Kelence bozontos volt, igen elhanyagolt és az életről csak annyit
tudott, hogy kötelességekkel teljes. Így természetesen óvakodott
megismerkedni az élettel. De ő ezt sohasem mondta, mert mondani nem
mondott soha semmit. Legfeljebb szólt olykor:
– Nevetni fogsz!
Erre szokott tréfái következtek, aztán megfordult és bedugta a száját
cigarettával.
De most a nyomor e zivataros idején többnyire beszélgettünk. Vöröske
Máté is hallgatta e beszélgetéseket. Ő üzlettulajdonos volt egykor, most
azonban már felhagyott ezzel. Leginkább címszalagokat írt ujságoknál,
meg árjegyzékek borítékait címezte. Ilyenkor természetesen a nagyszoba
lakói is kaptak az árjegyzékekből, amelyek néha rizskeményítőt
ajánlottak, máskor a gőzfűtés előnyeit fejtegették.
Munkaközben aztán Vöröske néha így beszélt:
– Óh, ha mindenki ilyen volna… Értem, mint én! Csak mint a szerény
körülmények között éldegélő, Vöröske Máté, aki becsülettel volt
üzlettulajdonos és most úgy érzi magát, mint a falusi kuvasz a
flaszteron… Én! – suttogott és nagy fejét bókolva lógatta ide meg amoda,
vastag bajuszos száját összecsucsorította. – Mert én, kérem, én, ha nem
volnék ama volt üzlettulajdonos, ha nem én, akkor…
Kelence bár munkaközben vala, hirtelen néhány savanyúvizes dugaszt
húzott ki.
Vöröske Máté lesütötte a szemét és nem tudta folytatni. Szégyenkezett és
piruló mosollyal suttogta:
– Kelence úr ismét pajkos…
Igy soha se tudta megmondani, hogy mi történne akkor, ha nem ő volna ama
volt üzlettulajdonos. És titka maradt végkép.