Kelencének voltaképpen más neve volt. Valami szépen csengő, amit
10.97-el jegyeztek az irodalmi kávéházakban. És ő leginkább a kanapén
szeretett lakni. Csodálatosan vonzódott e vén helyre, amely felől
Hollandia partvidéke némán szemlélte az ügyeket.
Itt állott nem messze az íróasztal, rajta papirosok és elhányt gallérok.
_Gutta Perka_ is itt ketyegett szorgalmasan, ez az öreges hangu, csengős
óra, aki bánatosan hevert románcok és félbemaradt novellák rakására
dobva. A titkosan epedő bánat okát Kelence fürkészte ki. (Bozontos
szakállát harapdálva és borzas fejét tudósan forgatva.) Gutta Perka még
senkit sem költött föl az életben. És ha reggelenkint nagyzolón
megperdült az éjjeli szekrényen, oly viharosan dobogott a szíve, úgy
erőlködött, hogy néha-néha elfogyott a szussza, erőt veszítetten
pihegett egy pillanatig, hogy aztán újultan és kétségbeesetten ismét
beléfogjon a harangozásba. Kelence, ki a kanapén lakott, gúnyolódva
húzott ki néhány dugaszt, aztán nyugodtan fordult Hollandia partvidéke
felé.
Január vala. Kemény napok. Temérdek dohányt elszívtunk és a befagyott
ablakokon átal homályosan láttuk, hogy odakivül nappal van és az emberek
dolguk után futkostak. Természetesen sietve és dideregve tevék ezt. A
nagyszoba pusztaságából azonban ki volt zárva az élet láza. Csak sok
dohányt szívtunk el. Zivataros napok voltak ezek. Svarcz L. Sal.
közvetítő-üzlete elnyelte összes ingóságainkat. A zöldfüggönyü
zálogüzletbeli ajtó kegyetlenül csukódott be a levélnyomó sün megett.
Mert a sün: ezüstből volt. Kelence rozsdaszín köpenyege, a kanapé e
kiegészítő része, ami takarói hivatást töltött be – szintén Svarcz L.
Sal. szigetére számüzetett. Vöröske Máté barátunk, – ő a mecénás hírében
állott, ami csak annyiban felelt meg a valóságnak, hogy eljárt a
nagyszobába és leülve Hollandia partvidéke közelébe, segített rejtelmes
dolgokat kihámozni titokzatosságukból, és apró megbizatásokat intézett
el, – átkutatta az egész szobát, de egy szomoru tekintetü gyorsforralón
kívül semmit sem talált. Gutta Perka kihívólag ketyegett a románcok és
egyéb eltévesztett célu irományok között, olyan hangosan, bizonyos dacos
makacssággal petyegte el a sebesen szálló perceket, mint még eddig soha.
Mert nyilvánvaló volt, hogy Vöröske Máté barátunk, aki mecénás hírében
állott és közlekedett Svarcz L. Sal. és a nagyszoba között, hiába csapná
a hóna alá Gutta Perkát. Gutta Perka értéktelen semmisége tudatában
izgatottan és kihivólag ketyegett tovább.