál Antónia?
A két leány összedugta fejét a padláslyuk előtt és mohón olvasták a régi
levelet: a vér arcukba tódult és a keblük emelkedett.
– Azt írja, – rebegte Ilona, – hogy Antónia a legdrágább lény a világon.
Itt meg: ő a hajnali szellő, amely a tavaszi erdő felől illatot sodor.
Vajjon ki volt ez az Antónia?
– Én azt hiszem, hogy a nagymama volt, – szólt Jutka. – A nagymamát
hívták Antóniának.
– Hát ez a János ki volt vajjon, aki a leveleket írta? – folytatta
álmodozva Ilona.
Gondosan összeszedték a fakó leveleket és szobájukban egész éjjel
tanulmányozták a szerelmes sorokat. Azokban a levelekben pedig egész
regény volt, egy boldog-boldogtalan szerelemnek a regénye, amely a két
leány előtt sajátságosabb, rendkivülibb volt mindennél a világon. Egy
bizonyos János szerette Gaál Antóniát, de az öregek hallani sem akartak
a szerelemről. Jánost kiűzték a házból, de hogy a boldogtalan szerelmes
még sem mondott le Antóniáról, annak nyilván az volt az oka, hogy
Antónia viszont szerette őt. A sok boldogtalanság közepette is
találkoztak titkon és e találkozásokról János a mult századbeli
gavallérok érzelmes romantikájával emlékezik meg. Végül János arra
ösztökéli Antóniát, hogy hagyja el a szülei házat, szökjenek meg együtt.
És hogy Antónia beleegyezett a dologba, azt bizonyítja, hogy János
boldogan írja meg: éjjel hintóval várja a nyirfasorban, „aztán miénk a
boldog jövendő“… S a leveleknek itt vége szakadt.
A két leány nedves szemmel nézett egymásra, sírtak is közben egy sort és
Ilona álmodozva nézett ki a tavaszi éjszakába:
– Akkor is tavasz volt, – rebegte. – Ugy-e, azt írja, hogy tavasz volt,
Jutka? De minket nem akar elszöktetni senki!
A kastély sarokszobájából hallatszott a Gaál János krákogása és a két
leány elmerengve betűzte újra meg újra a nagymama leveleit. A szerelem,
amely eddig az ismeretlenség szürke köpenyegében közönyösen haladt el a
Gaál-leányok mellett, a régen porló nagymama fakó leveleiből egyszerre
megigézte a két leányt. Egy kéz, amely por lett már régen,
föllebbentette a fátyolt a leányok előtt… A nyirfák fölött szakadozott a
sötétség és az ezüstlevelek megcsillantak odakünn.
– Mi is el fogunk szökni, – mondta határozottan Gaál Ilona. – Aki engem
szeretni akar, az szöktessen el.
Jutka megölelte a nénjét:
– Veled megyek. Veled tartok. Hisz a nagymama is így cselekedett.
*
Hogy a Gaál-lányok egyszer igazán elszöktek, azt mindenki tudja, de
senki sem haragudott rájuk. Hisz a nagyanyjuk volt az oka, az a hóbortos
Gaál Antónia, ki elkezdte a szökést a familiában. Azóta nem is igazi
Gaál-leány az, aki meg nem szökik. Hogy miképp szöktek meg, azt majd
elmondom máskor.
A holt asszony udvarlója.
Mintha ma is látnám a löki grófok tiszaparti omlatag, félig rombadőlt
kastélyát és benne Korponai Gáspárt, nagylelkű Fülöp württembergi herceg
huszárezredének egykori vitéz kapitányát, később a löki uradalom
intézőjét. Olyan régi és olyan búskomor volt a tiszaparti kastély, mint
valami szomorú legenda; benne a lecsüngő bajszú, szálas intéző, aki
kedvetlenül, szótlanul tett-vett a ház körül és csak akkor gyulladt föl
az indulat téveteg lángja szemében, ha makrancos lovat kellett
megfékezni, vagy viharos időben csónakra szállva, átkelt a zajgó Tiszán.
Igazi elátkozott ember volt ott a löki magános kastélyban. A grófok
évtizedek óta külföldön barangoltak és tán régen túladtak volna az egész
birtokon, ha nem éppen Korponai Gáspár benne az intéző. De hát Korponait
régi bajtársi viszony fűzte a grófokhoz. Korponain nem lehetett túladni.
Igy aztán a birtok is megmaradt és a szél kedvére fütyülhetett a régi
kastély folyosóin: a barátság már arra nem kötelezte a grófokat, hogy
kijavíttassák a félig rombadőlt lakot. Meg aztán Korponai se nagyon
törődött vele, ha az eső befolyt a tetőn. Vendég úgy sem fordult meg
itt, neki magának nem kellett semmi. Hébe-korba szilaj lovain behajtott
a közeli városba és napszámban muzsikáltatott a cigánybandával.
