A január a fekete retek jegyében indult meg. És úgy is folytatódott. A
nagyszoba e napokban tőle telhetőleg hideg volt és kongó, de annál
barátságosabb. Már reggelenkint világos vala a napi programm.
Szellemesen csevegünk egész nap az ágyterítőbe burkolódzva, közben nagy
sikerekről és szerelemről ábrándozván. Eme szerelmek szépen ki voltak
gondolva, és nem vala bennök semmi hétköznapi, sem közönséges, sőt
szemtelenül – igen, így kell ezt mondani – felségesek is valának.
Leányokról volt itt szó e szegényes, mondhatni sanyaru nagyszobában, kik
ragyogók, édesek, ártatlanok és magasztosak, nagy fény és sok pompa közt
élnek, de idegenül és búsan, álmatlan éjjeken a nagyszoba lakóira
várnak. Egykor, évek mulva talán, avagy holnapután esetleg, a várást
megunván, valamiképpen leszállnak a magasból, és ekkor beteljesül a
végzet, mert mindenki párjára talál valahogy és ettől fogva boldogság
lesz a földön.
Hollandia partvidéke mélázva hallgatta ezt, azonban idegesen rezzent
össze Kelence minden dugaszhuzási kisérletére. Mert Kelence ilyenkor
néha megbicsaklott és a zendülők közé csapott föl.
Eme zendülők között különben Gutta Perkát lehet elsősorban megemlíteni,
ki is egy hajnalon így beszélgetett magában:
– Ej, ide köteles tisztelet, oda köteles tisztelet, én felköltöm Kelence
urat.
Nyilván nem gondolta meg a könnyelmű teremtés, hogy még hajnal van.
Berregni kezdett állomáshelyén a románcok és egyéb irományok fölött,
melyek, mint ezt némileg sejteni lehet, a felsorolt szerelmekkel
bizonyos összefüggésben állottak. A ripszfüggönyökön rózsásan szürődött
be a téli hajnal világossága. Kelence nyugtalankodva húzott ki néhány
dugaszt, – ezek voltak az utolsók. Aztán mereven figyelte a diadalmas
csengetéssel szereplő Gutta Perkát, a stréberség megtestesítőjét.
Az óra, miután jól kicsengette magát, nyugodtan maradt a románcok felett
állomáshelyén. Szemtelenül ketyegett tovább, mintha nem is ő lett volna
az az óra, amelyik közelében az északi sarknak, a nagyszobában a
tengerszine fölött számos méterrel a szüremlő téli hajnalon oly kínos
feltünést keltett.
Kelence mereven nézett rá egy pillanatig, aztán leemelte magáról a
rajztáblát, ami elmésen helyettesítette a takarók tömkelegét, nyugodtan
közeledett Gutta Perkához, felvette és kinyitván az ajtót, az előszobába
dobta a zendülőt.