Még énekelt a fecske az ereszen, búcsúra sem készült és a sok madár a
patakparti bokrokban csipogott, repdesett; csak az erdőn borongott
valami névtelen bánat, amint zörgő ördögszekereken futott befelé az ősz.
Naphosszat elültem a tuskón, görnyedten, szomorúan az udvar fenekén. És
csak néztem, néztem a nagy eperfára, a csúcsos tetőre, még Gerzsonnal is
megbékültem, a nagy ellenséggel, a csíkos kandurral. Szóltam hozzá: „Pá,
Gerzson, pá. Soká nem látjuk egymást, Gerzson.“
A néni kiadta a parancsolatot:
– Gyermek. Nézz meg mindent jól. Búcsuzz, fiú. Holnap már mentek.
Holnap?! Estve még ott ültünk a tornácon. Lajos is. De ő a
verandaszegletben. Összefonta a mellén a két karját, előre nézett
mozdulatlanul. Nagy és szép fiú volt; talán a legerősebb és legszebb,
akit valaha ismertem: az én bátyám.
A néni szólt hozzám:
– Gyermek. Lássam, mit tudsz? Nem vallsz-e szégyent majd idegenben.
A néni mellett kicsi zsámolyon ültem. A fejemre tette csontos, erős
kezét:
– Tehát. A történelemből. Lássam.
A néninek mindig parancs volt a szava.
– Még akkor régen, – kezdtem, – mikor a magyarokat a németek megverték a
vezérek korában, hát akkor hazajöttek és megfogadták, hogy soha, soha
többé nem kalandoznak Németországba. Ez… Taksony alatt volt… – tettem
hozzá habozva.
A néni felém fordította a fejét, a kezével pedig fölemelte az állam.
Szürke szemével merev szigorúsággal nézett rám:
– Hol olvastad ezt, gyermek?
Gerzson ott dorombolt az ölében. Ő is szigorúan nézett rám, mérgesen
dorombolva. Mintha ő is kérdezné: hol olvastad ezt, gyermek?
– Az olvasókönyvben van, néni.
Gerzsonra pedig visszautasítólag pillantottam. Mi jogon szól bele ez a
vén macska a történelembe?
A néni kemény ujjaival megszorította a fejem:
– Az olvasókönyvedben? Nem hazudsz? Nézz a szemembe.
– Nem, néni. Nem hazudok.
A néni legyintett a kezével:
– Valami sváb írta bizonyosan. A magyart sohasem verte meg a német.
Gerzson is szigorúan dorombolta ezt.
Lajos mozdulatlanul ült helyén, pedig a néni kérdőleg nézett feléje is.
De már egészen sötét volt, a csillagok a nagy udvar fölött számosan
ragyogtak. Úgy, de úgy! Fölnéztem hozzájuk. Mennyi csillag! Mintha mind
előbujtak volna meleg fészkükből, hogy utóljára megnézzük őket. A nagy
eperfa levelein átal is hozzánk ragyogtak. Messzi a hegyek közül egyszer
csak előbujt jó égi pásztoruk is, a hold és fényes sávot vont a
hangtalan erdő koronája fölött. Lajos felé tekintettem, vajjon úgy
búcsúzik-e ő is innen mindentől, mint én. A hold sugarai egyenesen
odajöttek a bátyám arcába. Oly nagyon fehér volt és vizes cseppek
ragyogtak rajta. Sírt. Miért? A nénire emeltem a pillantásom. A néni is
Lajost nézte hosszú, merev tekintettel, kemény keze pedig lágyan
simogatta a Gerzson hátát. Hallgattunk mind. Gerzson is. Lajos lassan
eltakarta a homlokát a tenyerével és a földre nézett.
Reggel eljött Kurta Pál uram.
Fölrakták a holminkat a szekérre. Elindultunk. Én vissza-visszanéztem a
hegyes, zsindelyfödeles ház felé, az eperfák felé, fecskéket is láttam
apró pontok alakjában repülni az udvar fölött. Talán a mi fecskéink
voltak. A néni a kendőjét lobogtatta a rácsos kapuból. A levegőben
sokáig lengett babos kis kendője. Egyszer aztán nem lengett,
odaszorította azt szigorú két szemére. Lajos nem fordult hátra. Mereven
nézte a Kurta Pál uram fejét. Figyelmesen, hosszan, vajjon lehetne-e
szólni ez emberrel valami irányban.