Hordószámra itta a bort és semmi sem érdekelte az italon kívül. A városi
gavallérok ilyenkor messze elkerülték a fogadót, hol Korponai tanyázott,
mert az idegen mulató láttára éktelen dühbe gurult az elátkozott ember.
Néhány szilaj párviadal, amidőn Korponai egy vérengző mészáros kedvével
vagdalta össze ellenfeleit, félelmetes hírbe keverte a senkibarátja
kapitányt. A fáradt, vagy inni nem tudó cigányokat pisztollyal
kényszerítette a további mulatozásra, a tükrök, bútorok ropogva törtek
össze körülötte, míg a mulatság hetedik napján csillapult vad kedve és
szótlanul, búsan ült föl kocsijára, hogy hónapokig eltünjön az emberek
szeme előtt. A falusi ispán, aki az uradalomból a városba járt, vállat
vonva felelt ilyenkor a kérdezősködőknek:
– Nem csinál ez, kérem, semmit. De vajjon mit is csinálhatna?
Tehát még a vidéki pletyka sem talált okot arra, hogy foglalkozhasson a
kapitánnyal. Véres párbajai alkalmával kinyomozták a városka lovagias
férfiai, hogy a mogorva intéző a legkorrektebb formák között válott meg
tiszti kardbojtjától, sőt azt is mesélték, hogy éppen őrnaggyá való
kineveztetése előtt hagyta ott a gyöngyéletet. Ugyanakkor, amidőn Leöky
Illés gróf főhadnagy is kilépett az ezredből és a grófné elhalálozása
miatt búsan külföldre utazott. A halott grófnét nagy pompával kísérték a
löki családi sírboltba, az érzékeny gróf ezt már be se tudta várni;
Korponai kapitány tárgyalt a halottas emberekkel. Aztán ott maradott a
kastélyban, miután az öreg Sárfay, az uradalom addigi igazgatója,
agglegény létére megúnta már az örökös lopást. (Csak azon csodálkoztak
sokan a vármegyében, hogy Sárfay annyi esztendő alatt el nem rontotta a
gyomrát. De hát nem rontotta el. A régi uradalmi embereknek jó étvágyuk
volt.)
A tiszaparti füzesek alatt éldegélt azután Korponai. A grófnénak
emlékezetére gyönyörü kis kápolnát építtetett egy magas halomra.
Valamikor dülőút vezetett a halmon keresztül. Azt az útat elzáratta.
Szomoru füzekkel ültette tele a halmot és tavaszi időben, állítólag a
külföldön barangoló gróf rendelkezésére pesti kertész jött a kápolna
kertjének ápolására. Korponai mogorván utasította a kertészt:
– Aztán sok jácintot ültessen, barátom, mert a méltóságos grófné azt
szerette.
Az esztendők még egy tiszaparti omlatag kastély fölött is úgy repülnek
el, mint bárhol másutt a világon. Az emberek itt is vénülnek és a
gyermekek születnek, mint ahogy a földből kibujik a fű, pedig senki sem
parancsolja neki. A vármegyében is kezdték felejtgetni Korponai szilaj
tempóit. „Jó ember az, csak kicsit bolond“, mondogatták és többen a
szomszéd birtokos urak közül barátkozni próbáltak a mogorva kapitánnyal.
Mily nagy volt azonban csodálkozásuk, mikor Korponai szigoruan
visszautasított minden barátságot.
Szklabonyai, a környék legvígabb embere, akinek már a neve említésére
nevetésre görbült minden ajak még túl a Tiszán is, pláne „a barlangjában
kereste föl a medvét“, mint maga később elbeszélte. A medve éppen, akár
hiszik, akár nem, a kastély verandáján egy húros hangszert pengetett és
hozzá vastag hangján lágyan énekelt valamely német románcot. A
tréfacsináló Szklabonyai bevárta a dal végét, aztán (híres volt arról,
hogy egyszeri hallásra megtanult minden nótát), énekelni kezdte előlről
a dalt… Korponai erre oly éktelen haragra gerjedt, hogy pisztolyt
ragadott és a vidám szomszédnak lóhalálban kellett menekülnie a
kastélyból.
Máskor hadgyakorlatra vonuló huszárok jártak a környéken. Néhány idősebb
tiszt, egykori bajtársai, fölkeresték Korponait az elhagyott tanyán.
Estefelé szomoruan jöttek be lovaikon a városka fogadójába, ahol borozás
közben elmesélték, hogy Korponai kapitány még mindig a régi álmodozó.
Beszélgetés közben az egyik tiszt tudni vélte, hogy Korponainak
tulajdonképpen a grófné törte össze pályáját: szerelmes volt a szőke,
német grófleányba és egyszer még a férjével, a duhaj Leöky gróffal is
szembeszállt miatta. A gróf állítólag mámoros fővel inzultálta a
törékeny asszonyt és Korponai kapitány másnap kemény szavakkal támadt
gyermekkori barátjára. Meg is verekedtek, de senkinek sem jutott eszébe
egy pillanatig is meggyanusítani a szelíd grófnét és a marcona
kapitányt, aki különben továbbra is a legjobb barátságban maradt a
grófékkal. Míg Illés gróf lovait futtatta, vagy színészleányok után
futkosott, vagy vezérkedett a rengeteg ivásokban, amelyek abban az
időben kaptak lábra az ezredben, a kapitány német regényeket olvasott
föl a kis grófnénak és sohasem engedte unatkozni. Bolondság, de igaz,
mesélték az egykori bajtársak, hogy ma is kardjuk hegyére tüznék azt,
aki az immár halott grófnét és az elvadult Korponait meggyanusítani
merné. Inkább olyan volt közöttük a viszony, mint mikor egy öreg bátya
szelíd tréfákkal mulattatja a kis hugát…
A szürkehaju lovastisztek tovább vonultak a környékről és bizonyára nem
gondoltak arra, hogy az ártatlan beszélgetésből, amelyet egykori
bajtársukról folytattak, mi mindent talál ki a vidéki pletyka.
Aha, most már világosnak tetszett a Korponai kapitány életének a titka,
eloszlott a köd, amely eddig rejtélyesen fogta körül a zord gazdasági
intéző alakját. Tehát azért él magában elvonulva a kapitány a félig
rombadőlt házban, mert ott van a holt asszony. A holt asszonynak udvarol
ő ott egész nap és talán mulattatja is, mint hajdanában…
Nevetséges, ámbár könnyen megérthető, hogy a vármegye minden
szenzációját elfelejttette az emberekkel ez a különös és titokzatos
viszony, amely Korponai kapitányt fűzte a holt asszonyhoz. Még a kis
Szokoli Erzsi is hiába szökött meg ebben az időben…
– Eh, – legyintett Szklabonyai, – hát olyan nagy dolog az, ha egy
leányka megszökik? De olyant még a dédapám sem pipált, ami ezzel a
fránya Korponaival van. Egy holt asszonyt szeretni, aki se a felesége,
se a szeretője nem volt… Ámbátor, az ördög tudna eligazodni azon, hogy
hát mije is volt Korponainak a grófné!
Hát mije is volt? Sokan még emlékeztek a tíz esztendő előtti temetésre.
A szálas huszárkapitánynak olyan fehér volt az arca, mintha ő volna a
halott, akit temetnek. A grófnét ezen a vidéken senki sem ismerte, mert
valahonnan Ausztriából hozta őt a gróf, hogy két esztendeig vándoroljon
vele egyik garnizonból a másikba. A kis grófné nyilván megunta a vidéki
huszárhelyőrségek duhaj, mulatós életét, megunta a nagy kutyákat, a
szilaj lovakat és tán már a Korponai tréfáin sem tudott nevetni; – és
egy reggel fehér port ivott pohárból… Hogy volt, hogy nem volt, ki
tudná? Egypár szürkehaju lovastiszt még emlékszik rá, a férje legjobb
esetben tán megőrizte a karikagyűrűjét, – de az udvarló, a hűséges
kapitány, egészen megmaradott. És esténkint talán, mikor senki sem
látja, a régi német regényeket ujra, meg ujra fölolvassa az elhagyott
házban egy fotográfiának vagy csupán az emlékezésnek?…
A véletlen, ez a nagy színpadi rendező, úgy akarta, hogy Korponai
kapitány éppen ebben az időben hajtott be tizenhatmarkos irlandi ügetőin
a városkába, ahol a fogadóban szokott félesztendei mulatságát rendezze.
Hohó, gondolták az emberek, nem duhaj virtuskodás ez, hanem halotti tor
a grófnéért. A kíváncsiság még a gyávaságot is lebirja és a gavallérok,
akik eddig csupán tiszteletteljes távolból szemlélték a mogorva kapitány
mulatozását, most megtöltötték a fogadót és jelentősen integettek
egymásnak, mikor Korponai féllábra állította a cigánybandát.
– Kezdi már, – suttogta Szklabonyai az étterem sarkában, ahonnan az
intelligencia a mulató Korponait szemlélte, – kezdi már, mert nyilván
üzenetet kapott a másvilágról. A halott mulatni akar, hát Korponai uram
mulat helyette. Hanem annyit mondhatok, hogy mulatós kis dáma lehetett a
boldogult.
Az arcok mind nevetésre görbültek. Ennek az ördöngős Szklabonyainak elég
megszólalni, hogy még a haldokló is fölkacagjon.
Korponai kapitány kivételesen nem sokat törődött az „idegen“
vendégekkel, az aggodalmaskodó fogadós is hiába dugdosta be fejét az
ajtón: Korponai nem kötött vele alkut a fogadó egy heti bérletére. A
kapitány lehajtott fővel, komoran ült helyén, talán azt se hallotta,
hogy neki muzsikálnak.
– Megjuhászodott már Korponai uram, – vélték a sarokasztalnál és az
intelligencia csöndesen kászolódott hazafelé. Az érdekes fenevad nem
mutatkozott.
Éjféltájban már csak Szklabonyai ült a helyén és a boros üvegekhez
beszélgetett. (Hiába, bort nem tud inni a tót, csak a pálinkához ért.
Viszont igaz, hogy Szklabonyainak már a nagyapja is itt lakott. De hát
origóra mégis csak tót volt ő kelme.) Nagyokat nevetett a kis szürkehajú
ember és sorban szólítgatta a butéliákat:
– Hát nem bolond ez a kapitány, – mondd csak, barátocskám. Lehetne neki
felesége, barátja, annyi, ahány ujja vagyon, még a lábán is, aztán nincs
senkije, olyan, mint egy kivert kutya. Kiért, miért? Egy bolondos
ideálért, egy szegény halottért…
Vagy talán nem is volt olyan nagyon részeg a tréfacsináló Szklabonyai.
(Sohasem lehetett rajta eligazodni.) Jól látta ő, hogy Korponai, mikor
egyedül maradtak, fölállott az asztala mellől és közeledett a sarokba.
Ott összefonta a karjait és úgy hallgatta a szürkehajú kis ember
motyogását.
Egyszerre aztán a Szklabonyai vállára tette a kezét.
– Hallja az úr, – kezdte, – én az urat egyszer megsértettem. Most
bocsánatot kérek az úrtól. Egyuttal pedig meghívom, látogasson meg.
Nagyon szívesen látom. Nem lesz bántódása.
Szklabonyai fölemelte a fejét. Ravasz, szürke szemében fölcsillant a
malicia:
– No, no, kapitány úr, csak ne hamarkodjuk el a dolgot… Hátha éppen
gitározik akkor, mikor megyek?
Korponai mogorván biccentett:
– Biz az meglehet. Hanem hát a látogatásnak az idejét én határozom meg.
Mehetünk mindjárt ha akarja.
– Mindjárt? Éjszaka? – mormogta a vármegye tréfacsinálója.
– Talán csak nem fél tőlem? Korponai mindig úriember volt.
– Félni éppen nem félek! – dünnyögte Szklabonyai és kidüllesztette a
mellét. – Vajjon mitől is félnék?
– Igaza van. Akkor indulhatunk.
A kocsi a fogadó ajtaja elé gördült, a fogadós kocsijára a cigánybandát
pakkolták föl. Szklabonyai értelmetlenül bámulta a készülődést.
– Cigányt viszünk?
– Persze, anélkül nem lehet mulatni, – felelt a kapitány. – Itt sok
mindent beszélnek felőlem a városban. Lássa, hogy mi igaz belőle.
A két kocsi elindult a tavaszi éjszakában. Az irlandiak csakhamar
messzire elhagyták a cigányokat, Korponai bizalmasan beszélgetett a
csodálkozó Szklabonyaihoz:
– Látod, pajtás, engem itt rövidesen bolondnak tartotok. Pedig nem igaz
ám. Én vagyok valamennyitök között a legokosabb ember. Én a szép
lányokat szeretem. Van is állandóan kettő-három a kastélyban. Azért nem
lehet hozzám senkinek sem járni. Mit szólna a világ, ha megtudnák, hogy
úgy élek, mint egy török basa? Bizony még az anyaszentegyházból is
kiátkoznának.
A hűvös szél a magas tiszai töltésen, amerre a kocsi haladt, kifújta a
Szklabonyai fejéből azt a kis mámort is, amely eddig benne kotyogott.
Nini, gondolta a vármegye tréfacsinálója, nem is olyan bolond ez a
kapitány. Vagy talán csak engemet akar bolonddá tenni?
– Hát avval a halottal mi van? – kérdezte.
– Mi volna a halottal? Meghalt, eltemették, punktum. Mi húsból, vérből
valók vagyunk, pajtás. A Korponaiak nagy szoknyakergetők voltak mindig…